Kapcsolatháló (3. évad): 8. fejezet: A baj nem jár egyedül

Baekhyun:

Ha lett volna olyan, hogy a világ legszerencsétlenebb embere, hát én tutira elnyertem volna ezt a címet. Amikor nagyon, de nagyon szerettem volna valamit, akkor azt sosem kaphattam meg, mindig elszúrtam valahol, és csak minden sokkal rosszabb lett. Ilyen volt például az, amikor elhívtam a szüleimet a kóruséneklésre, de egyikük sem ért rá – igazából csak nem érdekelte őket –, és az egész nézőtér tele volt szülővel, csak az a két szék árválkodott, amire az én nevemet írták, és ahol a szüleimnek kellett volna izgulnia értem. Úgy szerettem énekelni, annyira jó volt a kórus tagjának lenni, de mindenkitől kaptam támogatást, csak azoktól a személyektől nem, akiktől vártam.

– Ne legyél szomorú, Baekhyun. Biztosan csak elfoglaltak – vígasztalt Minseok.

– Persze, nagyon lefoglalja őket, hogy öltönyös seggeket nyaljanak minden egyes nap.

– A következőre biztosan eljönnek.

Nem hittem ebben, csak ittam egy korty vizet, és kimentem a mosdóba. A tanítás már tartott, de nekünk nem kellett bemennünk az óra maradékára, majd csak a következőre, azzal a kikötéssel, hogy nem hangoskodunk. A kórus tagjaként rengeteg kedvezményt kaptunk, cserébe azért, hogy megnyerjük a versenyeket. Ilyen volt például az, hogy a különórákra nem volt kötelező bejárni, és elfogadták nekünk, ha csak a dolgozatokat írjuk meg. Így persze nehezebb volt elsajátítani a nyelvet, de az angolt általános iskolában is emelten tanultam, úgyhogy nem okozott problémát. A kínait az első héten leadtam, az a nyelv nem nekem való volt.

Miután helyre igazgattam a homlokomba hulló tincseimet, éppen megnyitottam volna a csapot, hogy megmossam a kiszáradt kezeimet, amikor megütötték a fülem a furcsa hangok. A belső teremben, ahol a piszoár és a wc csészék vannak, az ajtó résnyire volt hajtva, de annyira pont beláttam, hogy kivegyem az ismerős alakot.

A szívem azonnal hevesen kezdett el verni, amikor megismertem a fiút, és bár csak egy csíkot láttam belőle, így is hihetetlenül helyes volt. Ütemesen mozgott, és a hangokból ítélve egy lánnyal volt, úgyhogy inkább nem hallgatóztam tovább, olyan gyorsan akartam távozni, amilyen gyorsan csak tudtam. Ennek az lett a következménye, hogy úgy bevágtam a kézmosóba a combomat, hogy egész nap sántikáltam miatta.

Természetesen zavart, hogy a kiszemeltem mással van, de nem lepődtem meg túlzottan, helyes, menő, magas és sikeres a sportban, egyértelmű volt, hogy tapadnak rá a lányok, ő meg kihasználja. Nekem sosem lehetett esélyem nála, de nézni nézhettem, és ez elég volt.

Na, meg néha álmodtam is róla. Az első ilyen akkor történt, amikor először hozzám szólt, és megköszönte, hogy odafigyelek a víz hőmérsékletére. Álmomban a parkban sétáltunk, ő kedvesen mosolygott, és fogta a kezem, én meg nem tudtam betelni a látványával. Nem értettem, hogyan lehet valakinek olyan szép arca, mint Krisnek.

Még ébren is sokszor ezen merengtem. Jongdae-t egészen más foglalkoztatta.

– Annyira elegem van már Chanyeol hülye chen-vicceiből – feküdt el hisztizve a padon.

– Mik azok a chen-viccek? – kérdeztem, és ledobtam a táskámat a földre. A barátaimat aznap láttam először, és már délre járt az óra, jó sok idő elment a napból a versennyel.

