Taehyung:
Minden eshetőségre fel kellett készülnünk, így azonnal Jinhez vettük az irányt, hátha őt is megtámadták. Elölről és hátulról is védett egy-egy fegyveres őr, Yoongi nem bízta a véletlenre a dolgokat, még jó, hogy ilyen sok mozdítható testőrük volt, az én apám csak egyet bérelt fel, őt is csak akkor használta, amikor fontos tárgyalásra ment, és félt, hogy meglopják.
Jin pizsamában nyitott ajtót, és még nem józanodott ki rendesen, de amint előadtuk neki, hogy mi történt Jungkookkal, azonnal összeszedte magát.
– Ide nem jött senki, ebben biztos vagyok – jelentette ki. – Minden úgy volt, ahogy hagytuk, semmi furcsát nem vettem észre.
– Nem lehet, hogy azért, mert részeg voltál?
– Nem. Ez az én lakásom, észreveszem, ha valami nem stimmel.
Telefonon értesítettük Jimint és Hoseokot, hogy maradjanak együtt, és egyenesen tartsanak Yoongihoz, oda rendezzük be a főhadiszállást, csak előtte átkutatjuk kicsit Jungkook cuccait, hátha találunk ott valamit, ami segíthet.
– Nem kellene szólni a rendőrségnek? – aggodalmaskodott Jin.
– Megoldjuk magunk. Nem akarom, hogy szaglásszanak – intette le Suga, és elkezdte feltúrni Jungkook szekrényét.
Én az elektronikai eszközöknek estem neki, a laptopkódot tudtam, hiszen szükségem volt rá, hogy kitöröljem a képeket, de első átfutásra nem találtam benne semmi furcsát. Nem kapott ismeretlen üzenetet, nem jelölte be senki az utóbbi időben, és kétes oldalakat sem látogatott. Az internetes adatai alapján Jungkook egy rendes, szorgalmas gyerek volt, aki tanulásra és youtube-ozásra használta az internetet.
Amikor üzenet jött Jungkook telefonjára, és a készülék csilingelt a zsebemben, egy emberként ugrottunk meg, majd elkerekedett tekintettel néztük végig a csatolt videót. Alig tartott húsz másodpercig, de elég rémisztő volt ahhoz, hogy félni kezdjünk. Jungkook feküdt egy véres lepedőbe csavarba a földön, arcába hulló hajjal, de szerencsére lélegzett.
– Azonnal szólnunk kell a rendőrségnek! – erősködött Jin.
– Nem szólunk. Nem érted, hogy mi is megüthetjük a bokánkat? – rivalltam rá.
– De Jungkookról van szó! Mi van, ha az az ő vére?
– Befognátok? – kiáltott ránk Yoongi. – Gondolkodni próbálok. Kuss legyen!
Amíg Yoongi gondolkodott, én is átpörgettem az elmúlt hetek eseményeit. Jungkookot megtámadták azok a suttyó alakok, hogy elvegyék a telefonját, de nem hittem, hogy bosszúból hadjáratot indítottak ellene. A régi haverjai is szóba jöhettek, piti kis műgengszterek, de nem űztek volna ilyen rossz tréfát Jungkookkal, még akkor sem, ha utálják. Ha valaki a haverod volt, és összevesztek, lehet, hogy beversz neki, elszereted a csaját, vagy összegányolod a cuccait, de nem rabolod el a szobájából, és hozod a frászt az új haverjaira.
– A seggarc ismer minket, és valószínűleg kollégista, vagy van ott egy embere, mert tudta, hogy Jungkook oda fog menni – mondta ki Yoongi azt, amire gondoltam.
– Igen, de… – kezdte Jin, amikor éles hang vágott bele a feszült tanakodásba.
Csörgött a telefon. Ismeretlen szám hívta, valószínűleg az elrabló, és fogalmunk sem volt róla, hogy ki szóljon bele, és egyáltalán felvegyük-e. Csapda is lehetett, egy IT-zseni simán belőhette, hol tartózkodunk.
– Igen? – szólt bele Yoongi. A hangja határozott és bosszús volt, egyáltalán nem érződött belőle, hogy milyen ideges is valójában.
– Ne adj nekik semmit! – kérte Jungkook, és amint elhalt a hangja, a hívásnak is vége szakadt.
Semmit nem tudtunk meg belőle, nem hallgathattuk a háttérzajokat, Jungkook sem adott segítséget, annyit szűrhettünk le az egészből, hogy fáradt, és meg van ijedve.
A következő üzenetre sem kellet sokat várnunk, az sms-ben megjelent egy szép hosszú összeg, de se bankszámlaszám, se helyszín, se kikötések.
