Aranyháló (1. évad): 7. fejezet: Amikor rád szakad az ég

Jungkook:

Amikor kinyitottam a szemem, azt hittem, még alszom, és a falra ragasztott képek a rémálmaim elemei. Többször megdörzsöltem a szemem, de minden változatlan maradt, az ablakon bekúszó hűvös levegő is azt igazolta, nem tévedek.

– Mi ez? – téptem le a falra ragasztott borzadványt. Pontosan úgy néztem ki rajta, mint Taehyung azon a képen, amivel a selca versenyre neveztem. Még a szöveg is stimmelt.

– Ez? – kérdezte Taehyung széles, önelégült mosollyal. – Bosszú. Vagy tényleg azt hitted, hogy kedvességből közeledtem hozzád?

Nem hittem el. Csak bámultam magam elé, és a könnyeim irányíthatatlanul potyogtak az ágyneműre. Mellettem a paplan még gyűrött volt, de Taehyung már rég kikelhetett, hogy az ébredésemre minden készen álljon. Nem értettem, mi történik.

– Miért? Miért pont most? – Nem értettem. Ha igaz is, amit mondott, miért várt eddig?

– Mert már nem bírtam tovább az éhezést, meg a megjátszást. Belém habarodtál, ez volt a cél, és észre sem vetted, hogy könnyen hozzáfértem a laptopodhoz és a telefonodhoz. Már nincsen semmi, amit felhasználhatnál ellenem.

Feldühített. Erre ment ki az egész? Ezért vígasztalt meg, amikor hátrahagytak a barátaim? Rúgott volna belém inkább akkor! Tökéletes alkalom megalázni a földön fekvőt, akit megesz a magány, de ő inkább kiemelt a sötétségből, hogy utána teljes erejéből taszítson vissza.

– Nem kell aggódnod, lelépek. Elég volt ebből a patkányfészekből. A képet se használom fel ellened, már megnyertem a csatát.

– Én nem csatáztam ellened – hajtottam le a fejem. Annyira fájt, mintha egy éves kapcsolatnak lett volna vége. Az utóbbi időben olyan naivan, olyan hiszékenyen ragaszkodtam hozzá, pedig a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy nem bízhatok benne.

– A suliban találkozunk – mondta, és a vállára kapta a táskáját. Minden más cuccát már korábban kivihette, még a deszkája is eltűnt az ágy alól, ahogy az indukciós főző lap is, hiszen minek hagyta volna itt nekem? Ő vette a szülei pénzéből, semmi közöm nem volt hozzá.

Percekig ültem az ágyban, mozdulatlanul, lázasan kutatva valami után, amibe kapaszkodhatok. Ott volt még Jin és Jimin, ők talán őszintén kedveltek, és nem csak asszisztáltak Taehyung műsorához, de őszintén már ebben sem bíztam. Jimint könnyedén ugráltatta Suga, aki minden tudhatott, talán ezt kellett tennie Jiminnek is, hogy nyakörvet kapjon. Jin meg… Mindig is fura volt, hogy velük lógott, lehet, hogy az egész „jótanuló” külső csak egy tökéletes megtévesztő elem, hogy megússzon minden mocsokságot, amit a többiek elkövetnek…

Nem akartam bemenni az iskolába. Úgy éreztem, ha átlépem a küszöböt, összetörök, és mindenki a nyomoromon fog nevetni. A szüleimnek megígértem, hogy jól fogok teljesíteni, így a tanulásért képes voltam összekaparni magam, és elmászni a suliba.

Nem is tudom, mit vártam, de mégis szíven ütött, amikor Suga lekapcsolta az órát a csuklójáról, és Taehyung tenyerébe ejtette. Ennyi? Ezért tette? Egy rohadt óráért törte össze a szívem?

Undorodtam tőlük. Undorodtam az egész osztálytól, kezdve Taehyunggal, zárva Namjoonnal, egyszerre gyűlöltem, megvetettem, és szántam őket, sok gazdag, elkényeztetett idióta, akiknek az a szórakozás, hogy darabjaira szedjék a gyengébbeket.

