Kapcsolatháló (3. évad): 13. fejezet: Szörnyű valóság

Kris:

Utolsó év volt, és hiába a vizsgák félelme, ez a mi évünk volt, emlékezetessé kellett tenni. Ha lehet, még többet baromkodtunk, szívattuk a tanárokat, igazi ördögökké váltunk, többet látogattam az igazgató irodát, mint bárki más. Anya nagyon mérges volt rám, amiért folyton be kellett mennie beszélni a tanárokkal, de az eredményeim nem romlottak, masszívan kettes voltam mindenből, kivéve az angol, mert abból négyes – rohadt szemét szipirtyó nem adott volna ötöst, hiába érdemeltem meg –, meg testnevelésből, abból ott virított a dicséretes ötös az ellenőrzőmben már első óta.

Minden héten más csajt fűztem, forrt a vérem, hajtott valami őserő, és összességében nagyon élveztem végzősnek lenni. A kisebbek keresték a társaságomat, szívesen lógtak velem, rengeteget kosaraztunk odakint, és a tornateremben, a bajnokságban jól szerepeltünk.

Egyetlen dolog változott csak meg, Tao.

Nem volt köztünk semmi feszültség, mégis láttam, hogy valami megváltozott az életében. Elfoglalt lett, már nem ugrott azonnal, ha írtam neki, hogy találkozzunk. Először azt hittem, van valami csaja titokban, de aztán, a bulikban mindig felszedett valakit, úgyhogy elvetettem ezt a lehetőséget. Az is feltűnt, hogy kialvatlan, horzsolásokkal van tele a keze, néha még egy-egy véraláfutás is éktelenkedett az arcán. Féltem, hogy megint drogot árul, és valami bajba került, de sosem mondott semmit, csak elhessegette az aggodalmamat.

Egyszer követtem, hogy megtudjam hová tart, és kivel találkozik, de két sarok után úgy eltűnt, mintha a kámfor nyerte volna el. Hagytam tehát az egészet, és csendben próbáltam meg támogatni, biztosítottam róla, hogy bármi történik, én mellette állok. Bíztam benne, hogyha így teszek, a dolgok jóra fordulnak.

Az év, a mi évünk úgy repült el, mint egy szempillantás, az egyik nap még csoportosan barikádot építettünk a tanári elé, a másikon már azért izgultunk Taóval, hogy minden vizsgán meglegyen a kettes. Annyira király voltam, hogy még hármasom is lett, de annak az esélye, hogy bekerüljek egyetemre, nem meglepően nulla volt.

– Még mindig úgy gondolom, hogy tudnál te ennél jobbat is – mondta anya, amikor megnézte az eredményeimet.

– A lényeg, hogy megvan, és többé nem kell suliba járnom.

– És mi szeretnél lenni, árufeltöltő?

– Apának fogok segíteni a munkájában. Kiviszem a csomagokat, kedves vagyok, és begyűjtöm a borravalót.

– Csak nehogy egyszer hazahozz egy másmilyen csomagot – figyelmeztetett anya a védekezés fontosságára.

– Majd ha idősebb leszek. Lesz egy lányom, az tuti. Kéne egy fiú is, hogy már hárman legyünk ugyanolyanok apával. Úgy terveztem, itt fogunk élni a nyakatokon.

– Kihagytad a nagyapádat – szólt közbe apa, és elvett egy süteményt a tálcáról. – Az apám is olyan, mint én. Vagy inkább én vagyok olyan, mint ő. Részletkérdés.

Igaza volt, imádtam a kínai nagyszüleimet. A nagymama folyton csak főzött, finomabbnál finomabb ételeket, ha elmentünk látogatóba hozzájuk, egyébként meg kint dolgozott a telkükön, és abból éltek meg, amit onnan eladtak. A nagyapa az állatokkal foglalkozott, de csak a ház körül, mert még munkás korában megsérült a lába. Hatalmas forma volt az öreg, tényleg, mint apa, adta az ártatlant, aztán a nagyi háta mögött mindenben összekacsintott velünk, és folyton fűzte a környékbeli öregasszonyokat. Megcsalni a mamát sosem csalta meg, hatalmas szerelem volt az övék, talán olyan erős és tartós, mint az szüleimé, csak nekik nem kellett annyit küzdeniük, hogy együtt lehessenek. Az ő szüleik örültek a házasságuknak.