– Ez túl sok nulla, ennyit még a haverjaimért sem fizetnék ki – jegyezte meg Yoongi, és hozzám fordult. – Hívd fel az apádat, és kérdezd meg, hogy vissza lehet-e vezetni valahogy az ismeretlen hívásokat!
Apám cége telefonokkal foglalkozott, bármikor leugorhatott a laborba, hogy megkérdezzen valakit, de kötve hittem, hogy ilyesmire ráérne a kedvemért. Nem ismertem a beosztását, de akárhányszor kerestem telefonon, mindig nagyon elfoglalt volt, így előre féltem a válaszától.
– Apa, tudsz segíteni? Valami gyökér folyton hívogat ismeretlen számról, és meg akarom tudni, ki az. – Gondolkodnom sem kellett a hazudságon.
– Jelentsd fel a rendőrségen. A szolgáltató a hívás ideje alapján köteles kiadni a rendőröknek a szám tulajdonosának adatait.
– És nincs valami mellékes út?
– Ha csak nem töröd fel a szolgáltató szerverét, kötve hiszem. Magadra haragítottál valakit?
– Áh, nem! Biztos csak valamelyik csajom volt pasija.
– Aha… – sóhajtott nagyon az apám. – Bocs, fiam, de mennem kell. Sok sikert az ügyben.
Valahogy sejtettem, hogy ez nem fog működni. Virtuálisan nem oldhattuk meg a rejtélyt, az agyunkat kellett használni. Valaki olyat kellett találni, aki Jungkook közelében lehetett, és valószínűleg kollégista.
A koliban együtt laktam vele, tudom, hogy sosem beszélt senkivel, egyetlen egyszer…
– Egyszer leült Jungkook mellé valami csávó az ebédlőben, és arról magyarázott, hogy megvédi, ha valaki zaklatja.
– Hát elég hülye egy barátkozós szöveg, de egy random csávó lenne az elrabló? Gondolkodj tovább! – tanácsolta Yoongi, és szólt a testőröknek, hogy indulunk.
Nem bántam, ha mozgásban vagyunk, úgy nem éreztem annyira a percek súlyát, és el tudtam hihetni magammal, hogy nem csak fizikailag, de mentálisan is előre haladok. Csak kutattam és kutattam az agyamban, ki akarhatna rosszat Jungkooknak, de egyetlen személyhez sem találtam kellő indítékot. Azért csak nem tenne ilyet egyik focista sem, mert Jungkook új tagként máris a kezdő csapatban játszik!
Amikor Jungkook telefonja újra megszólalt, egy olyan nevet jelzett ki, amit nem akartam látni. Az anyja hívta.
– Felvegyem? – mutattam a képernyőt Yoonginak.
– Dehogy! Az anyák megérzik a bajt. Hagyd, hogy kicsörögje magát. Ha meglesz Jungkook, majd azt hazudjuk, hogy még aludt.
Kezdett feljönni a nap, mire Yoongiékhoz értünk, az ég alja már világosodott, és egyre kevesebb időnk maradt. Ha az elkövető osztálytárs, és egyikünk sem megy be az iskolába, nem látjuk, ki hiányzik, vagy ki viselkedik furcsán, de ki akarna ilyen helyzetben suliba menni?
Jimin extra ideges volt, és ez csak tovább erősítette Jin azon meggyőződését, miszerint fel kell hívnunk a zsarukat, erre meg Yoongi harapott. Kész üvöltözésbe ment át a közös agyalás, mikor Hosoek kikapta a kezemből a mobilt, és elvonult a kanapéra, hogy átnézze a fotókat, jegyzeteket, és videókat, hátha talál bennük valamit, ami segíthet.
– Elég legyen! – ragadtam magamhoz az irányítást. – Így nem jutunk előrébb! Inkább segítsetek. Fel kell térképeznünk, hogy mit tudunk.
Szépen lassan mentünk végig az eseményeken. Jungkook távozott a szórakozóhelyről, én követtem. Nem Jinhez ment, mert ki kellett pakolnia a kollégiumi szobából azt, ami ott maradt. Nem lehetett túl sok, vagy túl nehéz, mert nem engedte, hogy segítsek. A kapuban elköszöntünk, ő azt mondta, taxit hív, én elmentem cigit venni. Alig telhetett el öt perc, és Jungkook felhívott azzal, hogy valaki van a szobában. Mire odaértem, ami maximum három percbe telt, hiszen eszeveszetten futottam, Jungkookot valaki már kirángatta az ablakon, és egy autóba tuszkolta. Jungkook küzdősportolt, és ha azt is vesszük, hogy megijedt, tovább kellett volna, hogy tartson a dulakodás. Az ellenfelei vagy nagyon technikásak voltak, vagy leütötték, esetleg beadtak neki valamit, hogy ne kapálózzon. Amikor kiugrottam az ablakon, két alakkal találtam magam szemben, de kellett lennie egy harmadik-negyediknek is, mert valaki vezette az autót, és valaki becsukta a hátsó ajtót is.
