Aranyháló (1. évad): 14. fejezet: Az év csínye

Taemin:

Amikor a táncórán felajánlottam Jiminnek, hogy felkészítem a táncversenyre, elhamarkodottan ajánlottam fel neki, hogy jöjjön át hozzám, és készüljünk fel ott. Úgy éreztem, ott biztonságosabb, de ahogy jobban átgondoltam, ebből nem lehetett jól kijönni. Ha a kollégáim megtudják, hogy a lakásomra vittem egy diákomat, megint elindul a pletyka – láttam rémképeket, így a lehető legdiszkrétebben akartam intézni az egészet. Aztán, ha ez nem lett volna elég, ott volt a tény, hogy Jimin átjön hozzám. A lakásomba, ami teljesen privát, az életem egy fontos színtere, és ha megmutatom neki, az olyan, mintha a ruhám alá nézne. Lehet, hogy túlreagálom?

– Tutira túlreagálod – adott választ a kérdésemre Key. – Csak átmegy hozzád. Mitől félsz? Koszos talán a lakásod?

– Nem, de tudod, hogy milyen a nappalim. Azt fogja hinni, hogy összekevertem a nagymamám bútorait a művészi vénámmal.

– A nappalid kedves és otthonos. Jiminie lehet, hogy kő gazdag, de nem sznob. Szerintem már annak is örül, hogy így a szárnyaid alá vetted.

Mindenestre, miután elköszöntem Keytől, és leraktam a telefont, nekiálltam takarítani. Porszívózással kezdtem, aztán felmostam a folyosón, és a táncteremben, majd azért is rendezgettem kicsit a nappalin. Táncolni hívtam át, a legtöbb időt a táncteremben töltjük, de úgy illik, hogy itallal is kínáljam, azt meg a nappaliban evidens felszolgálni.

Borzasztóan izgultam, mintha randira készültem volna, pedig nem voltak hiú ábrándjaim arról, hogy Jimin hogyan viszonyul hozzám. A tanára voltam, valaki, akihez bizalommal fordulhat, semmi több. Csodás egy ember, kedves, tisztelettudó, segítőkész, és hihetetlenül jószívű. Sosem hallottam tőle egyetlen rossz szót sem, nem élt vissza a tánctehetségével, nem nyomott le másokat, inkább segített és bátorított. Nagyon reméltem, hogy komolyan fog foglalkozni a tánccal, remek tanár válna belőle.

Amikor megszólalt a csengő, hatalmasat dobbant a szívem, eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha úgy tennék, mint aki nincs otthon, de nem várakoztathattam meg Jimint, így ajtót nyitottam. A legkedvesebb mosolyomat öltöttem magamra, de nem kellett sokat színészkednem, elég volt rápillantanom, és azonnal mosolyogtam.

– Jó napot, tanár úr! – köszönt illedelmesen.

– Most csak hyung. Hagyjuk a formalitásokat.

Jimin aprót bólintott, és amint belépett, azonnal nézelődni kezdett. Minél több szegletét pillantotta meg a lakásomnak, annál jobban szégyelltem. Két háló, egy nappali, egy táncterem, egy konyha, egy fürdőszoba, egy raktár és egy spejz alkotta az egészet. Nem voltak túl tágasak a szobák, ha nem a táncteremhez nem ragaszkodtam volna, három hálóm is lehetne, de táncos voltam, szükségem volt egy táncteremre.

– Nagyon szép a lakásod, hyung.

– Ugyan! – legyintettem. – Dehogy is. De kedves, hogy ezt mondod.

– Én komolyan gondoltam. Olyan, mint te. Kedves és barátságos.

Nem hittem el, hogy bókol nekem. Legutoljára Minho tett így, és akkor még gimnazista voltam, úgyhogy rendesen zavarba jöttem, de megpróbáltam palástolni. Nem akartam mindent elrontani azzal, hogy vonzódom Jiminhez. Ennek titokban kellett maradnia, különben a jó viszonyunknak lőttek, és még azt is elveszíthettem, ami megmaradt.