Az órára se tudtam odafigyelni, a felszerelésemet is csak úgy bedobtam a táskámba, abban sem voltam biztos, hogy minden nálam van. Fűtött az indulat, miközben a szívem jeges volt és fájdalomtól gyenge, ordítani tudtam volna a bennem tomboló feszültségtől.

– Mi az, Jungkookie? Olyan sápadt vagy – fordult hátra Jin, mire azonnal rámordultam.

– Fogd be!

– Tessék? – kerekedett el a szeme. Jó színész volt.

– Azt mondtam, fogd be! Vége a színjátéknak, befejezheted. Nem kell játszani, hogy más vagy, mint ők.

– Jungkookie… – kezdte, de rákiabáltam.

– Mondtam, hogy fogd be, nem?

Úgy viharoztam ki a teremből, hogy majdnem feldöntöttem a belépő tanárt, és azzal sem foglalkoztam, hogy utánam szólt, egyenesen a kollégiumba tartottam, hogy összepakoljam minden cuccomat, és hazautazzak. Tudtam, hogy a szüleim haragudni fognak, azt mondják, gyenge vagyok és nem tudom megvédeni magam, de nem érdekelt. Nem bírtam ki velük még egy napot.

Jin:

Valami nagyon rosszat sejtettem abból ítélve, amit Jungkook mondott, így egyenesen a bajkeverő pároshoz mentem, és ledobtam a vizes palackomat Yoongi asztalára.

– Yoongi, mi ez az egész? Miért ilyen zaklatott Jungkookie? Mit csináltatok vele? – szegeztem neki a kérdéseimet.

– Most miért engem gyanúsítasz? Taehyung volt.

– Igaz ez? – fordultam az említett felé. Kifejezéstelen arccal nézett rám, mintha nem értené, min háborodtam fel ennyire. – Mit csináltál Jungkookie-val?

– Átvágtam – felelte, olyan könnyedén, mintha azt mondta volna, hogy megbökte a homlokát. – Elhitettem vele, hogy kedvelem, hogy aztán megalázzam.

– És mégis miért tettél ilyet? – emeltem meg a hangom. Hogy lehetett ilyen szívtelen? Az a fiú annyira hozzánőtt, és olyan kedves, jószívű, aranyos.

– Mert ő is megalázott – felelte durván. – Meg Yoongi ígért nekem egy órát.

Ezt nem hittem el. Nem hittem el, hogy tényleg képesek voltak ilyesmire. Mert az egy dolog, ha fogadsz a haveroddal, hogy oda mer-e menni a kerület legjobb csajához, de ez egy aljas, előre kitervelt, szemét húzás volt, és ráadásul még minket is belekevertek. Jungkookie simán hihette azt, hogy mindnyájan asszisztáltunk a megalázásában.

– Nagyot csalódtam bennetek – mutattam felváltva mindkettőjükre, majd az ujjam megállt Yoongin. – Főleg benned. Egy jó vezető nem gázol át azokon, akik követik, hanem felemeli őket.

Tudtam, hogy ez be fog találni, Yoongi ugyanis sikeres üzletember akar lenni, és úgy sejtettem, az osztályban is azért ragadta magához az irányító szerepet, hogy ezt gyakorolja. Hallottam dolgokat az apjáról, de sosem ítéltem el pletykákért senkit, Yoongi viselkedése azonban igazolta a híreket. Ha ezt tanította a fiának, akkor pontosan olyan kegyetlen, aljas és sötét alak volt, mint a sorozatok gengszterei. Undorító, hogy az ilyenek irányították az ország gazdaságát.

