Szivárványháló (4. évad): 1. fejezet: Mint két tojás

Sehun:

Chanyeol annyira otthon érezte magát nálam, hogy volt pofája turkálni a mese DVD-im között. Teljesen összekeverte őket, pedig meg volt az oka, hogy milyen sorrendben kövessék egymást. Ráadásul azt sem tudtam, hogy mit keres, hiszen nem is szerette a meséket, és tisztában voltam vele, hogy csak az én kedvemért nézi meg őket esténként.

– Végre megvan! – emelt fel egy egyszerű tokot, benne egy ezüstös lemezzel.

– Mi a francot akarsz azzal? – nyúltam utána, de elhúzta, és egy kézzel távoltartott a lejátszótól.

Amikor megláttam azt a gyűlölt irodát, kedvem támadt kinyírni Chanyeolt. Nem szívesen emlékeztem vissza rá, amikor arra kényszerítettek minket, hogy szerepjátékozzunk. Az első csókunk is ott csattant el, amit azóta sem tudtam kiverni a fejemből.

– Minek nézzük ezt? – doboltam dühösen a lábamon.

– Kíváncsi vagyok valamire.

Chanyeol sokkal felismerhetőbb volt a felvételen, mint én, főleg, hogy azzá az idolgyerekké sminkelt Key hyung. Az arcomat röpke pár másodpercig lehetett látni, de az alatt nem lehetett volna különbséget tenni közöttünk.

– Te is arra gondolsz, amire én? – nézett rám Chanyeol.

– Hogy hasonlítok Taehunra?

– Nem. Arra, hogy pontosan úgy nézel ki, mint ő.

– És akkor mi van? Mindenkinek van egy hasonmása a világban.

– Nem érted, Sehun – csóválta meg fáradtan a fejét Chanyeol. – Ez a felvétel nem csak nekünk van meg, hanem az őrült libának is. Ha kikerül a netre, és az SM perelni fog hamis vádakért, akkor minket is belekeverhetnek. Senki nem fogja elhinni nekünk, hogy kényszerítettek erre.

Erre még sosem gondoltam, de Chanyeol nem mondott hülyeséget. Hallottam már olyat, hogy az a cég beperelt rajongókat, akik túlzásba vitték a hazudozást, de mivel kiskorúak voltak, maximum pénzbüntetéssel sújtották őket. Hát, mi nem voltunk már gyerekek, és ráadásul bizonyítékunk sem volt, hogy ártatlanok vagyunk.

– És mi a terved?

– Előbb lépünk. Felvesszük a kapcsolatot az SM-mel, és elmondjuk, hogy mi a helyzet. Így tisztázódunk, és ők elintézik, hogy a beteg liba leálljon.

– És szerinted szóba fognak állni velünk? Be se jutunk. Naponta több millió levelet, meg mindenfélét kapnak, nem biztos, hogy kinyitnának egy gyanús CD-t tartalmazó borítékot, amit az elnöknek címzünk.

– Velünk nem állnak szóba, de veled igen.

Már éppen rá akartam kérdezni, hogy mégis miért vagyok én olyan különleges, amikor felismertem a jellegzetes rosszaság kifejezést az arcán. A suliban mindig ezt követték azok a csínyek, amik után maradhattam takarítani, pakolni és díszíteni.

– Felejtsd el! Még egyszer nem adom ki magam neki.

– Gondolj már bele, Sehun! Bejuthatsz az SM épületébe, és senkinek fel sem fog tűnni, hogy te vagy az.

– Csak neki, ha szembejön velem a folyosón.

Chanyeolnak erre is volt egy terve, méghozzá az, hogy felhasználja Taehun rajongóit, és biztosítja a szabad bejutásomat. A fanok mindent tudtak róla, de tényleg mindent, és csak jó helyen kellett keresni, máris ráakadtunk az időbeosztásán kívül az edzéstervére, a diétájára, de még azt is tudták, hogy milyen masszázsszalonba jár, és hetente hányszor. Félelmetes, hogy ennyi mindent kiderítettek róla.