Apát és anyát világok választották el egymástól, apa egy egyszerű, vidéki kínai fiú volt, nagy ambíciókkal, jó humorérzékkel, és éles ésszel, anya egy gazdag, amerikai, pöffeszkedő, és érdek család egyetlen örököse. Mindketten más életet akartak, mint amibe beleszülettek, és egymásban találták meg a boldogságot. Apa hosszú évekig udvarolt anyának, amikor kiment Amerikába szerencsét próbálni, aztán, amikor már biztos volt, hogy a szerelme kölcsönös, megszöktette anyát, és a kínai nagyszüleim birtokán vertek tanyát. Anya tizenhét éves volt, amikor a csomagfutár megtetszett neki, tizenkilenc évesen hagyta hátra a családját és Amerikát, húszévesen pedig megszült engem. Sokáig a kínai nagyszüleim pénzéből, meg apa keresetéből éltek meg, mert anyának nem volt képzettsége, csak jó nyelvtudása, aztán megtört a jég, és az amerikai nagyszüleim elkezdtek pénzt folyósítani a számlájukra. Talán azt hitték, ha anyagilag támogatják az unokájukat, visszakapják a lányukat. Tévedtek. Évente egyszer meglátogattuk őket egy hétre minden nyáron, és ennyi volt a nagy ismeretség. Olyan távoliak, és olyan hűvösek voltak, mintha nem is lennének emberek.

Ötéves lehettem, amikor az egyik ilyen „nyaraláskor” hatalmas veszekedés tőrt ki miattam. Eldugtam az egyik kócsagos vázát, és a mama extra dühös lett. Elkezdett velem kiabálni, én meg sírva fakadtam, és egy szót sem tudtam kinyögni, annyira féltem. Végül csak anyának árultam el, hogy a vázát nem törtem el, csak betettem a ruhás szekrénybe, de a szikra elég volt ahhoz, hogy a szüleim összevesszenek velük, és utána két évig nem mentünk oda látogatóba. Felnőtt fejjel már tudom, hogy mindig is utálták az apámat, amiért nem elég gazdag, nem elég befolyásos, és nem elég tökéletes a mércéjüknek. Számukra a futár meló nem volt munka, semmirekellőnek, haszontalannak, és ingyenélőnek nevezték apát, pedig a kisujja többet ért, mint ők ketten együttvéve.

Anya fiatalon szült meg, éppen ezért mindig nagyon fiatalos volt, és szót értett velem. Imádtam. A mindenem volt egészen kiskorom óta, gyönyörűséges angyalnak láttam, aki azért van a földön, hogy rám vigyázzon. Olyan feleséget akartam magamnak a jövőben, aki hasonlít anyára. Szeret, gondoskodik rólam, babusgat, mindenben támogat, de hagyja, hogy a magam útját járjam, és van egyéni véleménye. Anya sosem hunyászkodott meg senki előtt, a családunk nem úgy működött, hogy apa mondott valamit, anya pedig rábólintott. Mindig mindent megbeszéltek egymással.

Legalább is, azt hittem, hogy mindent.

Kosarazásból mentem haza, a haverokkal bevettük magunkat az egyik szabad terembe, és dobálgattunk kicsit. Brutálisan éhes voltam, és fel tudtam volna falni az egész hűtőt, de nem várt étel otthon. Helyette két ideges szülő igen, akik láthatóan veszekedtek, de nem akarták nekem bevallani, hogy így volt. Fogalmam sem volt, hogy min kaptak össze, de ki akartam békíteni őket. Már éppen rábírtam volna anyát, hogy üljenek le, és beszéljék meg, amikor odakint egy autó csikorgó kerékkel fékezett le a házunk előtt, és nem sokkal később két vaskos ököl verte az ajtót úgy, mintha megvadult fenevad lenne.

– Yi Fan, menj a szobádba, és ne gyere ki onnan! – utasított apa, így már csak azért se akartam menni.

– Nem. Itt maradok. Ha baj van, majd én is beszállok a bunyóba.

– Yi Fan, gyere velem! – ragadta meg a karomat anya, aki egyszerre volt rémült, és nagyon határozott.

Hiába faggattam, nem mondott el semmit. Nehézkesen felrángatott a szobámba, mélyen a szemembe nézett, megsimította az arcomat, majd kisurrant, és egyszerűen rám zárta az ajtót. Teljesen ki voltam bukva, hogy az anyám bezárt, mintha kis pisis lennék, aki rosszat tett. Éreztem, hogy valami baj van, de nem tudtam, mivel segítem őket a legjobban, ha kitörök, és meglepem az érkezőket, vagy ha csendben meghúzom magam.

Hallgattam a hangokat.

Nem lehetett jól kivenni, hogy mit mondanak, de kínaiul beszéltek a hívatlan vendégek, és összetörtek pár dolgot. A hangok erősségéből ítélve a konyhában lehettek, anya folyamatosan azt mondta nekik, hogy „Stop it!”, és ez éppen eléggé idegesítő volt ahhoz, hogy egyszer csak egy éles csattanás visszhangozzon át a házon.

Majdnem kiszakítottam a kilincset az ajtómból, amikor elkezdtem rángatni. Hihetetlenül dühös voltam. Hogy volt képe bárkinek is megütnie az én csodálatos, gyönyörű anyukámat? Szét akartam tépni azt a rohadékot, aki kezet emelt rá, és kirugdosni mindegyik szemetet, aki csak úgy bejött a házunkba, mintha az övék lenne.

