Kapcsolatháló (3. évad): 5. fejezet: Becenevek

Luhan:

Nem töltöttünk együtt túl sok időt Sehunnal, talán hetente egyszer – minden pénteken fél négytől ötig – elmentünk shakezni. Olyankor én mindig extra boldog lettem, ittam minden szavát – ami nem volt túl sok –, és rengeteget meséltem neki magamról. Már majdnem mindent tudott rólam, azt leszámítva, hogy meleg vagyok. Ezt nem mertem bevallani, mert nem tudtam, neki milyen a hozzáállása ehhez, és féltem, hogy esetleg megutálna érte. Nem tűnt előítéletesnek, de nekem nagyon fontos volt a barátsága, nem kockáztathattam.

Azért találkoztunk csak fél négykor, mert rajzórája volt, ötkor pedig el kellett indulnia haza, hogy az anyukája ne legyen mérges. Én már rögtön suli után beültem a helyünkre, rendeltem valami apróságot, és megírtam a házit, meg olvasgattam, vagy játszottam a telefonon, amíg Sehun meg nem érkezett. Imádtam, ahogy bejött az ajtón, óvatosan körbenézett, aztán megenyhült a tekintete, amikor meglátott. Szerettem volna rengeteg nézését megismerni.

Ezen a napon azonban valami máshogy történt. Sehun nem egyedül érkezett, hanem azzal a magas, sokhajú sráccal, aki folyton ott volt vele. Az őrületbe kergetett az a tag, hogy nem tud leszakadni Sehunról, de most még jobban idegesített. Belerondított a „randinkba”, bejött a „szentéjünkbe”, úgyhogy igazán elmehetett a fenébe.

– Szia, Bambi – köszöntött mosolygósan a betolakodó.

– Még egyszer így szólítasz, és belefojtalak ebbe az egy korty kávéba – támadtam rá.

– Bocsi – emelte fel a kezét, és becsúszott a boxba. – Nem akartalak megbántani. Nem mindenki díjazza a beceneveimet.

– Chanyeol, mit kérsz inni? – kérdezte Sehun, terelve a témát.

– Fizetem én!

– Én fizetek. Szóval? Mit kérsz?

Még fizetni is akar – gondoltam, amikor eltettem a könyveimet. Sehun a pultnál várta a rendelést. Lehet, csak a féltékenység beszélt belőlem, de úgy éreztem, Chanyeol túlságosan kitünteti a figyelmével Sehunt. Meg kellett tudnom, hogy a ragaszkodása hozzá milyen eredetű. Jól fel kellett mérnem az ellenfelemet, hogy harcolni tudjak ellene.

– Bocsi, hogy olyan bunkó voltam az előbb – kértem elnézést. – Csak nem szeretem, ha könnyű prédának kezelnek. Nem olyan könnyű ám engem elejteni.

– Lehet rád vadászni? – kérdezte nevetve.

– Csak ha érdekel a vadász. Mekkora puskád van?

Chanyeol arcát azonnal elöntötte a pír, és nézett mindenhová, csak rám nem. Szóval meleg, és tetszem neki – konstatáltam. Egy hetero srác nem így reagált volna arra, ha kikezdek vele, hanem egyszerűen hülyének néz. Chanyeol tehát veszélyes elem volt, bár ha igazából én tetszettem neki, és Sehun csak barát volt számára, nekem ez még jól is jöhetett.

– Te most tényleg flörtöltél velem? – kérdezte a mosolyát a nagy kezei mögé gyömöszölve.

– Ja, de te nem jössz be nekem. Bocsika. Nekem ő jön be – intettem a fejemmel Sehun irányába. – Amúgy is, én vagyok az aktív fél.

A legrosszabb történt, ami ilyenkor történhet, Chanyeol elkezdett nevetni. Legszívesebben tényleg belefojtottam volna a kávéba, de Sehun elvitte a csészémet, így csak a virágcserép földjét használhattam volna.

– Legalább jó a hangulat – szervírozta ki a shakeket Sehun, és leült a szokásos helyére, csak most Chanyeol elrontotta a létképet.

– Csak Lu Han mondott egy nagyon jó viccet – törölgette a könnyeit Chanyeol, és belekortyolt a banánturmixba. – Wow. Ez milyen finom! Értem, miért jártok ide.