– Én szőke vagyok, ő meg fekete – mutattam rá a legutóbbi lesifotóra.

– Az idolok hetente váltogatják a hajúkat. Nem fognak ezen fent akadni. Majd felveszel egy sapkát.

– És a ruhák? Nekem nincsenek ilyen márkás cuccaim.

– De ismerünk valakit, akinek vannak.

Key hyung eltörte a lábát, és kórházban volt, ezért nem tudott segíteni nekünk, de elküldött pár kupont, amivel olcsóbban vásárolhattunk a Prince’s Joyban, és a Mine-ban. Csak egy kabátot vettem magamnak, meg egy baseball sapkát, de így is egy vagyont költöttem, az ékszerboltba inkább be sem néztem. Jól jött volna Key hyung sminkes tehetsége, de Chanyeol is egész ügyes munkát végzett, jól leleste legutóbb, hogy Key hyung mit csinált. Egyébként sem volt követelmény egy idoltól, hogy folyton sminkben legyen.

Ahogy nézegettem magam a tükörben, és a telefonból a srác arcát néztem, be kellett vallanom, hogy tényleg nagyon hasonlít rám. Talán egy kicsit vékonyabb volt az arca, a szeme is apróbb, és az egész arca sima és csontos. De lehet, hogy csak azért, mert mindig érzelemmentes, hideg ábrázatot vágott.

Chanyeol az SM Town épületével szemben szurkolt nekem, ami bőven elkellett, mert úgy izgultam, hogy remegett a lábam. Éppen csak, hogy kiszálltam a taxiból, de pár lány azonnal megrohamozott, és kávét, meg ajándékszatyrokat nyomtak a kezembe. A beléptető ajtónál aztán hamar rájöttem, hogy Chanyeol terve nem bombabiztos, mert nincs nálam beléptető kártya. Ott álltam, kutatva a zsebembe, a fanok meg nevettek rajtam. Hatalmas szerencse, hogy éppen jött egy dundi alak, és kinyitotta előttem.

– Nagyon köszönöm, hyung – hajoltam meg felé, mire úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

– Nagyon szívesen, Taehun-shi – terült el boldog mosoly az arcán, és megveregette a vállam. – Jó az új hajad. Jól áll a szőke. Fiatalabbnak tűnsz vele.

– Köszönöm szépen, hyung.

Hallottam már olyanról, hogy mérget tettek hírességek italába, így a kávét kidobtam az első közeli kukába, aztán a térképhez léptem, hogy kitaláljam, melyik emeleten lehet a góré irodája. Annyi mindent belesűrítettek abba az egy épületbe, hogy nem igazodtam ki a térképen, úgyhogy csak beszálltam a liftbe, és megnyomtam egy viszonylag fönt elhelyezkedő számot. Ha igazgató lettem volna, biztosan nem lent tartom az irodámat, másszanak csak föl hozzám az alattvalók.

Mivel rengeteget szerencsétlenkedtem a térkép előtt, egyedül utazhattam, de a lift így is megakadt a harmadikon, és valaki nagy robajjal bevágódott mellém, és már csukta is vissza az ajtót. Egy ideig egymás mellett állva bámultuk a változó számokat, majd hirtelen felém fordult, és lekapta a napszemüvegét.

– Mi a faszom? – káromkodott, és egy erős rántással maga felé fordított.

Mintha tükörbe néztem volna, csak a hajunk különbözött, meg azok az apró jelek, amiket már a képeken is felfedezem. Nem hittem el, hogy a rajongók tévedtek, és Taehun az épületben tartózkodott.

– Ki a fasz vagy? Sasaeng?

– Ez egy hosszú történet – kezdtem bele védekezően.

– Oké, elmondhatod a biztonságiaknak.

– Ne már! Az úgy nem jó! Neked akarok segíteni.

– Persze…

– Van nálam egy felvétel, ami mindent bizonyít.