– Nem lehet, hogy az volt, aki beköltözik? Neki van kulcsa a szobához, és előkészülhetett, amíg mi buliztunk.
– Nem hiszem, hogy megkapta addig a kulcsot, amíg Jungkook nem költözött ki rendesen – vetette ez az ötletet Yoongi. – De most már legalább van egy potenciális gyanúsítottunk.
– Kettő – jegyeztem meg. – Ott van még az asztalos srác is a hülye dumával.
– Jó, tegyük fel őt is a listára – ment bele Yoongi. – Jimin, derítsd ki valahogy, ki az új lakó, én telefonálok egyet. Nem megyünk be a suliba, de a srácokat megkérem, hogy figyeljenek oda.
A srácok azokat a fiúkat jelentette, akik nem tartoztak a brancsba, de nagyon szerettek volna jó pontot szeretni Min hyungnimnél, és ezért bármit megtettek. Figyelni nem nehéz, és mivel sokan vannak, még meg is oszthatják a feladatot. Valaki az órán sasol, valaki a folyosón, mások az évfolyamokat figyelik. A munkamegosztás nagyon fontos egy szervezet működtetésében, és Sugának az volt a célja, hogy ő legyen az iskolai élet főnöke, úgyhogy mindenhol megvoltak az emberei, akiket ilyen helyzetekben mozgósíthat.
– Eskü kár, hogy Jungkookot nem a parkban rabolták el! Ott legalább van kamera – jegyezte meg bosszankodva Hosoek.
Egyszerre néztünk egymásra Yoongival, mégis két teljesen különböző tervvel álltunk elő. Én a parkosított rész felvételeit akartam megszerezni, ő az én régi videóimat, amiket még akkor készítettem, amikor Jungkookal éltem együtt. Akkoriban ugyanis egy apró kamerát szereltem az ablak kerete alá, hogy lássam, mi a laptop kódja, ha szabad szemmel nem tudnám lekövetni.
Amíg én Jiminnek segítettem az internetes adathalászásban, Jin és Yoongi a régi felvételeimet nézegette. Nem örültem túlzottan, hogy pornóznak – mert általában Jungkook ágyában csináltuk –, de most minden apróság számított, és bíztam benne, hogy azokat a részeket áttekerik.
A kollégium honlapja nevetségesen egyszerű elven készült el, alig pár kattintással megtaláltam a felhasználói felületet, és némi kódolással sikerült észrevétlenül bejutnom. Egy elit iskola magasabb védelemmel is elláthatta volna a hálózatát, de az is igaz, hogy engem sem volt könnyű átvágni. A játékok miatt rengetegszer volt szükségem olyan file-okra, amikkel megkönnyíthetem a feladatokat, így hamar elkezdtem foglalkozni a kiskapuk megtalálásával. Ha több erőt fordítottam volna rá, akár még jó is lehettem volna benne, de úgyis át kellett vennem apám cégét, úgyhogy teljesen mindegy, hogy milyen álmokat dédelgettem játékszoftverekről, hackkerkedésről vagy kódolásról, a sorsomat már akkor eldöntötték, amikor megszülettem.
– A kurva életbe! – ugrott egyet Yoongi. – Mi a faszom volt ez?
Erre mindenki a laptop elé ugrott, Jin pedig visszatekerte nekünk az ominózus jelenetet, és levette a gyorsítást.
Nappal volt, mi valószínűleg az iskolában untuk az agyunkat, a szoba csendesnek és nyugodtnak tűnt, a falon lustán húzódtak a fák árnyékai. Az ágak és levelek sziluettjét aztán eltakarta egy emberi alak, mintha valaki felnyomta volna magát az ablakpárkányon, majd egy kéz nyúlt be a kamera látóterébe, és levette Jungkook párnáját az ágyról.
– Eskü, ez olyan, mint egy horrorfilm – rágta a körmét Hosoek.
A párna három perc múlva került vissza, de nem láttunk rajta semmilyen elváltozást, se egy nedves folt, se por, semmi, ugyanúgy tették vissza, mint ahogy elvették onnan.
– Ez mikor volt? – kérdezte Yoongi.
– Október 16. Amikor Jimin előadása.