Szerettem volna Jungkookie után menni és elmondani neki, hogy én komolyan a barátja szeretnék lenni, de úgysem hitt volna nekem. A helyében én is elzárkóznék, és mindenki nyitását támadásként kezelném. Jungkookie egyébként se tartozott igazán hozzánk, valószínűleg az is zavarta, hogy anyagilag alattunk helyezkedik el, és Yoongi bulijáról is szó nélkül távozott. Akkor azt hittem, csak összekaptak valamin Taehyunggal, de talán már akkor is arról szólt az egész, hogy kibújt a szög a zsákból.

Szegény, szegény Jungkookie! – csóváltam meg a fejem, amikor visszaültem a padba. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Tanárral nem beszélhettem, mert az bemártás, Namjoon se segíthetett, mert akkor is árulkodok, ezt csak én és az idő oldhattuk meg. A kérdés csak az maradt, Jungkookie kibírja-e, amíg elül a vihar.

Jimin:

Amikor Namjoon hátra jött, és ordítani kezdett Taehyunggal, nem hittem a fülemnek. Részben azért, mert még sosem hallottam az osztályelnököt kiabálni, részben pedig a vita tartalma miatt. Taehyung eljátszotta, hogy Jungkook barátja, aztán az arcába vágta, hogy színjáték volt az egész egy nyomorult fogadásért, amit Yoongival kötöttek, Jungkook meg ott akarja hagyni a sulit.

Furcsa, de valahogy nem lepődtem meg. Taehyung nagy pofont kapott Jungkooktól, amikor megszívatta a selca versenyen, és mindig is tartottam tőle, hogy ennek a kettőnek a hirtelen barátsága sírással fog záródni. Reméltem, teljes szívemből reméltem, hogy nem így lesz, de a megérzésem bejött, és Jungkook nem jött be az iskolába.

Nem tudtam, mit tehetnék. Hiába próbáltam volna beszélni Yoongival, attól Jungkook még nem lett volna boldogabb, és bennünk sem bízott volna jobban.

Egész nap ezen gondolkodtam, és már megint nem tudtam odafigyelni táncon. Szegény Lee tanár úrnak biztosan a hócipője tele volt már velem, pedig én voltam a legígéretesebb diákja – ezt ő mondta így. Óra után megint odahívott, és újra magamon éreztem a csoporttársaim szánakozó pillantását. Eddig legalább csak féltékenyek voltak rám, most már sajnáltak is.

– Mi a baj, Jimin? Kezdek aggódni érted.

– Semmi, tanár úr. Csak… – túrtam a hajamba, majd nagy levegőt vettem, és hátra dobva a büszkeségemet, tanácsot kértem tőle. – Kérdezhetek valamit?

– Persze, nyugodtan. Segítek, amiben tudok.

– Hogyan szerezzem vissza valakinek a bizalmát? Én nem csináltam semmit, de a bandánkban az egyik srác csúnyán megbántotta a barátomat, és ő most azt hiszi, hogy mindenki ellene volt.

Lee tanár úr egy pillanatra elrévedt, mintha egy emlék pislákol volna fel benne, reméltem, tud valami tuti tippet adni. Tapasztaltnak tűnt, és őszintének éreztem a segítőkészségét, nem csak tanári maszlagnak, amit betanítottak neki az egyetemen.

– A barátodnak mindenképpen látnia kell, hogy te nem vétettél ellene, és mindent megteszel azért, hogy ezt bebizonyítsd. Tudod, ilyenkor úgy érezheti az ember, hogy egyedül van, és senkit nem érdekel a világon, hogy ő szenved. Egy barát támogatása rengeteget segíthet. Mutasd meg neki, hogy valóban gondoskodni akarsz róla, és próbálj meg enyhíteni a fájdalmán.

Semmiképpen nem akartam feladni, de nehéz volt bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok. Jungkook joggal hihette azt, hogy mind benne voltunk a fogadásban, hiszen folyton együtt lógtunk, és egy kicsit talán alá is dolgoztunk annak, hogy jóban legyenek. Idióta voltam, hogy támogatni akartam őket az előtt, mielőtt megbizonyosodtam volna róla, hogy Taehyung szándékai őszinték-e.