Taehun megmerevedett, és olyan dühös tekintettel nézett rám, hogy el kellett szakítanom róla a pillantásomat. A tekintetével képes volt hegyes, mérgezett tőröket szúrni a szívembe. Végül úgy döntött, nem hurcol a félelmetes biztonságiak elé, inkább a menedzserével együtt megnézik a felvételt. Legalább is, ez volt a terv.

A hatodikon aztán beszállt egy magas, vékony alak, aki nagyon idolnak, és nagyon unszimpatikusnak tűnt. Én gyorsan leszegtem a fejem, és felhúztam a sálat az arcomba, hogy lehetőleg ne akadjon fent azon, hogy kiköpött Taehun vagyok.

– Hello, vesztes – köszöntötte a hasonmásomat.

– Csá, te pöcs.

– Újabb lótifutit fogyasztottál el? Nem esett még le, hogy azért lépnek ki tőled, mert elviselhetetlen vagy?

– Én rúgtam ki az előzőt, de nem baj, hogy nem tudod. Elnézem neked, hogy az IQ-d egy porszem szintjén van.

– Engem legalább szeretnek a kollégáim.

– Ki nem szarja le? – rántotta meg a vállát, és belekortyolt a kávéjába.

Ehhez a negatív, leszarom stílushoz képest az én ünneprontásom sehol sem állt, ez a Taehun úgy tűnt, nem csak a képeken közömbös és hideg, hanem a való életben is. Furcsa, hogy egy ilyen ember idol akarjon lenni, hiszen nekik folyton mosolyogni és hülyéskedni kell, hogy a lányok epekedjenek értük. Megnéztem volna Taehunt cukiskodni azzal a savanyú ábrázatával.

– Hello, vesztes – köszönt el a nem szívesen látott kolléga, és amint becsukódott az ajtó, Taehun szitkozódni kezdett.

– Plasztikáztatott majom. Hogy akadna a torkodon a főnök töke, te fasz!

Ez egy nagyon komplex véleménynyilvánítás volt, és bár meg kellett volna húznom magam, nevetni kezdtem a sálam mögött. Elképzeltem, hogy ezek ketten milyen meccseket nyomhattak le nap, mint nap. Kíváncsi lettem volna, ki vezet a szitkozódásban. Taehun erősebb játékosnak tűnt.

– Hogy is hívnak? – kérdezte hirtelen Taehun. Vagy a lift ment nagyon lassan, vagy az épület magasabb volt, mint gondoltam.

– Sehun. Oh Sehun.

– És hány műtét kellett, hogy úgy nézz ki, mint én?

– Egy sem. Így nézek ki.

– Persze…

– Mit akarsz? Hozzak neked gyerekkori képet?

– Nem kell. Azt majd keres a menedzser, miután megnézzük, milyen felvételed van rólam. Remélem, tudod, hogy beperelhetlek személyiségi jogok megsértéséért.

– A felvételen nem te vagy, felfújt hólyag, hanem én. Csak rohadtul úgy nézek ki, mint te. Ha az, aki készítette, kirakja a netre, megütheted a bokádat. Ezért hoztam el, hogy ti léphessetek előbb.

Taehun nem mondott semmit, csak előre ment, amikor kinyílt az ajtó, és intett, hogy kövessem. Az emelet hasonlított a gyakornoki helyemre, boxokban ültek az emberek, és folyamatosan a telefont nyomkodták, a vezetőik meg a saját irodájukban csinálták ugyanezt. Taehun az egyik legnagyobb ajtóhoz vitt, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy bekopogjon, egyszerűen csak benyitott. A bent telefonáló alak dühösen nézett rá, majd rám tévedt a tekintete, és elkerekedett szemmel megkérte a telefonpartnerét, hogy hívja vissza később.

– Taehun, miért van belőled kettő?

– A liftben kaptam el. Van valami felvétele, amit meg akar neked mutatni.