Nehéz volt visszaemlékezni, mi történt két hete, mert néha azt sem tudtam, két perce mit csináltam, de aznap nem történt túl sok minden. Elmentünk megnézni Jimin táncát, majd elköszöntünk Jungkookkal, és én hazamentem a családomhoz. Vasárnap este jöttem vissza, amikor…
– Jungkook azt mondta, hogy valaki motoszkált szombat este az ablaka alatt. Emlékszem, mert azt mondta, hogy beszart volna, ha nincs ott a szúnyogháló, pedig akkor már rég leszerelték. Mondani is akartam neki, de aztán… elvonta valami a figyelmemet – próbáltam meg szépen kifejezni azt, hogy Jungkook rámarkolt a farkamra.
Azért is volt furcsa, hogy Jungkook azt hitte, hogy ott van a szúnyogháló, mert alig egy héttel korábban ő dobta ki a cigimet az ablakon, amikor Yoongi termékbemutatóját követően összezördültünk.
– A szúnyoghálókat a termékbemutató napján szerelték le – mondta Yoongi, és megkérte Jint, hogy tekerjen oda.
És valóban, a felvétel alapján két kékruhás alak bejött a szobába, majd valószínűleg levették a szúnyoghálót, mert a falra egészen más színben érkezett a fényt, nem volt, ami megszűrte volna a napsugarakat.
Nem jutottunk előrébb, fogalmunk sem volt, Jungkook miért hitt oda az ablakra valamit, ami nem is volt ott, minket azonban szorított az idő, így tovább kellett mennünk. Yoongit azonban dühítette, hogy van valami a történetben, amit nem ért, láttam az arcán, hogy mennyire koncentrál, imádta az ilyen kirakósokat.
– Bakker! – sikkantott fel Hosoek, és kiejtette a kezéből Jungkook mobilját. – Jött egy üzenet.
Az sms egy képet tartalmazott, Jungkook még mindig abban a véres lepedőben feküdt, de az arcára valaki bajszokat rajzolt, a képen pedig a következő felirat húzódott: Tamed by my cock.
– A selca verseny – szólaltunk meg egyszerre Yoongival, de én folytattam. – Ez a fasz tud a versenyről.
– Arról sok mindenki tud – törte le a lelkesedésemet Jin. – Szerintem a mögöttes tartalma sokkal érdekesebb. Mintha gúnyolódna, hogy megvolt neki Jungkook. Azt nem tudjuk, hogy igaz-e, de valamiért elküldte. Lehet, hogy fel akar idegesíteni téged.
– Jimin, újabb meló! Kérünk egy listát arról, hogy kik vettek részt a selca versenyben, kiket vághatott el Jungkook a díjtól, és mit tudunk róluk – parancsolt rá a cybernyomozónkra Yoongi.
Odamentem, hogy segítsek Jiminnek, nem tudott egyszerre kutakodni a kollégium honlapján és a Facebookon, meg a titkos csoportokban, úgyhogy átvettem tőle az új szobatulaj felkutatását.
Furcsa, de annak a hyungnak a neve szerepelt az adatbázisban, akivel Jungkook korábban lakott. Kook azt mesélte, hogy a nagy nőcsábász talált magának egy rendes barátnőt, és elköltözött hozzá, de ez alapján a kapcsolat nem tartott sokáig. Azt viszont nem értettem, miért követelte, hogy Jungkook vigye el onnan a cuccát? Hiszen még ismerték is egymást! Csak megtűrt volna egy akkora doboznyi csomagot, amihez Jungkooknak nem kellett a segítségem.
– Itt valami nem stimmel – hívtam oda Yoongit, és elmondtam neki a kétségeimet. – Először a szúnyogháló, most meg ez a hyung. Valami nem stimmel.
Yoongi telefonjának a hangja a szart is megállította bennem, annyira ideges voltam, és olyan feszült, hogy mindenre ilyen extrémen reagáltam. Korábban még egy árnyéktól is megijedtem, Hosoek meg úgy ült a kanapén, mintha szellemek kísértenék.
– Az osztályba mindenki rendre megérkezett, rajtunk kívül.
El sem hittem, hogy már becsöngettek. Az idő úgy telt, mintha izzó vassal hajtanák, hihetetlen, hogy órák óta kutattunk, törtük a fejünket, és próbáltuk meg összerakni a kirakóst, de nem jutottunk semmire, csak arra, hogy valami nem stimmel.
– Mikor jött a kép? – lépett oda Suga az ijedt barátunkhoz.
– Két perce – mondta Hosoek fáradtan.
– Ha a kép teljesen friss, akkor akárhol tartják fogva Jungkookot, a csávónak át kellett érnie a suliba. Nézzük meg, ki hiányzik, és kit írtak be későnek. Taehyung, elbánsz az e-naplóval, ugye?