– Főleg azért, mert csend van – morogtam rá, erősen utalva rá, hogy ő egyáltalán nem csendes.

– Igen, szeretem a csendet – mondta Sehun, amit én már tudtam róla. 1:0 nekem. Idióta Chanyeol, labdába sem rúghatott mellettem.

– Én is – kontrázott a kívülálló.

– Te?! – ráncolta össze a homlokát Sehun. Reméltem, hogy hamar befejezik a beszélgetést, és Chanyeol rájön, hogy el kell húznia.

– Igen. Szeretem a csendet – tartott egy kis szünetet, majd szélesen elmosolyodott. – Amikor alszom.

Tényleg meg akartam ölni. Úgy fel akartam rúgni, hogy egy alkalomra minimum eltiltsanak a pályától, pedig az ilyen szabálysértés nem fért meg az értékrendemben. Nem tudom miért, de Chanyeol kihozta belőlem az agresszív oldalamat.

Az egész pénteki napomat elcseszte a szemét, még hazafelé sem élvezhettem Sehun társaságát, mert nem hazakísérte?! Kikészültem tőle. Elvesztettem egy hetet, pedig minden percet meg akartam ragadni arra, hogy megszerettessem magam Sehunnal, és talán ő is úgy kezdjen el érezni irántam, mint én őiránta.

– Igazából, mondani akartam nektek valamit – nyögte ki Sehun, amikor befordultunk az utcájába.

– Micsodát? – kérdeztük egyszerre tőle. Hogy Chanyeol tényleg nem tudja befogni!

– Nos… – harapta be a száját Sehun, és lesütötte a pillantását. – Van egy lány, aki azt hiszem, hogy tetszik, és… Szóval elhívott randizni a hétvégén, és… Nem tudom, mit kellene csinálnom. Hogyan kell jól randizni?

Úgy megzabáltam volna. Szorosan a karomba zárom, apró, nyugtató puszikat nyomok a homlokára, majd kissé elhajolok, hogy rám nézzen, és akkor végre birtokba veszem a finom, rózsaszín ajkait. Ilyen képek villództak előttem, miközben őrülten zavart, hogy egy lánnyal találkozik.

– Gyere át a randi előtt, és kiképezlek – ajánlotta fel Chanyeol. Túl sokat gondolkodtam, és megelőzött.

– Tényleg? – lelkesült fel Sehun. – Kösz, Chanyeol! Nagy vagy.

– Hát igen! – villantott rám egy elégedett mosolyt a mocsok. Tutira vettem, hogy nagyon kicsi cerkája van.

– Neked nincs valami jó tanácsod, Luhan? – kérdezte Sehun ártatlanul. Hajlamos volt úgy mondani a nevemet, mintha az csak a keresztnevem lenne. – Te biztos nagyon népszerű vagy a lányoknál, olyan szép arcod van.

Nem szerettem, ha az emberek szépnek neveztek, mert szépek a lányok, a virágok, meg a ruhák, én helyes akartam lenni, de Sehunietől bármilyen pozitív jelzőt elfogadtam. Igazából majdnem pocsolyává olvadtam, annyira meghatott, hogy szépnek gondol.

– Ugyan! Luhannak nem is volt még barátnője – legyintett Chanyeol. – Lay mondta, hogy pattintotta az egyik osztálytársát, aki pedig jó csaj.

– Ki a faszom az a Lay? – förmedtem rá. Dögöljön meg, hogy jár a szája!

– Nem tudom, valami kínai srác, akinek kimondhatatlan neve van, ezért neveztem el Laynek. Chips volt a kezében, amikor bemutatkozott.

Yi Xing! – ért a felismerés. Mindig chipset rágcsált, ha fizika órán dolgozatot írtunk, mert abból teljesített a legrosszabbul: mindig egy ponttal lett éppen csak ötös. Ha nekem ilyen bajom lett volna, a szüleim boldog emberek. Ehelyett erős hármas voltam minden reáltantárgyból, a zenét, az irodalmat és a történelmet viszont szerettem.

– Csak azért nem volt még barátnőm, mert egyik csaj sem fogott meg – magyarázkodtam. – Mert? Neked volt már csajod? – ütöttem vissza a labdát.

– Nem, de itt most nem én vagyok a lényeg, hanem Sehunie.

