Truthmates - 24. fejezet: Mosolyogj!

Jinhae:

Mosolyogj! Csak mosolyogj! – ezt szajkóztam magamban, amikor átléptem a szanatórium küszöbét. Soha nem akartam ide jönni, és az még jobban aggasztott, hogy maga Seungah kérte, hogy találkozzunk. Azok az idők, amikor még együtt laktunk, és ő folyton azzal rágta a fülemet, hogy jöjjek össze valami menő pasival, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Kedveltem őt, vicces volt vele élni, sosem gondoltam volna, hogy egyszer tönkreteszi az életemet, és ilyen állapotba kerül.

Talán a kórház miatt, de azt hittem, fehér hálóingben lesz, olyan karszalaggal a csuklóján, mint az újszülötteknek van, és betegnek és zavartnak fog tűnni, de egyáltalán nem így fogadott a kerthelyiségben. Seungah még mindig káprázatosan gyönyörű volt a hosszú, barnás-vöröses hajával, karcsú alakjával, és kikent körmeivel.

– Ülj csak le! – kínált hellyel, én pedig idegesen ökölbeszorítottam a kezem az asztal alatt.

Hogy haragudtam-e rá? Nem. Tudtam, hogy beteg, és nem ura a cselekedeteinek, de a rossz emlékek ellen nem tudtam tenni, sokkal könnyebb lett volna az életem, ha akkor nem esik teherbe Jaejoongtól, és utána nem zsarolja magához, és szakítja ezzel el tőlem évekig.

– Beszéltem rólad Eunhyével – kezdte, és kisimított egy gyerekrajzot az asztalon. – Nem vagyok az ellenséged. Sokat ártottam neked, és szeretnék bocsánatot kérni. Egy másik életben talán igaz barátnők lehettünk volna.

El akartam fogadni a bocsánatkérését, de nem bírtam megszólalni. Nem tudtam teljes szívvel azt mondani, hogy nincs gond, felejtsük el. Egyszerűen nem ment. Ki akartam nyitni a számít, kedvesen rámosolyogni, de csak ültem ott, valószínűleg faarccal, és vártam, hogy mondjon még valamit.

– Elmondtam Eunhyének, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy gondoskodjak róla, így téged kérlek meg, hogy vigyázz rá. Szeressen ugyanúgy téged, mintha az anyukája lennél, és legyen jó kislány.

– Köszi – nyögtem ki nehézkesen. Alig mertem a szemébe nézni, inkább a rajzzal babráló ujjait figyeltem. Ő is ideges volt, mégsem tűnt zavartnak, vagy hisztérikusnak, nagyon egyenesen és nyugodtan beszélt.

– Nem akarom, hogy később szégyenkeznie kelljen miattam. A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni, védd meg, ha bántanák miattam.

– Te vagy az igazi anyja. Nem fogunk elfeledkezni rólad.

– Tudom, már Jaejoong is ezerszer megígérte, de tudod, milyen, amikor kamaszodik egy lány. Biztos lesz egy nehéz időszaka, és szeretném, ha akkor mellette állnál.

Ahogy a kezdeti feszültség alább hagyott, kezdtem úgy érezni, hogy nagyon idősek vagyunk. Két anya beszélt egymással, mindketten szerettük a gyerekünk apját, miközben próbáltunk megosztozni azon az egy közös gyereken, aki a világ legaranyosabb kislánya. Seungah tudott arról, hogy gyereket várok, és azt mondta, örül neki, hogy a lányának lesz egy testvére. Kicsit sajnáltam Seungaht. Akármennyire is kicsicsázták a helyet, mégis csak egy kórházban élt, talán sosem engedték ki onnan, és a régi élete olyan távolinak tűnhetett, mintha meg sem történt volna. Pedig Seungah mindig ezer lánggal égett, nagyot merített az élvezetekből és a szórakozásból, és akkor úgy képzeltem, ha idős lesz, igazi dáma lesz, extrém bundákban egy gazdag férj mellett, szolgák serege várja a kívánságait, és úgy fogunk beszélgetni a fiatalságról, mint a sorozatok ajummái.