Hogy a francba ne bántam volna el vele? Minden hónap végén trükköznöm kellett, hogy apám ne lássa meg a rossz jegyeimet. Biztosan eljátszotta volna a szigorú, törődő apát, ha meglátja, hogy rosszul tanulok, nehogy azt mondhassák az üzletember barátai, hogy nem figyel oda a tanulmányaimra.
Ahogy összeállítottam a névsort, részvétet kezdtem érezni a rendőrök iránt. Mindig arról szóltak a posztok meg a kommentek a közösségi oldalakon, hogy a bűnözők kétszer megszöknek, mire a fakabátok rájuk akadnak, de ez egyáltalán nem könnyű meló. Voltak gyanúsítottaink, voltak ötleteink, de egyikről sem tudhattuk biztosan, hogy jók-e, sötétben tapogatóztunk, miközben Jungkook valahol félt és szenvedett. A rohadt életbe azzal a kibaszott droggal! Ha nem bulizunk este, akkor szólhatnánk a zsaruknak!
– Yoongi, gyere ide! – kértem, amikor az tizenötödik ember Facebookjában kutakodtam. – Nem ez az a csávó?
Furcsa, de éreztem, hogy nekem van igazam. Az a menyétképű tetűláda is késett az óráról, aki akkor leült Jungkook mellé, és bizonygatta neki, hogy meg fogja védeni. Muszáj volt utánanéznem tüzetesebben. Talán azért ragaszkodtam hozzá ennyire, mert szükségem volt egy gyanúsítottra, akit utálhatok, és le akarok győzni, hátha attól felgyorsulnak az események.
– Megvagy, te fasz! – ütöttem egyet az asztalra, és elmondtam a többieknek, mire jutottam. – Menyétpöcsnek van egy nővére, és vajon ki a nővér pasija? Hát az a hyung, aki Jungkook előző lakótársa volt! A nyomorék így már akkor bejuthatott Jungkookhoz, amikor még én ott sem voltam.
– És pont úgy néz ki, mint egy perverz állat. Ki a franc lopná el más párnáját, ha nem valaki, akinek ilyen feje van? – csóválta a fejét Yoongi. – Szólok, hogy tapadjanak rá!
Végre fellélegezhettem kicsit, találtuk valakit, akit követhetünk, még ha rossz nyomon is vagyunk, de legalább nem ülünk Yoongiék nappalijában feleslegesen.
Az alváshiány, az idegesség és az enyhe másnaposság megtette a hatását, ülve el tudtam volni aludni, miközben egyáltalán nem éreztem nyugodtnak a testem. Nem kívántam se a kávét, se még több alkoholt, így csak vizet kortyolgattam, és vártam, hogy történjen valami.
– A picsába! – káromkodott Yoongi. – Kiszúrta a srácokat, és meglógott.
Nem örültem, hogy elveszítettük a nyomát, de az, hogy sarokba szorítva érezte magát, még a malmunkra hajthatta a vizet. Az ijedt ember hibázik, és nekünk hihetetlenül szükségünk volt arra, hogy a mocsok hibázzon.
– Újabb vidi! – csúszott oda hozzánk Hosoek, őt teljesen felpörgette a kávé.
Jungkook még mindig be volt bugyolálva, egy elgépesített hang pedig arról beszélt, hogyha túl sokat képzelünk magunkról, megüthetjük a bokánkat, de nem volt semmi értelme annak, amit mondott, így csak Jungkookra figyeltem. Próbált kiszabadulni a lepedőből, de a mozdulatai túl pontosak voltak, nem úgy vergődött, mint egy csapdába esett kisállat.
– Biztosan nem kiveri magának – jegyezte meg Yoongi, és számolni kezdte a mozdulatokat.
Vagy tízszer újranéztük, és az 5, 1, 2 látszódott biztosan, az utolsó szám pedig több volt, mint 1, de félbeszakadt, mielőtt megtudhattuk volna a pontos értéket. Kettőtől kilencig bármilyen számot jelölhetett az utolsó mozdulat.
Lehetett akár telefonszám, de koordináta is, előbb inkább a másodikat próbáltuk meg. Az első három szám alapján Nonhyeon 1-dong-ban volt, vagy oda akarták vinni Jungkookot. Még ha oda is küldött volna Suga embereket, akkor se tudnánk, hogy melyik autóban szállítják, várnunk kellett a következő nyomra.
– Mindjárt jövök – mondta Yoongi, és kisétált a nappaliból. Én eldőltem a kanapén, és megmasszíroztam a halántékom. Kezdett veszettül hasogatni a fejem, és úgy éreztem, a szemem ki akar ugrani a helyéről.
– Ne aggódj, Taehyung, megtaláljuk Jungkookot! – bíztatott Jin, de ő is ideges volt. Jimin olyan erővel ütötte a billentyűzetet, mintha írógépet használna, Hosoek mogyorót rágott, hogy enyhítsen a szorongásán.