Már sokadszorra túrtam fel a fiókomat, hátha mégis ott van valahol a pótkulcs, amikor egy fegyver dörrenése rázta meg a házat. Nem mertem megmozdulni, egész testemben remegtem, aztán eszembe jutott, hogy a szüleim odalent vannak, és biztosan nem ők lőttek.

Mint egy őrült, úgy vetődtem neki az ajtónak újra és újra, nem törődve a vállamba nyilalló fájdalommal. Lábbal rúgtam szét a falapot, és amint szabad lettem, száguldottam le a lépcsőn. A fordulóban levertem a falról a képeket, és majdnem el is estem, valahogy úgy érkezhettem meg a nappaliba, mint egy forgószél. Mire leértem, az alakok már elmentek, csak a bejárati ajtó állt tárva nyitva, és a féknyomok mutatták, hogy korábban járt ott valaki, na meg a rengeteg tönkretett bútor, amit szétvertek.

Be akartam menni a konyhába, hogy megnézzem, mi történt, de amint odaléptem volna az ebédlőt és a konyhát elválasztó ajtókerethez, apa elém lépett. Úgy ragadott meg, mintha egy díjbirkózó lenne, nem tudtam átmenni rajta, de magasabb voltam, így beláttam a konyhába. Egy test feküdt a földön, egy ismerős női test, ismerős ruhákban, ismerősen hullámos, fekete hajjal.

– Anya! – üvöltöttem fel, és teljesen megvadultam.

Annyira elvakított a harag, a gyász, és a sokk, hogy minden összefolyt, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a parkban ülök, sötét van, sörös üveg van a kezemben, és fáj mindenem, de főképp a lábam. Először azt sem tudtam, hogy mi történt velem, aztán szépen lassan visszakúszott az elmémbe, hogy sétálok haza a kosármeccsről, megáll egy autó a ház előtt, anya betessékel a szobámba.

– Anya! – kiáltottam fel, és rohanni kezdtem, nem törődve a lábfejembe szúró fájdalommal. A sört otthagytam, egy korty se ment volna már le a torkomon.

Megint úgy érkeztem meg, hogy abba majdnem összetörtem magamat, a házban csend és sötétség honolt. A bútorok változatlanul felborítva, de összesöpörték az üvegszilánkokat. Ott csillogtak egy kupacban az ablakon beáradó lámafényben, mintha a szívem darabkái lennének.

– Yi Fan – szólalt meg valaki az egyik kanapé mellől, majd húzott egy nagyot az italából. – Megérkeztél…

– Apa? – guggoltam le mellé, és a félhomályban próbáltam fürkészni az arcát. Annyira akartam, hogy azt mondja, nem történt meg, amitől féltem. – Mi történt? Anya… Anya ugye jól van?

– Annyira sajnálom – tört ki belőle a zokogás, és a térdére hajtotta a homlokát.

Ahelyett, hogy én is sírtam volna, csak dühös lettem. Életemben először ordítani kezdem az apámmal.

– Mi az, hogy sajnálod? Ennyit tudsz mondani? Ennyit? Mi történt? Mi a fasz történt?

Sosem veszekedtem az apámmal, nem kellett, mindig az én oldalamon állt, és ha tiltott is valamit, megértette velem, miért teszi. Nem kellett feleselnem neki, sosem haragudtunk egymásra semmiért, most azonban kedvem támadt megütni. Akármi is történt, annak ő volt az oka. Hirtelen mindent megértettem, ami az elmúlt időben történt. A sok kimaradás, az ajándékok, az új mindenféle, a könnyen megengedett külföldi utak, az ingerült telefonbeszélgetés az amerikai nagyszüleimmel. Apa pénzt szerzett valahonnan, és úgy tűnik, rossz emberekkel szövetkezett.

– Betörtek, és…

– Tudod, kit etess ezzel a szarral! Itt voltam. Tudom, hogy nem azért jöttek, hogy kiraboljanak. Hozzád jöttek, és akartak valamit. Mi a faszt csináltál, apa?

Apa nem válaszolt, csak sírt, és sírt, és tudtam, ha egy perccel tovább maradok, minden tiszteletem elszáll, és egyszerűen agyonverem. Sarkon fordultam, kivágtattam az éjszakába, és csak rohantam és rohantam, egyre távolabb attól a háztól, amit régen úgy szerettem.

Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Annyira abszurd volt minden, a dolgok csak úgy történtek körülöttem, két-három napig fogalmam sem volt róla, hogy mit teszek, és hol vagyok. Egyszer apa vitt haza, ebben biztos voltam, mert ismerős volt az autó, de annyit ittam, hogy beszélni sem tudtam, csak kevert nyelven motyogtam valamit, és összehánytam az ülést.