– Nem olyan rossz ám itt – szólalt meg hirtelen. Nagyon elszégyelltem magam, amiért kiültek az arcomra a gondolataim. Nem akartam megbántani. – Komolyan. Járok egy rajztanfolyamra, és eladják az itt készült alkotásokat, hogy fejlesszék az otthont. Mivel én vagyok itt a legkevésbé kattant – nevetett fel kínosan, de a tekintete őszintén csillogott –, sokat segítek a többieknek. Jó érzés, hogy tehetek valami jót.

A taxiban ülve azon gondolkodtam, Seungah talán tényleg megváltozott. Elfogadta a sorsát, és megpróbálja elkerülni a múlt hibáit. Én jó ember vagyok? – merengtem el, és teljesen elfelejtkeztem róla, hogy Gayoonhoz kértem a fuvart, így mielőtt kiszálltam volna, értetlenkedtem magamban egy sors azon, mit keresek a felhőkarcoló előtt.

Miután kifizettem a sofőrt, még egyszer belelestem az ajándékszatyorba, és nagyon reméltem, hogy tetszeni fog a menyasszonynak a nyaklánc. Amikor megláttam a kirakatban, azonnal Gayoon jutott eszembe, és ha elég nagy volt a ruhájának kivágása, még passzolhatott is az összképhez.

– Na, milyen? – nyitott ajtót izgatottan. A haja lágy hullámokban omlott a vállára, az első tincseket rózsás, szikrázó csattal fogták hátul össze. A hajában több helyen fehér rózsák díszelgettek.

– Gyönyörű vagy.

– El sem hiszem, hogy végre sikerült – invitált beljebb, és miután bemutatott a fodrászának, töltött nekem egy csésze kávét. – Én mindenáron kontyot akartam, de öregített is, meg Yoonchun folyton rágta a fülem, hogy „De ugye le lesz engedve a hajad?”, úgyhogy vagy ezerszer átrágtam az esküvői katalógusokat, mire rájöttem, hogy az egyszerű néha több.

Örültem, hogy Gayoon ilyen letisztult frizurát választott, mert ő is egy egyszerű, kedves lány volt, és a sok rózsának hála még sem tűnt túl sivárnak, és ötlettelennek a haja, úgy nézett ki, mintha a rózsák hercegnője lenne. Én imádtam ezt a frizurát.

– Te gondolkodtál már azon, hogy milyen menyasszony leszel? – kérdezte sunyi mosollyal.

– Ahhoz Jaejoongnak előbb meg kellene kérnie a kezem.

– Ha okos, és tudjuk, hogy nem hülye, akkor az előtt elvesz, hogy nagy lenne a hasad.

– Nekem teljesen mindegy, hogy elvesz-e, vagy sem. Az a lényeg, hogy együtt legyünk, és szeressen.

Az esküvőbe vetett illúzióimat már akkor elvesztettem, amikor Yoochunnal romba dőlt a lagzi, akkor rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy hozzá köt-e valakihez egy papír, a lényeg az, hogy a szívünk egymásra találjon. Jaejoong és köztem úgy éreztem, erős a kötelék, és hét-nyolc hónap múlva ezt egy kisbaba is példázza majd. Az esküvő csak formaság.

Úton hazafelé vettem egy doboz fánkot, hogyha Jaejoong hazaér, nassolhasson egy kicsit, és tudtam, hogy Eunhye is szereti az édességet, úgyhogy ezzel nem lőhettem mellé. A cukrászdában nagyon hosszú volt a sor, de türelmesen kivártam, és közben elmerengtem azon, hogy milyen viccesen találkoztunk anno Jaejoonggal. Ő rohant valami fotózásra, vagy klipforgatásra, én meg beszóltam neki, hogy rossz a sminkje. Ez annyira leírt minket. Az ő egykori hatalmas méreteket öltő egóját, ami nem engedte neki, hogy elviseljen egy ilyen bírálatot egy lánytól, és az én piszkálódásomat, amivel mindenkit illettem, akire kicsit is irigykedtem. Ki ne irigyelne egy sztárt? Hiszen mindenük meg van. Ezt egészen addig el is hittem, amíg Jaejoong „mindenese” nem lettem. Akkor elemi erővel csapott belém a valóság, hogy milyen magányosak, elhagyatottak és túlhajszoltak ezek a fényes csillagok, akiknek az életére annyira vágyunk mi, kisemberek.

