Forog a kamera (Meanie) - 3. fejezet: Ship

Wonwoo:

Az első nap az ismerkedésről szólt, a második a konfliktusok kezeléséről, tehát a harmadik napon muszáj volt újabb feszültséget szítani, nehogy lankadjon a nézők figyelme. A készítők nagyon ravaszul koreografálták meg az eseményeket, a koreai napba csempésztek bele egy igazán aljas, de megszokott marketingfogást, estére. A reggel még zökkenőmentesen indult.

Az egész csapat nevében mondhatom, hogy borzasztóan vártuk a kultúra napot, amikor bemutathatjuk a lányoknak a koreai szokásokat, táncokat, énekeket, és főleg a konyhát, közben pedig feltérképezzük a város koreai érdekeltségű üzleteit és éttermeit. Már csak a kimchi gondolatától megkordult a gyomrom, pedig még ott tartottunk, hogy sorra vettük a fiúkkal a megállókat, és megterveztük, melyik páros hol kezdi a túrát.

Magamhoz mérten kitörő lelkesedéssel álltam a feladatnak, kézen fogtam Jessicát, és mély magyarázatba kezdtem Koreatown történetéről. A régiót Korea falunak nevezték, de valójában csak egyharmad részben volt koreai, nagyon sok árusító hely, és bolt inkább latin gyökerekkel rendelkezett. Elmondtam mindent, amit a wikipedia cikke szerint érdekesnek találtam, aztán, ahogy odaértünk, sokkal könnyebbé vált, hogyha kiemeltem a hasonlóságokat, és az eltéréseket a hazai környezethez képest. Jessica nagyon élvezte, megtanítottuk neki, hogyan írja le hangullal a nevét, és egész ügyesen be tudott mutatkozni, amint pedig ezzel megvoltunk, bemehettünk az első étterembe. Nagy vita volt közöttünk Mingyuval, hogy hol kezdjük, de végül egy barbecue-zó mellett döntöttünk.

Első különbségnek azonnal felhozhattam, hogy inkább hasonlított egy étteremhez, mint ahhoz, amit mi értettünk barbequezó alatt. Itt csak néhány asztal rendelkezett grillel, nagyrészt a konyhából hozták ki a sült húsokat, pedig éppen az lett volna a lényeg, hogy te sütöd meg a húst, olyanra, amilyenre te szereted, és ezzel az egész folyamattal kicsit átéled azt, hogy milyen, ha ételt készítesz a vendégeidnek. Jessica ezt elég jól megértette, azt mondta, a kerti grillezésnek náluk is nagy hagyománya van, de a rengeteg tányér meglétét furcsállta. Ő inkább ahhoz szokott, hogy egy nagy salátás tál, egy nagy húsos tálca, egy szószos ibrik, és talán némi savanyús kerámia foglal helyet az asztalon, nem ahhoz, hogy mindent kis tálkákba teszünk, és onnan csipegetünk. A másik kulturális különbség, hogy az amerikaiak kiszedik maguknak az ételt, megeszik, és talán megpróbálnak szóval hatni a társaikra, hogy mit kóstoljanak meg. Mi ehelyett átnyúlkálunk más tányérjába, vagy megetetjük a másikat, mindennemű párkapcsolati kötöttség nélkül. Ez egyszerűen arról szól, hogy gondoskodunk egymásról, és azt akarjuk, hogy a másik jól lakjon, és jót egyen.

Ha pedig evés, akkor szóba jön az ivás is, amit most nagyon mértékletesen fogyasztottunk. A piálásnak nagy kultúrája van felénk, nem csak leisszuk magunkat a sárga földig, hanem szertartást kreálunk köré. Ki tölt kinek, hogyan tölt, mennyit tölt, és ezek kiegészülnek aranyos kis játékokkal, mint a Babo játék, vagy a harmincegyes, és az image drink, hogy ne csak számolós legyen.

– Ez az utolsó tök jó. Játszhatnánk este közösen, hogy jobban megismerjük egymást – vetette fel Jessica, és rögtön megírtam a közös csoportba. Mindenki lelkesedett az ötletért. Akkor még nem tudtam, hogy az ellenség malmára hajtottam a vizet.