– Chanyeol adott nekem egy becenevet. Én lettem Chen, pedig nem vagyok kínai, és folyton ontja magából a hülyébbnél hülyébb vicceket. Például, hogy „Jongdae, ugye ninChen baj?” Vagy, hogy „ninChen kint a labda”, de tudja máshogy is variálni, az „elChented”, és a „Chengőszó” a kedvencei közé tartoznak.

Én nem akartam megbántani Jongdae-t, de ez tényleg nagyon vicces volt, és Chanyeol nem mondott rá semmi csúnyát, egyszerűen csak magát szórakoztatta a saját vicceivel. Tudtam, hogy ki ő, sokszor láttam az udvaron, és úgy tűnt, sokan szeretik, és keresik a társaságát fiúk és lányok egyaránt, de én még sosem beszélgettem vele. Nem tudom, miért, de volt valami furcsa a tekintetében, amikor rám nézett, és ezért nem mertem megközelíteni.

– Szerintem nem is olyan gáz ez a becenév – próbáltam jobb kedvre deríteni Jondae-t. – Engem mindig törpének, koboldnak vagy porbafingónak csúfoltak, úgyhogy te jobban jártál.

– Olyan sok primitív ember van – csóválta meg a fejét Suho. – Pedig te olyan jófej srác vagy, Baekhyun.

Majdnem elsírtam magam, annyira jól estek Suho szavai. Legszívesebben felpattantam volna, hogy a nyakába vessem magam, és hálát rebegjek, amiért kedvel, de inkább csak illedelmesen megköszöntem, és magam elé mosolyogtam egész órán. Jongdae és Suho sokkal jobban kedvelték egymást, mint engem, de nem zavartam őket, külön-külön sokszor csináltak velem programot, és Suho szavai alapján kedveltek is. Jó volt, hogy lettek barátaim.

A lányok engem is kitűntettek a figyelmükkel a meccsek előtt, pedig csak vizes fiú voltam, aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy csak fel akarnak használni. Én lettem a szemük, a fülük és a kezük, vagy legalább is, ezt szerették volna elérni. Mondjam el, mit tudok erről meg arról, van-e barátnője, milyen csokit szeret, milyen méretet hord, és adjam oda neki a szerelmes leveleiket. Hát nem adtam! Felháborított, hogy postásnak akarnak használni. Nem értettem, miért nem mennek oda, és adják át a kiszemeltjeiknek maguk az ajándékokat. Oké, hogy én sem mertem megközelíteni Krist, de ettől még úgy tartottam helyesnek, hogy a szerelmi feladatokat mindenkinek magának kell ellátnia.

– Szia, Baekhyun! Hajrá! – integetett le a nézőtérről Minsoek. Visszaintegettem neki, és mosolyogva rendezgettem el a törölközőket, valaki legalább nekem is szurkolt.

Nagy meccs volt az aznapi, a ponttáblában előttünk állókkal mérkőztünk meg, és a fiúk sokat készültek, hogy legyőzzék az ellenfelet. Amikor kijöttek a pályára, az egész iskola nekik szurkolt, még a gazdag szülők is lelkesen tapsoltak. Legnagyobb meglepetésemre az én szüleim is eljöttek, bár úgy sejtettem, csak azért, mert sok más üzletember is megjelent, és az ilyen események jót tehetnek a jövőbeni üzletkötéseknek.

Megkezdődött a bemelegítés, és amíg kosárra dobtak, és passzolgattak, letesztelték a labdákat. Az én dolgom volt, hogy összeszedjem a nem megfelelőket, és a pálya szélén felpumpáljam őket. Vicces egy szerkezet volt a pumpa, sokáig tartott, amíg megbarátkoztunk, de most már anélkül tudtam használni, hogy elszabadult volna cső, és telefújja az arcomat széndioxiddal.

Kris eszméletlenül helyes volt, a barna haját nem lőtte be, mert úgyis megizzad a játék során, a zoknija és a cipője Nike volt, és ahogy néztem, még a csuklószorítója is. Annyira határozottan mozgott a pályán, mindig tudta, mit akar, és ha probléma volt, azt azonnal megoldotta. Hamar kiszúrta a jó lehetőségeket, intelligensen irányította a játékot, és hihetetlenül csodálatos volt. Olyannyira, hogy le sem bírtam venni a szemem róla, és ennek hamar meg lett az ára.

