Kapcsolatháló (3. évad): 11. fejezet: Házirend ellen vétett

Sehun:

Ha az első évem a boldogságról szólt, akkor a második a csalódottságról. Én azt hittem, hogy minden rendben van, Joohyun boldog, hiszen mindent megadtam neki, amit csak tudtam, a szexuális életünk is jól működött, erre a semmiből előállt azzal, hogy abba akarja hagyni. Nem adott komolyabb magyarázatot, csak annyit, hogy úgy érzi, kihűlt a kapcsolat, már nem érzi jól magát ebben, és szeretne újra szingli lenni. Ehhez képest az iskolakezdés első hetében már egy másik fiúval láttam csókolózni a folyosón, ami nagyon fájt. Nem gyanúsítgattam semmivel, sosem adott okot arra, hogy féltékenykedjek, de várhatott volna addig, amíg kiheverem a szakítást.

– Most már bevallhatom, sosem bírtam azt a csajt – nyugtatott Chanyeol a maga módján. – Jobb lesz neked nélküle.

– Ki tudja…

Lehangolt voltam, az órákon nem figyeltem oda, az udvaron nem játszottam a többiekkel, vagy röhögtem a haverokkal, csak lézengtem, ültem a földön a táskám társaságában, és mindenhol szívesebben lettem volna, mint az iskolában. Nem is, igazából sehol nem lettem volna. Még élni sem volt kedvem.

Hetek teltek el így, rezignáltan, és habár Chanyeol mindent megpróbált, hogy kizökkentsen belőle, nem járt sikerrel. Annyira elhagytam magam, hogy nem csak a kinézetemre nem figyeltem oda, de olyan csúnyán lerontottam az átlagomat, hogy arra már a szüleim is felfigyeltek.

– Ha egy hónapon belül nem húzod fel a jegyeidet hármasra, szobafogságot kapsz. Ha a félévi eredményedben nem a négyes lesz a legrosszabb jegy, nyáron dolgozni mész a káposztaültetvényekre.

Így szólt az ítélet, aminek a második fele felért egy fegyházzal, úgyhogy össze kellett kaparnom magam. Keresnem kellett valakit, aki tud segíteni a tananyagban, és elég diszkrét ahhoz, hogy ne firtassa a rontásom okát. Kyunsoora esett a választásom, aki csendes volt, okos, és nem folyt bele az iskola életébe. Igazából nem is annyira ismertem, hiába voltunk osztálytársak, csak annyit tudtam róla, hogy nem vevő Chanyeol humorára, ami a langaléta barátomat igencsak bosszantotta.

– Kyungsoo, tudnál nekem segíteni? – futottam utána a folyosón. A táskájában pakolászott, és rezignált arccal nézett rám, mintha folyamatosan pókerarcot hordana.

– Senkinek nem adom kölcsön a házimat.

– Nem is az kellene. A szüleim befenyítettek, hogyha nem javítok, büntetést kapok. Tudnál esetleg korrepetálni?

Kyungsoo arcán akkor láttam először érzelmet ilyen közelről, meglepetten fürkészett egy pillanatig, mintha várná, hogy előálljak azzal, ez csak egy fogadás miatt történt, de mivel egy szót sem szóltam, bólintott egyet. Csak hétvégente ért rá, akkor viszont egész nap, úgyhogy abban maradtunk, hogy a vasárnap lesz a tanulós nap, kilenctől délután háromig hagyom, hogy telenyomja a fejemet az iskolai hülyeségekkel.

A barátaim nagyon meglepődtek, amikor elmeséltem nekik, hogy kihez megyek a hétvégén, Chanyeol kicsit zokon is vette, hogy nem hozzá fordultam. Ő mindig mindent meg akart csinálni nekem, olyan típusú ember volt, aki könnyen túlvállalja magát, és ezt nem akartam. Neki is meg volt a saját élete, ahogy nekem is, és nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba.

Hosszú hetek után először döntöttem úgy, hogy nagyszünetben kimegyek az udvarra, de az öltöző előtt valaki megakadályozott ebben. Éppen csak egy pillanatra lestem be, de azonnal megakadt a tekintetem az ismerős szoknyán, én vettem ugyanis Joohyunnak. Még azon is elgondolkodtam, hogy köszönés, vagy biccenés nélkül hagyom ott, de nem értettem, miért ül a hideg földön, és hol vannak a barátnői, vagy az osztálytársai. Furcsa volt az egész, és amikor közelebb mentem, azt is meghallottam, hogy sír.

– Szia, jól vagy? – közelítettem meg óvatosan az öltözőt, nehogy kiderüljön, mégis öltözik bent egy lány.

– Jaj, Sehunie! – sírt fel Joohyun olyan vigasztalhatatlanul, hogy beleszakadt a szívem.

Hirtelen már nem is haragudtam rá, csak azt akartam, ne sírjon tovább, hiszen én még mindig szerettem, és boldogtalanná tett, ha szomorú. Leguggoltam mellé, és meg akartam veregetni a vállát, ahogy a barátok szokták, de összerezzent az érintésemtől, és úgy összehúzta magát, mint egy sérült galamb. Akkor néztem csak meg jobban a ruháját, a blúza a karjánál elszakadt, a szoknyája kissé ferdén állt, és a haja sem divatból volt kócos.

– Joohyun, mi történt? Fáj valamid? – kérdeztem aggódva. Bármi is történt, azt akartam, elmondja. Csak úgy tudtam segíteni, ha ismertem a részleteket.