– Kérsz valamit inni? – kérdeztem egy kisebb szünet után.

– Nem, köszönöm.

Ahogy sejtettem, amint elkezdtünk táncolni, a zavarom elpárolgott, csak a munkára koncentráltam, és Jimin tökéletes tanítvány volt. Követte az instrukcióimat, és imádtam benne, hogy hajlandó engedni, de új ötletekkel is előáll. A koreográfiát – véleményem szerint – a tanárnak és a diáknak közösen kell megalkotnia, anélkül a táncos csak egy báb lesz, aki betáplált mozdulatokat hajt végre. Jonghyun máshogy gondolta, de ő koreográfus – és nem tánctanár –, ezért elnéztem neki.

– Hyung, szerintem csodás ez a dal.

– Szerintem is. Fájdalmas, és rapszodikus, de pont ezért ad lehetőséget arra, hogy mély érzelmeket fejezzünk ki.

– Hyung, mit szólnál, ha az elején be lenne kötve a szemem?

Elképzeltem, ahogy Jimin szemét egy mélyvörös selyemsál takarja, a fehér ingje szétnyílik a mellkasán, az erős combjain megfeszült a nadrág… Inkább nem képzeltem el újra, csak bólintottam egyet, minden ötletét elfogadtam.

A táncversenyig két és fél hét volt hátra, bőven volt időnk finomítani az elképzeléseken, és külön örültem, hogy nem kortárs balett megmérettetésen szerepelt. Bármilyen modern elemekkel rendelkező tánccal lehetett jelentkezni, és Jimin úgy láttam, nyitott az ilyesmire.

– A szüleid mit szóltak a versenyhez? – kérdeztem óvatosan.

– Apa nem örült, anya azt mondta, eljönne, de dolga van, úgyhogy szerintem csak a barátaim fognak megnézni.

– A barátok fontosak.

Key mindig ott volt mellettem, megnézte az összes fellépésemet, Jonghyun pedig szívesen jött el a diákjaim versenyeire. Mind a hárman táncosok voltunk, még ha különböző stílusokat is képviseltünk, de Onew, a zene miatt rengetegszer segített nekem. Ha felléptem, akkor a dalt vele együtt írtuk, a dallamot pedig én énekeltem fel. Úgy éreztem, ha a zenében is részt vehetek, akkor az egész koreográfia még egységesebb, még őszintébb lesz. Egyedül Minho lógott ki a csapatból az üzletember karrierjével, de nem volt sok választása, egyedüli gyerekként érthető, hogy az apja ezt az utat szánta neki.

– És te dolgozol most valamilyen táncon, hyung?

– Igen.

– És láthatom?

Pánikolni kezdtem. Mutassam meg Jiminnek a táncomat? Hiszen az egy igen túlfűtött darab lett, féltem, hogy félreérti. Ehelyett inkább a hallgatásomat értette félre, és szabadkozni kezdett, hogy ő nem akart tolakodni, meg, hogy érthető, hogy nem tartozik rá, így kénytelen voltam elfogadni a dolgot, és belemenni a bemutatóba.

Remegett a kezem, amikor elővettem a CD-t, és betettem a hifibe. Valahogy le kellett nyugodnom, így alkut ajánlottam Jiminnek.

– Eltáncolom neked, ha utána elmondod, mi jutott eszedbe róla.

Jimin elfogadta az alkut, én pedig elindítottam a felvételt, és eltáncoltam a Thirsty névre keresztelt koreográfiámat. Megpróbáltam nem túl szexire venni, de egy idő után elvitt a zene, és a kavargó érzések, így rendesen zavarban voltam, amikor végeztem.

– Ez lenyűgöző volt, hyung.

– És mi jutott eszedbe róla? – fújtam ki magam.