Beleborultam a labdatartóba. A hálós, oldalt merevített tároló a derekamig ért, úgyhogy, amikor a labdák ellepték a látásomat, akkor a közönség annyit láthatott, hogy két apró, pipaszár láb kandikál ki a narancssárga gömbök közül. Majdnem elsírtam magam, annyira ciki volt, amikor a röhögő kosarasok kihúztak onnan. Leültem a padra, és megpróbáltam úgy sírni, hogy lehetőleg kevés ember vegye észre a lelátón.

– Hé, vizes fiú! Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kocogott oda hozzám az egyik srác. Csak megráztam a fejem, és tovább bámultam az ökölbeszorított ujjaimat.

Amikor felnéztem, láttam, hogy a srác odafutott Krishez, és mondott valamit, majd tovább folytatták a játékot. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán ő küldte, hogy érdeklődjön az állapotomról, de belül tudtam, hogy csak magamat álltatom.

Ha pedig nem lett volna a bénázásom elég kellemetlen, akkor még a szüleim rátettek egy lapáttal. Apa a folyosón kiabált velem, hogy mit képzelek magamról, hogy szégyent hozok rájuk, felháborító, hogy az ő fia, a Byun-vállalat örököse labdaszedő csicska legyen, és mindenki előtt megalázza magát. Majdnem meg is ütött, de anya még idejében belecsimpaszkodott a karjába. Az egész folyosó minket nézett, és úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha egyszerűen eltűnnék.

Kifutottam az udvarra, összekuporodtam a fa mögött, és ott zokogtam csendesen. Annyira jelentéktelen voltam. Nem számított senkinek, hogy mi van velem, az apám csalódásként kezelt, egy hibaként, egy rosszul elsült próbálkozásként, habár barátaim voltak, úgy éreztem, Jongdae és Suho nélkülem is nagyon boldog lenne. Nem volt senki a világon, akinek hiányoznék, ha egyszer csak felszívódnék.

– Baekhyun! Baekhyun! – hallottam meg a nevem, de hiába húztam össze még jobban magam, Minsoek megtalált. – Baekhyunie, jól vagy? Nagyon megütötted magad? Úgy aggódtam érted. Nagyon fáj? – fogta meg a térdem, és én nem bírtam tovább.

Félretéve minden büszkeségemet húztam oda magamhoz, és telesírtam a világoskék kasmírpulcsiját. Minsoek pontosan úgy nézett ki a finomra vasalt ingjében, és a nyakába kötött pulcsival, mint azok a gazdag úrfik a golfruházatos reklámújságokban, csak a hidrogén szőke haja nem illett a képbe.

– Szeretnéd, hogy elkísérjelek az orvoshoz?

– Nem fáj semmim… csak a szívem – motyogtam, és Minseok majdnem úgy babusgatott, mintha az anyukám lenne. Olyan hálás voltam neki, hogy a barátom. Ő volt az egyetlen, akit érdekelt, hogy vagyok. Legalább valaki törődött velem.

– Ja, majd’ beszartam a röhögéstől – hallottam meg egy ismerős hangot, és azonnal levert a víz.

Megragadtam Minseok ruháját, és behúzódtunk a kocsifelhajtó oldalához, ahol reggelente hozták a friss árút, így a beszélgető srácok nem vehettek észre minket. Mi pontosan ott voltunk mellettük, de a színkülönbség miatt csak akkor vehettek észre, ha tudatosan arrafelé nézelődtek. Amíg nem sejtették, hogy ott vagyunk, biztonságban voltunk.

– Hogy lehet valaki ennyire lúzer? – kérdezte a másik, és kattant egy öngyújtó. A kosárcsapat egyik tagja volt az.

– Én tényleg nem akartam kiröhögni, de annyira vicces volt.

– Mintha egy csirke beszabadult volna a narancsok közé – hahotázott a kosaras, Minsoek meg olyan gyilkos tekintettel fixírozta a falat, hogy csodáltam, az nem olvad el rögtön.