Miután Jessica degeszre ette magát, én még mindig éhes voltam, de az utcai árusok ínycsiklandó ételeit követően már elégedetten léptünk be a koreai jelmezkölcsönzőbe, ahol magunkra öltöttük a joseon kori öltözékeket, és elmondtuk Jessicának, amit tudtunk a történelemről. Halkan megjegyzem, nem voltunk sosem túl jók ebből.

A párunk nagyon élvezte a túrát, és mi sem panaszkodhattunk, az előző napok fáradalmait mintha elfújta volna a szél, és kellemes ismerősökként jártuk az utcákat. Mivel minden olyan jól alakult, Mingyuval eltáncoltuk a legutóbbi számunk koreográfiáját, és egy rövid rap koncertet is rögtönöztünk neki, szerintem a mi felvételeink sikerültek a legbájosabbra.

Délután kaptunk némi szabadidőt, amit nagyrészt alvással töltöttünk, végre ki tudtam úgy pihenni magam, hogy semmim ne fájjon, mosolyogva mentem át a nappalinak használt lakosztályba, hogy együtt töltsem az időt a barátaimmal.

Ekkor kaptuk meg a hírt, hogy a közös italozás is rögzítve lesz, és játékokra számítsunk, amiket néha egymással, néha a lányokat is bevonva kell bemutatnunk. Előre tartottam tőle, mindig ezekből lettek a legkínosabb jelenetek, főleg azért, mert nagyon sokszor couple játékokat játszattak velünk, amit mi nem igazán akartunk, de meg kellett csinálni, úgyhogy csak vonakodva ugróköteleztünk, bicikliztünk, vagy öltöttünk couple ruhát.

Az első játék még könnyű volt, az imagine ivós játékot játszottuk, ahol arra kell mutatnunk, akire az állítás leginkább igaz, és annak kell felhajtani, a jelen esetben sprite-ját. Nyílván sokkal érdekesebb lett volna a játék, ha alkohollal csináljuk, de a vezetőség nem merte bevállalni, hogy elázzunk. Pár érdekes eredmény az érdekesség kedvéért: Ki csókolhat legjobban? Hoshi (Szerintem: Mingyu). Kinek van a legjobb teste? Mingyu (Szerintem is. Ő engem írt. <3). Kinek a legbüdösebb a lába? Vernon. (Én Dinóra szavaztam). Ki a legjobb táncos? Hoshi (Ez vitathatatlan).

A második játék arról szólt, mennyire ismerjük egymást, a lányok kérdéseket tettek fel, és az nyert, aki a leggyorsabban, és természetesen helyesen válaszolt. Nagyon élveztem, lelkesen vetettem bele magam a küzdelembe, ennek tényleg volt értelme, hiszen jól megmutatta, mit tudok már, és miről kell még beszélgetnem másokkal. Ha együtt élsz valakikkel, úgy gondolod, mindent tudsz róluk, aztán kiderül, hogy sosem gondoltál bele, milyen illatot szeretnek legjobban, vagy hogyan hajtogatják össze a ruhájukat. Furcsa.

A harmadik játéknál kezdtem érezni a baj előszelét, amikor ugyanis papírcsókot játszattak velünk, bevonva a lányokat. Ha már ezerszer nem játszottuk, akkor egyszer se, de muszáj volt, és próbáltam nagyon ügyesen véghezvinni a feladatot, és lehetőleg nem csőrözni senkivel. A vendégeink nagyon élvezték a dolgot, ők inkább az üvegezést részesítették előnyben, és úgy loptak csókot a kiszemeltjüktől, de ezúttal újabb módszert tanultak.

Negyedikként pedig kaptak még egy tippet, a pepero game-t, amiben mindig az utolsó ember szívott a legjobban. A sorrendet sorshúzással döntöttük el, és vajon ki húzta a legrövidebbet? Vajon ki? Persze, hogy én. Ráadásul Mingyu volt előttem, ergo, tőle egy milliméteres pálcikát kellett elvennem, ahol elkerülhetetlen, hogy össze ne érjen a szánk. Főleg, ha a „kedves” barátaink erre még rá is kívánnak segíteni.