– Hosoek, zavarhatlak egy kicsit? – hívtam fel az egyetlen embert, akit potenciális segítőtársnak láttam. A suliban nagyon ki volt bukva, amikor meghallotta, hogy mit csinált Taehyung.

– Mondjad csak!

– Figyelj, te nem akarod valahogy kibékíteni Jungkookot?

– Te is ezen agyalsz? Folyton ezen jár az eszem. Most biztos utál minket, és bár nem csináltam semmit, szar alaknak érzem magam.

– És van már valami ötleted?

– Nos, ami az illeti, van…

Hosoek harmadjára mondta el a tervét, de még akkor sem éreztem úgy, hogy biztosan akarom ezt. Úgy éreztem, van ennél egyszerűbb, és kevésbé kínos módja is annak, hogy visszanyerjük Jungkook bizalmát, de a társam mindenképpen ragaszkodott az ötletéhez. Az volt az indoka, hogyha kellemetlen helyzetbe hozzuk magunkat, az egy nagyon jó bizonyíték arra, hogy a szándékaink komolyak és őszinték. Máskülönben nem mennénk keresztül ilyesmin.

Nem győzött meg, de mégis ott álltam vele Jungkook ablaka alatt, készen arra, hogy szerenádot adjunk neki. Megbeszéltük, hogy én leszek a magas szólam, J-hope pedig a mély, de amikor elkezdtük, mind a ketten ugyanabban a hangsávban mozogtunk. A kollégium összes lakója komplett idiótának nézett minket.

Csak énekeltünk és énekeltünk, az arcunk egyre vörösebbé vált, és kezdtünk kifogyni a dalokból, mire végre kinyitódott az ablak, és Jungkook morcos ábrázata megmutatkozott.

– Jól van, gyertek be, csak fejezzétek be! – mérgelődött, majd újra eltűnt a feje.

A szobájának ajtaja feltárult előttünk, de még így is feszengve ültünk le Taehyung korábbi ágyára. A szemetesben egy nagy adag papírkupac tornyosult, de annyira összegyűrték, hogy nem láttam, mi volt rajtuk. Bizonyára közös emlékek, vagy valami fájó dolog, amit Jungkook száműzni akart az életéből.

– Mit akartok tőlem? – kérdezte Jungkook ellenségesen.

– Visszanyerni a bizalmadat. Esküszünk, hogy nem tettünk ellened semmit – vette fel a szóvívő szerepét Hosoek. – Tudjuk, hogy a szavunk nem ér neked sokat, úgyhogy elhatároztuk, hogy teljesen őszinték leszünk veled, és mindent elmondunk. Nincs több titok.

Ijedten kaptam Hosoekra a tekintetem, ez ugyanis nem volt megbeszélve. Nem, mintha nem bíztam volna meg Jungkookban, de azért nem akartam neki MINDENT elmondani.

– Suga és Jimin kavarnak, néha szoktuk hármasban csinálni, cigizünk, iszunk, és néha belekóstolunk Suga növényi szereibe.

Legszívesebben megfojtottam volna. Miért volt fontos az, hogy én kavarok Sugával, és az meg, hogy hármasban vagy duóban, igazán nem tartozott Jungkookra. Valahogy úgy éreztem, Hosoek elmondott rólam mindent, amit tudott, arról bezzeg nem beszélt, amikor belógott a lányok sulijába, hogy megnézze, amikor tesi után fürödnek. Simán elmondhattam volna, megérdemelte volna, de nem tettem, mert ez most nem az én egómról szólt, hanem arról, hogy Jungkook megbékéljen, úgyhogy csak erre koncentráltam.

– Nem tudom, mit kellene ezzel kezdenem – vallotta be letörten Jungkook.

– Semmit, csak akartuk, hogy tudd. Ezeket bármikor felhasználhatod ellenünk, amíg ki nem alakul a bizalmad. Olyan, mint egy biztonsági ász a zsebedben, de nem feltétlenül muszáj előhúznod – magyarázta Hosoek.