A kulcs-fánk kombóval egyensúlyozva billegtem be a konyhába, és azonnal kiesett a kezemből mind a kettő, amikor megláttam a groteszk alakot Eunhye mellett. Azonnal kitéptem az őrült kezéből a kislányt, és a hátam mögé toltam.

– Ki maga? Azonnal tűnjön innen! Kihívom a rendőrséget! – fenyegetőztem, és a táskámhoz nyúltam, hogy kivegyem belőle a telefont, és mint egy kardot tartsam magam előtt, de a betörő is mozdult.

Megpróbálta megakadályozni, hogy segítséget hívjak, én viszont akaratosan küzdöttem ellene, és addig cibáltuk a táskát, amíg le nem szakadt a füle, és el nem repült egészen a beépített szekrényekig.

Nem az volt az ijesztő, hogy egy idegen állt a kvázi lakásomban, és a fogadott lányommal beszélgetett, ezt még el tudja képzelni az ember, az igazán félelmetes az volt, hogy ez egy komplett őrült volt. Fekete, tapadós egybe ruha volt rajta, a fejét egy fekete maszk takarta, hátul kiengedve lófarokba kötötte barna haját, és a maszkon egy hatalmas, sárga smile díszelgett, kartonpapírból kivágva.

Azonnal beugrottak Eunhye rajzai a mosolygófejű lányról, de sosem gondoltam volna, hogy tényleg létezik. Úristen, nem elég, hogy létezik, de Eunhye régóta ismeri. Vajon mit tehetett vele?

– Mit akarsz tőlünk? Sasaeng vagy? – szegeztem neki a kérdést.

– Ribanc! – morrant rám, és rángatni kezdte a hajam.

Pár másodpercig még a fájdalommal se törődtem, mert lesokkolt a tény, hogy én ismerem ezt a hangot. Nem hittem el. Győzködtem magam, hogy ez nem igaz, csak a paranoiám játszik velem, de amikor a támadó tovább beszélt, még világosabbá vált, hogy nem tévedek.

– Mocskos ribanc, miért nem maradtál távol az oppámtól? Dögöltél volna meg Amerikában a pénzes pasijaid mellett, te büdös kurva!

– Miért csinálod ezt? – ragadtam meg a karját, de ez csak egy elterelő hadművelet volt, valójában a maszkjára hajtottam, és amikor nem számított rá, megragadtam az alját, és felhúztam egészen a copfjáig. – Megőrültél Hyemin?

Az a tiszta gyűlölet, ami a stylist tekintetében égett, félelmetesebb volt, mint Seungah összes gonoszsága. Pontosan úgy nézett, mint egy megvadult kutya, amelyik szét akar tépni. Nem értettem, hogyan juthattunk ideáig, és miért nem vettem ezt észre korábban.

– Nem őrültem meg! Gyűlöllek téged! Elvetted a helyemet!

– Hogy mi van? – rántottam ki a kezét a hajamból. Kijött egy maroknyi belőle, láttam a kezében a hosszú, összegubancolt szálakat, és sajgott a fejbőröm, de nem érdekelt, nem akartam, hogy hozzám érjen.

– Nekem kellene a helyeden lennem, de te mindent elvettél tőlem! – kiabált rám, de még idejében észre vettem a késen megcsillanó napfényt, így hátrébb ugrottam.

– Nyugodj meg, Hyemin! – emeltem magam elé a kezemet, és a hátam mögött Eunhyét a fenekemmel az ajtó felé kezdtem sodorni. – Nyugodj meg!

Mit kellene tennem? – zakatolt a kérdés a fejemben. Hyeminnél fegyver volt, és láthatóan használni is akarta, de valahogy el kellett érnem, hogy eszébe se jusson Eunhyét bántani. A kislánynak minél hamarabb ki kellett rohannia innen, és biztos helyre mennie. Beszéltetnem kellett Hyemint, amíg Eunhye rájön, hogy menekülnie kell.

– Barátok vagyunk, kollégák – próbáltam érvelni. Egyáltalán hogyan történhetett ez?