– Hát… – Jimin arca egyre vörösebb lett, és összefűzte a rövidke ujjait az ölében, láthatóan feszengett. Nem akartam kínozni, de mielőtt megszólalhattam volna, megszólalt. – Az, amikor kiszárad az ember szája, mert túl sokat csinál valamit.

Tényleg megpróbáltam nem félreérteni, de egyszerűen nem lehetett. Mégis, Jimin ártatlannak tűnt, bizonyára nem gondolt a csóknál perverzebb dologra, úgyhogy én sem láttam bele többet. Legalább is, kényszerítettem magam rá.

– Én inkább arra gondoltam, amikor vágyódsz valaki után, de így is értelmezhető. Én az elejét láttam, te a végét. Örülök, hogy nem egyezik a benyomásunk.

Jimin hihetetlenül aranyos volt, ahogy zavartan vizslatta a földet, de mivel sokszor sodortam magam kellemetlen helyzetbe, tudtam, hogy ilyenkor szörnyen érzi magát az ember, így eltereltem a figyelmét a korábbiról. Elmeséltem, hogy én énekeltem a dalt, és Onew barátom segített a zenei alapban, így elkanyarodtunk a zene irányába, és Jimin újra felszabadult. Azt mondta, őt is nagyon érdekli az éneklés, de nem érzi elég tehetségesnek magát. Oda meg vissza volt, hogy milyen jó az angol kiejtésem, pedig szerintem lett volna még mit javítani rajta.

– Biztos neked is jól megy az angol. A Bangtan High-ban komolyan viszik a nyelvoktatást.

– Hát éppen ez az, hyung! Túl komolyan veszik! Én meg csak szenvedek. Egyáltalán nem megy az angol.

– Csütörtökön, óra után elkezdhetjük a korrepetálást, ha gondolod.

Ismét meggondolatlan ajánlatott tettem, de Jimin arca felragyogott, és ennek nem lehetett ellenállni. Hihetetlenül hálás lett, újra elkezdett tanár urazni, és még a kezemet is megragadta, és úgy hálálkodott. Igazán aranyos egy gyerek volt.

Jimin:

 Nagyon aggódtam, hogy milyen lesz a különóra Lee tanár úrnál, de szerencsére minden jól sikerült, és még azt is megígérte, hogy tényleg nekiugrunk az angolnak. Amikor megírtam ezt Sugának, egy cseppet sem örült neki, ki volt bukva, hogy minek költök külön tanárra, amikor ő is segíthetne ingyen, de mindketten tudtuk, hogy lehetetlen együtt tanulnunk. Ő túl türelmetlen, nekem pedig nyugalom és biztonság kell ahhoz, hogy sikerüljön egyáltalán megszólalnom. Ha csak rágondoltam az angolra, összeszorult a gyomrom, és legszívesebben sikítva rohantam volna ki a világból.

Boldogan mentem haza, a tánc teljesen feltöltött, egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, és az sem hangolt le, hogy másnap újabb hét kezdődött. Az örömöm azonban nem is lehetett volna nagyobb, amikor megpillantottam az öcsémet.

– Jaemin! – öleltem szorosan magamhoz. Mióta utoljára láttam, rengeteget nőtt, már az orromig ért, és úgy sejtettem, csúnyán le fog hagyni pár éven belül. – Úgy örülök, hogy látlak!

– Hyung, így nem is látsz – piszkálódott, de visszaölelt.

El sem akartam engedni. Senki nem szólt róla, hogy hazajön, pedig akkor készültem volna. Mindent, amit csak tudtam, meg akartam adni neki.

Arra számítottam, hogy csak pár hétre engedték haza, mondjuk azért, mert valamilyen amerikai ünnep van, vagy iskolai szünet, de ennél ezerszer jobb dolog történt. Hazaköltözött.