– Sehun… – borult a vállamra Joohyun, és tovább zokogott.

Sokáig tartott, amíg megnyílt, már alig maradt öt perc a szünetből, és olyan gyilkos gyűlölet kerekedett fölül rajtam, mint még soha. Soha, egyetlen egy férfinak sem szabadott volna erőszakoskodnia egy nővel, az ilyen alak nem ember volt, hanem állat. Lehet, hogy Joohyunnal kellett volna maradnom, odahívni egy lányt, aki meg tudja nyugtatni, vagy felkísérni az orvosiba, de elöntötte az agyamat a düh, és meg akartam találni azt a rohadékot.

Először az udvaron kerestem, úgy csörtettem ki, mint egy megvadult bika, de sehol nem találtam, így az ebédlőben folytattam tovább. Nem foglalkoztam a sorral, nem érdekelt, hogy a tanárok rám szólnak, egyetlen személyt kerestem, a többi nem számított. A Casanova, a legnagyobb szájú kosaras, aki fele sem olyan jó, mint Kris, de kétszer nagyobb pofája van, ott röhögött a haverjaival, mintha semmi sem történt volna, mintha nem ő akarta volna megerőszakolni Joohyunt az öltözőben.

Nem kegyelmeztem neki.

Felkaptam a legközelebbi üres tálcát a konyháspultról, majd megindultam a rohadék felé, és teljes erőmből vágtam rá a tálcával a vállára. Nem tartottam szünetet, még akkor is ütöttem, amikor már felpattantak a haverjai, ő pedig két kézzel védekezett, végül Chanyeol és Kai fogtak le, de alig bírtak tartani. Üvölteni akartam vele, elmondani mindenkinek, hogy mekkora egy aljas szemétláda, egy patkány, egy utolsó féreg, de Joohyun érdekében csak káromkodtam. Bizonyára maga a tudat is szörnyű letetett neki, hogy ilyet tettek vele, ha még az egész iskola is erről csámcsogott volna, biztosan nem bírja a nyomást.

A barátaim hősiesen próbáltak meg félre rángatni, hogy lenyugtassanak, és kifaggassanak, de a tanároknak más tervei voltak velem. Egyenesen az igazgatóiba kísértek, ahol még sosem jártam. Ahhoz képest, hogy milyen félelmetes és befolyásos személy tanyázott ott a nap 24 órájában, igen szép iroda volt. Kényelmesnek tűnő, vajszínű kanapék, régies, antik festmények, díszesen faragott íróasztal, mögötte egy morcos, idős úrral.

– Mi történt? – kérdezte a tanárokat.

– Az ebédlőben az egyik társára támadt egy tálcával. Alig bírták lefogni. A fiút felkísérték a barátai az orvoshoz, Oh urat pedig idehoztuk.

– Oh úr, mi ütött magába? Ez egy iskola, nem pedig boksz ring.

– Négyszemközt akarok beszélni magával – feleltem határozottan.

Senkire nem tartozott, hogy mi történt Joohyunnal, csak rá, a tetűre, és rám, de az igazgató segíthetett, jogilag elláthatta az elkövető baját, és ő volt az igazgató, neki kellett tennie azért, hogy ez többé ne fordulhasson elő.

Elmondtam, amit megtudtam Joohyuntól, hogy a kosaras már napok óta udvarolt neki, de hiába, aztán berángatta az öltözőbe, hogy beszéljen vele, de megint kosarat kapott. Ekkor kezdett el erőszakoskodni, megcsókolta Joohyunt, majd benyúlt a ruhája alá, és odaszorította a falhoz. Csak azért nem erőszakolta meg, mert Joohyunt sikítani kezdett, és nyitva volt a nagyudvarra nyíló ablak, odakint bárki meghallgatta a segélykiáltást. Valószínűleg nem akarta, hogy valaha is kiderüljön, mire készült.

– Intézkedni fogok az ügyben – mondta az igazgató komolyan. – Értem, hogy Joohyun becsületét védted, de az nem megoldás, hogy verekedni kezdesz, főleg így. Emellett nem mehetek el szó nélkül. Kapsz egy osztályfőnöki intőt, és két hétig minden délután itt maradsz, és segítesz a konyhásoknak takarítani.

Elég nagy szívás volt, de tudtam, hogy igazgatóit is adhatna, sőt, ki is rúghatna, ha úgy tartaná kedve, ő volt az igazgató, én meg tálcával verekedtem az egész iskola szeme láttára, nyugodtan elküldhetett volna. A szüleim persze így sem örültek a dolognak, a részletekbe nem avattam be őket, csak annyit tudtak, ami az ellenőrzőmben szerepelt: „Oh Sehunt osztályfőnöki intőben részesítem iskolai verekedés miatt.” Az okok jogossága csak engem vígasztalt.

Tao:

Nem kis meglepetést okozott, amikor az a furcsán beszélő srác becsörtetett az ebédlőbe, felkapott egy tálcát, és agyon akarta vele verni Yi Fan egyik csapattársát. Hatalmas erő volt abban a fiúban, alig bírták lefogni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy én is felpattanok, de aztán meggondoltam magam, és csak szemléltem az eseményeket. A tanárok kérték az áldozatot, hogy menjen fel az orvosiba, de ő még be akarta fejezni az ebédjét, úgy tűnt, nincs komolyabb baja.

– Ez meg mi volt, ember? – szólt oda hozzá Yi Fan. Egy asztal választott el minket, de ők ismerték egymást, nyugodtan átszólhatott.

– Biztos féltékeny, hogy majdnem meghúztam a volt csaját.