Azért az nagy túlzás volt, hogy elkapott engem, de inkább nem veszekedtem, csak átadtam a CD-t, és piruló arccal végignéztem, ahogy Chanyeollal csókolózom. Ez még így kívülről nézve is nagyon izgatónak tűnt, nem csak ott állva és átélve. Taehun arcáról minden gondolatát le lehetett olvasni, teljesen begőzölt.

– És miért kell videóra venni, hogy buzulsz a csávóddal?

– Nem önszántamból tettem. Aki felvette, egy bártulaj, és akárhányszor odamegy a haverunk, fogva tartja, és azt akarja, hogy „te” menjél érte. Először csak úgy kellett viselkednem, mintha te lennék, és aláírni neki dolgokat, meg elmondani idézeteket, de aztán azt kérte, hogy színészkedjünk a haverommal. Nem tudtam, hogy felveszik.

– És az aberrált haverod minek megy egy olyan helyre, ahol fogva tartják?

– Mit tudom én! Mert hülye.

A menedzser is dühös volt, de sokkal összeszedettebben beszélt, mint a hasonmásom, és miután megesketett, hogy nincs több példányom ebből, kiment az irodából, hogy intézkedjen az ügyben. Én meg sem mozdulhattam, Taehun vigyázott rám, és a fejét elnézve, jobban tettem, ha levegőt is halkan veszek. Folyton a zsebében turkált, de sosem vett ki onnan semmit, lehet, hogy rá akart gyújtani, csak odabent nem szabadott.

Vagy háromnegyed óráig álldogáltam egyhelyben, mire visszajött a menedzser, és átadott Taehunnak egy paksaméta papírt. Amikor az idol lapozott, és megláttam az iskolám címerét, nem tudtam lakatot tenni a számra.

– Azok hivatalos papírok! Hogy jutott hozzá? Ez illegális.

– Kuss! – utasított Taehun, és összeráncolta a homlokát. – Jó szar volt a magatartásod. Igazi bajkeverő…

– És te miből lettél dicséretes? Taplóságból?

– Majdnem mindenből. Veled ellentétben én tanulásra használtam az iskolát.

– Sokat értél el vele… Tapsra ugrálsz, mint egy betanított majom.

Nem gondoltam volna, hogy Taehun meg akar ütni, de a menedzser még az előtt megragadta a karját, hogy ez megtörténhetett volna. Így csak addig jutott, hogy megragadja az új kabátomat, és összegyűrje a nyakamnál.

– Semmit nem tudsz rólam, te kis pózer, úgyhogy fogd be a szádat!

A menedzser kiküldött az irodából, és le kellett ülnöm az egyik székre, egy barátságtalan, nagydarab fickó társaságában, aki minden mozdulatomra figyelt. Pedig írni akartam Chanyeolnak, hogy félig sikerült az akció. Biztosan megette az izgalom az utcán.

Amikor Taehun kijött, erőltetett mosollyal közelített meg, majd úgy rántott fel a székről, hogy csak pislogtam. Egészen a liftig nem szólt hozzám, ott aztán azt kívántam, inkább csendben maradt volna.

– Tisztázzunk valamit. A főnök azt akarja, hogy kedves legyek veled, de az nem az én műfajom. Egyikünknek sem érdeke, hogy kikerüljön az a videó a netre, úgyhogy nem kell jópofiznom veled. Most leviszlek a gyakorlóterembe, megnézed, ahogy eltáncolom az új koreómat, belevigyorgunk az menedzser arcába, amikor vége van, és aztán lelépsz örökre.

– Ne legyenek illúzióid, én sem akarok haverkodni veled.

Nem értettem, hogyan lehet valaki ennyire ellenszenves, és élhet meg mégis a kedvességből. Hatalmas színészi képességei voltak, ha képes volt évek óta megjátszani magát. Tényleg nem értettem, miért ezt a szakmát választotta.

