Aranyháló (1. évad): 6. fejezet: Előadások

Jungkook:

A célra koncentráltam, jobb oldalt elfutni, átlósan a tizenegyes felé tartva megkapni a labdát, és amint lehet, a kapuba csavarni. Nem voltam különösebben jó focista, de jól futottam, ha sprintelni kellett, mindenkinél gyorsabb lettem. Az sem zavart, ha nem én szereztem a győztes gólt, bőven megelégedtem azzal, ha hozzásegíthetem a csapatot a győzelemhez.

Ahogy megiramodtam, és elfutotta a lelátó mellett, meghallottam a fiúk szurkolását. Jimin és Hosoek voltak a leghangosabbak, Jin pedig még egy „Hajrá, Bangtan focisták!” táblát is a magasba tartott. Fiúiskola révén lány szurkolókat úgysem várhatott a csapat, hát be kellett érni a lelkes fanboyokkal.

A meccset 2:1-re nyertük, és a csapat együtt ünnepelt a szurkolókkal a legközelebbi kisétteremben. Nem a kupát vittük haza, a bajnokság rangadója sem ez volt, de a pénz senkinek nem okozott nehézséget, és az iskola vezetése is támogatta, hogy minden győzelmünkkel villongjunk.

A pizza isteni volt, és az egész estét körbelengte egy meleg, barátságos hangulat, ami háttérbe szorította az egyre rosszabbá váló időjárást. Odakint szürke fellegek gyülekeztek, az épület védelmében azonban kellemes zeneszó mellett egy csapat fiú nevetett. A csapattagok hamar befogadtak, mégsem hozzájuk tartoztam, sokkal inkább éreztem magam az osztály „luxuskörébe”, még ha az életvitelükkel és a felfogásukkal nem is értettem egyet. Mindenki annyira más volt, és ez a sok személyiség találkozása egy nagyon érdekes, erős egyensúlyt teremtett. Boldog voltam, ha velük lehettem.

Az idő gyorsan haladt, a szórakozásnak hamar vége lett, de megmaradt a fáradság és a fejfájás, amint Taehyunggal visszaértünk a kollégiumba, és lemostam magamról a meccs porát, azonnal az ágyba dőltünk. Nem kellett ringatni, gyorsan elaludtam.

Szombaton, minden iskolás szent napján megint nem aludhattam kedvem szerint, Jimin táncelőadására voltunk hivatalosak. Egészen pontosan nem Jimin kizárólagos előadása volt, mert többen felléptek, de minket csak ő érdekelt. Amikor meghívott, repesni tudtam volna a boldogságtól, hihetetlenül jól esett, hogy gondolt rám.

Ezúttal csinos öltözéket választottam még akkor is, ha Taehyung sötét farmerben volt, inget húztam, sötét zakót, és egy fekete edzőcipőt. Nem pepecselhettem sokat, mert a helyeket érkezési sorrendben töltötték fel, és a fiúk mindnyájan jól akartak látni.

Talán Hosoek volt a legizgatottabb a csapatunkból, de amint elkezdődött az első előadás, én is csatlakoztam hozzá. Annyira lenyűgözőek voltak a mozdulatok, olyan lágyak, művésziek, és kifejezőek, hogy éreztem az egész gála ünnepiességét. Az első etapban el is ragadott ez a sodró áradat, aztán élesen tűnt ki a gyönyörű kép szépséghibája, a hátsó függöny mögött beláttam az ideges tanárok és még idegesebb diákok kegyetlen világába. Akár csak az iskolában, itt is minden a versenyről szólt, az előadást nem azért tartották, hogy megünnepeljék a diákok szorgalmát, és gyönyörködtessék a nézőket, hanem azért, hogy a tanárok felvághassanak egymás előtt. Láttam az arcukon a kárörvendő vigyort, vagy a dühös fintort, amikor a diákjaik meghajoltak, egyedül Jimin tanárja nem vett részt a színjátékban. Ő a nézőtér elején ült, talpig feketében, és széles, őszinte mosollyal tapsolt meg minden részvevőt.

– Taehyung, ő Jimin tanára? – mutattam a mosolygós férfira.

