Kapcsolatháló (3. évad): 6. fejezet: A nemek harca

Kris:

Ebben az iskolában rasszizmus van! Ebben biztos voltam, és mérhetetlenül felháborított. Nem elég, hogy Tao folyton arról panaszkodott, hogy az osztályfőnöke kivételezik a koreai osztálytársaival, de ugyanez a nő volt az angoltanára is. Legnagyobb szerencsétlenségemre az enyém is. Mert hiába lehetett plusz nyelveket választani fakultatívan, az angol mindenkinek kötelező volt, és nem kaptam felmentést belőle, hiába éltem Amerikában négy évig. Az igazgató szerint jó ötlet volt részt vennem az órán, hogy motiváljam, és segítsem a társaimat.

– Hol éltél, hogy ilyen rossz a kiejtésed? – kérdezte a nagydarab nő.

– Az én kiejtésem rossz? – kértem ki magamnak. Ő volt az angoltanár, de Chanyeol jobban beszélt, mint őt, pedig rengetegszer koreaiasította a szavakat.

Ez a tanár utált engem. Mivel nem tudott belekötni se a nyelvtanba, se a szókincsbe, folyamatosan a kiejtésemben kereste a hibát, és kijavította minden egyes mondatomat, rosszul.

– Én egyszer fogom ezt a nőt, lenyomom a torkán a szótárat a fonetikai oldalnál kinyitva, aztán kifelé az ajtón, és vissza se gyere többé – dühöngtem Taónak az udvaron.

– Ha téged cseszeget, szerinted velem mit csinál? – sóhajtott fel.

Taónak nem volt rossz kiejtése, csak nagyon rágörcsölt. Igazából, szerintem aranyosan beszélt, olyan taósan. Nem is értettem, miért félt tőle mindenki, nagyon kedves és rendes srác volt, csak a külseje tűnt ijesztőnek. Főleg, hogy az utóbbi hónapokban kifakult a haja, és egyre jobban virított benne a rózsaszín árnyalat, de felzselézte, és fekete bőrcuccokkal, meg szőrmés kabátokkal és pulcsikkal tette menővé. Taónak jó ízlése volt, és akárhonnan is szerezte a cuccait, mindegyikben űber menőnek tűnt.

– Az volt a legviccesebb, amikor azt mondta, hogy ne barátkozzak veled, mert rossz hatással vagy rám – nevetett fel Tao, és a szájába kapta a fogpiszkálót. Én is szívesen rágyújtottam volna, de túl sokan voltak az udvaron, és a tanárok úgy bámultak minket, mintha eleve elrendelt lett volna, hogy bűnözni fogunk.

– Mondtam én, hogy utál engem – bizonygattam, és Tao ujjai közé csúsztattam egy szál füves cigit. – Nagyszünetben szívjuk már el. Kiidegel ez a nap.

– Megígértem anyámnak, hogy nem drogozom többet – utasította vissza. – Neked sem kéne. Olyan rendes családod van, hallgass rájuk.

– Jó, akkor elszívom egyedül – sértődtem meg, és zsebre vágtam a szerzeményemet. Még Taót is otthagytam, aki majdnem hanyatt vágódott, amikor eltűnt a támasza.

Nem haragudtam rá, érthető, hogy kikapott, és nem is akartam bajba keverni, csak szerettem hülyeségeket csinálni vele. Annyira unalmas volt az iskola, hogy valamivel fel kellett dobni. Félreértés ne essék, nem voltam használó, egész életemben kétszer füveztem, egyszer Taóval, egyszer pedig egyedül, de a csábítás nagyon erősen vonzott, hogy újra és újra megtegyem. Túlságosan kíváncsi típus voltam, hamar elcsábított a rossz oldal.

A füves cigit végül a kukába dobtam, és más elfoglaltságot találtam magamnak. Az osztályteremben mindenki a kialakult kis klikkjében szórakozott, így lekaptam egy sulitejet a tálcáról, és nagyot kortyoltam belőle, majd rögtön köptem is ki.

– Fúj, mi a faszom ez? – töröltem meg a számat, majd kikaptam Kyungsoo kezéből az ásványvizes palackot, és öblögettem párat a csapnál.

– Mi az Kris? – kiabált oda Chanyeol a hátsó sorból. Lehet, hogy első nap hűtlen volt hozzám, de sokszor megszólított, vagy kikérte a véleményemet, biztos csípte a fejem.