– Várj, az a csaj nem Dawonnal jár?

– Nem mondom, hogy könnyen adta magát.

Megállt a pálcika a kezemben, és az ételről egy pillanatra a srác arcára néztem. Azon minden ott volt, ami érdekelt. A kárörvendés, a szégyen mindennemű hiánya, az elégedettség, és a büszkeség. A nevelőapám is pontosan ilyen lehetett fiatalon. Én legalább is így képzeltem el.

– Nem gondolod, hogy ez gáz? – emelte fel a hangját Yi Fan. Őt is felháborította a ki nem mondott igazság. – Nem tudsz tiszta eszközökkel csajt szerezni?

– Most meg mit pattogsz, ember? Féltékeny vagy, hogy a lányok az én faszomat szopják? Vegyél már vissza! – próbálta meg lekezelni Yi Fant, és az utolsó, orr alatt elmotyogott mondatával végleg kötelet tett a nyakába. – Faszszopó Ching-chang.

Ha volt valami, amivel Yi Fant ki lehetett akasztani, az a rasszizmus és diszkrimináció volt, Ganhyun pedig tökéletesen beletalált a közepébe. Yi Fan dühösen pattant fel az asztaltól, de nem azért, hogy megverje, ő inkább a szavak embere volt, mint a tetteké. Nem voltak kétségeim abban, hogy meg tudná verni, ha akarná, de nem tette. Ennél sokkal fájóbb büntetést adott neki.

– Ki vagy rúgva a csapatból – közölte, és betolta maga után a székét.

– Nem te vagy az edző! – háborodott fel Ganhyun. Ő kész volt összecsapni Yi Fannal.

– Én vagyok a csapatkapitány, és nincs szükségünk egy ilyen rasszista faszkalapra, mint te.

Mielőtt még Ganhyun hozzáérhetett volna a barátomhoz, hátracsavartam a kezét, és belevertem azt az ostoba kugli fejét az asztalba. Nem finomkodtam, jó erősen rántottam meg a karját, érezze csak a törődést.

– Ha még egyszer bántani mersz egy lányt, szilánkosra töröm a karodat – súgtam a fülébe, majd a dühösen távozó Yi Fan után siettem.

Ahogy mindig, amikor dühös, az udvarra tartott, hogy rágyújtson, nem törődve a következményekkel. Egy cigi nekem is jól esett volna, de nem akartam kérni tőle, az enyém a szekrényben volt. Yi Fan, ha mérges lett, hagyni kellett, hogy kitombolja magát, ilyenkor csak csendben hallgatni kellett, és csak akkor válaszolni, ha kérdez.

– Rohadt rasszista köcsög. Bassza meg! Van pofája beszólni nekem, amikor az egész bajnokságban csak tizenöt pontot dobott? Erre veri a faszát? Arra büszke, hogy erőszakoskodik egy lánnyal? Az ilyet fognám, levinném a földre, és addig rugdosnám, meg taposnám a belét, amíg bele nem döglik – szitkozódott kínaiul, majd angolra váltott, és még percekig szidta minden férfinemű felmenőét. Yi Fan nagyon tisztelettudó volt a nőkkel szemben.

Legszívesebben én is megvertem volna Ganhyunt, de Sehunnak volt csak joga hozzá, ő pedig jó munkát végzett. A dolog mégsem hagyott nyugodni, egész nap ez járt a fejemben, és amikor hazamentem, még biztosabb lettem benne, az ilyen ember sosem változik.

Anya szemöldöke fölött vörös folt éktelenkedett, azt néztem, vajon hová verte be a fejét az a részeg mocsok, és a tűzhely melletti fölső kredenc pont jó magasságban volt ehhez. Nem értettem, hogy anya miért nem hagyja el. Nem tudtam megérteni, miért marad olyasvalaki mellett, aki bántja, és megalázza.

– Anya, hagyd már el azt a seggfejet! – kérleltem, de megint csak én kaptam a leszúrást.

– Hogy beszélsz róla? Ő ad fedelet a fejed fölé, és pénzt, hogy tanulhass.

– Meg azon kívül semmit, és még ver is téged. Anya, ez nem mehet így tovább! Nekem is van pénzem. Majd én eltartalak.

– Elég legyen ebből! – rivallt rám. – Te gyerek vagy. Az a dolgod, hogy tanulj! Mással ne törődj! Én vagyok az anyád, az én dolgom, hogy ellássalak, és gondoskodjak rólad. Ne hozz rám szégyent, és inkább javíts a tanulmányi eredményeden!

Elegem volt már az iskolából, és abból is, hogy gyereknek kezelnek. Lassan betöltöttem a tizennyolcat, elkezdhettem rendesen dolgozni, és anya többé nem mondhatta azt, hogy nem az én dolgom az életünk. Ha ő nem lett volna ott, már réges-régen megszöktem volna, akár egyetlen fitying nélkül, csak minél távolabb legyek attól a mocsoktól, aki tönkretesz minden szépet és jót.

Dühösen jártam a várost, nem álltam meg sehol, csak mentem és mentem előre, mintha kimehetnék a világból, és közben elszívtam az összes cigimet. A dühöm még sem csillapodott, attól, hogy szennyeztem a tüdőmet, a dolgok nem változtak meg. Ha hazamentem, ugyanaz fogadott, mint minden egyes kibaszott nap.

Már beesteledett, és a parkban bolyongtam, a lábaim már a sok sétától, de mégsem tudtam megállni. Ha leültem volna, csak az agyam zakatolt volna tovább, és annál nincs rosszabb.