Ki tudtam volna ugrani a bőrömből, annyira örültem, főleg, hogy a Bangtan High-ba írtatták be, vagyis még egy iskolába is kerültünk. El sem hittem. Annyira boldog voltam.

– Mesélj, öcsi! Milyen volt Amerika? – kérdeztem, mint mindig, amikor találkoztunk.

Egész éjszaka beszélgettünk, egy szemhunyásnyit sem aludtunk, de nem érdekelt, minden szava kincset ért, nem tudtam betelni vele, a fáradtság nem számított. Jaemin hasonlóan érezhette magát, és Amerikában rengeteg magabiztosságot szerzett, egy cseppet sem félt attól, milyen lesz beilleszkednie egy új közösségbe.

– Ha bármiben lemaradsz, keresd meg Kyungmint, ő Namjoon húga, és nagyon okos – láttam el jó tanáccsal.

Nem féltettem az öcsémet, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoskodjak róla, hiszen ez egy báty feladata.

A mosolyt nem lehetett levakarni az arcomról, és ezt még az a bunkó Hyeonwoo sem tudta elrontani. Folyamatosan belém kötött, direkt nekem ment, dobálta a padomat, és mindenféle gyerekes baromságot művelt. Nem értettem, mire van ekkora mellénye, amikor úgy átrendezték az arcát, hogy inkább hasonlított egy szilvához, mint emberhez.

– Ilyen arccal halkabb lennék – szólt be neki Taehyung, amikor „véletlenül” leverte a telefonomat az asztalról.

– Sportolok, gyökér. Ha nem a konzolt nyomnád, neked is lennének harci sebeid.

– Aha, biztosan…

Mindenki tudta a csapatból, hogy Hyeonwoo arca a motoros fickó miatt olyan, amilyen, de Suga megtiltotta, hogy erről beszéljünk. Megértettem, hogy nem akart belefolyni, nem örült volna egyikünk sem, ha futnunk kell a motor elől. Félelmetes volt, hogy az iskola egyáltalán felvette Hyeonwoo-t, ha ilyen ügyletei vannak, és ráadásul kirúgták az előző suliból. Az apja tényleg nagyon gazdag lehetett.

Megpróbáltam nem tudomást venni róla, de egy idő után már tényleg nagyon idegesítő volt, így inkább kimentem az udvarra, és nézte, ahogy az öcsém focizik. Büszke voltam rá, és mivel keveset láttuk egymást, ittam minden mozdulatát, minden rezdülését, be akartam pótolni az elvesztett időt.

– Ő a testvéred? – kérdezte Bambam. Észre sem vettem, mikor került az oldalamra.

– Igen.

– Hasonlítotok – jegyezte meg mosolyogva, és velem együtt bámulta az öcsémet. – Jó lehet, ha van egy kisöcséd. Engem csak Hyeonwoo-val áldott meg az ég, de ő nem olyan, mint egy testvér, inkább, mint egy ellenség.

– Azért utál, mert nem vagytok vérrokonok, vagy ő mindenkivel ilyen?

– Sajnos mindenkivel, de engem különösen utál, mert úgy gondolja, miattam apámtól már semmilyen támogatást nem fog kapni. Arra nem gondol, hogy apám azért nem segít neki, mert piszkos ügyletei vannak, és nem akarja, hogy ő is a részese legyen.

Bambam apja politikus volt, és a karrierje nagyban függött attól, hogy mit gondolnak róla az emberek. Megértettem, hogy nem akarja reklámozni a gengszter unokaöccsét, de azért nem voltak illúzióim. Ebben a körben mindenki sáros volt valamiben, senki nem kapta a tehetségéért a pozícióját – kivéve talán Jungkook apja –, de ez nem jelentette azt, hogy a szüleink bűnei a miénk is. Bambam rendes srác volt, nem ítéltem el az apja semmilyen feltételezett mocsokságáért.