– Romlott ez a tej. A suli meg akar mérgezni minket? – adtam vissza Kyungsoonak az ásványvizes palackot, aki elmotyogott egy szívesemet. Bírtam, hogy vannak tökei.

– Ne, már! Komolyan? – pattant fel Sehun, és elvett ő is egy tejet.

Sehunt nem tudtam hová tenni. Az első hónapban a hangját sem hallottam, néha motyogott valamit Chanyeolnak meg Jonginnek, ők hárman országos barátok lettek, de az utóbbi időben, mintha kicserélték volna Sehunt. Lehet, hogy ennek köze volt ahhoz a vékony, csini kis pompomlánynak, aki meglehetősen sokat várt rá a folyosón, de Sehunnak mindenképpen jót tett, hogy kinyílt.

– Fúj, ez tényleg romlott! – húzta el a száját, és visszatette a tálcára a megbontottat, majd egy másikon megnézte a dátumot. – Egy hete lejárt. Ciki, hogy ezt adják nekünk.

– Tudod, mit kéne? – tettem fel a költői kérdést. – Odacsapni a földhöz ezeket, aztán takarítsák csak el a saját szemetüket, a rohadékok. Mit képzelnek, hogy meg akarják itatni velünk a romlott tejet?

Nem gondoltam komolyan, hogy ragadjon meg egyet, de Sehun úgy tett, ahogy mondtam, és perceken belül eláztatta a termet a romlott tej. Chanyeol és Jongin is beszállt a buliba, és bevallom őszintén, én is kivettem a részem a rombolásból, hihetetlenül jól esett, hogy egy kicsit revansot vehetek az iskolán, amiért olyan rohadtul fontosnak képzeli magát, de csak elveszi a fiatalságomat és a szabadidőmet.

– Mi ez az engedetlenség? – dörrent egy felháborodott hang az ajtóból.

Egy ismeretlen, vékony, nyeszlett alak állt az ajtóban, fekete, vékonykeretes szemüvegben, lenyalt frizurával, és a matematika tankönyvet tartott a kezében.

– Az igazgatóiba, mind a négyen!

Még sosem voltam az igazgatóiban, de nem volt túl izgi hely, szép kanapék, régies festmények, faragott íróasztal, és egy nagyon morcos, idős figura. Amikor az ismeretlen matektanár előadta a történetet, az tele volt barokkos túlzással, úgy állított be minket, mint potenciális bűnözőket, akik vétettek az iskola szabályzata ellen, és ezért minimum egy héten keresztül büntetésben kellene lennünk. Nem tudom, hol élt ez az alak, de én megelégedtem egy beírással is, aztán engedjenek utamra.

– Mind a négyen itt maradtok iskola után, és kitakarítjátok az összes osztálytermet. Most pedig addig nem ülhettek le a helyetekre, amíg fel nem takarítjátok a koszt, amit okoztatok – hangzott az ítélet, aminek egyikünk sem örült. Bent maradni suli után takarítani? Kegyetlenség. – Yifan, te maradj egy kicsit! Beszédem van veled.

Előre féltem, hogy mi lesz ennek a vége, meg fog fenyegetni, hogy behívja a szüleimet, ha nem változtatok a hozzáállásomon, biztosra vettem, hogy a gonosz angoltanárnő folyton rágta a fülét arról, hogy büntessen meg, amiért nem hódolok be neki. Ez nem arról szólt, hogy ki a falkavezér, a gond az angol kiejtés volt. Én jól mondtam, ő meg rosszul, ezen nincs mit tárgyalni.

– Yifan, nehezedre esik a beilleszkedés? – kérdezte az igazgató, amikor kettesben maradtunk.

– Nem. Jól kijövök az osztálytársaimmal.

– Akkor miért hallani folyton rólad a tanáriban? Ha jól tudom, az édesanyád pedagógus. Nem kellene legalább szolidaritásból megadnod a tiszteletet a tanáraidnak, függetlenül attól, mit gondolsz a tudásukról?