Nem beszéltem Taóval, nem kommunikáltam senkivel, helyette buliból buliba jártam, ittam, cigarettáztam, és drogoztam. Hamar megtaláltam azokat az embereket, akiktől lehetett anyagot szerezni, és majdnem mindent kipróbáltam. Voltak olyanok, amik bejöttek, és akadtak olyanok, amiktől szörnyű látomásaim, és rémálmaim lettek. Szeptember közeledtével be kellett volna iratkoznom egy képzésre, vagy munkát keresni, de az egész nyaram egy összefüggő színes kábulat volt, egy nap voltam csak tiszta, pár órára, amíg végső búcsút vettem az anyámtól.

Az életem romokban hevert. Apámat alig láttam, mert nem jártam haza, fogalmam sem volt, hogy ő mit érez, vagy mit csinál, őszintén, nem is érdekelt. Már annyira lecsúsztam, hogy el kellett adnom néhány elektronikai cikkemet, hogy készpénzhez jussak, mert apa letiltotta a hozzáférésemet a kártyáról, nekem viszont kellett a pénzt fűre és alkoholra.

 Az egyik szórakozóhelyről vonszoltam ki magamat dühösen és kissé ittasan, a rohadék diller elvette a pénzem, de szart se adott helyette, és nem bírtam egymagam a kidobókkal. Tisztában voltam vele, hogy követnek, és meg fognak verni, vagy kizsebelnek, talán még a szerveimet is ellopják, de már nem érdekelt. Minél előbb elpatkoltam, annál hamarabb láthattam anyát.

Nagyot estem, ahogy hátulról meglöktek, és nem is védtem semmimet, csak elterültem, és hagytam, hogy rúgjanak, tapossanak, cincálják a ruhámat. Nem számított semmi, és senki.

– Veszed le róla a mocskos kezedet, te féreg! Még egyszer hozzányúlsz, tőből tépem ki a karodat – hasított bele az éjszakába Tao dühös morgása, majd pár rúgást, és ütést követően a támadóim elszeleltek.

Tao gyengéden fordított a hátamra, és amint megláttam az aggódó arcát, azonnal kitört belőlem a sírás. Olyan erősen kapaszkodtam a bőrkabátjába, hogy behajlottak a körmeim, de magasról tettem a fájdalomra, minden, amit hónapokig elfojtottam magamban, ott, akkor kitört belőlem. Tao segített felállni, és eltámogatott a kocsijáig, de nem vált el tőlem, megvárta, amíg teljesen kisírom magam.

– Anya… Anya… – nyöszörögtem, de még mindig nem bírtam kimondani, hogy meghalt. Egyszerűen nem ment, mintha a torkomra forrtak volna a szavak.

– Tudom. Apukád mesélte.

– Már másfél hónapja azt sem tudom, mi van vele.

– Igen, ezt is mondta. Gyere át hozzám, beszélgessünk! Jót tenne neked.

Aprót bólintottam, és hagytam, hogy betegyen a hátsó ülésre. Úgy húztam ott össze magamat, mint egy ázott kiskutya, akit kint hagytak az út szélén egy dobozban, és most végre fedél van a feje fölött. Régóta először éreztem úgy, hogy biztonságban vagyok, és nem fáj annyira a szívem, hogy majd’ belegebedek.

Csak a panel elé érve jutott eszembe, baj lesz abból, ha Tao felvisz, a részeges mostohája hőzöngetni fog, megjegyzéseket tesz, tovább rombolja az önbizalmát, és én túl labilis vagyok ahhoz, hogy kiálljak Tao mellett.

– A nevelőapád…

– Miatta már nem kell aggódni. Többet nem látjuk – mondta hűvösen, és kisegített az autóból.

Egy röpke pillanatra megijedtem Taótól. Volt abban valami távoli üresség, ahogy kiejtette azokat a szavakat. Súlya volt, rettenetes súlya, és nagyon reméltem, hogy nem ő tett vele valami megbocsáthatatlant. Mert akármilyen ember is volt az az alak, akármit is tett Taóval és az anyjával, akkor se engedhette meg Tao magának, hogy eluralkodjon rajta a düh és a bosszú. Ugye nem? Ugye nem ő intézte el, hogy eltűnjön?

Tao anyukája riadtan ugrott oda hozzánk, és amikor átölelt, engem újra elkapott a sírógörcs. Nem olyan volt, mint anyáé, de ő is egy anya volt, és engem a fiának tekintett. Csüngtem rajta, átitattam a könnyeimmel a vékony hálóingjét, és csak nagyon sokára nyugodtam meg, amikor már belém erőltettek egy bögre nyugtatóteát, és Tao anyukája kócossá nem simogatta a hajamat.

Rengeteget aludtam, amikor másnap felkeltem már délután ötre járt az idő, másnapos voltam, és hiányzott a reggeli drog, miközben undorodtam még csak a gondolatától is, hogy bármit magamba szívjak. Tao ott ült a gurulós székén, arccal felém, és a bőrkesztyűjének csatját igazgatta. Megint elfogott az az érzés, ami az autónál, hogy ez a Tao nem az a Tao, akit én ismertem, a gyermeki, játékos, ártatlan, energikus Tao, a kis sziámi cica, aki szeretetre vágyik, és én vagyok neki a legfontosabb. Ez a Tao ijesztő volt, hűvös, távoli, és sokkal erősebb és magabiztosabb, mint az, akire emlékeztem.