Végül annyira kínosra sikeredett a beszélgetés, hogy Sehun nem firtatta tovább a dolgot, és miután elköszönt tőlünk, besietett a házba. Én meg azonnal nekiugrottam Chanyeolnak, és őt okoltam mindenért, pedig csak én voltam túl nagy idióta. Nagyon reméltem, hogy Sehun nem haragszik rám, amiért nem adtam neki tanácsot, bár nem tűnt olyan srácnak, aki fenn akadta az ilyesmin.

– Amúgy sok sikert Sehunnal – jegyezte meg Chanyeol, miután abbahagytam a szóáradatot. – Én majd hétvégén megtanítom csókolózni.

Egy hajszál választott el attól, hogy jól seggbe rúgjam, de megiramodott, és a hosszú lábaival hamar lehagyott. Csak bámulhattam, hogy elnyargalt a messzeségbe, és nagyon reméltem, olyan messze fut, hogy többé vissza sem jön.

Baekhyun:

– Mama, apa bánt! – ragadtam meg az anyám kosztümét, és belefúrtam az arcomat az anyagába.

– Már miért bántana, szívem? – kérdezte mosolygós hangon, és megsimogatta a fejem.

– El akarja venni a madáretetőmet! – panaszoltam. – Azt mondta, hogy már túl nagy vagyok hozzá. De anya! Nekem kell az a madáretető. Ott lakott Jaerri.

Jaerri életem egyetlen háziállata volt. Egészen pontosan erkélyi, mert Jaerri, a kismadár a madáretetőben lakott, miután megsérült a szárnya, és átalakítottam neki a kuckót. Mindig vittem neki enni, gondoskodtam róla, eljárkáltam vele az állatorvos bácsihoz, és Jaerri meggyógyult, mire eljött a tavasz. Az etető azóta ott lógott az erkélyen, néha megtörölgettem a tetejét, de miután Jaerri kirepült belőle, és többé nem jött vissza, nem etettem benne madarakat.

– Baekhyun, elegem van már belőled! – ért le apa az emeletről. A kezében ott lóbálta a Jaerri otthonát, készen arra, hogy kivigye a kukába. – Nem vagy már gyerek! Mindig jössz ezekkel az ostoba elméleteiddel, és úgy csinálsz, mintha óvodás lennél.

– Ez nem is igaz! – kiabáltam vissza neki. – Az Jaerri otthona, és te ki akarod dobni. Te mit szólnál, ha én is kidobnám a házadat a kukába?

– Te is a házamban élsz! – rivallt rám. – Viselkedjél most már felnőttként! A madáretető kimegy a kukába, te pedig szobafogságot fogsz kapni, ha tovább hisztizel.

– Mama! – kiáltottam fel elkeseredetten, és elkezdtem sírni.

Oké, ez van, sírni szoktam. Hisztis vagyok alapból, de apa mindig megoldja, hogy a veszekedések végén elsírjam magam. Mintha direkt kínozna. Nem értettem, kit zavar Jaerri háza az erkélyemen, főleg, hogy a szobám a kertre néz, tehát még a vendégek sem látják, ha megérkeznek.

– Drágám, szerintem az a madáretető nem árt senkinek – kelt a védelmemre anya. Mindig az én pártomat fogta. – Lefestjük, levágjuk a rácsokat, és Baekhyun használhatja télen igazi madáretetőnek. Még biológia órára is jó kísérlet.

Azonnal felkaptam a fejem, és hevesen bólogattam, de azt nem osztottam meg a szüleimmel, hogy a középiskolában már nem kísérletezünk ilyesmivel, csak szövettant tanulunk, meg izmokat, meg mindenféle hülyeséget. Még abba is kész voltam belemenni, hogy Jaerri házába más madarak egyenek, csak apa ne dobja ki.

– Jól van, de cserébe ötösnek kell lenned biológiából – lóbálta meg a madárházat apa, és visszavitte az emeltre.

– Ezért kellett úgy sírni? – törölte le a könnyeimet anya. – Már nem vagy kisfiú Baekhyunie.

– Tudom, de neked mindig a kisgyereked leszek – öleltem meg szorosan.

Imádtam anyát, mert ő is imádott engem. Jó, nem csak ezért imádtam, hanem mert kedves volt, gondoskodó, finom sütiket sütött nekem, sosem felejtette le a születésnapomat, és folyton arra bátorított, hogy legyek határozott és nyitott az emberek felé.