– Hagyj már! Mondom, hogy nem érdekelsz – ütötte meg a fülemet egy női hang. Dühös volt és ijedt.

– Ugyan már, bébi! Tudom, hogy akarsz.

– Mondtam, hogy hagyjál békén! – ekkor már szinte kiáltott.

Közelebb mentem, hogyha kell, közbe tudjak lépni, és elzavarjam a tuskót, aki nem ért a szóból. A lány tényleg nagyon szép volt, a hosszú, barna haja kecses hullámokban simogatta a derekát, a világos farmerkabátja kihangsúlyozta a karcsú alakját, és mellben sem volt utolsó. Megértettem, hogy felkeltette a tapló figyelmét, de a nem, akkor is nem.

– Jaj, cica! – ragadta meg a lány karját a fickó, és így kilépett a fénybe.

Azonnal elszállt az agyam, amint megláttam Ganhyunt, és nem fogtam vissza a haragomat. Erősen csapódott az öklöm az arcába, eléggé meglepetésszerűen ahhoz, hogy elengedje a lányt, aki kérdezés nélkül rohanni kezdett. Nem is volt baj, ha nem látja, hogy mi következik ezután.

Ha valaki küzdősportolt, az első, és legfontosabb szabály az volt, a tudásodat sosem használhatod arra, hogy meccsen kívül verekedj. Szégyent hozhattál a sportra, önmagadra, a családodra, és ráadásul igazságtalan is volt. Ez akkor viszont egy cseppet sem érdekelt. Csak ütöttem, és ütöttem azt a rohadékot, arra azért odafigyelve, hogy maradandó sérülést ne okozzak, és lehetőleg ne halljon bele semmilyen belső vérzésbe. Jól esett. Már csak az esett volna jobban, ha a nevelőapámmal is ugyanezt tehetem. Ott nem érdekeltek volna a következmények.

Baekhyun:

 Az egész iskola arról beszélt, ami az ebédlőbe történt, és hogy másnap Ganhyun úgy jött be, mintha egy húsdarálóba esett volna. Mi meg a fiúkkal ahelyett, hogy gyönyörködhettünk volna a képében, és hallgathattuk volna a pletykákat, matekversenyre kellett mennünk.

– Minek vállaltam el? – zsörtölődtem az autóban.

– Bocsi, Baekhyun. Tényleg köszönöm, hogy megtetted értem – szabadkozott Suho. Neki kötelező volt jelentkeznie, és mivel ez egy csapatverseny volt, kellett mellé még két ember. Jongdaeval mi képviseltük az önfeláldozó barátokat.

Jó voltam matekból, és szerettem is, hamar megtaláltam azt a szabályt, amit alkalmazni kell, az elméleti résszel voltak inkább problémáim. Azokat a dolgozatokat, ahol definíciókat kértek, meg szöveges leírást egyes törvényszerűségekhez, mindig nagyon rosszul írtam meg. Nem tudtam megfogalmazni őket, a bemagolás nem ment, én egyszerűen csak értettem a matekot, és kész.

A csapatunk azért működött jól, mert én megtaláltam a kellő szabályt, Suho kívülről fújta a leírásokat, Jongdae pedig nagyon ügyes volt geometriából. A verseny még is pokolian nehéz volt, csupa olyan feladatot kaptunk, ami a tankönyvben emelt szintű, és emellett még az idő is ellenünk dolgozott. Mire végeztünk, olyan fáradt lettem, mintha matekverseny helyett az Olimpián vettem volna részt, egyszerre több számban. Az eredményhirdetésnél képes lettem volna állva elaludni.

Nem volt kérdés, mi nyertünk, és a trófeánk szebben csillogott, mint a kosarasok serlege. Na jó, ez talán kissé túlzás, mert a miénk üvegből volt, az övéket meg arany színnel fújták le, és hatalmas volt, meg nehéz, meg… Mindegy, én azért örültem a cuki kis trófeánknak.

– Ünneplés! – húzott elő az alaksori szekrényből három üveg sört Jongdae.

– Te tudtad, hogy nyerni fogunk? – kérdezte ámuldozva Suho.

– Persze, ez alap. Mi vagyunk a Szuper Hármas.

A Szuper Hármasnak olyan jó kedve lett, hogy nem csak azt a fejenként egy üveget itta meg, hanem a többit is, amit Jongdae egy héten keresztül csempészett be egyesével. Egy cseppet sem érdekelt minket, hogy odafent tanítás van, a takarítók, vagy a gondnok bármikor lejöhet az alaksorba, és egy idő után keresni fognak minket. Mi csak ünnepeltünk, hülyéskedtünk, ittunk, és úgy éreztük, miénk a világ.

– Csináljunk képet a trófeával. Úgyis oda kell adnunk a sulinak – vetette fel Suho.

Rengeteg képet lőttünk az erőfeszítésünk gyümölcsével, még egy nagyon arcpirítót is, ahol Jongdae széles mosollyal pózol a kép közepén, mi meg oldalról művelünk olyasmit a trófeával, amit a lányok szoktak, nagyon más helyzetben, nagyon mással. Nagyon zavarba ejtően szexi ábrázatom volt, tisztára, mint egy pornósztárnak, de sosem tudtam volna csinálni azt a melót. Hiszen még a kiszemeltemnek sem tudtam megmondani, hogy tetszik.

– Olyan magabiztos vagyok, hogy száz bikával is elbírnék – kurjongatott Jongdae.