A próbaterem persze, hogy a pincében volt, hogy lehetőleg végtelennek tűnjön a vele eltöltött idő. A hatalmas tükrök miatt úgy tűnt, nem két Taehun, hanem vagy száz is van a teremben, ami már önmagában is elég félelmetes, ehhez meg társult a táncosok meglepett ábrázata is. Hirtelen úgy éreztem, milliók figyelnek engem.

– Sehun? – vált ki egy ismerős, szőke fej a tömegből, és Minseok teljes valójában állt előttem. – Te meg mit keresel itt?

– Xiu, ti ismeritek egymást? – kérdezte Taehun döbbenten. Engem az lepett meg, hogy Xiunak hívta Minseokot.

– Évfolyamtársak voltunk középsuliban. Mi van veled? – hívott félre, mintha csak az utcán futottunk volna össze.

Kozmetikázva előadtam neki, hogy miért vagyok itt, és erre mi volt a válasza? Mindjárt szól a recepción, hogy engedjék be Chanyeolt is, ne fagyoskodjon kint. Taehun láthatóan nem értett egyet ezzel az ötlettel, de mégsem veszekedett Minseokkal. Vagy olyan jóban voltak, hogy ráhagyta, vagy félt, hogy Minseok olyan koreográfiát talál ki bosszúból, amivel egy életre leégeti magát. Mert igen, Minseok volt Taehun koreográfusa. Elképzeltem, ahogy elmesélem ezt Kainak. Megenné a sárga irigység, hogy Minseok az SM-nél dolgozik, és idolokat tanít táncolni.

– Hello, Xiumin! – robbant be Chanyeol a terembe. Őt kevés dologgal lehetett kizökkenteni a magabiztosságából. – Azta, te tényleg nagyon hasonlítasz Sehunie-ra! – állt meg Taehun előtt, és már majdnem megérintette az arcát, amikor Taehun tett egy határozott lépést hátra.

– Ne fogdossál, Sehun pasija! És egyébként is, ő hasonlít rám, nem én rá.

– Ő nem a pasim. Ez csak egy félreértés – magyaráztam Minseoknak, aki csak kételkedve fixírozta Chanyeolt. Meglepett volna, ha sejtette, hogy a barátom másik csapatban játszik.

Végül, miután Chanyeolt sikerült leültetni, előadták a táncot, és bár Taehun jól mozgott, nem tudtam levenni a tekintetemet Minseokról. Nagyon jól táncolt, és látszott, hogy nem csak egy mozdulatsort követ, hanem együtt él a tánccal, és az ösztöneiből fakad. Erősen gondolkodtam rajta, hogy felveszem Kainak, de biztosra vettem, hogy Taehun megetetné velem a mobilomat, ha elkezdenék kamerázni.

– Srácok, egyetek velünk. Tök jó itt a kaja – ajánlotta Minseok, mire Taehunból kitört a nemtetszés.

– Minek hurcoljuk magunkkal őket? Meg volt a kötelező protokoll, most már elhúzhatnának.

– Ők a barátaim, és két éve nem láttam őket. Ha idegesít, akkor majd másik asztalhoz ülünk.

– Tökmindegy.

Chanyeollal egyszerre néztünk a pakolászó Taehun irányába, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Ez pontosan úgy hangzott, mintha én mondtam volna. Hogy lehetett még a hanghordozása is tökéletes olyan, mint az enyém? Félelmetes volt.

Az ebédlő egy utópisztikus kantinnak nézett ki a sok fehér bútorral, és a tökéletesen kinéző idolokkal, ilyen élményben se sok mindenkinek lehetett része, hogy együtt ehet velük. Chanyeol leplezetlenül legeltette a szemét a társaságon, én inkább Minseokra figyeltem. A menü kikérése után szinte azonnal az osztálytársakról kezdtünk beszélgetni. Mi elmondtuk, hogy Kaival tartjuk csak a kapcsolatot, vele viszont szinte naponta beszélünk, ő egyedül Baekhyunról tudott. Meglepett, hogy ennyire szoros maradt a barátságuk, hiszen nem is jártak egy osztályba, csak a kórusban énekeltek együtt, de úgy tűnt, ez is elég volt ahhoz, hogy fontossá váljanak egymásnak. Igaz, Minseokkal nem volt nehéz rosszban lenni, nagyon kedves, és melegszívű fiú volt. A suliban csak nagyon ritkán beszéltem vele, de olyankor mindig jóleső érzésekkel köszöntem el tőle.