– Ja, kurva vicces volt! – nevetett fel röviden Kris, majd kifújta a füstöt. – Az a srác mindig alkot valamit.

– Simán csicskáztathatnád, full istenít téged. Akárhányszor hozzá szólsz, mindig dadogni kezd. Szerintem le is szopna, ha arra kérnéd.

Legszívesebben előugrottam volna a rejtekhelyemről, megragadtam volna ezt a szemetet, hogy addig rugdossam, amíg bele nem fájdul a lábam. Nem is! Inkább kiharapok egy darabot abból a híres kezéből, hogy rohadna meg a szemétláda!

– Ha csaj lenne, megfontolnám – szállt el felettünk egy cigi csikk. – Lépjünk. Rohadt fáradt vagyok.

Örültem, hogy Kris nem alázott a hátam mögött, de ez még nem jelentette azt, hogy nem gondolt béna lúzernek. Annyira el voltam keseredve, semmi nem tudott felvidítani, pedig Minseok egészen az autónkig kísért. Ott szorosan megölelgetett, és a lelkemre kötötte, hogyha beszélgetni szeretnék, nyugodtan hívjam bármikor. Aranyos egy srác volt.

A kocsiban megint hallgathattam a már folyosón előadott hegyi beszéd B változatát, de anya legalább megkérdezte, hogy nem ütöttem-e meg magam, és babusgatott, amíg haza nem értünk. Otthon aztán elfajult a veszekedés, mert apa valami olyasmivel állt elő, amit nem tudtam elfogadni.

– Abbahagyod ezt a szégyenletes különórát, és beiratkozol valami értelmesebbre!

– Nem hagyom abba! Én szeretem ezt csinálni!

– Az én fiam nem lesz mások csicskája!

– Én szeretem ezt csinálni!

– Akkor is abbahagyod! Odatelefonálok az edzőnek, és kirúgatlak!

– Utállak! – kiáltottam rá, és felrohantam a szobámba.

Szerettem a feladatomat, a kosárcsapat része lehettem, és minden edzésen láthattam, ahogy Kris bűvöli a labdát, apa meg el akarta ezt venni tőlem, és helyette beíratni valami béna és uncsi szakkörre, ami megfelel a világnézetének. Nem akartam. Nem, nem, nem és NEM!

Nagyon zaklatott voltam, remegett a kezem, ahogy pakoltam össze a cuccaimat a sporttáskába. Azt sem tudtam, mit teszek el, csak az volt a lényeg, hogy minden, ami fontos, velem lehessen. Ott volt a kispárnám, a szerencse alsógatyám, a naplóm, a dugi édességes dobozom, és a zsebpénzem. Pakoltam meleg pulcsit, nadrágot, hosszú ujjúkat, és a tornacipőmet vettem fel, hogy ne zokniba vágjak neki az útnak. Az erkélyen át távoztam, lemászva a mandulafán, és a hátsó kiskapun szöktem ki.

Nem akartam Minseokhoz menni, tudtam, hogy a szülei azonnal feldobnának, így csak bolyongtam, aztán beültem egy kávézóba, amikor már nagyon fázott a karom. Hideg volt, és kabátot nem pakoltam, úgyhogy a forró kávé jól esett. Egészen zárásig ott dekkoltam, és a pincéreknek már biztosan a hócipőjük tele lett velem.

Este ijesztő a város, az embereknek egy idő után feltűnik az, ha valaki céltalanul kóborol az utcákon, én legalább is úgy éreztem, hogy mindenki engem néz. Olyan helyre mentem tehát, ahol kevesen vannak, és senki nem fog zavarni. A parkban leültem egy padra, szorosan magamhoz öleltem a sporttáskámat, és felhúztam a térdeimet. Úgy terveztem, reggelig így maradok, és onnan megyek be a suliba.

Elszenderedhettem, mert nagyon hirtelen ért az erős hang, és biztosra vettem, hogy azok, akik körülálltak, nem tudtak teleportálni.