Hazafelé mindig a srácokkal tartottam, most azonban inkább lemaradtam tőlük egy kicsit, és az öcsémmel haladtam. Nagyon lelkes volt, tetszett neki az osztálya, és azt mondta, úgy érzi, befogadták. Örültem, hogy a fiatalabbak ilyen rendesek, de azért a lelkére kötöttem, hogy csak óvatosan bízzon másokban, mert sosem lehet tudni, milyen egy ember valódi önmaga. Az öcsém ravasz gyerek volt, nem kellett félteni.

Otthon nem számítottam semmi veszekedésre, de elég volt megemlítenem a vacsoránál az angol korrepetálást, és apa azonnal felháborodott.

– Ha nem megy az angol, miért nem szóltál nekem? Megszerzem a legjobb pedagógust!

– Apa, nekem tökéletes Lee tanár úr.

– Ő tánctanár.

– Kint élt Amerikában, jól beszéli a nyelvet.

– Az öcséd is. Ennyi erővel ő is korrepetálhatna.

Fogalmam sincs, az öcsém honnan tudta, hogy szeretném, ha valamilyen kitűntetett angoltanár helyett inkább Lee tanár úr tanítana, de falazni kezdett nekem. Olyanokat mondott, hogy elfoglalt, a tanulásra kell koncentrálnia, és rengeteg lemaradása van, így nem tud nekem segíteni, bár nagyon szeretne. Imádtam, hogy ilyen találékony, apa teljesen bevette a meséjét.

– Rendben, akkor magam bizonyosodok meg róla, hogy megfelelő a pozícióra – jelentette ki apa, és a tányérra tette a szalvétáját. – Indulunk, Jimin.

Éreztem, hogy ebből hatalmas baj lesz, de apa hajthatatlan volt, meg kellett adnom neki Lee tanár úr címét.

Taemin:

– Te eltáncoltad neki a Thirsty-t? – kérdezte már hatodszorra Key, és nem tudta megunni a nevetést. – Nem vagy semmi.

– Megkért rá. Nincs ebben semmi furcsa.

– Tényleg nincs semmi furcsa abban, hogy olyanokat énekelsz, hogy „Szomjazom rád!”, meg hogy „Töltsd belém magad!”. Tutira nem értette félre…

Néha agyon tudtam volna csapni Keyt, hogy folyton engem szekál. Úgy tett, mintha ő sosem került volna még döntéshelyzetbe, vagy kellemetlen szituációba, az őrületbe tudott kergetni ezzel.

Amikor megkérdeztem, nem jönne-e át, nem számítottam arra, hogy kihasználja a helyzetet, és megkér, hogy segítsek a táncában. Annyira maximalista lett, ha az előadás került terítékre, hogy annak ellenére is az én instrukciómat akarta hallani, hogy ő sokkal jobban mozgott maga sarkúban, mint én.

– Ez meg ki lehet? – kérdezte bosszúsan, amikor megszólalt a csengő. – Te rendeltél kaját, amikor hoztam neked enni? Megsértesz!

– Dehogy rendeltem! – védekeztem, és kitopogtam ajtót nyitni.

Gyorsan el akartam küldeni, bárki is keres, így nem rúgtam le magamról a cipőt, és a cigarettát sem nyomtam el. Mit érdekelt engem, hogy mit gondolnak rólam? Ez az én lakásom volt, és nem vágytam hívatlan vendégre.

Amint kitárult az ajtó, azonnal megbántam ezt a hanyagságot, és mégy döbbenettel fürkésztem Jimint, és egy öltönyös, idősebb alakot, aki minden reményem ellenére is pontosan úgy nézett ki, mint az apja.

– Az ott egy magas sarkú a lábán? – kérdezte bosszúsan.

– Dehogy! – rúgtam le őket azonnal. – Csak egy barátomé.

– És a cigaretta? – kérdezte rosszállóan.

– Az is! – hazudtam, és elnyomtam a csikket.

Hivatalosan is ez lett életem legcikisebb pillanata, és ezen még lehetett rontani.