– Mi történt veled? – kérdeztem, és nem tudtam elrejteni a hangomból a döbbenetet és helytelenítést.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – mondta. Még a hangja is színtelen és jeges volt. – Azt hittem, ha baj van, számíthatunk egymásra.

– Nem miattad van. Senkit nem akartam látni. Létezni sem akartam.

– Pedig sok minden történt. Olyan, ami téged is érint. Veszélyben vagytok, és segíteni fogok nektek.

Tao:

Már egy ideje észrevettem, hogy mintha követnének az utcákon. A házunkhoz érve mindig elmúlt az érzés, de amikor eladtam a portékáimat, folyton magamon éreztem az idegen tekinteteket. Féltem, hogy esetleg zsaruk szaglásznak utánam, így egy ideig visszavettem, és nem sefteltem, de hiába tartottam szünetet, minden folytatódott tovább.

Egyik éjszaka, nem sokkal azután, hogy a sörözésből elválltunk Yi Fannal, a megérzésem hanggá alakult, hallottam, ahogy kopognak mögöttem a cipők, és egyenesen felém tartanak. Számítottak rá, hogy meg tudom védeni magam, de azt hitték, a túlerő majd győzni fog. Tévedtek. Könnyű szerrel levertem őket, és rohantam volna, hogy biztonságos helyre menjek, de amint befordultam a sarkon, egy fegyver csöve mutatott egyenesen a szívemre.

– Azt hiszem, ideje beszélnünk – mondta a magas, vékony alak, és az autója felé intett. – És eszedbe se jusson, hogy megtámadsz, mert szitává lövöm a fejedet.

A fegyver erősebb volt, mint az én öklöm, úgyhogy nem tehettem mást, engedelmeskedtem. Egy szót sem szóltam az autóban, nem kérdezősködtem, de ő sem kezdett magyarázatba. Egészen addig nem szólalt meg, amíg egy raktárhelyiséghez nem értünk. Ott már többen gyülekeztek, mind tapasztalt gengszternek tűnt, nehéz fickóknak, olyanoknak, akiket elkerülnek a magamfajta kisegerek. Az alak, aki fegyvert tartott rám, a főnök lehetett, mert úgy léptek el előle, mintha maga lenne a két lábon járó istencsapása. A raktár egyik elbarikádozott részére vitt, amiben egy asztal állt, két szék, és egy lámpa. Bizonyára ez lehetett az irodája.

– Rövid leszek, és tömör. Látok benned a potenciált, és azt akarom, hogy a csapatom része legyél. Nem lesz más dolgod, mint az, ami eddig. Eladod az anyagot, de az enyémet. Ha eléred, hogy bízzak benned, hivatalosan is tag lehetsz.

Nem volt rossz ajánlat, de megígértem Yi Fannak, hogy nem fogok többé drogot árulni, így vissza kellett utasítanom az ajánlatot. A csávó viszont nem úgy nézett ki, mint aki engedné, hogy nemet mondjanak neki. Valami mást kellett felajánlanom, ami értékes lehet a számára.

– Tudok verekedni. Leszek inkább a pénzbehajtód.

– Itt nem te választod a munkakörödet.

– Akkor tesztelj le! Megküzdök a tíz legjobb embereddel, és ha nyerek, akkor megfontolod az ajánlatomat.

Fogalmam sincs, honnan volt ekkora bátorságom, de tartani akartam magam a Yi Fannak tett ígéretemhez. Ő volt a legjobb barátom, testvérként tekintettem rá, megérte ezért bekapnom néhány pofont.

A főnöknek jó emberei voltak, nem csak, hogy megizzasztottak, de néhányan rendesen el is találtak. Hatalmas vörös folt éktelenkedett az oldalamon, biztos voltam benne, hogy be fog lilulni másnapra, és az ujjaim is fájtak, nem ártott volna egy kötés, vagy legalább egy kesztyű. Arról ne is beszéljünk, hogy a lábkörmeim betörtek, és annyira sajgott a kislábujjam, hogy azon se lepődtem volna meg, ha eltörött.

A végén viszont nem számított, hogy mennyire fáj a testem, győztem, és esélyt kaptam arra, hogy megtarthassam az ígéretemet. Azt hiszem, a főnök becsülte a kitartásomat.

– Rendben, megnyertél magadnak. Lehetsz a behajtóm egy ideig. Utána újra döntök a sorsodról.

Ezentúl neki kezdtem dolgozni. Csináltam mindent, embereket vertem meg, akik sumákoltak valamivel, megtömött borítékokat szállítottam, menő autókat vezettem, és segítettem megtalálni a dillereknek azokat az embereket, akik megvehetőek és elcsábíthatóak egy kis kóstolóval. Nem árultam drogot, de a tapasztalataim, és a ráérzéseim segítettek abban, hogy megtaláljam az áldozatokat. Úgy sejtettem, Yi Fannak ez sem tetszene, így nem meséltem neki semmit.