– Mi van abban a táskában, hogy ennyire szorongatod? – kérdezte az egyik. Rövidre nyírt haja volt, krumpliorra, és lila karikák díszítették a vékonyvágású szemét.

– Semmi – mondtam, és megpróbáltam szökni, de olyan erősen visszalöktek a padra, hogy sajgott bele a fenekem.

– Addig add ide, amíg szépen mondom – villant meg egy kés a lámpafényben, és elfogott a rettegés.

Ismertem magam, nem adtam szívesen azt, amit az enyém, makacs voltam, és harcoltam, ami nem túl jó, ha az emberre kést szegeznek. Az ilyen szituációkban az járt jól, aki együttműködött, de az én konokságom túl erős volt ehhez.

– Hagyjatok békén! – kértem, és még szorosabban öleltem magamhoz a táskát.

– Nem ért a szép szóból a gyökér! – mondta a hangadó a barátainak, és erősen megragadta a karomat. – Én előre szóltam, te kis szaros.

Vártam, hogy lesújtson a fegyver, ehelyett azonban verekedni kezdett a társaság. Nem értettem, mi ütött beléjük, miért csépelik egymást, aztán leesett, hogy nem egymással, hanem egy idegennel bunyóznak.

– Fuss már, te hülye! – kiabált oda nekem, én pedig úgy lőttem ki, mint egy gyorsfutó.

A késes fickó utánam eredt, és az istenért sem akart lemaradni. Próbáltam gyorsan irányt váltani, de egy parkban nem sok lehetőség van a menekülésre, így mindig egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Úgy loholt utánam, mintha vérszemet kapott volna. Féltem, bosszút akar állni, amiért az az idegen a segítségemre sietett.

– Bacon! Bacon! Ülj le, és legyél kicsi! – kiabálta nekem a megmentőm angolul, és bár nem értettem, hogy miért kellene így tennem, követtem az instrukciót. Hirtelen leguggoltam, a fejemet az ölembe hajtottam, és vártam, hogy vagy végem legyen, vagy végre megszabaduljak minden félelemtől.

Az üldözőm nem tudott idejében lefékezni, átesett rajtam, ami egyáltalán nem tetszett a hátamnak, de a fekete, nyúlánk alak, aki kiáltozott nekem, így utolért minket, és két olyat bevert a késes fickónak, hogy az ájultan terült el a földön.

– Gyere velem! – ragadta meg a karomat, és húzni kezdett maga után.

Olyan sokkos állapotban voltam, hogy vakon követtem, aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem, és simán lehet a korábbiak haverja, engem meg csak hülyére akarnak venni.

– Eressz! – rántottam ki a kezem a szorításból, és tettem egy határozott lépést hátra. – Nem bízok benned.

– Nyugi, én nem bántalak – világította meg az arcát, és végre rájöttem, honnan volt olyan ismerős a kiejtése.

Az a wushús srác volt, aki az első nap bocsánatot kért tőlem, és a suliban mindig Kris-szel lógott. Fogalmam sincs, hogyan került oda, és miért segített, de hálás voltam neki.

– Köszönöm, hogy segítettél.

– Szívesen, de ez ráér később. Húzzunk innen, mielőtt magukhoz térnek!

Elég félelmetesen hangzott, hogy magukhoz térhetnek, és biztosra vettem, hogy akkor nagyon zabosak lennének, úgyhogy csatlakoztam a wushús sráchoz. Egy kis szürke, ütött-kopott járgányhoz mentünk, ami inkább tűnt kacatnak, mint autónak.

– Ez a kocsid? – kérdeztem, kételkedve abban, hogy egyáltalán elindul.

– Nem, de ezzel fogunk lelépni – mondta, és nemes egyszerűséggel betörte az ablakát.

Vártam a riasztót, a dudát, bármilyen hangot, de a jármű annyira régi volt, hogy még ez sem működött benne. Az is lehet, hogy azért hagyta ott valaki, mert már totál kár volt.

– Ez nem bűncselekmény? – kérdeztem, amikor a fiú kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Mielőtt beszállt volna, lesöpörte a vezetőülésről a szilánkokat.