– Taeminie, van süti a vendégeknek! – lépett ki Key a folyosóra, szerencsére topánka nélkül, de még így is túl erősen volt sminkelve.

– Elnézést, egy pillanat! – mosolyogtam rá a vendégekre, majd megragadtam Key vállát, és betoltam a szobába.

Ő úgy tűnt, hihetetlenül élvezte a jelenetet, én már kevésbé, és nagyon szerettem volna, ha nem hoz még kellemetlenebb helyzetbe. Már így is tarthattam attól, hogy Jimin apja eltiltja tőlem a fiát. Rosszabb esetben panaszt tesz a főnökömnél, és megint hallgathatom, hogy milyen botrányos az életem.

– Kibum, ígérd meg, hogy bent maradsz a szobában! Nézz tévét, olvass, csinálj, amit akarsz, de ne gyere ki!

– Jó, itt maradok. De kínáld meg őket sütivel, attól biztosan megenyhülnek.

Úgy éreztem, ezt már nem mentheti meg Key habos süteménye, de azért gyorsan tálcára raktam őket. Éppen az üdítőket öntöttem ki, amikor Jimin megjelent mellettem.

– Hyung, én annyira sajnálom, hogy így rád törtünk. Próbáltam húzni az időt, de nem tudtam. Reméltem, hogy elég időd lesz előkészülni, mire ideérünk.

– Előkészülni? – kérdeztem vissza.

– Igen.

– Honnan tudhattam volna, hogy jöttök?

– Hát írtam. Még válaszoltál is.

Megölöm Kibumot – villant fel az elhatározás, és csak biztosabbá vált, amikor megláttam, hogy Jimin tényleg kapott tőlem reakciót. Az üzenetben az állt: „Várlak! ;*”. Volt pofája kacsintós, puszi küldő smiley-t is küldeni. Esküszöm, megölöm!

Részt vettem már pár meghallgatáson, beszélgettem félelmetes, öltönyös férfiakkal, de még egyik próbatétel sem izzasztott úgy meg, mint Jimin apja. Alapból rossz pontokkal indítottam Key „vicces” felütése miatt, ráadásul az apuka nagyon komolyan vette a nyelvet, és olyan dolgokat kérdezett, amire nehezemre esett angolul válaszolni.

– Valóban jó a kiejtése, és a nyelvtant is jól használja. A fiam nagyon ragaszkodik magához, és ha sikerül javítani a jegyén, nincs ellenemre, hogy foglalkozzon vele. Egy kikötésem van, a korábbi fiúhoz hasonló barátait tartsa távol a gyerekemtől.

– Elnézést kérek! – hajtottam le a fejem, és kivételesen nem keltem Kibum védelmére.

Miután távoztak, és kifújtam magam, zavaró tényező nélkül gyilkolhattam le Keyt. Nem hittem el, hogy képes erre, biztosan nem gondolt bele, hogy mekkora bajba keverhetett volna.

– Lebuktál, te szemét! – léptem be, és gondosan becsuktam magam mögött az ajtót.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – adta az ártatlant, de nem vett meg vele.

– Te írtál Jiminnek a telefonomon. Tudtad, hogy átjön, és nem szóltál. Tudod, hogy milyen égő volt ajtót nyitnom magas sarkúban? – jöttem dühbe a mondat végére.

Key meg ahelyett, hogy sajnálta volna, elkezdett nevetni, és majdnem megpukkadt tőle. Hihetetlen, hogy egy ilyen embert mondhattam legjobb barátomnak.

– Be kell látnod, hogy ez volt az év csínye – törölte le a könnyeit, gondosan ügyelve rá, hogy ne kenje el a sminkjét.

– Nekem egyáltalán nem volt vicces.

– Nyugi. A sütimtől ők is lelazultak.