Ahogy telt az idő, Seunghyeon bizalma úgy nőtt bennem egyre inkább, és nem sokkal a ballagást követően megkaptam a tetoválásomat. Csak akkor esett le igazán, hogy nem egy piti kis bűnözőcsoportosulásba kerültem be, hanem egy komoly, gazdag gengszterhálózatba, ahol a cél a csillagos ég volt, meg a sok nulla az ember bankszámláján. A főhadiszállás maga volt a luxus, a lányok fullos bigék, az autóktól Yi Fan elájult volna, a legalacsonyabb rangú testőr öltönye többet ért, mint az egész lakásunk. Ha valaki ebből akart karriert csinálni, egyértelmű volt, hogy a főhadiszálláson akar dolgozni. Seunghyeon azonban nem ezt a jövőt szánta nekem.

– Kivételes tehetséged van a lövészethez, te vagy a legjobb, akit valaha láttam, de túl jó a lelked. Megszánnád az áldozatodat. Megverted azokat a fickókat, akiket kellett, mert rossz emberek voltak. De tudod, az élet nem tündérmese. Egy háborúban ártatlanok is meghalnak, és néha pont az ő haláluk kell egy háborúhoz. Érted, amit mondok?

Értettem, de nem fogadtam el. Nem akartam, hogy civilek bajba kerüljenek. Voltak emberek, akik olyan sok rosszat tettek, hogy megérdemelték a büntetést, és voltak olyanok, akik csak a körülmények rabjai voltak. Az anyám talán hibázott abban, hogy nem hagyta el az erőszakos, alkoholista élettársát, de ettől még nem érdemelt volna büntetést.

– Ma este gyere a raktárhoz, pontban nyolcra. Mutatok ott neked valamit.

Nem akartam elmenni, de ha Seunghyeon azt mondta, hogy előre, akkor előre kellett tartani. Pontosan érkeztem, mégis mindenki megelőzött, úgy vártak rám, mintha egy beavatásra kész gólya lennék. A levegő remegett a visszatartott feszültségtől, a rám tapadó tekintetektől lámpalázas lettem.

Egy nő feküdt a földön, a ruhája és az arca koszos volt, a kezeit összekötözték. Sírt, és riadtan nézett az őt körbevevő férfiakra, a tekintetével segítséget és könyörületet kért tőlem. Fogalmam sem volt, mi dolgom vele.

– Hát itt vagy, kölyök! – lépett ki az emberei takarásából Seunghyeon, egy közönséges stukkerrel a kezében. – Eljött a nagy nap, hogy megtanulj egy nagyon fontos leckét.

– Mit csinált ez a nő, hogy így bántok vele?

– Ahhoz semmi közöd. Neked nincs más dolgod, mint fogni ezt a fegyvert, és egyszerűen lepuffantani. Ez a te feladatod.

Minden porcikám visszautasította a gyilkolást. Azt sem tudtam, mit követett el a nő, amiért ezt érdemli, de bármi is volt az, akkor sem tettem volna meg. Nem bántok nőket. Soha. Eleget láttam anyámat szenvedni ahhoz, hogy soha az életben ne emeljek még csak kezet se egy védtelen, törékeny nőre. Nem, nem és nem! Kizárt dolog.

– Megtagadom a parancsot.

– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – sóhajtott fel, majd elsütötte a fegyvert.

A golyó a földet találta el, nem sokkal a megkötözött test lába mellett, és a nő bepisilt félelmében. A körben álló férfiak csak nevettek rajta. Nem értettem, miért kellett így megalázni.

– Tudod, ebben a világban egy szabály működik. Ha nem teszed meg te, megteszi helyetted más – karolta át a vállamat Seunghyeon olyan erősen, hogy beleroppant a nyakam. – Ezt jól jegyezd meg. Azt akarom, hogy örökre emlékezz rá, és akkor elkerülheted az ehhez hasonló eseteket. Mert te jó vagy. És ha egyszerűen lelőtted volna, belerepítettél volna egy golyót úgy, hogy azonnal meghaljon, és mind a ketten tudjuk, hogy képes vagy így célozni, akkor gyors, és fájdalommentes halált halt volna. Így viszont… Más, vagy mások teszik meg helyetted, akik lehet, hogy sokkal könyörtelenebbek, és aljasabbak nálad. Mondanám, hogy nézd, de nem akarlak sokkolni.

Meg akartam menteni a nőt, de túl sokan voltak, és túlságosan remegett a lábam, hogy egyáltalán megmozduljak. Nem voltam ura a testemnek, még sosem éreztem ilyet, de mintha leblokkoltam volna. Az agyam már sokkal hamarabb tudta, hogy mi fog történni, mintsem, hogy Seunghyeon kimondta volna.