– Sokkal régebb óta dolgozom nekik, mint te. Én vagyok a stylistjuk a TVXQ debütálása óta. Jaejoong oppa belém szeretett volna, ha te nem tűnsz fel. Mindent tönkretettél! – ugrott nekem, késsel a kezében.

Álltam a rohamot, a csuklóját leszorítva a keze mellé, de sokkal erősebb volt nálam, éreztem, hogy nem bírom sokáig tartani. Az nem érdekelt, hogy velem mi történik, csak az számított, hogy Eunhye megmeneküljön.

– Eunhye, fuss! Menj át a mamához! – kiabáltam, miközben a szekrénynek toltam Hyemint, arra játszva, hogy a csuklóját nekiütöm a fiók füléhez, hátha ettől elengedi a kést.

– Nincs otthon a mamája! Lement a boltba – nevetett a fülembe Hyemin, és a szabad kezével az oldalamba öklözött.

Azonnal megrogyott a térdem a fájdalomtól, és kicsúszott a csuklója az izzadt tenyerem szorításából, így könnyen ellökhetett, és azonnal Eunhye felé mozdult.

Mint egy anyatigris kapaszkodtam a karjába, hogy visszatartsam, és próbáltam minél messzebb tartani Eunhyétől. A kislány mozdulni sem mert a félelemtől, pedig rohannia kellett volna. Mindegy, hogy hová, csak elfutni innen, nagyon messze.

–  Eunhye…Eunhye! – ismételgettem, de alig bírtam beszélni, Hyeminnel úgy forogtunk a konyhában, mint egy megvadult forgószél.

Minden áron azt akartam elérni, hogy elejtse a kést, de nagyon szívós lány volt, és a szabad kezével folyamatosan csépelt, tépett, karmolt, mintha egy vadállattal birkóztam volna. Valahogy ártalmatlanná kellett tennem, leütni, vagy megbénítani, de ahhoz, hogy elérjek egy felakasztott serpenyőt, el kellett engednem a csuklóját, de egy kézzel biztos voltam benne, hogy nem tudnám lent tartani a kést. Mégis meg kellett próbálni, mert az erőm egyre fogyott.

Olyan gyors próbáltam lenni, mint a villám, és jól kaptam el a serpenyő nyelét, majd teljes erőmmel, lendületből ütöttem.

Éles fájdalom nyílalt a hasamba, azzal egy időben, hogy a serpenyő hangosan koppant Hyemin fején. A teste úgy dőlt el, mint egy krumplis zsák, és még a homlokát is bevágta a pult oldalába. Eszméletlenül terült el a fehér járólapon, én pedig a fájdalom helyéhez kaptam, mindkét kezemmel, a földre ejtve így a fegyveremet.

Azt hiszem, attól lettem igazán rosszul, hogy megláttam a testemből kiálló kés, a világ azonnal megfordult körülöttem, és teljesen kiesett az a rész, ahogy a földre kerültem. Eszméletlenül fájt, és közben a pánik is beférkőzött a tudatomba, mi van, ha kényes helyet talált, vagy rosszabb, a babát veszélyezteti.

– Eunhye! Eunhye, gyere ide! – hívtam oda magamhoz a sokkos kislányt, és lehunytam a szemem, hogy koncentrálni tudjak. – Eunhye, most nagyon figyelj rám! Vedd ki a táskából a telefonomat! 1 9 8 6 a kódja. Zárkózz be a szobádba! Kulccsal zárd be! Hívd fel apát! Ott van a könyves jelben, szívecske van a neve mellett.

Nem tudtam volna tárcsázni, a sötétség kezdett magába szippantani, már beszélni is alig bírtam. Kívántam az ájulást, hogy ne fájjon annyira a sérülés, de addig nem bírtam megnyugodni, amíg nem hallotta, hogy Eunhye mögött becsapódik az ajtó. Minden erőmmel kívántam, hogy a segítség hamarabb érkezzen, minthogy Hyemin magához tér.

Yoochun:

Gayoon elzavart sétálni, mert a hajához, amit nem láttam, a ruhát is fel akarta venni, amit meg végképp nem láthattam, úgyhogy ki lettem tiltva a saját lakásomból. Egy jeges americanó magányos társaságában róttam a parkot, merengve azon, mi a jóistent fogok csinálni, ha tényleg megházasodom. Én, a nőcsábász, örök agglegény újra az esküvőmre készültem, pedig a legutóbbit követően megfogadtam, hogy soha többé újra, Gayoon mégis elcsavarta a fejem.