– Az életünket menjük – közölte, és elkezdett machinálni valamit a kormánynál.

Nem tetszett túlzottan az ötlet, de messze akartam kerülni a késes fickótól, úgyhogy beszálltam, és gondosan bekötöttem magam. Nagyon reméltem, hogy el tudunk gurulni a legközelebbi motelhez, ott talán adnak nekem egy ágyat, ahol meghúzhatom magam, anélkül, hogy fel akarnák hívni a szüleimet.

– Király, indulhatunk – vigyorodott el a megmentőm, amikor az autó beindult, majd kitolatott a kisbolt parkolójából, és zötykölődve ráhajtott a főútra.

– Neked már megvan a jogsid? – kérdeztem, amikor áthajtottunk egy nagyon sötét narancssárga jelzésen.

– Nincs, de tudok vezetni. Ne aggódj, minden rendben lesz!

Nem hittem, hogy minden rendben lesz. Főleg akkor nem, ha egy rendőr kiszúrja a múlt századi csotrogányt, és igazoltatni fog minket. Nem elég, hogy kiskorúak vagyunk, de egyiküknek sincs jogosítványa, és nem mellékesen loptuk a kocsit.

– Hol van a legközelebbi motel? – kérdeztem, hátha jobban ismeri a várost, mint én.

– Bocsi, bébi, de nincs nálam óvszer – mondta, és rágyújtott egy szálra. Legszívesebben kitéptem volna a kezéből, és vele együtt hajítom ki az úttestre.

– Ez egyáltalán nem vicces.

– Bocs, Bacon!

– Baekhyun! Baek-hyun! Nem bacon. Az szalonna. Nem vagyok szalonna.

Ő csak jóízűen nevetett, és kezdtem kicsit félni. Akárhová elvihetett, akármit csinálhatott velem, hiszen tapasztalt harcművész, egyet se kellene pislognom, és máris lerúgja a fejem. Nem voltam biztonságban mellette, mégsem ugorhattam ki az autóból. Meg kellett várnom, hogy kiderüljön, mit akar tőlem.

– Ma éjjel elviszlek hozzám, aludhatsz a kanapén. Holnap suli után viszont menjél haza! A szüleid már biztosan frászt kaptak, hogy eltűntél.

– Honnan tudod, hogy megszöktem?

– Gazdag gyerek sporttáskával az ölében nem üldögél ilyenkor a parkban. Kivéve, ha megszökött, vagy titokban prostizik, de te tutira szűz vagy még.

Nagyon utáltam ezt az alakot. Nem értettem, ha mindent vág, akkor miért kell piszkálnia. Ő még sosem veszett össze a szüleivel? Sosem akart kimenekülni a világból? Miért játssza, hogy ő a menőcsávó, akinek minden mindegy?

Akárhogy is, nagyon cool lakása volt. Ennyi évesen, egy luxus kégli, nem semmi teljesítmény, nem is értettem, ha ilyen gazdag, akkor miért nem a mi osztályunkba járt. Hozzánk íratták a legbefolyásosabb diákokat, alig volt pár olyan osztálytársam, akik ne örökölnének valamit, ha betöltik a megfelelő kort.

– Téged hogy is hívnak? – kérdeztem, amikor leültem a kanapéra.

– Zi Tao, de elég a Tao is. Ha szomjas vagy, használd a hűtőt egészséggel. Fürdőszoba a fehér ajtó mögött, ágynemű a szekrényben. Ne egyél a szőnyegen, maradj csendben, és ne pisilj oda a virágágyásba!

– Nem vagyok kutya! – dobtam neki a párnát.

– Légy jó fiú, Bacon!

Utáltam ezt az alakot. Komolyan, szerintem élvezte, hogy ki vagyok szolgáltatva neki. Teljesen kiakasztott, úgyhogy a biztonság kedvéért úgy aludtam, hogy a sporttáskámat szorosan magamhoz öleltem, mintha párna lenne, és a cipőmet sem vettem le, hátha futni kell.