Szemét egy alak volt, hogy az anyámmal jött, akivel rögtön meg lehetett fogni. Anyának nem volt pedagógus végzettsége, csak jól értett a nyelvekhez, és hármat is beszélt, akárcsak én, úgyhogy magánkorrepetálásokat vállalt, és így segített be apának a családi kiadások fedezésébe. Ő sosem tanított osztályteremben, mindig olyan diákokat kapott, akiket vagy érdekelt az adott nyelv, vagy át kellett menniük a vizsgán, úgyhogy nem találkozhatott azzal, amit én éreztem minden áldott nap.

– Kim tanárnővel nem egyeznek a nézeteink az angol szavak kiejtését illetően – avattam be az igazgatót a konfliktus okába. – Az lenne a legjobb, ha nem kellene angolra járnom.

– A tudásod gyarapíthatja a társaid tudását, ezért szeretném, ha maradnál.

Nem jutottunk előrébb a témában, muszáj volt elviselnem valahogy Kim tanárnőt. Legalább japánon nem cseszegetett senki semmivel, hogy legyen egy idegen nyelv az iskolában, amit legalább élvezhetek. Jó kis statisztika.

Chanyeol:

Sehun a barátom volt, úgyhogy támogatnom kellett az új kapcsolatában, de nagyon nem ment az őszinteség. Nem akartam megbántani azzal, hogy bevallom, rohadtul nem érdekel, hogyan csókol Joohyun, és milyen aranyos, amikor bókol neki, meg hogy éppen hová mennek következőleg randizni. Örültem, hogy Sehun boldog, és láthatóan egyre nyitottabb, és próbáltam erre koncentrálni. Luhan viszont nem tudta palástolni a dühét, és ezt mindig Joohyunon vezette le, ki nem hagyott egy lehetőséget sem arra, hogy odaszúrjon neki. Amikor piszkálta, kicsit úgy éreztem, az én feszültségem is csökken.

– Már minden ruhádat a pasid veszi? – szólt az aznapi csipkelődés. Joohyun azt a rózsaszín pulcsit vette fel, amit Sehun választott neki. Én voltam az a szerencsétlen, aki elkísérte aznap a bevásárlóközpontba.

– Nekem legalább van pasim, aki ruhát vesz nekem – vágott vissza Irene.

Ez csúnya volt, konkrétan beleszórta az osztályuk éterébe, hogy Luhan meleg, de volt valami, amit a pretty boy nagyon jól tudott, elütni az ilyen labdákat.

– Ha esetleg van egy facér ismerősöd, szólj már, légyszi. Kellene a hitelkártyája.

Nagyon bírtam ezt Luhanban. Ha engem szorítottak volna ilyen nyíltan falhoz, biztosan elsírom magam, vagy megpróbálok nagyon bénán hazudni, de Luhan viccet csinált az egész leleplezésből, és visszafordította az indítójára, így nem bánthatta senki. Fogalmam sem volt róla, mit gondolnak róla az osztálytársai, de úgy tűnt, őt egy cseppet sem érdekli. Kár, hogy mind a kettőnknek ugyanaz a fiú tetszett, ellenkező esetben talán még barátok is lehettünk volna.

– Luhan, hagyd már békén Joohyunt. Azért vettem neki a pulcsit, mert ajándékot akartam neki adni. Ez nem az ő hibája – kelt ki a barátnője védelmében Sehun.

Mióta barátnője lett, eltávolodtak egymástól Luhannal, és ha fele olyan jó barát lettem volna, mint amúgy, örülök ennek. Én hülye viszont sajnáltam szegény Sehunie-t, hogy elvesztett egy barátot. Reménytelen voltam.

Hiába támogattam mindenben Sehunt, attól még fájt, hogy nem rám mosolyog, nem nekem vesz ajándékot, és nem engem csókol, úgyhogy az utóbbi időben egyre többet játszottam a gitáromon. A zene olyan volt számomra, mint egy terápia, ami megnyugtatja a fájó szívemet, és még saját szerzemények megírásával is kacérkodtam. A gitártanárom nagyon rendes srác volt, támogatott mindenben, és mivel csak nemrég végzett az egyetemen, könnyen megtalálta velem a hangot. Ajánlotta, hogy keressek magam mellé egy énekest, és lépjünk fel együtt, a közös munka sokat segíthet abban, hogy a jövőben ne csak magamnak, de másnak is tudjak dalokat írni.