– Ez valami rémálom, hogy kettő van belőled? – lépett oda az asztalunkhoz az a divatmajom a liftből.

– Ez a valóság, de örülök, ha neked hideglelésed van tőle – válaszolt Taehun, anélkül, hogy odanézett volna.

– Utánozó kisfiúkkal veszed körbe magad, hogy magabiztosságot szerezz? Szánalmas…

– Elhúznál innen? Csökkented a helyességi mércét – szóltam bele, mert már nagyon a bögyömben volt a csávó. Nem vagyok kisfiú.

– Ki osztott neked lapot, műgyerek?

– Azt mondja, hogy mű! – nevetettem fel hangosan, és megpróbáltam leutánozni Taehun gyilkoló tekintetét. – Na, húzzál innen, amíg szépen mondom!

– Én nem szórakoznék Sehunnal, ha tálca van a kezében – figyelmeztette Chanyeol. – Csak szólok.

– Megerősítem – csatlakozott Minseok.

A srác mondott még valami beszólás, ami annyira gyenge volt, hogy megemlíteni sem érdemes, és miután felszívódott, folytathattuk tovább az ebédet. Valóban nagyon finom volt a kaja, sajnáltam, hogy nem nyitnak egy külső részt, ahová be lehetne ülni, tutira zabálna a nép. Igaz, nem én fogok tippeket adni az SM-nek, hogyan szerezzen pénzt, de mondjuk az ötletért cserébe megkérhetném őket, hogy én rajzolhassam Taehun új albumának borítóját. Ennél jobb kép nem is kerülhetne a portfóliómba.

– Taehun, nincs szükségetek egy jó grafikusra?

– Jó pofátlan vagy, te gyerek. Most már hirtelen munkát is adjak neked? Nem elég, hogy másolsz?

– Nem másollak!

– Tényleg nem. Sehun a suliban is pont úgy nézett ki, mint te – sietett a segítségemre Minseok.

– Jó, hogy mondtad előre, hogy ne lepődjek meg, ha szembe jön velem az utcán a hasonmásom… – duzzogott Taehun. Még duzzogni is úgy duzzogott, mint én szoktam.

Egyre jobban zavart, hogy hasonlítunk, és legszívesebben letöröltem volna magamról a sminket, de azt nem lehetett ilyen egyszerűen eltüntetni. Komolyan nem értettem, miért vesződtek annyit a lányok vele, ha utána kiég a szemed a sminklemosótól. Én legalább is utáltam, és azt is, hogy hiába dörzsöltem a bőrömet, mindig láttam még ott apró festék- és ceruzanyomokat napokkal később is.

Az ebéd után már tényleg nem maradhattunk tovább, de telefonszámot cseréltünk Minseokkal, és megbeszéltük, hogy összehozunk egy évfolyamtalit a közeljövőben. Nagyon kíváncsi voltam, hogy kiből mi lett, mennyire sikerült elérnie D.O.-nak a rendőr álmát, vagy azt, hogy Chen tényleg focistaként boldogul-e. A tévében még nem láttam, de ez nem jelentett semmit.

– Két Sehun egyszerre, ez egy gyönyörű álom lenne – merengett Chanyeol az autóban, ráadásul hangosan.

– Eggyel sem bírsz el – törtem le a lelkesedését.

– Majd fogok. Mondtam, hogy nem adom fel.

De magabiztos vagy! – gondoltam, és elmosolyodva húztam a sapkát a szemembe. Ne tagadjuk, jól esett, hogy ennyi energiát öl abba, hogy megkedveljem. Hiszen már kedvelem, csak még nem tudom, hogyan.