– Igen. Elvileg nagyon elismert táncos, Amerikában tanult, és teljesen más elveket vall a táncoktatásról, mint a többiek. Jimin legalább is ilyesmiket szokott áradozni róla.

– Annyira vékony – mértem végig újból és újból. Bizonyára a fekete, testhez simuló, derék alatt mégis hosszú, és csíkokban végződő pólója okozta, meg a légies mozgása, amellyel úgy tűnt, mintha nem is lépne, inkább lebegne.

A pár perces műsorvezetői erőlködést követően tovább folytatódtak a fellépések, és elszakítottam a tekintetemet a tánctanárról. Jimin a műsorfolyam végére került, ami Suga szerint jó jel, a nagy durranásokat ugyanis mindig a végére tartogatják, és ahogy haladtunk előre, ez nem csak a produkciókból, de az arcok változásából is látszódott. Jimin majdnem egész tánccsoportja kibérelte magának a finálé részt, a tündérszerű tanár elragadóan tapsolt nekik, és utolsó előttiként Jimin is végre a színpadra lépett.

Sötét, tapadós nadrág volt rajta, mint a futókon szokott, fehér selyeming egy színben passzoló sállal. A dal, amire táncolt, főleg zongora és fúvós aláfestésű volt, de néha valami nagyon magasan csilingelt, misztikussá és álomszerűvé téve ezzel az egyébként is kék-fehérben játszó színpadot. Jimin mesterien táncolt, a végtagjait mindig tökéletes szögben tartotta, és sokakkal ellentétben úgy tűnt, mintha ez teljesen természetes lenne neki. Nem vettem észre, hogy a tánca lépésekből állna, se az arckifejezése, se a mozdulatai nem voltam megszerkesztettek, azt a benyomást keltette, mintha ez olyan természetes lenne számára, hogy még a boltba is így megy le bevásárolni.

Legszívesebben felálltam volna, hogy úgy tapsoljak neki, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, így csak addig ütögettem össze a tenyereimet, amíg vörösek nem lettek. Sejtettem, hogy Jimin jól táncol, hiszen még Suga apja is megdicsérte, de a teljesítménye felülmúlta a várakozásaimat.

– Jimin nem szarral gurigázik, az biztos – jegyezte meg Hosoek elismerően, miközben szélesre tárta a nehéz, kétszárnyú ajtót.

– Nagy tehetség. Büszkék lehetünk rá – szólalt meg egy ismerős hang a hátunk mögül.

A csapat egy emberként döbbent meg Namjoon felbukkanásán, nem csak azért, mert ott volt, hanem mert egész menőn nézett ki. A világosszürke öltönye mellé feketekeretes szemüveget vett fel, haját felzselézte. Így egy intellektuális, érett férfinak tűnt, nem pedig egy stréber buzgómócsingnak, aki kívülről tudja a tanárok születésnapját. Én jó véleménnyel voltam róla, hiszen sosem bántott engem, és nagyon lelkiismeretesen terelgette az osztályt az iskola dzsungelében, de én is láttam, milyen mesterien tud a tanárok kedvében járni, és ez minden diák vérét felforralta.

– Te meg mit keresel itt? – szegezte neki a meglepett kérdést Taehyung.

– Az osztály elnökeként kötelességem iskolán kívül is támogatni az osztály tagjait, és az iskolaújságnak is megígértem, hogy szolgáltatok nekik beszámolót Jimintől.

– Szóval érdekelt, meg interjút kell csinálnod Jiminnel – fordított Suga. – Jót tenne neked, ha emberien fogalmaznál, akkor kevésbé tűnne úgy, hogy éppen az előbb szálltál ki egy tanár seggéből.

Mielőtt a vita kitörhetett volna arról, hogyan kellene viselkedni egy színházteremben, Taehyung kitolta az egész megrekedt csapatot a folyosóra, és a támaszkodó asztalokhoz kísért minket. Eredetileg bárszékek kellettek volna ahhoz, hogy odaülhessünk, de azokat elpakolták, és most csak arra voltak jók a kerek asztalkák, hogy a felkönyököljünk rájuk.

– Jin nem nedvesítenéd meg valamivel a torkod? Tudom, hogy mindig ki vagy száradva – kérdezte hízelgőn Namjoon, mire a szólított a füléig vörösödött.