– Nem arra gondoltál, hogy olyan erős? – kötözködött Suho.

– Kit izgat az? – karolta át Jongdae, és játékosan megpaskolta a mellkasát. – Te gyúrsz?

– Előfordul.

– De menő vagy, ember! Nekem is kellene. Olyan vagyok, mintha a gyufás skatulyából szálltam volna ki.

Megint az történt, ami szokott, ők nagyon jól elvoltak ketten, én meg statisztáltam a jókedvükhöz. Az se tűnt fel nekik, hogy otthagytam őket, kissé szomorkásan jártam a kihalt folyosót, durva, hogy tanítási időben milyen sivár lett az iskola.

A sporteszközök szekrényéhez vitt a lábam, simogattam a lakatot, a világos, lekezelt ajtót, annyira fájt, hogy már nem lehetek a csapat része. Teljesen mindegy, hogy a nagyobb meccseken összeszedhettem a labdát, már senki nem tekintett csapattagnak, Kris nem köszönte meg többé, hogy nem hűtöm túl a vizét. Szegénynek lehet, hogy mióta kiléptem, folyton jeget kell innia.

– Visszajöttetek, Baekhyunie? – futott oda hozzám Minseok. Egy dobozni kréta volt a kezében, biztosan őt küldték fel óráról a tanáriba. – Hogy sikerült?

– Nyertünk.

– Jaj, de ügyes vagy! – ölelt szorosan magához, majd furcsa ábrázattal húzódott el. – Te ittál? Alkoholszagod van.

– Ünnepeltünk egy kicsit a fiúkkal.

– Várj, adok egy rágót!

A rágó talán elnyomta az alkohol szagát, de attól még be voltam csípve, és nagyon óvatosnak kellett lenni, hogy az órákon ezt ne vegyék észre a tanárok. A fáradtság szerencsére jó hatással volt rám, egyszerűen elnyomott az álom, és valamikor az ebédszünetben ébredtem fel. Felettem úgy állt ott az osztályfőnököm, mintha maga a kaszás lenne, aki a lelkemért jött.

– Végigalusszuk az órákat, és még arra sem kelünk fel, ha szólítanak? – rivallt rám. – Azt hiszi, hogy csak azért, mert nyert egy matematika versenyt, már mindent megtehet? Irány az igazgatói!

Az osztályfőnököm kicsit túlzásba vitte a szigort, elég lett volna, ha megszid, nem kellett volna rögtön az igazhatóiba vinnie. Még sosem jártam ott, de elég kellemes volt, és az asztal mögött ülő bajuszos bácsi ábrázatából ítélve, már nagyon unhatta az ofőmet. Vajon hány srácot rángatott ide fel hasonlóan hülye panaszokkal?

– Szóban megfedlek Byun Baekhyun, és itt kell maradnom az iskolában takarítani.

Durva, hogy az igazgató tudta a nevemet, de biztosan azért, mert apa sok adományt küldött az iskolának minden évben. Szerintem azt akarta, hogy különleges bánásmódot kapjak, de ugyanúgy kezeltek, mint a többi diákot, és ennek nagyon örültem. Ha én lettem volna az igazgató kedvence, mindenki megutált volna.

Apa persze így is dühös lett rám, amikor megtudta, hogy délutáni büntetést kaptam, letiltotta a tévét a szobámban, és rám aggatta a házvezetőnőt, hogy este fél óránként ellenőrizze, hogy tényleg lefeküdtem-e aludni. Kénytelen voltam a takaró alá bújva, elemlámpával olvasni a vérfarkasos regényemet. Kár, hogy Kris nem volt vérfarkas, simán hagytam volna, hogy megharapjon.

Kris:

Gyűlöltem az angoltanárt. Nem gyűlöltem túl sok mindent a rasszizmuson, a diszkrimináción, és az alkalmatlan sofőrökön kívül, csak az angoltanárt. Azt a nyomorult Kim tanárnőt, aki lefokozott a pozícióból, amit az igazgató személyesen nekem szánt. Azon a héten ugyanis cserediákok jöttek az iskolába Európából, és a diri engem kért meg, hogy legyek az üdvözlőcsoport vezetője. Nem kellett mást tenni, csak megmutatni nekik a sulit, elkísérni őket a programokra délutánonként, és velük lógni, meg dumálni. Először nem akartam elfogadni, de a programok között volt gokart, paintball és egy egyetemi kosárcsapat meccsének megnézése is, úgyhogy végül elfogadtam a feladatot. Még Taót is beszerveztem, mert tudtam, hogyha ketten akarnánk elmenni ezekre, azért fizetnünk kéne, az anyukája meg alig keres valamit, úgyhogy így ingyen jól szórakozhattunk.

Minden simán ment, aztán Kim tanárnő kitalálta, hogy inkább Minseok legyen a csoport elnöke, mert ő sokkal jobb képességekkel rendelkezik, mint én. Nem vitattam, jó volt a nyelvtana, és a kiejtése sem borzasztó, de azért messze állt tőlem. Ez az egész arról szólt, hogy ő koreai volt, Kim tanárnő osztályába járt, és rajtam kívül mindenki jó, csak nehogy én legyek az elnök. Rohadék szipirtyó!

– Úgyis veled fognak beszélgetni a legtöbbet – vígasztalt Tao.

– Itt most nem erről van szó. Ez elvi kérdés. Ha Amerikában lennénk, beperelhetném.

– De nem vagyunk Amerikában, és csak elcseszed a kedved.