Elhatároztam, hogy meglátogatom a kórust, és megkérdezem, nem lenne-e kedve valakinek csatlakozni hozzám. A kórus nagyon híres volt, az új szerzeményekkel még ütőképesebbek lettek, és majdnem minden második héten felléptek valahol. Úgy hallottam, annyira elfoglaltak lettek, hogy a különórákról felmentést kaptak, és ha megírták a témazárókat, nem kellett igazolniuk a hiányzásukat.

Legnagyobb szerencsétlenségemre Luhan is járt énekelni, és ez megnehezítette a „fesztelenül besétálok” tervemet. Amint megláttam, hogy valakivel cseverészik a teremben, nyomtam egy satuféket a folyosón, és csak a nyakamat nyújtogatva lestem be. Olyat akartam keresni, akivel jól harmonizálunk, és ez első ránézésre látszik. Nem feltétlen a tehetség érdekelt, sokkal fontosabb volt a kisugárzás, így szemmel kerestem az áldozatomat.

– Mondd csak, mit nézel ennyire? – szólalt meg mellettem egy aranyos hang.

Egy alacsony, szőke fiú pipiskedett mellettem, utánozva a mozdulatomat, megpróbálva felkutatni, mit találok olyan érdekesnek a társalgó fiúk csoportképében. Láttam már korábban, Luhan osztálytársa volt, de a nevére nem emlékeztem. Bizonyára valamilyen kimondhatatlan kínai név, mint a Xiumin, vagy valami hasonló borzalom.

– Én csak keresek valakit – hazudtam azonnal.

– És nem lenne könnyebb bemenni? – mosolygott rám szélesen. Szórakozott rajtam. Kis törpe.

– Itt kint megvárom – mondtam, és tettem egy lépést hátra.

A szőke törpe bement, és alig tett pár lépést, már mellé és rebbent egy vele szinte egy magas, feketehajú tünemény. Egy pillanat alatt tudtam, nekem ő kell. Az a sugárzó mosoly az arcán, az energiái, az aura, ami körbelengte, mintha saját magamat láttam volna meg egy gyönyörű, apró testbe tömörítve.

– Rám vár? – szakított ki a kábulatból a kórusvezető, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, megráztam a fejem, és eliszkoltam onnan.

Egész délután az udvaron ténferegtem, és azon járt az agyam, hogyan kérjem meg a tündérkét, hogy énekeljen nekem. Szinte éreztem, hogy csodás hangja van, és úgy szólna a gitárom mellett, mintha mindig is együtt szóltak volna. Hallani akartam a hangját, érezni a belőle áradó csodás erőt. És lehetőleg megtudni, hogy hívják.

Az óra végén a folyosón baktattam fel s alá, várva, hogy kijöjjön az első pacsirta abból az átkozott teremből, és amikor ez megtörténik, lehetőleg olyan helyen legyek, ahol észrevétlenül eltűnhetek. Követni akartam a kis szöszit, és a feketehajú barátját, hogy megtudjam, melyik osztályba jár a kiszemeltem, és milyen névvel illetik.

– Minseok, kérlek, gyere el velem a vidámparkba! – hallottam meg egy csilingelő hangot, és azonnal behúzódtam az egyik szekrény takarásába.

– Nem arról van szó, hogy nem akarok elmenni, Baekhyun. A szüleim nem engedik – magyarázta a Minseok névre hallgató törpe. – Tanulnom kell. Nem mehetek el veled.

– És akkor most mit csináljak az ingyen jegyemmel? Menjek el a képzeletbeli barátommal? – sipákolt a másik, mintha öt éves lenne. Nagyon aranyos volt.

Már éppen kiléptem volna a rejtekemből, hogy én, a szexi idegen elvigyem Baekhyunt vidámparkba, amikor Minseok törpe elrontotta a tervemet.

– Miért nem hívsz el valaki olyat, akivel a legszívesebben mennél? – lökte meg egy kicsit a barátját. Bárki is volt az, akiről beszélt, nagyon titkos lehetett, és előre utáltam.

– Áh, úgyse jönne el velem. Meg amúgy is, olyan ciki lenne…

– Ha meg sem próbálod, sosem sikerül.

Baekhyun ráharapott a csalira, és mire a folyosó végére értek, elhatározta, hogy tesz egy próbát. Ezek után mégsem mehettem oda, hogy megkérjem, énekeljen velem, inkább elhatároztam, hogy követem, és megtudom, melyik csajért van úgy odáig, hogy ennyit bénázik azzal, elhívja-e randira, vagy sem.