Álmomban egy barnamedve kergetett, és úgy futottam, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. Előttem egy szép, ezüstös bundájú farkas futott, ő mutatta az utat, a fenyvesek fölött szinte vakított a telihold, és az eget csillagok pettyezték. Ha nem üldözött volna egy felbőszült maci, még élveztem is volna a kilátást.

– Ébresztő, Bacon! Kezdődik a suli – csapott rá Tao a vádlimra, amitől azonnal felültem, és majdnem összefejeltem vele.

Nem értettem, miért hajolt egyáltalán fölém. Lehet, hogy perverz, és nézte, ahogy alszom? – fordult meg a fejemben, és olyan gyorsan pattantam fel, mintha szögbe ültem volna. Az asztalon egy kissé odakozmált tojásrántotta várt. Nagyon mélyen aludhattam, ha nem keltem fel az étel illatára.

– Az az enyém? – böktem a tányér felé.

– Nem, az enyém. A kutyakaját mindjárt nyitom.

– Kapd be!

– Bocsi, baba, de nekem szokták bekapni – borzolta össze a hajamat, és töltött egy pohár kólát a rántotta mellé. – Persze, hogy a tiéd. Gyorsan told be, aztán induljunk.

Nem terveztem, hogy együtt mennék vele iskolába, de úgy tűnt, hajthatatlan, úgyhogy egy a gyors reggeli után már loholtam is utána. Iskolába már nem a rozoga tragaccsal mentünk, hanem tömegközlekedéssel, és nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy mindenki egy időben száll fel a buszra.

A sporttáska a derekamat csapdosta, és egyetlen tankönyv sem volt nálam, de nem is kellett, alig használtuk őket, akkor is jó voltam, ha kértem valakitől egy lapot, és végigjegyzeteltem az órát. A tanároknak csak az számított, hogy figyeljünk, és jó dolgozatokat írjunk.

Amikor megláttam Krist a kerítésnél, őrülten zakatolni kezdett a szívem, az előző napi beégés olyan távolinak tűnt, mintha évekkel korábban történt volna. Nem is tudtam, mit mondhatnék neki, így amikor rám köszönt, a legilledelmesebb formával válaszoltam.

– Jó reggel kívánok, uram.

Kris furcsállva nézett rám, majd mondott valamit Taónak kínaiul, aki erre csak megrázta a fejét, és tovább indult. Abban a pillanatban sajnáltam, hogy olyan hamar feladtam ezt a nyelvet. Jó lett volna, ha értem, hogy mit mondtak.

– Akkor… Szia – bólintott felém Kris, és Tao után kocogott. Mit kocogott?! Lépett kettőt a szép, hosszú lábaival, és már ott is volt.

Nem beszéltünk sokat, csak köszöntünk, de már ez is csodálatos volt. Úgy éreztem, egy kicsit közelebb kerültem hozzá, és ez boldoggá tett. Nagyon reméltem, hogy egyszer végre tudni fogja, hogy ki vagyok, és mit érzek iránta.

– Mi van, Baekhyun, összevesztél a fésűvel? – nevetett fel Jongdae, amikor meglátott.

Amint a padba ültem, azonnal előkaptam a mobilomat, hogy elrendezzen a tincseimet. Úgy néztem ki, mint akinek fészket raktak a fejére a madarak, tiszta kóc voltam, és az arcom is fáradtnak és beesettnek tűnt. Nem hiába, elég mozgalmas estém volt.

– Baekhyun, minden rendben? – futott oda hozzám Minseok, amikor észrevette, hogy bent vagyok, és szorosan magához ölelt. – Tegnap este hívtak a szüleid, hogy eltűntél. Ugye jól vagy?

– Ja, csak ki kellett szellőztetnem a fejem.

– Soha többet ne csinálj ilyet, jó? – kérte aggódva, és erre nem tudtam nemet mondani.

– Jó – öleltem vissza, aztán elmeséltem a srácoknak, hogy milyen kalandokba bonyolódtam.

Azt kihagytam, hogy Tao a titokzatos megmentő, azt hazudtam, egy barátom avatkozott közbe, és nála töltöttem az estét. Nem, mintha Taót a barátomnak tartottam volna…!