– Én…öhm…azt hiszem…

– Jó, akkor kísérj el! – ragadta karon a zavarodott jó tanulót az osztály elnöke, és eltűntek az emberek forgatagában.

Lehet, hogy csak nekem volt túl mocskos a fantáziám, de mintha Namjoon flörtölni próbált volna Jinnel, csak túl erősre sikeredett és inkább felhívás lett. Ahogy a többiekre néztem, ők is valami ilyesmit gondolhattak, de egyikünk sem adott hangot a sejtésének.

Jimin mosolyogva érkezett meg, és azonnal magára vonta a figyelmünket. Mindenki őszintén gratulált neki, hallhatóan ő kapta a leghangosabb tapsot, és az utána érkező „nagy dobás” csak Jimin sikerének hátszelén lavírozhatott.

– Ez Lee tanár úr érdeme, ő készített fel az előadásra – szerénykedett Jimin.

– Szerintem te is nagyon kellettél hozzá – bátorítottam, és ámuldozva paskoltam meg a vállát. – Tényleg lenyűgöző voltál. Annyira irigyellek. Bárcsak én is tudnék táncolni!

– Majd megtanítunk, Jungkookie! – karolt át J-hope, és lepacsiztak Jiminnel. – Egy-két óra és úgy fogod ropni, mintha mindig ezt csináltad volna.

A közös program nagyon jól hangzott, nem is lehetett ennél jobban barátkozni. A beszéd és az őszinteség elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon a bizalom, de a közös emlékek sorsfordítóak lehetnek egy kapcsolatban. Éppen ezért szerettem volna, ha Taehyunggal csinálunk valamit együtt a szexen, vásárláson és evésen kívül, de aznapra haza ment, mert már nem bírta az üres hasa a megpróbáltatásokat, és hazai kosztra vágyott.

Egész nap a laptopomat nyomtam, és megírtam pár beadandót, amit még bőven lett volna időm elkezdeni, de annyira untam magam, hogy még a tanulás is jobb mókának tűnt, mint a plafon bámulása. Vacsora előtt még kimentem az épület elé gyakorolni kicsit Taehyung deszkájával, aztán beburkoltam a levesemet, és gyors fürdés, és arcápolás után már be is feküdtem az ágyba. Minél előbb el akartam aludni, hogy hamarabb legyen másnap, és Taehyung visszajöjjön. Amint elment, azonnal érezni kezdtem a hiányát, pedig csak egyetlen napra kellett nélkülöznöm. Döbbenetes, hogy ennyire hozzászoktam ahhoz, hogy a közelemben van.

Éjszaka furcsa neszre ébredtem. Mivel az ablakunk a földszinten volt, mindig hallani lehetett, ha valaki alatta sétált el, de soha senki nem zavarta meg a nyugalmunkat, ha zörögtek is egy kis ideig, hamar tovább álltak az arra járók. Most azonban valaki hallgatóan az ablak alatt neszezett, és annyira féltem, hogy meg sem mertem mozdulni. A pénteki rossz időre szombat délben megérkezett a kánikula, és annyira beszorult a levegő a kollégiumi szobába, hogy kitárt ablaknál aludtam el.

Gondoltam, hogy meglököm az egyik szárnyat, de ezzel csak felhívtam volna magamra a neszező figyelmét, és ha elég ügyes, és elég magas volt, akkor könnyedén felugorhatott a párkányra, mielőtt odaugrottam volna a másik szárnyhoz is, hogy kizárjam a hívatlan vendéget. Ráadásul féltem, hogy valamilyen borzasztó arcot pillantok meg, vagy szándékosan viccel meg valaki, úgyhogy inkább mozdulatlan maradtam, mintha aludnék.