– Mi tényleg kedvelünk téged, Jungkook – szálltam be én is. – Kérlek, ne menj el az iskolából! Majd mi megvédünk Taehyung ellen, ha piszkálni akar.

– Ugyan már! – csattant fel Jungkook mérgesen. – Ő Suga barátja, ti meg függtök tőle. Szexeltek vele. Miért mennétek miattam a legjobb barátja ellen?

– Mert a barátunknak tartunk – vallottam be. Igen, Jungkook pont az a srác volt, akivel szívesen barátkoztam volna világ életemben.

Amikor Jungkook elsírta magát, hirtelen nem tudtam, mit kellene tennem, aztán eszembe jutott, amit Lee tanár úr mondott a vigasztalás fontosságáról, így odaültem Jungkook mellé, és simogatni kezdtem a hátát. Ha jól emlékeztem, az öcsémet is így vigasztaltam, amikor rosszat álmodott. Hirtelen nagyon hiányozni kezdett. Ha hazaérek, mindenképpen írnom kell neki egy e-mailt.

Taemin:

Felkavart a beszélgetés Jiminnel, a következő csoportnál már nem is tudtam olyan figyelmes és lelkes lenni, hamarabb elengedtem őket, és lecsúsztam a fal mentén. Nem hittem el, hogy még mindig ennyire fájt az a régi emlék.

Már csak alig egy hetünk maradt a ballagásig, és minden egyes nappal nagyobbra nőtt a szívemben a félelem. Amint megkapjuk a bizonyítványunkat, az iskolának hivatalosan is vége szakad, és mindenki szétszéled. Nem akartam. A fiúkkal akartam maradni, tovább hülyéskedni, élvezni a társaságukat, meghallgatni a vicces történeteiket, de az élet elszólított minket egymástól.

Amikor Minho félre hívott, hogy beszélni szeretne velem, valamiért nagyon pozitív lettem. Olyan bíztatóan nézett rám, hogy azzal egy csapásra megnyugtatott, valami olyasmit vártam tőle, hogy azt mondja: „Habár vége a sulinak, nem akarom, hogy vége legyen a kapcsolatunknak. Folytassuk tovább, Taeminie!”

Egy üres osztályterembe mentünk, az ablakon a szabadság illata szállt be, a nap száz ágra sütött, Minho világoszöld pólója a réteket, a hűs folyókat, és a tavasz szerelmét juttatta eszembe. A nagy, meleg, barna tekintete fogva tartotta az enyémet, a mosolyától nagyot dobbant a szívem.

– Taeminie, tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem – kezdte, mire automatikusan odaléptem hozzá, és a meleg tenyerébe hajtottam az arcom.

– Te is nekem – súgtam. Olyan boldog voltam.

– A sulinak nemsokára vége – húzta el a kezét, és hirtelen nagyon hideg lett a teremben. Az időt nem lehetett megállítani, hiába akartam olyan elkeseredetten.

– Tudom.

– A dolgok meg fognak változni. Felelős felnőttek leszünk, páran egyetemre megyünk, mások dolgozni kezdenek. Én is az apám cégénél fogok gürizni.

– Igen, tudom. Biztosan nagyon ügyes leszel.

Csak Minhóra tudtam gondolni. Bárki, bármit mondott, ha ő szerepelt benne, akkor a figyelmem leszűkült azokra az információkra, amelyek róla szóltak. Reménytelenül szerelmes voltam, és nem láttam túl a saját korlátaimon.

– Felnőttként már nem játszhatunk játékokat, a tetteinknek súlya lesz.

Értettem, mit akar mondani ezzel. Nem bukhatunk le. Az iskolában folyton fenyegetett minket az iskola szabályzata, a tanárok begyöpösödött konzervatizmusa, odakint azonban Minho állásába is kerülhetett, ha megtudják, hogy egy férfi a párja.