Végül a harmadik videó adta meg az utolsó számot, Jungkook hihetetlenül leleményes volt abban, hogyan adjon úgy át információt, hogy azt csak mi értsük. A fogva tartója éppen etette, hogy megmutassa nekünk, ő nem akarja bántani Jungkookot, nekünk pedig engedelmeskednünk kell az akaratának, ha azt akarjuk, hogy ez így is maradjon, Jungkook pedig a rágások számával üzent. Mindig is úgy evett, mint egy nyúl, úgyhogy ez fel sem tűnhetett a pszichopatának, de én láttam Jungkook szemében, hogy szinte szuggerálja a lencsét, értsük meg, mit akar.
– Ötlet? – kérdeztem Jimint, aki a Google mapset bújta.
– Pontos helymeghatározáshoz több koordináta kellene, de valahol errefelé lehet – mutatta az egérrel a területet.
– Mi van arra? Ki kell totóznunk, hogy hová rejthette el.
Amikor Yoongi visszajött, arra számítottam, hogy egy biztonsági főnökkel érkezik, akinek zsinóros fülhallgatója van, napszemüveget hord, és stukker van a belső zsebében, de ehelyett az apja lépett be.
– Halljam, mibe keveredtetek!
Mindent elmondtunk neki. Nem csak azért, mert mesterien értett ahhoz, hogyan húzzon ki információkat az emberből, hanem azért is, mert jelenleg ő volt az egyetlen felnőtt, akiben megbízhattunk.
Nyugodtan hallgatta végig a beszámolónkat, majd kiküldött pár embert a megjelölt területre, hogy diszkréten szaglásszanak körbe, aztán elvonult Yoongival, hogy átnézzék a ház biztonsági kameráit. Ha a tag ugyanis Jungkook megszállottja volt, akkor akár ide is eljöhetett, a kiállítás szabadon látogatható volt, észre sem vettük volna, hogy miattunk jött el.
Amikor Jungkook anyja újra telefonált, megint belém állt az ideg. Nem akartam, hogy megsejtse, a fia bajban van, így erősen elgondolkodtam rajta, hogy felveszem, és hazudok valamit, de inkább hagytam, hogy letegye magától. El sem tudtam képzelni, hogyan érezhette magát Jungkook. Biztosan nagyon félt, de tiszteltem benne az eszét és a kitartását, mindent elkövetett azért, hogy rátaláljunk.
– Úristen! – hűlt el Hosoek. – Ezt nézzétek!
Nem hittem el, hogy ez az alak ilyen jól tud másokat követni. Ott volt a cukrászdában is aznap, amikor Jungkookkal kipróbáltuk a fekete fagyit. Ahogy Hosoek ráközelített a háttérre, abból tökéletesen látszott, hogy az az alak meghúzódik a hátsó asztalnál, és minket néz. Szinte a kamerába nézett. Félelmetes volt.
– Itt is járt a köcsög! – sietett oda hozzánk Yoongi, és miután megnézte a képet, elmondta, mit láttak a felvételen az apjával. – Itt volt a bemutató napján, de nagyon kevés időt töltött a kiállító teremben, inkább körbejárta a kertet, és odapisált a bokorba! Ez nem normális, bazd meg!
Jungkook telefonja, és Suga apjáé egyszerre szólalt meg, de nem várathattuk az elrablót, azonnal fogadtuk, Jimin pedig addig arra figyelt, Mr. Min milyen információt kap az embereitől.
– Fura, hogy mindig az üzeneteim után kerültök közel hozzám, úgyhogy ez lesz az utolsó videó – morogott az eltorzított hang. – Integess anyukádnak, Taehyung!
A felvétel egy autóból készült, de a kamera azt a sarkot vette, ahol az anyámnak volt megbeszélése aznap, még a tévében is benne volt. Azonnal kiszúrtam a rózsaszín kalapját, amint feltűnt az ajtóban, majd láttam a felé száguldó kocsit is, amely először felhajtott a járdára, majd teljes gázzal tartott anyám felé.
Felpattantam, készen arra, hogy ha kell, odafutok, de Suga apja megragadta a vállam, és addig szorított a mellkasához, amíg a kezdeti sokk és meggondolatlanság el nem szállt. Közben folyamatosan csörögtek a telefonok, kiabáltak egymással az emberek és a srácok, de nekem minden összefolyt, csak az járt a fejemben, hogy anyám vajon időben elugrott-e, vagy sem.
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy erősen rázzák a testem, mire felnéztem Suga apjára, és láttam, hogy mozog a szája, de hangokat nem hallottam. Mintha bedugaszolták volna a fülem, ráadásul az egész arca elmosódott, a kontúrok megfolytak, a végtagjaimat már nem is éreztem.