Kiszáradt szájjal figyeltem, ahogy egyre fogy a pálcika, majd, amikor Mingyu felém fordult, megnedvesítettem az ajkaimat, és úgy hajoltam hozzá közelebb. Kicsit berogyasztotta a térdét, hogy egy magasak legyünk, és próbált mozdulatlan lenni, irányítsak csak én, úgy a biztosabb, és már éreztem a fogam között a ropit, amikor valakik összenyomták a fejüket.

Mindketten azonnal hátrahúzódtunk, Mingyu szájából kiesett a győzelem kulcsa, így mi veszítettünk, és a többieknek kellett büntetést kitalálniuk számunkra. Ilyenkor mutatkozik meg igazán egy ember valós személyisége, és ha bennem nyomokban szadizmus volt fellelhető, akkor ők kész vallatóőrök voltak.

A szavazatok megoszlottak a homlokpöckölés, a fenéken rúgás, és a fejbevágás között, de végül Dino előállt egy olyan ötlettel, ami mindenkinek tetszett: színészkedés. El kellett játszanunk egy romantikus jelenetet, ami egy galaktikus-fantasztikus helyszínen játszódott, ahol mindketten a Föld pár magányos túlélőinek egyikei vagyunk, akiket fogva tartanak a gonosz űrlakók, és meg kell próbálnunk kiszabadulni. A kulcsot én már korábban elloptam, de megkötözték a kezemet, így a számba rejtettem, Mingyu viszont elég magas ahhoz, hogyha elveszi tőlem a kulcsot, ki tudja nyitni az ajtót. Én azt nem értettem, hogy egy ajtó eléréséhez miért kell magasnak lenni, de The8 kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez egy csapóajtó, hiszen a tömlöcöket mindig a hajó fenekében helyezik el, akkor is, ha ez egy űrhajó. Szóval röviden és tömören azt akarták elérni, hogy Mingyu megint a szám közelében legyen.

A kulcs szerepét egy sós perec töltötte be, és nem elég, hogy el kell játszani, hogy nem használhatom a kezemet, de ezek a szadista állatok még meg is kötöztek a pulcsijukkal minket. DK kegyesen elvállalta, hogy tartja a csapóajtónak szánt papírlapot, pedig én Woozi mellett szavaztam. Akkor térdelve is elérnénk a fejéig.

Szóval megkötött kézzel térdeltem, arra várva, hogy Mingyu megpróbálja elvenni a kulcsot, és el sem hittem, hogy ezt a pillanatot milyen éhesen várja a közönség. Minden apróságba belekötöttek, mint például, hogy nem tarthatom a „kulcsot” a fogaim között, mert akkor kilóg a számból, és azt simán észreveszik az őrök. Ezt követte az, hogy kitalálták, sérüljön meg a szemem, és még szemkendőt is kaptam. Még jó, hogy egyetlen űrlény sem hányta le a ruhámat, hogy lehetőleg még kellemetlenebbül érezzem magam, és egy szál alsóba kelljen véghezvinnem a büntetést. Komolyan, el sem hittem, milyen emberekkel élek együtt.

Nagyon rossz volt, hogy nem láttam semmit, nem tudtam felkészülni rá, hogy Mingyu megközelít, egyszer csak megéreztem a leheletét, majd az ajkainak simítását, és próbáltam hátrébb húzni az enyémet, és egyszerre vicsorogni, és eltátani a számat – egészen nyugodtan nevezhetjük lehetetlen küldetésnek –, de sehogy sem sikerült elvennie azt a nyavalyás perecet, amit már háromszor majdnem egyben lenyeltem.

Kihagyott egy ütemet a szívem, amikor nem csak, hogy az ajkait éreztem meg a sajátomon, de a nyelvét is a számban, majd egyszer csak eltűnt ő is, és a perec is, és el sem mertem képzelni, hogy mennyire vörös lehetek. A szívem a torkomban dobogott, és megfeszítettem az anyagot a csuklómnál, de nem engedett.