– Ő cseszi el a kedvem! – kértem ki magamnak. – Mikor rúgják már ki? Menjen már el szülni! Bár ki akarná megdugni?

Tisztára kiborított, de amikor megérkeztek a diákok, Taónak lett igaza, és folyton körülöttem zsongtak. Én kárörvendő vigyorral pásztáztam Kim tanárnő dühös ábrázatát, igazán jól esett felbosszantani. A külföldi lányok között voltak nagyon csinosak, és hamar észrevettem, hogy az egyiket nem is én érdeklem annyira, inkább a barátom.

– Bejössz annak a vörös hajú csajnak. Beszélj vele! – bíztattam Taót.

– De hát én nem beszélek jól! Ki fog röhögni.

– Dehogy fog! Csak mondj neki szépeket. A külsőd már tetszik neki.

Tao úgy közelítette meg a lányt, mint egy ötödikes, sehol nem volt a szórakozóhelyeken magabiztos Zi Tao, annyira frusztrálta a nyelvi különbség, hogy teljesen rágörcsölt. Egy ideig hallgattam, hogy mit szerencsétlenkedik, aztán, ahogy a lány átvette a beszélgetés fonalát, és nem Taónak kellett adnia a magabiztost, egész jól elcsevegtek. Nem volt mindennap esélye arra, hogy egy külföldi lányt szédítsen, azt akartam, próbálja ki, és érezze jól magát.

A gokart valami istenkirály volt, olyan simán nyertem, hogy öröm volt nézni, de ahhoz képest, hogy Tao hivatalosan csak motort tudott vezetni, elég jó időt ment. Persze titokban sokszor furikázott apa járgányával, és azt mondta, kocsira is akar majd jogosítványt szerezni. Úgy terveztem, az lesz a karácsonyi ajándéka, hogy állom a költségét.

Igazából sosem tudtam eldönteni, hogy akkor Taónak most van pénze, vagy nincs. A ruhái és az ékszerei arról árulkodtak, hogy van, ráadásul velem ellentétben még járgánya is volt, mégis, anya folyton arról beszélt, hogy milyen igazságtalan, hogy Tao anyjának nem fizet többet az ismerőse. Aggasztott, a barátom talán rossz bizniszekből szerez magának zsebpénzt.

– Tao, kérdezhetek valamit? – ültünk le a lelátón, amíg a többiek mentek még egy kört a pályán.

– Mondjad.

– Neked honnan van pénzed ilyen jó ruhákra? Tudom, hogy a szüleid nem keresnek jól.

Tao megfeszült, és sokáig nem szólalt meg, talán egy jó hazugságon gondolkodott, vagy azon, beavasson-e. Igazából én sem tudtam eldönteni, hogy akarom-e tudni. Ha valami illegális volt, abból jobb volt, ha kimaradok, de Tao mégis csak a barátom, tudni akartam, hogy nincs-e veszélyben.

– Drogot árulok.

– Hogy mi? – fordultam azonnal felé. Ezt nem hittem el. Drogot? Ő, aki még kipróbálni sem akarta? Aki folyamatosan lebeszélt arról, hogy néhanapján elszívjak egy kis füvet?

– Anyámtól nem kapok rendesen zsebpénzt, csak kajára elég, amit ad, az a görény meg bekaphatja. Már régóta adok el dolgokat, azért voltak mindig jó ruháim. Nem akartam, hogy utáljanak, mert szegény vagyok. A drog kb egy fél éve jött képbe.

Sajnáltam Taót, hogy így kell pénzt keresnie, az én szüleim mindig vettek nekem menő ruhákat, folyton megkaptam, amit akartam, biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb egy kocsival is meglepnek. Szerettem volna segíteni a barátomnak, megosztani vele a diákmunkámból szerzett összeget, de tudtam, hogy nem fogadná el. Ahhoz túl büszke.

– És nem lesz ebből bajod? Gondolom, nem te állítod elő a cuccot. Mi van, ha rád szállnak a gengszterek, vagy a zsaruk?

 – Akitől én kapom, ő is kapja valakitől, és talán még ő is. Utolsó kis senki vagyok, nem fognak velem foglalkozni. Túl nagy bevételem sincs, néha adok el a szórakozóhelyeken, meg volt pár állandó vevőm, de ennyi. Nyílván nem ebből fogok megélni, ez csak egy kis mellékes.

Taónak nem volt meg az anyagi háttere ahhoz, hogy kitörhessen ebből, csak tanulással léphetett volna feljebb a társadalomban, de elég rossz jegyei voltak, és nem is szeretett tanulni. Akkor sem hagyhattam, hogy bűnöző legyen belőle, és hiába a menő duma, hogy őt senki nem kapja el, igenis elkaphatják, és ilyenkor mindig a kis halak szívják meg.

– Szerintem hagyd abban ezt a dolgot, szerzek neked rendes melót. Apának mindig kell valaki, aki besegít a szállításnál, beszélek vele.

– Nem kell. Fenn tudom tartani magam.

– Nem akarok a sittre járni látogatóba hozzád, és talán barátomnak sem akarok egy bűnözőt.

– Igen? – pattant fel Tao, és egy nagyon messzi pontra figyelt. – Akkor nem vagyunk többé barátok, Wu Yi Fan – mondta, és faképnél hagyott.

Olyannyira, hogy el se jött a többi programra, fogta magát, és hazament, vagy ki tudja hová, nekem pedig szörnyű bűntudatom volt. Nem akartam ilyen kemény lenni, de a barátja voltam, és meg akartam védeni. Jobb életet akartam neki, több lehetőséget, és biztonságos környezetet. Én csak azt akartam, hogy neki jó legyen.