– Taehyung! Taehyung! – Először a nevemet ismertem fel. – Taehyung! Anyukád… Anyukád jól van!
Sokkos állapotban lehettem, mert nem érzékeltem az időt, csak azt láttam, hogy az emberek össze-vissza rohangálnak körülöttem. Azt sem fogtam fel, hogy mi ez a nagy felfordulás, csak egy erős marok szorítását éreztem a karomon, és azt, ahogy hátulról taszigálnak. A terasz felé tartottunk, ahol játszani szoktunk Suga kutyáival, majd a ház mellett hirtelen megállt a csapat, az egyik őr pedig egy kampó segítségével felrántotta a gyepet, és egy földalatti bunkerba terelt minket.
– Mi történt? – kérdeztem, amikor leültettek a kanapéra. Durva, de az egész bunker úgy nézett ki, mint egy nagyon menő legénylakás.
– Felrobbant egy bomba a kertben – informált Jimin. Ő is nagyon nyúzottnak tűnt.
– Mi a fasz?
– Ki a francot haragítottatok magatokra? – káromkodott Suga apja is. – Mit tudunk a kis rohadékról?
Jimin felolvasta a gyűjtött adatokat, de ezzel nem lettünk előrébb, csak annyit tudtunk, hogy a nővére kavar Jungkook volt szobatársával, a srác ösztöndíjjal van a suliban, mert nem tudnák fizetni a tandíjat, és természettudományból kimagasló eredményeket ért el.
– Felkapaszkodott középosztálybeli mocsok – szűrte a foga között Min úr. Ezt úgy tudta mondani, mintha minimum az Ördögöt nevezte volna nevén.
Az egészben az idegesített a legjobban, hogy ahhoz képest, hogy a pasas okos, és sakkban tartott minket, elfelejtett egy olyan alapvető dolgot, mint megadni a pénz átadásának körülményeit.
– Miért nem küldött legalább számlaszámot?
– Levonom az összegből a kárt! Azt hiszi, szarozhat velem? – mérgelődött tovább Min úr. Úgy tűnt, nagyon a szívére vette, hogy felrobbantották a virágágyását.
A bunkerben elvileg nem tudhattunk semmit a külvilágról, a Min család azonban nem volt hülye, kamerákat szereltek a telek különböző részére, és az egész falat elfoglaló képernyőkön könnyen nyomon követhettük, mi történik odakint.
Meg sem lepődtem, amikor egy autó leparkolt a kapu előtt, majd egy termetes alak mászott át a kerítésen. Az egyik volt azok közül, akikkel hajnalban összefutottam a kollégium parkjában, megismertem a majomszerű fejét, és a tojás alakú koponyáját.
– Várják meg, amíg kiderül, miért jött! – adta ki az utasítást a rádión Mr. Min.
A szekrénynagyságú férfi könnyen betört az üres lakásba, a szolgákat már kimenekítették a hátsó kijáraton, a fegyveres őrök pedig a kertben rejtőztek el. Az alak nem csinált mást, mint egyszerűen kifosztotta a Min-kastély előtermét, elvitt mindent, ami mozdítható, majd átmászott a kerítésen, készen a távozásra. Fel sem tűnt neki, hogy minden milyen simán ment.
– Gyerekek, most nem láttok, és nem hallotok semmit! – figyelmeztetett minket Min úr, majd megadta a parancsot. – Lelőni!
Arra számítottam, hogy a fáról egy mesterlövész kiiktatja a tagot, vagy előugrik valaki a postaládából, ehelyett a kapu tetejéről kinyúlt egy apró fegyver, és tarkón lőtte a behatolót. Kezdtem érteni, hogy Min úr miért fektetett bele az utóbbi időben olyan sokat a robotiparba, és a különböző játék – főleg lövöldözős játék – szoftvereinek fejlesztésébe.
– Apa, én többé nem feleselek neked – tett hétpecsétes esküt Yoongi. Megértettem az aggályait.
– Rossz emberbe kötött bele ez a kis proli.
– Várjunk, még nincs vége! – mutatott Jin a képernyőre.
Az autó ugyanis magától aktiválódott, és elhajtott, pedig a sofőrje már holtan hevert a járdán. Eltelt pár perc, mire észbe kaptunk, valószínűleg mindenki úgy érezhette magát, mint én, mintha szellemet látott volna. Az az autó magától ment. Nem legurult a dombon, hanem váltott, kanyarodott, és még indexelt is. Mi a fasz?
– Ez meg mi a fasz volt? – szótagolta a szavakat Hosoek. Ő utálta legjobban a paranormális jelenségeket.