A zörejekből próbáltam meg kitalálni, min ügyködik az éjszakai látogatóm. A cipőjének gumi talpa alatt ropogott a murva, amit a nap folyamán odahordtak az útról letértek, valami fémes – talán a kabátjának gombja vagy zipzárja – a téglához súrolódott, egyre magasabbról szólva. Megpróbál belesni? – fordult meg a gondolat a fejemben, és még hevesebben kezdett el verni a szívem. Az asztalon hagyott telefonomért hangtalanul nyúltam ki, és a mellkasomhoz szorítottam, nehogy ellopják. Legszívesebben a fal felé fordultam volna, azon agyalva, hogyha az idegen beugrik, ne lássam az arcát, de háttal ugyanolyan félelmetes lett volna, ráadásul még a falhoz is könnyebben odaszoríthatott, úgyhogy inkább mozdulatlan maradtam, és még a lélegzetemet is minimálisra redukáltam. Persze ez az egész félelmetes jelenet csak bennem játszódhatott le, az ablakon ugyanis szúnyogháló feszült, és ez megóvott attól, hogy bárki beugorhasson.

Hajnalig csináltam ezt, figyeltem a zajokat, amelyek néha mintha távolodtak volna, máskor meg nagyon közelről szóltak, de a végén már arra is gondoltam, hogy egyszerűen beképzelem az egészet, és ha volt is ott valaki, az már rég elment, és én csak a saját félelmeim áldozata vagyok. Mindenestre nem aludtam el addig, amíg fel nem jött a nap, és meg nem hallottam a gondnok motoszkálásának hangját, majd az öngyújtójának pattanását. Ekkor már fel mertem pattanni, és gondosan bezártam az ablakot.

Az álmaimban még így is össze-vissza menekültem egy arctalan árnyéktól, és amikor Taehyung megérkezett, a könnyeimmel küzdve ugrottam a nyakába. Szegénynek fogalma sem volt róla, mi zaklatott fel ennyire, zavartan simogatta a hátam, és miután nem tudott lefejteni magáról, az ágyig hátrált velem.

– Éjszaka valaki az ablak alatt motoszkált, és nem mertem elaludni. Ha nem lenne szúnyogháló, biztosan becsináltam volna– emeltem rá az ijedt tekintetemet, majd magamhoz rántottam, és el sem engedtem, amíg az egész testével be nem takart. – Annyira hiányoztál.

Jin:

Már az is zavarba ejtő volt, hogy Namjoon megjelent a semmiből, aztán még félreérthetetlen utalást is tett nekem. Ha ebből nem vágták le a fiúk, hogy volt közöttünk valami, akkor semmiből. El sem hittem, hogy tényleg képes volt erre. Megállapodtunk, hogy kölcsönösen nem beszélünk arról a bizonyos helloweent ünneplő buliról, ahol belém bújt valami, és olyan dolgot tettem, amit azóta is szégyellek.

– Miért hoztál ide? – kérdeztem Namjoont, aki a művelődési ház kertjéig húzott maga után, majd betért egy ficakba és, ott parkolt le a falnak fordulva.

– Azt akartam, hogy ne lássanak – mondta magyarázón, mintha a világ legegyszerűbb összefüggésére vártam volna tőle a jó választ.

– És mégis…? – kezdtem, de nem volt időm befejezni, mert azzal egy időben, hogy megfordult, közelebb húzott magához, és az ajkamra tapadt.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, el sem hittem, hogy tényleg ezt csináljuk fényes nappal, alig tíz méterre a barátaimtól, akik bármikor a keresésemre indulhattak. Mióta megtörtént köztünk az a zavarbaejtő dolog, nem elég, hogy nem beszéltünk, de még csak Namjoon közelébe sem mentem. Ha testnevelésen vagy a folyón túl közel kerültünk egymáshoz, mindig tettem egy határozott hátráló lépést, de úgy tűnt, ez nem volt elég ahhoz, hogy elbátorítsam. Nem mintha nem jött volna be, mert, ha képes voltam a számba venni azt, ami nem oda való, akkor vonzódnom kellett hozzá, de nem akartam beismerni. Soha semmilyen esetem nem volt srácokkal, a melegségről csak a sorozatokból hallottam, és bár nem ítéltem el, különösebben nem támogattam. Annyira megfoghatatlan volt az egész, nem értettem azokat az embereket, akik a saját nemükhöz vonzódnak, aztán egyszer csak olyan erővel lépett be az életembe ez a dolog, mintha ágyúból lőtték volna ki. A legmegdöbbentőbb mégis az volt az egészben, hogy úgy tűnt, Namjoont egy cseppet sem zavarta, hogy vonzódik hozzám.