– Most már elengedhetnétek – kértem, de elutasították a javaslatomat.

– Mingyu még nem szabadított ki titeket – közölte Jeonghan. A hangjából ítélve nagyon izgult azért, hogy az említett sikerrel járjon.

Hallottam a kitörő lelkesedést, de aztán megszólalt Joshua is, nehogy vége legyen a jókedvüknek, további buktatót talált a történetben.

– Oké, hogy kinyitották, de ki is kellene jutniuk, nem?

– És mit csináljak? Repüljek, vagy hogyan gondolod? – csattant fel dühösen Mingyu.

– Itt az asztal, használd a fantáziádat.

Ahelyett viszont, hogy Mingyu elkezdte volna menteni magát, ehelyett rángatni kezdte a köteleimet, hogy az egyikünk bakot tartva a másiknak jussunk ki, de addigra megérkeztek az űrlényeg, észrevették a szökést, és visszazártak minket. A büntetést tehát elbuktuk, és ez újabb büntetést vont maga után.

Kedvem támadt felrobbanni, iszonyatosan zavarba voltam, hiszen Mingyu megcsókolt kamerák előtt, nem csak úgy, ahogy a pocky game-nál, hanem egészen konkrétan éreztem a nyelvét, de mégis úgy tett, mintha meg sem történt volna. Lehet, hogy csak beképzeltem? Nem. Ilyen valóságos képzelőerővel nem rendelkezem.

Könyörgő tekintettel néztem a menedzserre, de ő bíztatott, hogy folytassam a színészkedést, fergeteg anyagot produkáltunk, úgyhogy hagytam, hogy a társak tovább szőjék a történetet. Úgy folytatódott az űrregény, hogy az ufók elkülönítettek minket egymástól, nehogy szökni próbáljunk, de Mingyun megakadt a szeme az egyik női aliennek, és hajlandó segíteni neki, ha örök hűséget fogad neki, és hordja a rabszolgák nyakláncát. A nyaklánc a valóságban egy nyakkendő volt, aminek segítségével az egyik amerikai lány rángatta Mingyut, majd kiderült, hogy átvert minket, és egyáltalán nem segített a szökésben, csak magához láncolta a helyes földlakót.

Mingyu jól alakította az alázatos, és egyre gonoszabbá váló szolga szerepét, annyira, hogy felvetette, vegyenek fel engem is az udvarukba, mint takarítót, hagy mutassák az űrbeli népnek, hogy mekkora hatalma van a hercegnőnek. Én, a takarító, felszedtem az összes koszt, amit a földre ejtettek, elmosogattam a tányérokat, és megfésültem a hercegnő haját is.

– Mingyu, hogyan szökünk meg? – kérdeztem, amikor már kezdtem nagyon unni a játékot.

– Elhajtunk a csaj kocsijával – jegyezte meg, majd jóéjszakát kívánt a gazdájának, és kiszöktünk a garázshoz.

Már éppen beszálltunk volna a képzeletbeli űrrakétába, amikor Jun közbevetette, hogy Mingyu nem mehet, mert rajta van a rabszolganyaklánc, és az meghatározott távolságon kívülre érve a gazdától felrobban. Le kellett szednem Mingyuról a nyakkendőt, de azt csak egy speciális csavarhúzóval lehetett, amit S.Coupstól lehetett megszerezni, meghatározott időkereten belül. A leader láthatta rajtam, hogy nagyon szeretném, ha gyorsan véget érne a játék, úgyhogy nem adta bele minden erejét a szkanderbe, és sikerült megszöknünk a félelmetes űrhajóról.

Mire végeztünk a játékkal, úgy éreztem, éveket öregedtem, és nem vágytam másra, mint a pihe-puha ágyra, lehetőleg egyedül. Jessica viszont a kínzóim közé lépett, és megint velem akart aludni. Elhatároztam, hogy a negyedik napon tüskés leszek vele, hátha akkor inkább Mingyu felé húz majd.