Teljesen lehangolt, hogy Tao megsértődött rám, és nem akar többé a barátom lenni, még a kosármeccset is csak ímmel-ámmal néztem, nem kötött le, folyton Tao járt az eszemben. Valahogy meg kellett értetnem vele, hogy mi a baj azzal, amit csinál, és hogyan lehetne biztonságosabb, legálisabb élete. Ehhez viszont az kellett, hogy szóba álljon velem.

Tao még sosem haragudott meg, és fogalmam sem volt, hogyan kell kibékíteni egy srácot, úgyhogy azt a taktikát választottam, amit a lányoknál szoktam. Vettem neki ajándékot, elmentem a lakásához, és kitaláltam egy nagyon szép békülős szöveget.

– Áh, a kis degenerált pasija! – köszöntött a nevelőapa. Most nem volt részeg, de nem tudtam eldönteni, mikor undorítóbb, ha üvöltözik, és káromkodik, vagy ha kárörvendően gúnyolódik Taón. – Ha őt keresed, nincs itt.

– Jó, akkor majd visszajövök később.

– Összevesztetek, mi? Bezárkózott a szobájába, és a sírástól feldagadt a szeme. Mint két baszott nagy szilva. Amúgy is úgy néz ki, mint egy anorexiás, elbaszott panda.

Olyan szívesen levertem volna neki egyet, és ezer meg ezer jelzőt találtam, ami illet az undorító pofájára, de ha feldühítettem, azzal csak Taónak ártottam. Ez a mocsok nem csak, hogy tönkretette Tao életét, anyagilag kiszolgáltatottá tette, de még az önbizalmát is lerombolta. Most már értettem, hogy miért nem tudtam soha meggyőzni arról Taót, hogy szép arca van. Ha otthon folyton azt hallotta, hogy csúnya, egy idő után elhitte. Pedig egyáltalán nem hasonlított egy anorexiás, elbaszott pandához. Tao egy cuki, aranyos sziámi cica volt, és csak akkor lett pandás, ha nem aludt rendesen, és feldagadt a szeme. Akkor tényleg hasonlított egyre, de a cuki bocs fajtából.

– Azt nekem hoztad? Köszi – kapta ki a kezemből a csokit, és rám vágta az ajtót. Nem értettem, Tao még hogy nem rúgta le a fejét. Tutira képest lett volna felrúgni a fejéig, olyan hajlékony volt, mint a nád.

A tervem tehát fuccsba ment, meg kellett várnom, amíg Tao újra felkeres, mert biztosra vettem, hogy az a részeges disznó nem fogja odaadni neki a levelemet, amit olyan gondosan, három órán keresztül írtam. Kicsit sok ideig tartott megtalálni a szótárban a megfelelő jeleket, angolul ügyesebben írtam, mint kínaiul.

Tao:

 Éjfélig jártam a várost, de nem sikerült megnyugtatnom a lelkem. Yi Fan megbántott, mélységesen megsértett, és már csak daccból sem voltam hajlandó felvenni neki a telefont. Azt mondta, a barátom, megnyíltam neki, megosztottam vele a titkomat, és azt vágta a fejemhez cserébe, hogy akkor ő nem akar a barátom lenni. Ő könnyen beszélt, volt egy rendes családja, pénze, mindent megkapott, amit csak akar, nem kellett szégyenkeznie, ha hazavisz valakit, ő könnyen oktatott ki engem a helyes útról. Nem voltam büszke arra, hogy drogot árulok, arra sem, hogy előtte lopott cuccokkal tettem ugyanezt, de nem volt más választásom. Rengetegszer arra ment el a diákmunkából szerzett pénzem, hogy anya kezelését fizettem, a gyógyszereket és krémeteket, amiket egy-egy kiadósabb verés után kellett kapnia, vagy a lakás javításait, miután az a részeg fasz mindent lerombolt. Ördögi kör volt ez, amiből rohadt egyszerűen ki lehetett volna lépni, csak anyámnak kellett volna velem jönnie, de ő makacsul kitartott az alkoholista, agresszív élettársa mellett, így én is maradtam.

Yi Fan volt az egyetlen jó dolog az életemben, annyira szerettem vele lógni, vicces volt, menő és laza, ráadásul szeretett engem. Az anyámon kívül végre valakinek fontos voltam, a közös nyakláncunkat sosem vettem le, és azt hittem, mi már örökké barátok leszünk, de tévedtem. Az első adandó alkalommal, amikor nem feleltem meg az elvárásainkat, hátrahagyott.

Semmi kedvem nem volt hazamenni, és úgy terveztem, a sulit is kihagyom másnap. Kit érdekel az iskola? Úgyse tanulok tovább. Anya viszont aggódott volna értem, ha kint éjszakázom, úgyhogy kedvetlenül, de hazakullogtam.

– Itt volt a pasid – köszöntött a mostohám. Csoda, hogy ébren volt, biztosan csak azért maradt fent, hogy belém rúghasson a szavaival.

– Nincs pasim.

– Ja, sejtettem, hogy összekaptatok, mert hozott neked csokit. Finom volt.

– Te meg miről beszélsz? Megint részeg vagy? – töltöttem magamnak egy pohár vizet. Legszívesebben széttörtem volna a fején az egész kancsót.

– A külföldi srác, aki miatt telesírtad a párnádat. Itt volt, és beszélni akart veled. Még egy levelet is hagyott neked. Nagyon cuki – lobogtatta meg a papírost.