Baekhyun:

Minseok tanácsától felvértezve indultam neki a kosáredzésnek, hogy minden bátorságomat összeszedve elhívjam Krist a vidámparkba. Nem beszéltünk még sosem egymással, talán azt sem tudta, hogy ki vagyok, de egy próbát megért. A vidámpark tökéletes hely arra, hogy megismerjük egymást.

– Kapd el, vizes fiú! – dobta oda nekem az egyik srác a kulacsát, és visszafutott a palánkhoz.

Utáltam, hogy nem értékelték a munkámat, pedig igen is fontos tagja voltam a csapatnak. Nélkülem szanaszét hevernének a kulcsaik, egymáséból innának, mindenki herpeszes lenne egy idő után, a törölközőik gyűrődtek lennének, a mezeik szintén, és a labdákat is nekik kellene összeszedni, mielőtt lezuhanyozhatnak. Csomó dolgom volt, és nem vártam semmit érte, csak egy köszönömöt. Még a nevemet sem jegyezte meg senki, csak „vizes fiú” voltam, „Hé”, vagy „dongsaeng-ah”. Még azok is így hívtak, akikkel egy idősek voltunk. Tiszteletlen kis görcsök.

– Izé… BB… – fogta meg valaki a vállamat, és majdnem kiugrott a szívem, amikor megpillantottam, hogy Kris az. – Akartam már mondani, hogy köszi, hogy sosem hűtöd szét az italomat.

– Én csak figyelek az egészségedre – motyogtam megsemmisülve, mert hirtelen olyan zavarban voltam, mint még soha. Kris hozzám szólt, megköszönte, hogy odafigyelek a részletekre, és úristen, megérintett. Hogy is lehetnék ennél boldogabb?

– Köszi. Jó srác vagy – mutatott egy felfelé álló hüvelykujjat, aprót rám mosolygott, majd visszament a csapattársaihoz.

Majdnem elájultam. Két méterre a föld fölött lebeghettem, és nem is figyeltem rá, hogy az edző nekem szól, csak akkor vettem észre, amikor valaki a vádlimnak dobott egy labdát. Sietnem kellett a labdák összeszedésével, mert hamarabb kezdetek a teremfocisok, de még így sem lehettem elég gyors, mire végeztem minden feladattal, a kosarasok már rég leléptek, és nem tudtam elkapni Krist. A jegyem a hétvégére szólt, a telefonszámát pedig nem tudtam, úgyhogy kénytelen voltam vagy egyedül menni, vagy inkább kihagyni az egészet, és otthon ülni a szobámban. Anyámat mégsem rángathattam el, ahhoz már túl nagy voltam.

Úton hazafelé azon agyaltam, miért ne lehetnék olyan szerencsés, hogy Krissel pont összefutunk a kisboltban, vagy ugyanarra a buszra várunk, de egyik sem történt meg. Ott álltam a buszmegállóban, és úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Többször is körbenéztem, nem követ-e valaki, vagy nem akar rám ugrani valami perverz az árnyékból, de sehol nem láttam senkit.

Amikor végre hazaértem, nagyon kimerültnek éreztem magam, és borzasztóan sajnáltam, hogy nem sikerült elhívnom Krist. Végül úgy döntöttem, otthon maradok, és tanulok a dolgozatra, hátha sikerül ötöst írnom, és az apám büszke lesz rám.

Kris:

Alig értem haza, de már a házban uralkodó hangulatból tudtam, hogy itt fejmosás lesz. Anya csípőre vágott kézzel várt engem, és úgy rázta felém a telefont, mintha a rendőrségről hívták volna fel.

– Nemrég beszéltem az igazgatóval – közölte. – Mégis ki tanította azt neked, hogy jó dolog játszani az étellel?

– Az romlott tej volt, anya – védekeztem, ledobva a vállamról az edzőcuccomat. – Ilyet akarnak itatni velünk az iskolában. Nem gondolod, hogy ez felháborító?

– Szerintem az felháborító, hogy így viselkedsz. Tudod te, hogy milyen kellemetlen volt nekem ezt végighallgatni? – emelte fel a hangját. – Büntetést fogsz kapni. Egész hétvégén ki sem teszed a lábad a szobádból, és oda-vissza felmondod nekem a biológiakönyvet. Nincs tévé, nincs internet, nincs telefonálás Taóval.