– Mama, áthívhatom hétvégére az egyik iskolatársamat?

– Nem tudom, kicsim. Apuval vendégeink lesznek, neked is itt kellene lenned.

– De Minseok rendes, szerintem a vendégekkel is jól kijönne, és úgysem kellek én az egész beszélgetésre. Köszönünk, eszünk pár sütit, aztán kimegyünk a kertbe.

Sokáig tartott, amíg meggyőztem, de végül sikerült. Szerettem volna, ha Minseok átjön, és nem csak a kóruspróbák után beszélget velem. A suliban alig lógtunk együtt, nagyon sokat tanult, és nekem is megvoltak a barátaim a saját osztályomban, úgyhogy kevés időnk maradt egymásra. Ez egy jó alkalom volt arra, hogy jobban megismerjük a másikat.

– Jó napot kívánok, Byun Baekhyun vagyok, Minseok iskolatársa. Azt szeretném megkérdezni, hogy nálunk aludhat-e a hétvégén? Itthon lesznek a szüleim, és vigyázunk rá, meg visszük és hozzuk kocsival, nem kell aggódni. Ha mégis aggódnának, megadom a telefonszámunkat – szavaltam, de azért ott volt a kezemben az előre megírt szövegem. Öt percig tartott, amíg megfogalmaztam úgy, hogy ne legyen túl nyalós, de azért tutira elengedjék hozzánk a fiúkat.

– Szia, Baekhyun, szívesen átmegyek – nevetett bele a kagylóba Minseok. – És nem kell vinni, meg hozni, oda találok, ha megadod a címet. Vigyek magammal valamit?

– Filmeket. Rengeteg filmet. Egész éjszaka mozizni akarok.

Brutálisan izgatott lettem. Annyira felpörögtem, hogy mire Minseok átjött, már el is fáradtam az izgulásban. Az éjszakai filmezésből tehát inkább csillaglesés lett. A kertbe nem feküdhettünk ki, mert a kertész fellocsolta az egészet, de az erkélyemre kivittünk napágyat, jól betakaróztunk, és onnan néztük a csillagokat.

– Ismered a csillagképeket? – kérdezte Minseok szürcsölve. Anya csinált nekünk forró csokit.

– Elvileg igen, de sosem találom meg őket az égen. Mindig máshol vannak.

Minseok nagyon sokat nevetett rajtam, pedig nem akartam én külön vicces lenni. Olyan szépen nevetett, csilingelően, szívből jövően, igazian. Apáék munkatársai mindig csak megjátszották a nevetést, annyira idegesítőek voltak, utáltam velük beszélgetni.

Minseok különórát tartott nekem csillagászatból, és megmutatta az erkélyemről látható csillagképeket. Felajánlottam neki, hogy másnap este menjünk le a kertbe, és nézzük meg távcsővel őket, ami nagyon tetszett neki. Reméltem, tényleg jól érzi magát velem.

– Láttam a farkasos könyveidet – bökött a fejével a szobám irányába. – Ennyire szereted őket?

– Igen. Egyszer általános iskolában elmentünk egy vadasparkba, és azonnal beleszerettem a farkasokba. Olyan szépek. Szerettem is volna egyet, de apa nem engedte. Pedig olyanok, mint a kutyák, csak nagyobbak és bundásabbak. Nem tudom mi a baja velük. Én biztosan nem akarnék betörni egy olyan házba, amit egy farkas véd.

Minseok ismét nevetett, és én megint élveztem a hangját. Énekelni is gyönyörűen énekelt, kicsit irigyeltem érte, de sosem féltékenykedtem. Nekem sokat kellett gyakorolnom, hogy szépen szóljon a hangom, de a tanárnő azt mondta, van tehetségem hozzá, és szép a hangszínem. A zuhany sokat mesélhetett volna.

– Wolfie – szólalt meg Minseok.

– Hmm? Mi? Micsoda?

– Így foglak hívni. Farkaska. Wolfie. Aranyosan hangzik, nem?

– De… – jöttem zavarba, és az orromig felhúztam a plédet. Még soha senki nem adott nekem becenevet, de örültem neki. Ez volt Minseok első ajándéka, a bizonyíték, hogy a barátja vagyok.