– Nem fogok a munkahelyedre menni – ígértem neki. – Majd találkozunk nálam.

– Félreérted, Taemin – rázta meg a fejét. Olyan élesen csengett a nevem a szájából, mintha bosszantanám. Mióta egy párt alkottunk, Taeminie-nek szólított, a hangok könnyedén csúsztak ki a finom, vastag ajkain.

– Akkor magyarázd el! Mit szeretnél tőlem?

– Nem szeretnék tőled semmit.

Mintha arcon csaptak volna, a napot hirtelen felhő takarta el, az udvarról beszűrődő zsivajok megszűntek számomra, csak ijedten fürkésztem Minho vonásait, okokat keresve a szavai mögött.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem elakadó nyelvvel.

– Úgy, hogy be kell fejeznünk ezt a viszonyt. Nagyon szép volt, és mindig örömmel fogok visszagondolni rá, de nem tarthat tovább.

Nem akartam elfogadni. Közelebb léptem hozzá, hogy elkapjam a karját, és belekapaszkodjak, de elhúzódott, és csak a levegőt markolhattam. A kezeit a vállamra tette, és puszit nyomott a homlokomra, mint a kisgyerekeknek. Kicsit úgy is éreztem magam. Egy vigasztalhatatlan kisfiúnak, aki túl apró ahhoz, hogy elbírjon a világ fájdalmával.

– Sajnálom. Én már tovább léptem.

Én hülye még ezt is úgy értelmeztem, hogy lezárta magában a kétségeket, aztán a valóságba belecsapott egy villám, és megérkezett a hívatlan vendég. Az évfolyamtársunk, az iskola „jó csaja” libbent be, és puszit nyomott Minho arcára. Addigra egykori párom már egy lépésnyire állt tőlem, nehogy úgy tűnjön, hogy valaha is hozzám ért, és szélesen mosolygott új kedvesére. Amikor rám nézett, a mosolya feszültebbé vált, de egyáltalán nem sajnálta annyira a kialakult helyzetet, mint mutatni akarta.

Miután a „szerelmes pár” elhagyta a termet, én könnyekben törtem ki, és egészen addig zokogtam, amíg Key rám nem talált. Akkor egy pár percre megnyugodtam, hogy el tudjam mesélni neki, mi történt, de már mindent tudott. Nem tudom, honnan, hiszen Minho biztosan nem kötötte az orrára, talán látta Minhót csókolózni valaki mással, csak nem akart szólni, nehogy megbántson. Úgy éreztem, az egész életem hazugság. Hiszen, Minho is egyértelművé tette, hogy teljesen más mozifilmet néztünk. Én kapcsolatnak gondoltam, ami közöttünk volt, szerelemnek, őszinte, törődő érzésekkel, neki csak egy kaland volt, egy viszony, szexuális kapcsolat, unaloműzés.

„Köszönöm, hogy vagy nekem” – írtam Keynek, és feltápászkodtam a földről. Nem telt bele egy perc, már csörgött a telefonom.

– Taemin, nehogy valami hülyeséget csinálj! Mondd meg, hol vagy! Azonnal ott leszek.

– Félreérted – nevettem fel fájóan. – Csak hálás vagyok, hogy a barátom vagy.

– Te ittál? – kérdezte gyanakvóan. – Biztosan részeg vagy. Hol vagy? Érted megyek.

– Nem vagyok részeg. A munkahelyemen vagyok. Beszélgettem az egyik diákommal, és eszembe jutott, hogy mennyi mindent köszönhetek neked. Csak meg akartam írni.

– Basszus, Taemin! Tudod, hogy megijedtem? – sipákolt Key a telefonba. – Azt hittem, hogy a folyóba akarod vetni magad! – Itt következett pár cifra káromkodás, és rengeteg szisszenés, a barátom egy mozdonnyá változott, amikor mérgelődött. – Még a körömlakkot is kiöntöttem, olyan sebesen kaptam a telefon után. Most dobhatom ki az asztalt!