Valószínűleg kétszáz éves koromban is még ezen agyaltam volna, ha nincs egy Jin a csapatban, és meg nem világosodik.
– Tudom már! Olyan ismerős volt a neve, és végre rájöttem, hogy honnan! A természettudományos versenyről az első félévben. Kizárták. Mechanikus kézzel indult, de senki nem árulta el, hogy mit nem találtak benne megfelelőnek.
Egy robotkéz megmagyarázta volna, hogyan vezethet egy szellem autót, elég volt egy kamera a vezetői ülésbe, és távirányítással máris elvezethet. Igaz, hogy a piros lámpánál valószínűleg mindenki szívrohamot kap körülötte, de egy őrültet ez aligha zavarhatott.
– Újabb üzenetet küldött: „Elegem van belőletek. Küldjétek ide a pénzt öt percen belül, vagy Jungkook bánja!”. Itt van a számlaszám is.
Mindenki a Min család két férfitagjára nézett, csak ők tudtak ekkora összeget ilyen rövid idő alatt mozgósítani, de őket egy cseppet sem ejtette kétségbe, hogy millióktól akarják megfosztani a számlájukat.
– Nem küldünk neki semmit – mosolyodott el Suga.
– Ezt meg, hogy érted? – kaptam fel a vizet. – Jungkook életéről van szó. Ez most nem egy játék.
– De az! – fordult felém. – Eddig úgy ugráltunk, ahogy ő fütyült, és éppen ezért nem tudtunk a nyomába érni. Olyan ez, mint a sakk. Csak akkor nyersz, ha olyan lépéseket teszel, amelyekre nem számít az ellenfél.
– De Jungkook veszélyben van! – szólt bele Jimin is.
– Gondoljatok bele! Megmentjük Jungkookot, ez evidens. Fel sem merült, hogy nem tesszük, legyünk vele bármilyen viszonyban. Folyton erre játszott, ezért küldte a videókat, mert ez az egyetlen kártyája ellenünk, hogy Jungkook a barátunk, és nem hagynánk az ellenség karmai között. Éppen ezért fogjuk pont azt tenni, amire nem számít. Nem mentjük meg Jungkookot.
Ennek nem volt semmi értelme. Ha nem mentettük meg Jungkookot, akár meg is hallgatott, nem volt időnk arra, hogy hasznot húzzunk az ellenfél döbbenetéből. Elég volt egy rossz pillanat, és a menyétképű bekattant. Nem apellálhattunk egy őrült feltételezett reakciójára.
– Yoongi, küld el a pénz!
– Ez nem az én pénzem.
– Min úr! – fordultam az idősebb felé. – Kérem! Jungkook a barátunk.
– Én egyetértek a fiammal, Taehyung. Ráadásul ez rengetek pénz, nem fogok kockáztatni egy fiúért, akit még csak nem is ismerek jól.
Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez történik. Két olyan ember kezében volt Jungkook sorsa, akiknek fontosabb volt a győzelem és a pénz, mint egy ember élete, és én nem csinálhattam semmit. Még ha el is tudtam volna venni az egyik őr pisztolyát, és megfenyegetem őket, az idő ellenem dolgozott. Lejárt az öt perc.
Szinte őrült módjára téptem ki Hosoek kezéből a mobilt, és könyörögni kezdtem annak a beteg állatnak.
– Ne bántsd, Jungkookot! Kifizetjük. Ennyi idő alatt, nem…
– Én hozom a szabályokat! Én mondom meg, hogy mikor mi történik! Ne aggódj, nem fogom bántani Jungkookot, csak megszabadítom pár ujjától. Arra nem lesz szüksége!
– Ne! Ne! Hagyd békén! Ne nyúlj hozzá, te rohadt állat!
– Én vagyok az állat? Te bántál úgy vele, mint a szeméttel. Beetted magad a fejébe, hogy aztán összetörd. Tudod te, hogy mennyit sírt miattad? Te vagy a rohadt állat, nem én!
Hatalmasat dobbant a szívem, amikor meghallottam az éles dörrenést, az egész testemen végigfutott a remegés, és úgy éreztem, kiszökik minden levegő a tüdőmből. Nem hallottam semmit, csak a recsegést, fogalmam sem volt róla, ki él, és ki halott a vonal túlsó végén.
– Min úr, a célpont eltávolítva! – szólt bele egy mély hang a telefonba, mire azonnal felsírtam. – A fiú jól van. Bevisszük a legközelebbi kórházba.
Szinte feloldozás volt a feketeség, amely körbevett, már nem számított, hogy elájulok-e, Jungkook jól volt, és nem kellett miatta aggódnom. A többit már rábízhattam Yoongira. Szóval mégsem hagyta cserben Jungkookot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése