Aranyháló (1. évad): 12. fejezet: Rehabilitáció

Jungkook:

Nem azok az apró sérülések voltak fájdalmasak, amiket a kötelek okoztak, hanem a lelki nyomás, hogy egy őrült tart fogva. Sokáig kibírtam, hogy ne veszítsem el a fejem, mert tudtam, ha éber vagyok és nyugodt, könnyebben megértenek a többiek. A végén azonban már nem tudtam uralkodni magamon, amikor elindult felém egy harapófogóval, azzal a szándékkal, hogy levágja az ujjamat, amiért sarokba szorították a barátaim.

A kórházi ágyban, a takaró alatt szorítottam az ujjaimat, hogy érezzem, megvannak még, és közben azon gondolkodtam, fogok-e valaha rendesen aludni, vagy már örökké ezek a rémképek kísértenek majd.

– Jungkook! – tőrt be a kórterembe Taehyung, majd olyan hirtelen állt meg, amilyen hirtelen érkezett. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Amikor végre óvatosan megközelítette az ágyat, azonnal a pólója után kaptam, és annál fogva rántottam magamhoz. Már nem érdekeltek az ujjaim, ha megölelt, biztonságban éreztem magam.

– Annyira akartam, hogy megértsétek, mit akarok mondani – sírtam a vállához szorítva a homlokomat. – Annyira reméltem, hogy megérted.

– Megértettem – mondta, és nyugtatóan simogatta a hajamat. – Most már minden rendben lesz. Többé nem engedem, hogy bajod essen.

Azt hittem, nincsenek rosszabb emberek Taehyungéknál, de a fogságban rájöttem, hogy akármilyen szemetek és ármánykodóak, összefogtak azért, hogy megmentsenek. Még Yoongi is segített – az az alak, aki lelőtte a támadómat, biztosan az ő embere volt –, pedig rengeteg pénzt kértek értem. Az egész annyira durva és hihetetlen volt. Hónapok óta figyelhetett az a beteg rohadték, és látszólag ő sem tudta eldönteni, hogy imád-e, vagy utál.

– Szerettük volna megtartani ezt magunknak, de muszáj volt szólni a szüleidnek – magyarázta Taehyung, amikor elengedtem. – Az orvosok azt mondták, hogy testileg nincs oka annak, hogy bent tartsanak, inkább egy pszichológus segítségét ajánlanák.

– Nem akarok dilidokit – hárítottam el a felajánlást. – Csak haza akarok menni a szüleimhez.

– Yoongi azt mondta, hogyha kiengednek, elvitet oda. Nem kell egyedül buszoznod.

– Köszönöm nektek. Mindenkinek, aki segített. Ha ti…

– Pszt... – csitított el Taehyung. – Minden rendben van. Melletted vagyunk.

Meg sem lepett, amikor Taehyung kinyitotta az ajtót, és a többiek bedugták a fejüket. Jimin egészen konkrétan rám vetette magát, és úgy zokogott a nyakamba bújva, mintha őt rabolták volna el. A barátaim mind segítettek nekem, úgy tűnt, egyedül Namjoont hagyták ki a buliból, bár megértettem, hogy így döntöttek. Az elrablóm megszállottam figyelte, hogy a rendőrség mozgósít-e embereket a keresésemre, ha Suga – vagy az apja – nem vetette volna be azokat az ijesztő, fegyveres alakokat, sosem mentenek meg.

A sötétített luxusautóban ülve alig vártam, hogy végre hazaérjek. Nyugalmat akartam, azt, hogy minden normális legyen és egyszerű, ezt pedig leginkább a családomtól kaphattam meg. Persze, biztosra vettem, hogy a plafonon vannak az izgalomtól és az aggódástól, de egy ilyen helyzetben csak egy igazi, meleg anyai ölelés söpörhetett el minden fájdalmat a szívemből.

Úgy terveztem, hogy vasárnapig maradok, rehabilitálok, megnyugtatom a testem és a lelkem, de a második napon apa mondott valami olyat, amitől azonnal meggondoltam magam.

– Még jó, hogy szívrohamot kapott az a rohadék – jegyezte meg vacsora közben. A hivatalos verzió szerint az elrablóm szívrohamot kapott, és nem egy golyó oltotta ki az életét. – Az összes buzit a falhoz állítanám. Mind beteges őrült. Szigorúbb vizsgálatokat kellene bevezetnie a kormánynak, és kiszanálni az összes ilyen rohadékot a társadalomból.

Apának minden meleg egy elítélendő féreg volt, tehát én is. Hiába nem tudta, hogy a fiúkhoz vonzódom, a szavai bántottak, és nem bírtam tovább maradni. Vasárnap helyett már pénteken visszautaztam a fővárosba, arra hivatkozva, hogy tanulnom kell a hétvégén, és Jin mellett nem is lehetne jobb helyem. Anya féltett, talán látta rajtam, hogy még nem hevertem ki a történteket, de nem tudott otthon tartani. Innen is menekülni akartam.

Jinnél jobb támaszra nem is lelhettem volna, egyszerre viselte a gondomat, és tett úgy, mintha semmi sem történt volna. Segített a tanulásban, reggelit készített nekem, és még a konzol mellé is leült, pedig azt mondta, nem túl jó az ilyesmiben. Amikor hétfőn együtt indultunk az iskolába, bíztatóan karolta át a vállamat, és el sem engedett, amíg be nem értünk az osztályterembe.

– Készültünk neked egy kis meglepetéssel – vette át Jin helyét Taehyung, és az új helyemre kísért. – Így biztonságban leszel.

Nem csak az én helyemet változtatták meg, Jin is jött velem a menő övezet felé. Az új ülésrend alapján elém került Jin, mögém Taehyung, a jobb oldalamra pedig Jimin. Jimin mögött ült Suga, Hosoek Jimin jobbján foglalt helyet. Valószínűleg a feszültség J-hope és Taehyung között még nem enyhült, és amennyire csak lehetett, távol helyezkedtek egymástól.

– Jungkook, de jó, hogy itt vagy! – pördült be a padom elé Hosoek. – Te még nem tudod a nagy hírt.

– Nagy hírt? Milyen nagy hírt? – kérdeztem kíváncsian.

– Az, hogy mind táncikolni fogunk – morogta Suga az orra alatt. Látszólag nem örült neki, hogy őt is belerángatták a dologba.

– Egy nagypofájú gyerek beszólt nekem hétvégén, hogy olyan béna vagyok, hogy még tánccsapatom sincs. Én meg bekamuztam, hogy van. Három hét múlva fel kell lépnünk, hogy ne veszítsem el a becsületemet. Ugye te is segítesz? – nézett rám kölyökkutya tekintettel Hosoek.

– Végül is, megígértük, hogy megtanítunk táncolni – terelgette Jimin a döntésemet. – Te biztosan nagyon jó leszel – bátorított.

– Srácok, Jungkooknak még sokat kell pihennie – szólt közbe Jin. – Ne terheljük le azonnal!

– Nem, én nagyon szívesen segítek! A tánc majd elvonja a figyelmemet.

Ebben maradtunk, és ha ennyi meglepetés nem lett volna elég egy napra, még az is kiderült, hogy a létszám miatt Namjoont is beszervezték. Csakhogy rögtön délután kiderült, hogy ennél nagyobb baklövést el sem követhettek volna, Namjoon ugyanis olyan béna volt, hogy folyton lecsapott valakit, vagy elsodorta a mellette állót, Sugának még a lábára is rálépett. A termünk egyébként sem volt elég nagy ahhoz, hogy jól elférjünk benne, hiába toltuk a falhoz a padokat, Hosoek olyan táncot talált ki, amiben sok a térforma, ahhoz pedig nagy tér kellett.

– Szerintem, ha te is ott vagy, a szüleim biztosan megengedik, hogy nálunk legyenek a próbák – mondta Jimin, útban hozzá. Kivételesen nem autóval mentünk, hanem inkább sétáltunk. Szerettem vele lenni, jól megértettük egymást, és Jimin sokkal hangosabb és elevenebb lett, ha kettesben voltunk.

– A szüleid nem is ismernek engem.

– Nem, de az arcodra van írva, hogy jó gyerek vagy – nevetett fel Jimin, és összeborzolta a hajamat. – Biztosan Taehyungnak is azért tetszel annyira.

– Fogalmam sincs, hogy mit érez irántam. Azt sem tudom, én mit érzek – szegtem le a fejem. Taehyung volt számomra a világ legnagyobb rejtélye.

– Ő akart legjobban megtalálni, minden erejével azon volt, hogy előkerülj. Nagy rohadék volt veled, de az után, hogy elveszített, talán rájött, milyen fontos is vagy neki valójában.

Szerettem volna, ha Jiminnek igaza van. Taehyung őszintének tűnt a kórházban, és az iskolában is, de régen is elhittem neki, hogy nem hazudik, mégis átvágott. Úgy éreztem, sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy teljes szívvel megbízhassak benne.

A gondolataimat színültig töltötte Taehyung, így már csak akkor kaptam fel a fejem, amikor Jimin kinyitotta az ajtót. Korábban bele sem gondoltam abba, hogy még sosem jártam Jiminnél, pedig az ő házukon is volt mit nézni. Igaz, hogy nem volt akkora, mint Sugáék kastélya, vagy Taehyung családjának villája, de igazi luxusotthon volt, hatalmas márvány folyosóval, antik festményekkel a falon, és ezernyi csecsebecsével a polcokon, amik mind vagyonokat érhettek.

– Bocsánat, fiúk – vonult el mellettünk egy hosszú, barnahajú nő. Először azt hittem, hogy Jimin anyukája az, de aztán, ahogy rámosolygott a kabátját felsegítő szolgára, abban volt valami taehyungos.

– Anya, miért van már megint itt ez a nő? – fújtatott mérgesen Jimin, és köszönés helyett így köszöntötte az anyját.

– Neked is szép napot, fiam – felelte sértetten a ház úrnője, és mérgesen ráncolta össze apró, fehér homlokát. – Miért vagy ilyen neveletlen egy vendég előtt? Szégyenbe akarsz hozni?

– Nem, bocsánat – húzódott vissza Jimin azonnal. – Csak nem értem, miért nincs inkább otthon Kim asszony. Taehyung…

– Más család ügye nem a mi ügyünk – fojtotta belé a szót az anyuka, és kedves, de kissé távolságtartó tekintettel fordult felém.  – Bizonyára te vagy Jungkook. A fiam sokat mesél rólad. Reméltem, hogy előbb megismerhetlek, mint a szüleidet.

Nos, igen, a nap legrosszabb híre az volt, amikor Namjoon bejelentette, következő hét keddén szülői értekezlet lesz. Előre féltettem a szüleimet a sznob apukáktól és anyukáktól. Ahogy én se, ők se tartoztak ehhez a társasághoz.

– Mutasd meg a kis barátodnak a házat, Jiminie. Én addig megkérem a szakácsot, hogy készítsen nektek valami finomat.

Jiminék otthona lenyűgözően gyönyörű volt. Nem csak a gazdagság és a fényűzés sütött a berendezésből, de volt valami bájos otthonosság is az egészben. Yoongi házában úgy éreztem magam, mintha egy múzeumban járnék, de itt, a felső emeleti folyosón családi képek díszítették a falat, a kicsi Jiminről, és a még kisebb öccséről.

– A tesód hova jár iskolába? – kérdeztem Jimint, megállva az egyik kép előtt, ahol összeölelkezve mosolyogtak a tengerparton.

– Amerikában. A nagynénénkkel lakik odakint, és olyan profi angolból, hogy már meg is van a nyelvvizsgája.

– Hány éves?

– Tizenöt. Igazi zseni.

Jimin nagyon büszke volt az öccsére, ez hallatszott abból, ahogy beszélt róla. Semmi irigység nem bújt meg a hangjában, amiért a testvére ekkora lehetőséget kapott, egyszerűen csak örült a sikerének, de azt hiszem, Jimin mindenkivel ilyen volt. Igazi kincs, hogy megtartotta ezt a jó szívét ebben az őrült érdekvilágban.

 – Még nem is mondtam, hogy milyen jó a hajad – jegyeztem meg kissé elkésve.

– Köszi. Fokozatosan világosítani akarok.

Ahogy egész nap Jiminnel szórakoztunk, szépen lassan rájöttem, hogy nem kell félnem attól, hogy Suga ellenem fordítaná a többieket, ha kiesek a kegyeiből, mert már megtaláltam azokat, akikben igazán megbízhatok.

Suga:

Amikor Jimin kedd este azzal állt elő, hogy az a harisnyás tanára felajánlotta neki, hogy korrepetálja angolból, egyáltalán nem örültem neki. Miért nem engem kért meg? Jól beszéltem az angol, az apám megkövetelte, hogy a jövőben a külföldi befektetőkkel is tudjak tárgyalni tolmács nélkül, Jimin mégis inkább ahhoz a bohóchoz húzott helyettem.

Egész este ezen rágódtam, és alig aludtam valamit, de reggel, amikor megszólalt a vekker, és kinyitottam a szemem, a látvány kárpótolt minden bosszúságért. Jimin az új, világos hajával úgy nézett ki a fehér ágynemű között, mint egy pihegő kisangyal, és kedvem támadt addig csókolni a húsos, rózsaszín ajkait, amíg meg nem unom.

– Jiminie… – simítottam végig az arcán. Úristen, mikor lettem én ilyen gyengéd?

– Nem akarok felkelni – felelte azonnal.

– Tudtad, hogy olyan az arcod, mint egy pillecukor? – nyomkodtam meg az említett testrészt. – Vagy mi a faszom a neve annak az édességnek…

– Mályvacukor – nevetett fel Jimin csilingelő hangon, és a nyakamba kapaszkodott.

A csókja édes volt és szelíd, nem értettem, hogyan lehet ennyire ártatlan ez a fiú. Pedig olyan sok mocsokságot műveltem vele, mégsem szennyeződött be.

Fogalmam sincs, mi ütött belém aznap, de nem elég, hogy sétálva mentünk iskolába, még azt is hagytam, hogy fogja a kezem. Talán belázasodtam, vagy egy idegen vírus támadta meg a szervezetemet, de nevetségesen viselkedtem. Csupán az iskola kapujában szabadítottam ki az ujjaimat az apró tenyér fogságából, de mégsem tudtam már olyan hűvös lenni vele, mint szeretettem volna. Bárhogy is csinálta, meglágyította a szívemet.

Jungkook:

Csütörtökön mindenkit villámcsapásként ért a gyerekzsivaj az iskola udvarán, pedig Namjoon esküdözött az osztályfőnöknek, hogy ő időben szólt az eseményről, csak senki nem figyelt rá. Nem tudom, fura, hogy senki nem emlékezett erre rajta kívül. Az osztály azonban hamar rendbe szedte magát, és Suga kiosztotta, kinek mi a teendője. A Pet napon az iskola egy állatmenhellyel karöltve árverezett el állatokat, és próbálta felhívni arra a figyelmet, hogy mennyi kisállat kerül utcára, amint elmúlik az első pár hétnyi imádat. A nagyelőadói egy kész kisállat börzévé változott, minden standon más-más állatról kaphattak információt az ide látogató szülők, és a gyerekek, akikre nekünk kellett odafigyelni, nehogy elkeveredjenek, vagy megsérüljenek, amíg a szüleik – természetesen az üzletről – beszélgetnek egymással.

– Jaj, de édesek! – sikkantottam fel, amikor megláttam a kis alkalmi kertben ugráló nyuszikat.

– Rögtön kiszagolta a rokonokat – csóválta meg a fejét Taehyung, és Jin kezébe nyomta a szórólapokat. – Nézzük meg őket közelebbről!

Nem kellett kétszer mondania, azonnal a kerítés mellé térdeltem, és szemügyre vettem a cukorfalatokat. Olyan kicsik voltak még, nem értettem, mégis ki tudna az utcára tenni ilyen ártatlan kis csöppségeket.

– Nézd, milyen cuki! – emeltem fel egy kis fehér gombolyagot, akinek a mellső tappancsai feketék voltak. – Haza akarom vinni.

– És van rá pénzed? – bökött Taehyung a kihelyezett árlistára.

Elhűltem, amikor megláttam a kiírásokat. Persze, a befolyt összeg jótékony célra ment, és az állatokkal foglalkozó alapítvány sok menhelyet tartott fent ebből, de nekem biztosan nem volt ennyi zsebpénzem. Őszintén, még ha bele is szerettem a fehér pamacsba, akkor se költöttem volna rá ennyit. Ez kész rablás volt.

– Pedig nagyon szeretnélek – vigasztaltam látszólag a nyuszit, valójában saját magamat.

– Nagyon szeretnéd? – guggolt le mellém Taehyung, és megsimogatta a nyuszóka fejét. – Megveszem neked.

– Nem kell. Ez nagyon sok pénz.

– Nekem semmi. Te meg nagyon szeretnéd a kisöcsédet, és nem hagyhatjuk, hogy egyedül maradjon, nem igaz?

Igazából nem egyeztem bele, de a hallgatást Taehyung igennek vette, és megvette nekem a nyuszit. Kaptunk hozzá ketrecet, egy jó vastag füzetet, hogy mit kell tudni róla, és milyen lakókörnyezet az ideális számára, majd az oltási könyvbe is beleírták a vadonatúj nevét: JK. Ezt természetesen Taehyung választotta neki, de ha elvonatkoztattam attól, hogy ez az én keresztnevem monogramja, egészen passzolt a kisállatomra.

– Ti vettetek egy nyulat? – emelte meg a hangját Jin.

El is felejtettem, hogy a lakás, amiben élek, az övé, és előbb meg kellett volna kérdeznem, de a kis jövevény annyira elbűvölt, hogy ez meg sem fordult a fejemben.

– Hyung… – kezdtem, de ekkor Jin erényesen elém lépett, és lehajolt a kis jövevényhez. JK nyúl létére szeretett a kezemben lenni, igaz, csak az enyémben, ha Taehyung felemelte, azonnal összerezzent, és megfagyott, ahogy a nyulak szoktak, amikor megijednek.

– Hát én imádom! – csúszott Jin a mosolya a füléig. – Mindig is akartam egy kisállatot. Ugye engeded, hogy gondoskodjak róla?

Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a hyung nem haragszik, és JK szerető családban fog felnőni, már el is terveztem, milyen otthont teremtek neki a szobám sarkában. Kész nyúlvárat fog kapni, és minden nap úgy fogok figyelni rá, mintha családtag lenne. Igazából, már az is lett, még a nevünk is egyezett.

– Ezt nem fogjátok elhinni! – parkolt le mellettünk Hosoek, és visszatekerte a kamera felvételét. Őt bízták meg az osztályban, hogy mindent dokumentáljon az eseményről. – Még sosem láttam ezt az arcot Jimintől.

A felvételen Jimin úgy viselkedett, mint mindig, kedves, tisztelettudó mosollyal töltögette az italokat a megszomjazott vendégeknek. Ez egészen addig így folytatódott, amíg egy kigyúrt, erős arcú srác bele nem kortyolt az italba, majd nemes egyszerűséggel a háta mögé dobta a még félig teli poharat. Több se kellett Jiminnek, lecsapta a kancsót az asztalra, és megragadta a veszélyes alak gallérját.

– Hogy mersz így viselkedni egy ilyen helyen? Azonnal kérj bocsánatot!

– Egy ilyen kis pisitől, mint te? – kérdezte a fiú lenézően. Nevetségesen magas hangja volt.

– Ez a kis pisis szét fogja rúgni a seggedet, ha nagyon gyorsan nem hozod a felmosót, és takarítasz fel magad után.

 A tag már éppen folytatta volna a veszekedést, amikor Suga feltűnt Jimin háta mögött, és a lehető leglekicsinylőbb arccal végig nem mérte a fickót. Csak annyit mondott neki, hogy iparkodjon, a kötekedő pedig azonnal teljesítette a kérését. Az arcáról hamar leolvasható volt, hogy pontosan tudja, kicsoda Suga. Azért durva, hogy valakinek tizenhat évesen ilyen híre legyen.