– Azt csináltok vele, amit akarok – intézte a szavait az embereihez. – A lényeg, hogy a végén meghaljon.

Az első cipőcsikorgásra megindult a lábam, és kifutottam a legközelebbi kukához, hogy kiadjam a gyomrom minden tartalmát. Mindegy, hogy utána meddig futottam, a fülemben ott visszhangzott a nő segítségkérő, fájdalmas sikítása. Senki nem volt, aki megmenthette volna.

Seunghyeon leckéjét egy életre megtanultam. A munka az munka, és ha nem én teszem meg, megteszi más. Ez lett az a mondat, amivel enyhítettem a bűntudatomon, és elviseltem, hogy gyilkossá tettek. Már nem piti kis feladatokat kaptam, orrgyilkossá váltam, embereket öltem. Kaptam egy fényképet, néhány adatot, egy helyet, és puskákat, amikkel dolgozhatok. Nem kellett kérdeznem, nem kellett tudnom semmit, csak a célon tartani a szememet, és lőni.

A gyilkolás megváltoztatott. Érzéketlen lettem nagyon sok mindenben, ha nőkkel, ha férfiakkal voltam a szex állatias volt, durva és nem hagyott maga után kellemes kielégültséget. Nem találtam a helyemet. Nem volt mellettem senki, Yi Fant nem tudtam elérni, de nem is mertem volna a szeme elé kerülni, barátokat nem szereztem a szervezetből, egyedül  Seunghyeon volt az, aki ott volt velem. Kicsit úgy éreztem, mintha a bátyám lenne, a vezetőm, a társ, aki megérti a fájdalmamat, és talán még osztozik is benne velem. Mindig elmondta, hogy az én lelkem túl finom és túl szép ehhez az élethez, de a képességeim olyan különlegesek, hogy vétek lenne nem kihasználni őket. A szervezet, és főleg Seunghyeon létezése pedig valamiféle bizarr családot alkotott a számomra. Már nem voltam egyedül. Voltak szövetségeseim, beosztottjaim, még azokkal is, akiket nem ismertem, osztoztunk egy tetoválásban, egy titokban, valamilyen közös bűnben.

A halál, az emberek halála egyre kevésbé érintett meg. Éppen ezért, nem hatott meg az sem, amikor Seunghyeon felajánlotta, hogy eltávolítja az életemből a nevelőapámat. Talán érezte, hogy anyám miatt én nem tenném meg, vagy csak egy lökés kellene, és ő megadta a kezdő lépést. Elvitték azt az állatot egy kietlen, üres épületbe, és hagyták, hogy én kezdjem el a verését. Teljesen elvesztettem a fejemet, azt hiszem, akkor minden rosszat, ami az életemben történt, neki adtam vissza. Az elvesztett éveket, anyám sebeit, az elvesztett lehetőségeket, tárgyakat, azt, hogy egy normális életben lehetett volna egy apám, aki fagyit vesz nekem, és megtanít biciklizni. Mindenért őt okoltam, úgy éreztem, ő vett el tőlem minden boldogságot és szépet, ami másoknak megadatott az korosztályomban. Seunghyeon ráncigált le róla, és vitt ki a levegőre. Utólag hálás voltam neki, amiért végül nem közvetlenül az én kezemhez tapadt a vére.

Ebből a vörös és mélyfekete világból Yi Fan apja rántott ki. Teljesen véletlenül futottunk össze a sportboltban, a kosárcuccok között bolyongott, és nagyon letörtnek, fáradtnak, és idősnek tűnt. Nem értettem, mi lett a mindig fiatalos, vicces, jókedvű férfival, akin annyit nevettem Yi Fanék meleg, családias nappalijában. Néha kicsit irigyeltem a barátomat, hogy ilyet apja lehet, mindent megtettem volna azért, hogy nekem is részem legyen ilyen apa-fiú viszonyban.

Amikor megszólítottam, és megkérdeztem, hogy van, olyan mélységes szomorúságot láttam meg a szemében, ami azonnal észhez térített. A tompa ürességet a mellkasomban felváltotta valami éles és fájdalmas, és amikor elmondta, hogy mi történt a feleségével, nem érdekelt semmi, csak Yi Fan.

Rengeteg ideig tartott, amíg megtaláltam, jól elrejtette magát a mocsokban, és szörnyen festett. Féltem, hogy függő lett, kábulatból kábulatba esett, a haját már egyáltalán nem ápolta, nem csak a festék nőtt le róla, de zsírós volt, kócos, csapzott, és rettenetes. Mintha ez a Yi Fan csak árnyéka lett volna annak, akit ismertem.

Abból, amit Yi Fan apukája elmondott, világos lett, hogy itt nem egy betörésről volt szó, hanem leszámolásról. Talán nem volt bekalkulálva, hogy a nőt lelövik, lehetett baleset, vagy erőfitogtatás, de a módszer, ahogy megérkeztek, amit tettek a lakással, és ahogy utána eltűntek, mint a kámfor, erre utalt. Seunghyeon kapcsolataival sikerült utána keresnem a dolgoknak, de bár ne tettem volna!