Kris:

Rohadt fárasztó volt hétvégente melózni, mert nekem még az is nehezemre esett, hogy iskolaidőben felkeljek, hát mit mondhattam zöldséges kisegítőként?! Mégis meghoztam ezt az áldozatot azért, hogy elég pénzem legyen, és megvegyem azt a két nyakláncot a kirakatból. Féltem ugyanis, hogyha sokáig várok, elviszik. Taónak nem volt elég pénze rá, úgyhogy nekem kellett állni mindkettőt. Nem, mintha baj lenne, hogy csak én fizetek, de megkeresni a betevőt rá, nem volt könnyű feladat.

– Édesem, én nagyon örülök, hogy dolgozol, de ne menjen a tanulmányod rovására – mondta anya, amikor zsinórban a harmadik kettesemet hoztam biológiából.

– Anya, én tanultam rá.

– Tényleg? – kérdezte kétkedően.

– Jó, átolvastam – korrigáltam. – De ez nagyon nehéz, és teljesen felesleges. Te például tudod, hogy mi az a hipotalamusz?

– Hát… – gondolkodott el, és a vágódeszkára tette a fakanalat. – Gondolom, valami víziló.

– Én is erre gondoltam elsőre, de most valami agyi dolgokat veszünk, úgyhogy tutira nem a víziló agya. A tanár csak aláhúzta, nem írta oda a jó választ. Látod? Pikkel rám. Most egész életemben szenvedhetek, hogy nem tudom, mi az a hipotalamusz.

Ha magamat kellett mentegetni, jól tudtam beszélni, ha a tananyagot kellett felmondani… Arról inkább ne beszéljünk! Ennél már csak az volt jobb, amit Tao mesélt. Feleltették fizikából, és mivel nem tudott egy árva szót sem, kínaiul elmondta a tojásrántotta receptjét, és kapott rá egy hármast. Igaz, kellett hozzá az osztály kínai stréberének a segítsége, aki bekamuzta, hogy Tao „elég pontatlanul, de jót mondott”. Kár, hogy nálunk senki nem volt stréber, valamiért az én osztályomban a legjobb tanuló is csak erős négyesig jutott. Egyre biztosabb voltam benne, hogy az osztályok felosztásánál diszkrimináció történt.

– Megjött apád. Mutasd csak meg neki a dolgozatodat! – parancsolta anya.

– Apa, meg kell mutatnom a dolgozatomat – közöltem vele, és a kezébe nyomtam a papírt. – Te tudod, mi az a hipotalamusz?

– Mit tudom én! Valami víziló, nem? – rántott meg a vállát.

–  Anya, apa is azt mondja, hogy víziló! – kiáltottam be a konyhába. – Ez a tanár hülye.

Többet nem esett szó se a hipotalamuszról, se a biológia dolgozatomról, apa inkább arról faggatott, milyen a hétvégi munka. Röviden elpanaszoltam neki, hogy milyen rabszolgamunkát kell végeznem, de azt mondta, ez is a része annak, hogy felnőtté váljak. Én azért kihagytam volna. Mennyivel jobb lenne már, ha csak úgy dőlne a lé, és nekem semmit nem kellene csinálnom érte.

 – Yifanie, feküdj hamar, mert holnap nem fogsz tudni felkelni!

– Jó, anya, csak felhívom Taót. Azt mondta, besegít a melóba. Neki is kell a zsé.

– És mire kell nektek ennyire az a bizonyos zsé? – Anya olyan vicces volt, amikor szlenget használt. – Ugye nem valami rossz dologra?

– De, csak arra. Drogra, piára, meg nőre.

– Adok én neked! – csapott meg a konyharuhával. Jobban csípett, mint számítottam rá.

Anyában király volt, hogy nagyon laza, de néha nem értette a viccet. Apa bezzeg mindig tudta, hogy mit gondoltam, mi az, amit csak szórakozásból mondok, és mi az, amit teljesen komolyan. Nem drogoztam – azt az egy füves cigit leszámítva –, nem ittam, csak egy-két alkoholmentes sört nyaranta apával, és barátnőm sem volt még. Azt nem kellett tudniuk, hogy már nem vagyok szűz.

– És most komolyan? Mire kell a pénz? – kérdezte anya, sokkal nyugodtabban.