– Ne már, anya! – nyafogtam. – Ez az első szabadnapom a kisboltban. Végre pihenhetnék.

– Pihensz te eleget az iskolában, hogy nem szégyelled magad!? Irány a szobába!

Ez kegyetlen volt. Annyira örültem, amikor megkaptam a melót a kisboltban, és nem kellett minden hétvégén hajnalok hajnalán felkelni, erre az első szabadnapomon, amikor aludhatnék délig, büntetésben töltöm. Ez nem volt igazságos. Anya felfújta ezt az egész ügyet. Már egyébként is megbűnhődtem érte, felmostam az egész második emeletet, vezekeltem a bűneimért.

– És akkor vacsorát sem kapok? – kérdeztem a lehető legszomorúbb ábrázatommal. – Rendben, megértem – mondtam, mielőtt még megszólalhatott volna. – Elfogadom, hogy éhen, korgó gyomorral kell álomra hajtanom a fejem – sóhajtoztam, miközben nagyon, de nagyon lassan tartottam fel az emeletre. – Igaz, hogy egy fejlődő szervezetnek kétezer-hétszáz kalóriát kell bevinnie naponta, de akkor én ma kihagyom a vacsorát, és…

– Jól van, befejezheted! – szakított félbe anya. – Kapsz vacsorát. De aztán irány a szobád, és meg ne lássalak holnap reggelig!

Nagy elégedettséggel falatoztam be a csodás sült húsból, és a pirított rizsből, de ez sajnos még nem javított a hétvégémen, továbbra is büntetésben kellett eltöltenem a szabadnapomat. Egy gyors zuhanyzás, és némi arcápolást követően besunnyogtam a szobámba, és felhívtam Taót. Arról nem volt szó, hogy este nem beszélhetek vele, én úgy értelmeztem, a tiltás csak hétvégére szól.

– Pillanat – mondta Tao köszönés helyett, majd némi recsegést követően csak az enyém lett a figyelme. – Bocsi, csak éppen vacsorázom.

– Én is az előbb fejeztem be. Képzeld, anyám szobafogságot adott a tejes-ügy miatt.

– Mondjuk, ez várható volt – emlékeztetett. Természetesen a suliban Taónak mindent elsírtam, miután megkaptam, hogy nyaljam fel az egész sulit büntetésül. El is felejtettem, hogy megsértődtem, amiért nem akart füvezni velem.

– Bioszt kell magolnom, és nincs semmi pihi. Még veled sem beszélhetek.

– Nem baj, úgyis dolgozom – csámcsogott egy kicsit Tao, majd hallottam, ahogy kinyitja az üdítőt. A buborékok szinte az agyamban pattogtak. – Nemsokára megvan a pénz.

– Szerintem ez még mindig rossz ötlet – törtem le a lelkesedését.

Amikor Tao elmondta, hogy arra gyűjt, hogy megpattanjon az anyjával, és együtt éljenek egy kis albérletben, tudtam, hogy ez koránt sem olyan könnyű, mint ahogy ő azt elképzeli. Az egy dolog, hogy mondjuk talál egy helyet, de nem csak a bérleti díjat kell fizetni, hanem a kauciót is, meg a közös költséget, számlákat, meg mindenféle hülye díjat, amit a lakótelepeken kitaláltak. Tao anyjának a fizetése nem lehetett túl nagy, ha még nem hagyta el az erőszakos, részeg élettársát, úgyhogy valószínűleg arra sem lenne elég, hogy mindent álljon.

– Te ezt nem érted – mondta Tao kissé ellenségesen, és nem akartam, hogy haragudjon rám.

– Csak félek, hogy nem tudnád eltartani magatokat. Suliba is kell járnod, nem dolgozhatsz folyamatosan, néha pihenned kell. Nem akarom, hogy megbetegedj.

– Én meg nem akarom, hogy… – kezdte indulatosan, aztán hirtelen elhallgatott. – Mindegy. Majd lesz valahogy. Most megyek. Majd hétfőn beszélünk.