A szálak egy kínai bandához vezettek, akiknek tőr tetoválásuk van, és Seunghyeon valamiért rühellte őket. Ebben a kérdésben nem ismert még annyi könyörületet sem, mint egyébként, azok, akik valamilyen szinten kapcsolatba kerültek a kínaiakkal, halált érdemeltek. Meg kellett mentenem Yi Fant, és tudtam is, hogyan tehetem.

Kris:

– Szóval igazából nincsen választásunk – foglaltam össze röviden, amit Tao felvázolt nekem. – Vagy beszállunk, és dolgozunk a főnöködnek, vagy megölnek minket. Ez fasza. Ennél jobbat nem is kívánhattam volna így szombat délután.

– Őt nem lehet meggyőzni ebben a témában. Csak akkor kíméli meg az életeteket, ha valami olyat mutattok, ami számára hasznos. Te vagy a legjobb sofőr, akit valaha ismertem, túl tehetséges vagy ahhoz, hogy kinyírjon, apukád szintén jól vezet. Hasznosak lehettek, és ez életben tarthat.

– Én nem akarok gengszter lenni. Nem akarok semmit, csak hogy mindenki hagyjon békében a picsába!

– De így megtalálhatod azokat, akik megölték az anyukádat. Nem akarsz bosszút állni?

Nem akartam, hogy ezt mondja, pedig úgy tudtam, hogy megteszi. Hogy nem akartam-e bosszút? Oh, dehogyis nem! És azzal is tisztában voltam, hogy a rendőrség egy ilyen kérdésben szart sem ér, a fülük botját sem mozdítják, túl kockázatos. Elég filmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, a maffia és a rendőrség életét összefontja a korrupció és az érdek, a kínai csapat túl befolyásos ahhoz, hogy utánuk szaglásszanak. Ezt csak feketén lehetett megoldani, de ahhoz nekem is feketévé kellett válnom.

Taót néztem, vagy legalább is, azt, ami lett belőle, és furcsa mód feltámadt bennem valami atyai törődés. Nem voltam az apja, isten mentsen tőle, hogy ilyen fiatalon apa legyek, de úgy éreztem, felelősséggel tartozom érte. Nem sokat mondott el abból, hogyan került a szervezethez, de az világos volt, hogy nem volt senki, aki visszatarthatta volna. Értem hajlandó volt lemondani a diller melóról, de amikor a szar összecsapott a feje fölött, én pont a saját mocskomban fetrengtem, és az sem érdekelt, hogy ő él-e vagy hal.

Kellett valami változás, ez egyértelmű volt. Valami erős és hatalmas, ami megváltoztatja a rezignáltságomat, ami erősebb, mint a drog, amit tolok, és ami ad valami célt az életemnek. A bosszút nem vette be a gyomrom, nem voltam én olyan, aki habzó szájjal rohan stukkerral valakinek. Ehelyett az lett az egyik célom, hogy felgöngyölítem a szálakat, megkeresem, hogy mi vezetett el anyám halálához, és majd akkor eldöntöm, mit kezdek vele. A másik célom Tao megmentése volt, vagy legalább is az, hogy mellette legyek és vigyázzak rá. Tudtam, hogy valahol e mögött a sötét, kemény páncél mögött ott van az én szeretgetni való kiscicám, és ki akartam csalogatni a börtönéből, ahová bezárták. Nem tudtam eldönteni, hogyan viszonyulok Seunghyeonhoz, aki egyértelműen kihasználta Tao életkörülményét, naiv, kedves személyiségét arra, hogy irányíthassa, alakíthassa, és fegyvert csinálhasson belőle, de mégsem gyűlölhettem teljes szívemből. Hiszen ő legalább ott volt mellette akkor, amikor én nem. Ráadásul ő volt a főnök, muszáj volt elviselnem.

Az életem az Arany Liliomban elkezdődött, és hamar felküzdöttem magam arra a szintre, ahol Tao állt. Seunghyeon nem bízott az apámban, mert túl okos volt, engem meg alábecsült a korom, és a Taóhoz fűződő érzelmeim miatt. Pedig én is tökéletesen átláttam a helyzetet, nyomban akkor, amikor megkaptam a tetoválásomat, és bemutattak az igazi nagyfőnöknek. Seunghyeon úgy állította be az egészet, és Taót is úgy programozta be, hogy ő a vezető, minden dicsőség, minden pénz, minden lehetőség tőle származik, de ez csak egy bazi nagyra felfújt lufi volt. A szervezet valódi irányítója egy öreg, de bölcs és veszélyes ember volt, akinek láttam a tekintetében, hogy pontosan tudja, Seunghyeon mit próbál meg elérni. Az első kettőhöz tehát egy új célom is csatlakozott; megvédeni mindenkit, aki fontos nekem, és túlélni azt, amikor ezek ketten összecsapnak egymással.