– Biztosan van olyan tisztítószer, amit leszedi – csóváltam meg a fejem. Key hajlamos volt bolhából elefántot csinálni.

– Te viccelsz? Akkor miért kapnék egy újat a madamtól? – nevetett fel.

Key annyira fárasztó tudott lenni néha, de tényleg megőrültem volna, ha nincs mellettem. Minho után az életem egy hatalmas feketeség volt, hónapokig szenvedtem a saját nyomoromban, hiába próbált meg Key kirángatni belőle. El akart cipelni mindenféle színes, lenyűgöző programra, amit kinézett az újságokból, de én csak nyöszörögtem meg szenvedtem, mintha nagy beteg lennék, és olyan sokat sírtam, hogy orvoshoz kellett mennem, mert bedagadtak a szemeim. Ha Key akkor nem lett volna mellettem, tényleg elpusztítom saját magam, kellett a határozott nyaggatása ahhoz, hogy összeszedjem magam, és végül elmenjek Amerikába. Az életem akkor fordult újra jóra, amikor James megmutatta nekem, hogyan lássam a tánc nyelvét, és ezt az élményt Keynek köszönhettem.

– Munka után nem jössz át? – kérdeztem a legjobb barátomat.

– Ha nem zavar, hogy hajnali háromkor beállítok…

– Engem nem zavar. Tudod, hogy mindig nyitva áll előtted az ajtóm.

– Főleg, hogy tudom, hol a pótkulcs – nevetett Key azzal a tipikus dívás nevetésével, amin annyit kacagtam már az iskolában is. Hirtelen annyira hiányozni kezdett. Meg akartam ölelni, és ezerszer elmondani, hogy én vagyok a legszerencsésebb, hogy a barátomnak tudhatom. – De tudod, a házvezetőnőd szerintem utál engem. Mindig úgy néz rám, mintha valami fura ufó lennék, aki azért jött, hogy megegye a lakók agyát.

– Lehet, hogy azért, mert mindig sminkelve lát? – tettem fel a költői kérdést. Keynek szokása volt, hogy munkából majdnem teljes harci díszben érkezik meg a lakásomra.

– Minek mossam le itt, ha megtehetem nálad is? – kuncogott a saját zsenialitásán, majd komolyabbra vette a hangulatot. – Szóval éjszaka találkozunk. Csinálj nekem valami finomat, mert éhes leszek.

– Rendben. Nem hagylak szenvedni – sóhajtottam fel.

– Köszi-puszi.

Az utam így az első bevásárlóközpont felé vezetett, hogy bőséges vacsorát készítsek neki, ami nem túl megterhelő még egy ilyen kései órában sem, mégis jól lakik tőle, és nem rakódik rá semmilyen felesleg. Mindketten jól főztünk, ő talán egy kicsivel jobban, és álmomból felkeltve is meg tudtam volna mondani, milyen alapanyagokat utál. Néha kicsit már olyannak tűnhettünk, mint egy idős házaspár, pedig sosem jártunk. Igaz, hogy néha megosztottuk egymással az ágyunkat – általában az enyémet –, de ez sosem okozott feszültséget a barátságunkban. Mindketten magányosak voltunk, és mindkettőnknek meg volt az oka arra, hogy ne akarjon szerelembe esni. Mondjuk, azt nem tudtam, ő miért nem akarja. Key mindig nagyon rejtélyes volt, ha a magánéletéről esett szó. Én meg nem kérdeztem. Nem akartam tolakodó lenni. Úgy éreztem, majd elmondja, ha akarja. A barátságot nem abban mérik, mennyi titkot tudsz a másikról. Ahelyett, hogy faggattam volna, megpróbáltam inkább a gondját viselni, és apró örömöket csempészni a mindennapjaiba. Nagyon reméltem, hogy észreveszi őket, és megmelengeti a szívét. Nem baj, ha nem mondja, az is elég, ha érzi.