Hiába mondtam volna bármit is, Tao letette a telefont, és utáltam, hogy dühös rám. Tudom, hogy kellemetlen volt neki, hogy nekem rendes családom van, és viszonylag jól élünk, pedig engem egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyi pénze van. A barátom volt, és nagyon szívesen megosztottam volna vele még akár az ágyamat is, de azt is tudtam, hogy nem vehetjük a nyakunkba egy másik család sorsát. Ennyire azért minket sem vetett fel a lé.

Egész este ezen agyaltam, már éjfélre járhatott az idő, és még mindig forgolódtam, muszáj volt megbeszélnem ezt valakivel.

Apa késő estig dolgozott, az utóbbi időben bevállalt valami plusz munkát, és mindig nagyon fáradtan ért haza, úgyhogy amikor benyitottam anyához, nem kellett attól tartanom, hogy rosszkor érkezem.

– Drágám, te vagy az? – emelte fel anya a fejét, bizonyára elnyomta az álom a várakozásban.

– A kisebbik – feleltem, és bebújtam mellé a takaró alá.

– Mit keresel itt, Yifanie? Megmondtam, hogy büntetésben vagy.

– Jó, tudom – feleltem, és gyűrögetni kezdtem a takarót. – De szükségem lenne a tanácsodra.

Ez úgy pöckölte ki anya szeméből az álmosságot, mintha varázslat lenne, azonnal bekapcsolt a kíváncsisága, és éberen húzódott közelebb. Biztosra vettem, ha lány lennék, ő lenne a legjobb barátnőm, és minden jó pasit kibeszélnénk a suliban. Mivel azonban fiú voltam, csak az ilyen ritka pillanatok maradtak meg a lelkizésre.

– Tudod, hogy Taóék nem élnek valami jó anyagi körülmények között… – itt vártam egy kicsit, hogy eméssze a témát. – Tao most kitalálta, hogy arra gyűjt, hogy elköltözhessenek az anyukájával egy albérletbe. Nem bírja már elviselni a nevelőapját.

– Kicsim, ez nem jó ötlet. Tao még gyerek. Nem kellene ekkora terhet a vállára vennie. Neki most az a dolga, hogy tanuljon. Azzal tud legtöbbet elérni az életben, ha…

– Tudom, anya – szakítottam félbe, mielőtt még belekezd az iskola fontosságának kifejtésébe. – Én is ezt mondtam neki, de hajthatatlan. Nem akarom, hogy belebetegedjen a sok munkába, vagy kiderüljön, hogy semmit nem ért a befektetett energiája. Szerinted mit csináljak, hogy jobb legyen neki?

Anya sokáig nem válaszolt, csak az arcomat simogatta, és a komoly, és számomra nagyon fontos téma ellenére ettől majdnem bealudtam. Anyának olyan finom puha kezei voltak, hogy imádtam, ha hozzám ért velük. Reggelente arra kelni, hogy a hátamhoz bújik, és a lapockáimat simogatja, a világ legjobb dolga volt, talán ezért is tudta mindig elérni, hogy végül időben kikeljek a párnák vonzásából.

– Lehet, hogy tudok szerezni Tao anyukájának egy takarítómunkát, persze, csak ha bírja, és szeretné. Vesd fel úgy Taónak, mintha csak mesélnéd, akkor nem sértő. Tudod, olyan: „Muterom mondta, hogy valami haverjának kéne takarítónő. Anyádat nem érdekli?”

Hangosan kitört belőlem a nevetés, ahogy anya megpróbálta mély hangon utánozta a fiatalok beszédét, annyira nem volt reális. Én még soha senkitől nem hallottam azt a szót, hogy muter, bár volt egy olyan sejtésem, hogy anyát jelent, és németül van.

– Anyu, sosem hívtalak még muternak – bújtam közelebb hozzá.

– Akkor mit szoktál mondani?

– Anyukám, anya, anyum.

– Édes vagy – ölelte a mellkasához a fejem, úgy, mint amikor még kicsi voltam.

– Thanks, mummy.

Nem kértem engedélyt arra, hogy az ágyukban aludhassak, egyszerűen csak elnyomott az álom, és amikor reggel felébredtem, és anya még mindig óvott a karjaival, már nem is érdekelt, hogy szobafogságban vagyok-e, vagy sem. Mivel egész nap terrorizálni fog a tanulással, és kétpercenként ki akar kérdezni, legalább az egész hétvégét vele tölthettem.