– Taónak akarok venni egy barátságnyakláncot. Ő nem engedheti meg magának.

– Szegények? – kíváncsiskodott anya. Ezt tőle örököltem.

– Szívem, ilyet nem kérdezünk – szólt bele apa. Néha úgy csinált, mintha tíz évet rávert volna anyára, pedig csak egy évvel volt idősebb nála.

– Bocsánat. Csak olyan sovány az a gyerek. Eszik rendesen? Holnap dupla adag tízórait csomagolok. Yifanie, az egyiket add oda a barátodnak!

Nagyon nehezen jutottam el a telefonig, mert el kellett mondanom anyának, hogy mit szeret Tao, és közben még ezer dolgot kérdezett róla. Apa inkább bevonult a nappaliba olvasgatni, mielőtt megtudja tőlem Tao egész életét. Nem voltam pletykás, és jól tartottam titkot, csak annyit mondtam anyának, amennyit tudhatott. Például azt nem kötöttem az orrára, hogy Tao nevelőapja valószínűleg alkoholista, csak annyit említettem meg, hogy nagyon szigorú, és nincs jó viszonyban a fogadott fiával.

Mire odaértem a telefonhoz, már tizenegyre járt az óra, és tartottam tőle, hogy Taót megbüntetik, ha ilyenkor keresem, de meg kellett tárgyalnom vele, mikor és hol találkozunk.

– Jó estét, Wu Yi Fan vagyok. Zi Taóval szeretnék beszélni – kezdtem. Tao azt mondta, illedelmesen kezdjem, mert sosem lehet tudni, ki kapja fel a kagylót.

– Egy pillanat. Mindjárt bemenekítem a telót a szobámba – válaszolt Tao halk, elfojtott hangon.

Némi recsegést követően már tiszta volt a terep, és lebeszélhettük, hányra jöjjön a munkahelyre, és mit kell majd ott csinálnia. Tao nagyon erős volt, és nem vetette meg a munkát, azt mondta, ő is serényen gyűjt valamire, de azt nem árulta el, hogy mire. Nagyon reméltem, hogy nem a nyakláncot akarja megvenni nekem, mert akkor összesen négy láncunk lenne, pedig csak két fejünk van.

Hiába volt még csak fél egy, nagyon álmos voltam, és majdnem bealudtam Tao élménybeszámolóján. Amikor megnéztem, a wushu nem tűnt túl izgalmasnak, de ő rengeteget tudott beszélni róla. Lehetett volna wushu kommentátor, vagy valami edző, mester, vagy hogy is hívják ott a tanárokat, simán el tudtam volna képzelni egy ilyen munkakörben.

– Taozi, mindjárt elalszom.

– Hogy? – emelkedett meg a hangja, amitől szinte azonnal kipattantak a szemeim.

– Mi? Hogy? Merre? Én nem alszom.

– Az előbb azt mondtad, hogy Taozi.

– Bocsi. Olyan fáradt vagyok, hogy összekevertem a szótagokat.

– Igazából, ez nem is hangzik rosszul…

– Majd mondd a csajodnak, hogy hívjon így. Én meg kérem a copyright-ot.

– Hogy mit? Mit kérsz?

– Szerzői jog. Bocsesz, már tényleg nagyon kivagyok.

– Jó éjszakát, Yifanie.

Oké, ez rendesen zavarba hozott. Taónak tök aranyos hangja lett, amikor zavarba jött, vagy egyszerűen csak cuki üzemmódba kapcsolt, és engem ki lehetett K.O.-zni az aranyossággal. Ha arra gondoltam, milyen barátnőt szeretnék a jövőben, mindig valamilyen cuki kiscsaj jutott eszembe, aki alacsony, természetesen aranyos és ártatlan. A megjátszósokat nem szerettem, akik csak azért aegyóznak, hogy megnyerjék maguknak a kiszemelt srác szívét. Az ilyen viselkedéssel ki lehetett kergetni a világból.

– Ja, neked is jó éjt, Taozi! – nevettem bele a kagylóba, szegény barátom percekig várhatta, hogy megszólaljak.

Miután letettem a kagylót, nem kellett ringatni, hogy elaludjak, és a reggel túl hamar eljött. Egyetlen pozitívumot találtam csak az ébredésben, anya hozott nekem langyos tejet és csokis sütit.