– Imádom az ajkaidat – mondta, és végigsimított a hüvelykujjával az említett testrészemen. Csak ott ért hozzám, de én az egész testemen éreztem a hatását. A szívem hevesen vert, a hátamon végigfutott a remegés, és pulzálni kezdett az ágyékom.

– Namjoon… – motyogtam zavartan, de ekkor a fülemhez hajolt, miközben éreztem, hogy a vállamat szorító kezei nyomást gyakorolnak rám.

– Csináld megint!

Olyan erős köd szállt az agyamra, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni, és magamat is meglepve térdre ereszkedtem előtte. A vékony garbóm alá könnyen bebújt a szél és a tegnapi eső áztatta beton megnedvesítette a nadrágomat, de a testemben tomboló láz égett, és ezen csak fokoztak Namjoon hajamba túró ujjai.

Amikor a félig merev tagját az ajkaim közé vezette, egy pillanatra megrettentem attól, amit csinálok, de Namjoon keze a tarkómra csúszott, és gyengéden maga felé tolt. Ahogy egyre többször ismételtem meg ezt a mozdulatot, úgy lettek fokozatosan tompábbak az érzékeim, míg a számban felpezsdültek az ízlelőbimbóim, és minden receptorom az élvezetet szürcsölte ki Namjoonból.

Amikor kábán felhúzott, és a falnak dőlve a nadrágomba csúsztatta a kezét, már régen elkésett, csak az élvezetemet kenhette szét rajtam. Nem értettem, miért történik ez, de különösen élveztem, ha örömet okozhattam neki. Csak arra kellett odafigyelnem, hogy a többiek meg ne sejtsék, milyen kapcsolat van közöttünk.

Jonghyun:

Taemin nem hazudott, amikor azt mondta, hogy Jimin kivételes diák, született tehetsége volt a tánchoz, majdnem olyan mély és megfejthetetlen, mint a tanárának. Ahogy a fiút néztem a színpadon, a pillantásomat hamar elvonta Taemin könnyes tekintete, és az arcára kiülő számtalan érzelem, amit ennek a fiúnak a mozdulatai keltettek benne. A huszonnégy éves Taemin annyira különbözött attól a fiútól, aki első nap beült a középső padba. Akkor úgy tűnt, mintha egy apró verébfióka lenne a sasfészekben.

Mindenki izgul a középiskola első napján, hosszú évek megszokása után hirtelen idegenek veszik körül az embert, az osztály fele új életet akar kezdeni, kitörni a korábban rá adott szerepből, és megmutatni, milyen fából is faragták. Az ülésrend hamar kialakítja a klikkeket, a nagyhangúak nem szeretnek a tanár szeme előtt szerepelni, a csendesebbek tartanak attól, hogy hátra kerülnek, és nincs, aki megvédje őket.

Hamar érkeztem, hogy szabadon dönthessek, és ugyanoda akartam ülni, ahol általános iskolában, de egy barnahajú fiú ellopta a székemet. Magas volt, férfias arcú és a vállig érő haját vékony gumival kötötte össze, a szerelése leginkább egy sportolóéra hasonlított. Megtippelni sem tudtam, hogy mit keres egy művészeti iskolában, de mivel erős lábai és karjai voltak, táncosnak vagy sportolónak könyveltem el. Sok szerzet verődött össze, a művészeti iskola első két évében minden területbe belekóstolhattunk, bár előre láttam, mi lesz, ha engem az agyagformáló korongok közelébe engednek: Katasztrófa.

– Ide ülhetek? – mutattam a srác melletti székre. Nem haltam bele, ha nekem kellett az ablak mellett ülnöm.

– Persze – bólintott, és beljebb húzta a székét, hogy biztosan elférjek mögötte. Nem volt szükség rá, az intenzív kosáredzések ledolgoztak rólam minden felesleges zsírréteget. – Egyébként Minho vagyok – mutatkozott be, és felpattintotta a rágós dobozának kupakját. – Kérsz?

– Aha, köszi – nyomtam a számba egy mentolos rudat. – Én Jonghyun vagyok.