Azonnal utánanyúltam, hogy kivegyem a kezéből, de elrántotta. Egy határozott mozdulattal ketté tépte, majd apró cafatokra szaggatta, nálam pedig elszakadt a cérna. Könyökkel vertem be az orrát, majd fotelestül felborítottam, a mellkasára ültem, és elkezdtem kiszorítani belőle a levegőt. Vörösödő fejjel, rémültem még undorítóbb volt, és biztosan megfojtottam volna, ha anyám nem ugrik rám, és kezdi el karmolni a csuklómat.

– Zi Tao, mit művelsz? Megőrültél? Azonnal engedd el! Fiam, megölöd! Börtönbe akarsz kerülni?

Úgy rántottam el a kezemet, mintha megégetett volna, eszembe jutottak Yi Fan szavai, szinte hallottam a hangját: „Nem akarok a sittre járni látogatóba hozzád.” Megrémültem magamtól. Nem tudtam, hogy ennyi düh van bennem, és ez képes így elvenni az eszemet. Ha anyám nem jött volna ki, biztosan megöltem volna az a mocskot, és akkor már nem csak bűnöző lennék, de még gyilkos is.

Felkaptam a levél darabkáit, magamra zártam az ajtót, és kihúztam a vodkásüveget az ágyam alól. Borzasztóan erős volt, szétmarta a torkomat, de nem érdekelt, a fájdalomtól legalább enyhült a bennem tomboló vihar. Yi Fan levele hosszú volt, és ahhoz képest, hogy mennyi időt töltött külföldön, nagyon szépen írt. Biztosan sokat dolgozott vele.

Kedves Zi Tao!

Megértem, hogy dühös vagy rám, rosszul fogalmaztam. Támogatni akarlak mindenben, amit teszel, mert a barátod vagyok, de barátként a feladatom az is, hogy visszatartsalak, ha hülyeséget csinálsz. Nem okoskodni akarok, kioktatni, vagy pálcát törni feletted, csupán megvédeni a bajtól. Amit csinálsz, az nem jó, és ezt te is tudod. Nem ismerem a helyzetedet, nem élem az életedet, és a gondolataidban sem tudok olvasni, úgyhogy nem teszek úgy, mintha tudnám, hogy min mész keresztül. Azt viszont tudom, hogy a barátod vagyok, és az ajtóm mindig nyílva áll előtted, ha el akarsz menekülni otthonról. Amit mondtam, dühből mondtam, mert úgy éreztem, tehetetlen vagyok, és nem tudok segíteni neked. Nem engeded, hogy segítsek, mert túl büszke vagy. Pénz helyet munkát ajánlottam, mert tudom, hogy szeretsz megdolgozni a fizetésedért, amikor együtt güriztünk a zöldségesnél, te akkor se lazsáltál soha, még az én dolgomat is megcsináltad helyettem.

Te sokkal erősebb ember vagy, mint én, sokkal többet küzdtél az életben, és habár nem vagy helyesebb nálam – bocsi, túl magas a mérce –, szerintem te nagyon szép vagy. Komolyan mondom. Tudom, hogy sosem beszéltünk róla, és azt hiszed, nem emlékszem, de azóta már beugrott, hogy mi történt aznap este a kocsiban. Meg akartalak csókolni, mert gyönyörűnek láttalak. Nem csak az ital miatt, józanul is szépnek gondollak. Ha nem lennénk barátok, csak két ismeretlen, aki összefut egy bárban, tutira rád nyomulnék. ;) Te vagy az én Taozi sziámi cicám *.* Oké, ezek a smile-k nagyon csajosak, abbahagyom. Egy levélbe egyáltalán szoktak smile-t írni? (Elbaszom itt a szép levelet, de talán végre nevetsz).

Tudod, hiába vagyok híres, tudok angolul, vagy öltözködöm és nézek ki jól, nincsenek barátaim. Amint barátaim lehetettek volna, mindig elköltöztünk. Vannak ismerőseim, haverjaim, srácok, akik velem lógnak, de barátom, legjobb barátom csak egyetlen van, te. Veled megosztom a gondolataimat, elmondom, ha bajom van, talán nem tűnik úgy, de tényleg megnyíltam neked. Számomra a családom a legfontosabb, és már te is oda tartozol. Nem akartalak megbántani. Tűzbe mennék érted. Fontos vagy. Szeretlek.

Remélem, hogy megbocsátasz, és valaha még egyszer szóba állsz velem, mert mi összetartozunk. Nálad jobban nem ért meg engem senki a korosztályomból, és én is szeretnék a te támaszod lenni. Ha folytatod a melódat, nem fogom támogatni, mert továbbra is úgy érzem, hogy rossz úton jársz, de ha bajba kerülsz, kihúzlak valahogy. „Csak akkor tudjuk meg, hogy a fenyő és a ciprus örökzöld, amikor eljön a hideg évszak.” Ez az első alkalom, hogy veszekszünk, és remélem, az utolsó is, mert ezentúl mindig ott leszünk egymásnak, és megbeszéljük a problémáinkat.

Köszönöm, hogy elolvastad, és bocsi, ha elírtam valamit. Ez az első ilyen hosszú levelem, amit kínaiul írtam. Te ebben is sokkal ügyesebb vagy nálam.

Szeretettel:

Wu Yi Fan, a legjobb barátod

 Nem volt kérdés, mit teszek ez után. Azonnal fogtam magam, kirohantam a lakásból, egyenesen Yi Fan karjaiba, ahol végre szeretnek engem.