Ha pedig már Mingyu, mindenképpen meg akartam beszélni vele, mi volt az a csók a játék közben. Oké, hogy ki kellett szednie a számból a kulcsot, de kérhette volna azt is, hogy köpjek a tenyerébe, vagy nem tudom, nem lett volna muszáj francia csókba hívnia.

– Mingyu, a játék közben… – kezdtem a fürdőszobába lépve. Ő éppen a szappant mosta le  az arcáról, egy pillanatig vártam, lásson is valamit, majd tovább folytattam. – Amikor volt az a szerepjátékos feladat…

– Bocsi, hyung, ha túlzásba estem, nem akartalak csicskáztatni.

– Nem, az oké volt. Vagyis, nem volt oké, de nem erről akartam beszélni. Szóval az a csók… Vagyis a kulcsszerzés… Szóval az mi volt?

– Mi lett volna? Színészi csók, mint a filmekben.

– Éreztem a nyelved – világítottam rá a tényekre, és nem mertem még tükrön keresztül se a szemébe nézni.

Mingyu elmosolyodott, majd megrántotta a vállát, és visszatekerte a kupakot az arctisztítóra. Nem úgy tűnt, mint akit nagyon megrázott a tény, hogy csókolózott velem.

– Nem nagy dolog. Nem volt rossz, nem?

– De! – csattantam fel. A válaszom a mondandója első részére vonatkozott. Nekem igen is nagy dolog volt, és bántott, hogy ennyire félvállról vette. Nem kellett se élveznie, se helyeselnie, de azt nem tűrtem, hogy ennyire semmibe vegye.

Kihagyott a szívem egy ütemet, amikor Mingyu a falnak nyomott, a csempe még mindig ugyanolyan hideg volt, a tarkóm fájt, ahol a kemény felületnek koppant, és égett a bőröm, ahol Mingyu ujjai szorítottak.

– Most meg mire készülsz? Verekedni akarsz? – találgattam, tartva vele a szemkontaktust.

Válasz helyett újra megcsókolt, erősen tolva át a nyelvét a fogaimon, és amint leejtettem az álkapcsomat, végigdörzsölte a nyelvemet. Belekapaszkodtam a pizsamájába, és próbáltam eltolni, de csak annyit értem el, hogy még erőszakosabb lett, és belépett a lábam közé, a combját az ágyékomhoz nyomta. Hiába játszottam, hogy nem akarom, valójában nagyon is akartam azt a csókot, és ezt nem titkolhattam soká. Elég volt csak egy kicsit megadnom magam, már nem maradt visszaút, az érzéseim kitörtek, mintha egy hömpölygő folyam törte volna át a gátat, belemarkoltam Mingyu hajába. Fogalmam sem volt, mi történik, elvesztettem a realitásomat, amikor Mingyu lehajolt, és a nyakamba csókolt, beharaptam a számat, és elfojtottam egy jóleső sóhajt. Oldalra fordítottam a fejem, hogy jobban hozzám férjen, és nem bántam, ha harap, vagy kiszívja a bőrömet.

– Úristen! – sikkantottam fel, amikor megláttam a feketeruhás alakot a küszöbön.

Elkezdtem ütögetni Mingyu vállát, és arra kértem, hagyja abba, de ő csak azt hitte, azért teszek így, mert nagyon jó, amit csinál, és tovább morgott a nyakamba. Nem volt erőm eltolni.

– Mingyu, fejezed már be! Nem vagyunk egyedül.

Bosszúsan hajolt hátra, és miután észrevette, hogy nem hülyéskedem, úgy repült el tőlem, mintha soha életében hozzám sem ért volna. Teljesen felesleges volt a színjáték, csúnyán lebuktunk, Dino mindent látott, és úgy sejtettem, megisszuk még ennek a levét. Nem fog S.Coupshoz rohanni az információval, vagy hírvihart csapni, inkább a saját malmára hajtja a vizet. Tökéletes ütőkártyája volt ellenünk, amivel elérhette, hogy ne csak a színjátékban váljunk rabszolgákká, de a valóságban is. Nem hittem el, hogy leköteleződnem neki.