Valahogy így indult az első ismerkedésem a művészsuliban, és ezt követően, mintha beindult volna a gépezet, akárki jött be, azzal azonnal szóba elegyedtünk, és szépen lassan kiépült a hátsó sor. Rengeteg potenciális barátot találtam, közöttük egy Jinki nevűt, aki nagyon viccesen nézett ki, amikor nevezett, a szemei egészen apróra szűkültek össze.

Léteznek olyan emberek, akik annyira erős aurát árasztanak magukból, hogy az szinte szemmel láthatóvá válik. Nekem legalább is ez a gondolat jutott eszembe, amikor az osztály későbbi „megmondó embere” belépett a terembe. Nem nézett körbe, nem mérte fel a helyzetet, egyenesen a középső oszlopot célozta meg, és a harmadik padba ült. Volt a mozgásában valami furcsa modorosság, mégse riasztott el, vagy keltett bennem undort, mint a színházak erőltetett ficsúrjai, akiket olyan sokat kellett bámulni az előző osztályomban, mert az osztályfőnökünk betegesen rajongott a színdarabokért. A srác egy nagyon érdekes színfoltnak ígérkezett, de ahogy teltek a percek, az elvárásaim ellenére nem kezdett el barátkozni. Csak ült ott, firkálgatott valamit a füzetébe, néha megigazította a füléig érő, homlokába fésült gesztenyebarna haját, mintha nem is ő sétált volna be korábban olyan hatásosan az ajtón.

Néztem egy ideig, ahogy szépen lassan szürkül el körülötte a világ, aztán a figyelmemet elvonta az új belépő. Egy zavartan mosolygó fiú érkezett meg, fekete bili frizurával, és úgy tűnt, bármelyik percben képes lenne hazáig rohanni.

– Mit keres itt egy áltisis? – kérdezte Minho nevetve. – Eltévedt?

– Gondolod, hogy az? – vakartam meg a tarkómat. A korábbi osztályomba sok későn érő srác járt, azok is mind hatodikosnak tűntek, úgyhogy simán el tudtam képzelni, hogy a kis egérke velünk egykorú.

Bilifej óvatosan közelítette meg a padokat, mintha attól tartana, hogy megharapják, és idegesen kapkodta a fejét a fiúk között. Láthatóan nem tudta eldönteni, hová üljön le, mert már egyetlen pad sem volt teljesen szabad, társat kellett választania magának.

A tekintete aztán megakadt Mr. Aurán, aki fel sem pillantott a lapról az újonc érkezésére, és a fiú arcán mintha felismerés villant volna, kicsit közelebb hajolt, és bár láttam, hogy mozog a szája, nem hallottam, mint mond. Ez még egy pár hétig így is maradt, szegény annyira gátlásos és félénk volt, hogy alig mert megszólalni.

Taemin tehát Kibum mellé csapódott, és ezt követően szét sem lehetett választani őket egymástól. Kibum, aki végül nem csak levágatta, hanem és különböző, rikító színekre festette ismeretségünk kezdetén gesztenyebarna haját, de elválaszthatatlanul ráragadt a Key becenév is. Key ragaszkodott a kedves, jószívű, félénk társához, Taemin pedig mindenhová követte a barátját. A suliban értelmetlen volt erről a kettőről külön beszélni, ahová ment az egyik, ott volt a másik is, úgyhogy folyton csak úgy hivatkoztunk rájuk, hogy Keyék vagy Taeminék. Csak valamikor érettségi után, amikor Taemin kiutazott Amerikába, jöttem rá, hogy külön-külön is nagyon érdekesek, nem csak csomagban. Főleg Key, aki minél idősebb lett, annál kevésbé ismertem ki rajta magam, mintha az érettséggel együtt a titokzatosság is egyre csak nőtt volna körülötte. Hiába mondhattam el, hogy több mint kilenc éve ismertem, valójában semmit nem tudtam róla. Ismertem Keyt, azt a figurát, akit gondosan megalkotott magának, de hogy igazából kicsoda Kibum, mit érez, mit gondol a világról, azt egyedül ő tudhatta. Talán még a legjobb barátjának sem fedte fel magát. Kíváncsi lettem volna, hogy az ő mozgásából mit tud kiolvasni Taemin. Vagy csak Jimin tánca beszélt hozzá?