Azonnal belém csapott a félelem, mi van, ha füves sütit adtam Jimin apjának, de aztán eszembe jutott, hogy én is ettem belőle, és nem volt fura íze, úgyhogy nem vettem be Key hazugságát.

– Tudom, hogy nem raktál bele semmi.

– Pedig egy pillanatig elhitted. Nagyon vicces fejet vágtál.

– Igen? – kérdeztem ördögien. – Akkor megnézzük, te milyen arcot fogsz vágni mindjárt.

Keményen löktem le az ágyra, majd a csípőjére ültem, és elkezdtem csikizni. Nem kíméltem, addig kínoztam, amíg könyörögni nem kezdett, aztán hagytam neki pár percet, hogy kifújja magát, és utána újra kezdtem. Addig csináltam ezt, amíg meg nem untam, Key pedig már annyira szenvedett a végén, hogy hétpecsétes esküt tett, soha többé nem tesz ilyet. Ezzel megelégedtem.

– Ugyan… Hogy lehetne rám haragudni? – ült fel, és bevágta a legártatlanabb arcát.

– Jaj, te ártatlan bárányka! Úgysem hiszem el – böktem homlokon.

– Pedig cuki vagyok – biggyesztette le az ajkát, majd megmarkolta a fenekem, és jobban az ölébe húzott. – Vagy szeretnéd, ha inkább határozott lennék?

– Nem akarok semmit! – söpörtem el a kezét, és lemásztam róla. – Itt aludhatsz, de ennyi, és nem több. Büntetésben vagy.

Key hamar beletörődött a dologba, elment, lemosni a sminkjét, majd kivette a szekrényemből a pizsamáját, és bebújt az ágyba. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, folyamatosan lövöldözte felém a cuki pillantásait, hogy enyhüljek meg, de rá sem hederítettem, lezuhanyoztam, és bebújtam mellé, de megtartottam a távolságot.

– Taeminie, ne haragudj már rám! – bújt oda a hátamhoz. – Tudod, hogy azt mennyire utálom.

– Még gondolkodom róla.

– Jó – ment bele, de átölelt, és a hasamat kezdte simogatni. Finom, megnyugtató érintése volt. Sokáig szótlanul feküdtünk, de az érintése akaratlanul is felhozta bennem annak az emlékét, amikor még Minho babusgatott így. Annyira utáltam magam, amiért nem tudtam túltenni magam rajta, de mégis csak ő volt az első szerelmem, és a legnagyobb is. Hiába randiztam azóta fiúkkal és lányokkal is egyaránt, senkinél nem éreztem azt, amit akkor régen nála. Nem tudtam elvarázsolni, zavarba hozni, elgyengíteni, minden kapcsolatomban túl reális maradtam, és ezt nem sokan bírták elviselni. Többször megkaptam már, hogy nem vagyok romantikus, túl mereven viselkedem, és nem hagyom, hogy elmélyüljenek a dolgok, de valójában csak kiábrándult voltam. Nem mertem bízni senkiben, és magamat sem nyitottam meg.

– Kibum… – szólította meg óvatosan a barátomat. Nem tudtam, alszik-e már.

– Mondjad! – motyogta mögülem, de koránt sem fáradtan.

– Szerinted Minho még mindig jár azzal a csajjal?

Key sokáig nem válaszolt, talán nem akart tőrt szúrni belém, vagy szimplán csak azon gondolkodott, hazudjon-e, de végül határozottan szólalt meg.

– Igen, jár még vele. De kit érdekel? Minho egy gyökér, hogy nem értékelt téged. Nem kellene foglalkoznod vele. Már amúgy is régen volt, felejtsd el!

– Igen, igazad van.

Igaza volt, mégsem tudtam túltenni magam rajta. Hiába Amerika, hiába az új kapcsolatok, hiába a munka, Minho minduntalan felbukkant az életem valamelyik pillanatában. Minden mennyivel jobb lett volna, ha egyszerűen csak ki tudom törölni. Sajnos a szerelem nem így működött.