A telefonom éles hangja térített magamhoz az elmélkedésből, fogalmam sincs, miért állítottam be ilyen rikító csengőhangot. Le fogom némítani! – határoztam el, de amikor megláttam Jinhae nevét, mégsem tettem így.

– Hello-puszi-szia! – szóltam bele vidáman.

– Yoochun bácsi! – sírt fel a vonal másik végén Eunhye.

– Mi a baj, királylány? – aggodalmaskodtam azonnal. Néha úgy éreztem, mintha Eunhye az én lányom lenne.

Eunhye nagyon érthetetlenül beszélt, de az hamar kiderült, hogy hatalmas baj van. Azonnal rohanni kezdtem Jaejoong lakása felé, szerencsére nem voltam túl messze, közben pedig megpróbáltam kiszedni minden lényeges információt Eunhyéből. A kislány nagyon zaklatott volt, sokat sírt, és ez megnehezítette a kommunikációt. Már éppen az ajtó elé érkeztem, amikor kiderült, hogy az, aki megtámadta Jinhae-t, még mindig a lakásban van.

Mindenre felkészülve rontottam be az ajtón, a telefonomat ideiglenesen a farzsebembe nyomva, de a lakásban csend honolt. Féltem tőle, hogy a támadó a konyhaszekrény takarásában vár rám, így elkaptam egy vázát, és úgy léptem be a konyhába.

Majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy Jinhae a földön fekszik, ájultan, véresen, egy késsel a testében, tőle nem messze, pedig egy feketeruhás, hosszú hajú alak, arccal a padló felé.

Azonnal tárcsáztam a mentőket, majd a rendőrséget is, megpróbálva minden lényeges információt átadni nekik. Úgy éreztem, menten szétszakadok. El sem akartam engedni Jinhae kezét, de Eunhyét is meg kellett valakinek nyugtatnia, szegény kislány halálfélelemben várhatta a szobában, hogy odakint történjen valami.

– Eunhye, Yoochun vagyok. Nyisd ki az ajtót! – dörömböltem be. Annyira ideges voltam, hogy alig bírtam megállni a lábamon.

Az ajtó hamar kinyílt, és Eunhye a lábamnak feszült, olyan erővel szorított, hogy alig bírtam lefeszegetni magamról, hogy leguggolhassak hozzá. Hihetetlenül bátor volt, hogy nem csak bezárkózott, de fel is hívott engem, úgy sejtettem, Jinhae adta neki a telefont és a küldetést.

– Nagyon ügyes voltál, Eunhye – simogattam meg a fejét, majd kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – Figyelj rám! Arra szeretnélek kérni, hogy menj vissza a szobába, és csukd be addig az ajtót, amíg nem szólok. Itt leszek, már senki nem fog bántani titeket, de vigyáznom kell Jinhae unnie-ra.

– Én is vigyázok rá!

– Nem, te nem. Neked most az a feladatod, hogy várj a szobában! Megígéred nekem?

Nehéz volt rávenni, de mégsem engedhettem egy gyereket a konyhába, a látvány még nekem is sokkoló volt. A támadó ájultnak tűnt, de bármikor felébredhetett, és ott akartam lenni, amikor ez megtörténik, nehogy még nagyobb kárt tegyen Jinhae-ben. Nagyon reméltem, hogy nem sérült meg visszafordíthatatlanul.

Jinhae:

Az ébredést követően azonnal fájdalomra ébredtem, és már nyúltam volna, hogy odakapjak, de egy erős kéz a matracra nyomta a kezem. Azonnal felpattant a szemem, és a testem megfeszült, készen arra, hogy harcoljak Hyeminnel, de a fájdalom erősebb volt nálam, hihetetlenül fájt az oldalam.

– Nyugodj meg, Jinhae! Biztonságban vagy – hallottam meg Jaejoong édes, simogató hangját, majd nemsoká az arcát is megpillanthattam.

– Oppa! – sírtam el magam, és az arcához dörgölőztem, amikor megölelt. – Oppa! Annyira féltem!

– Most már minden rendben van – nyugtatott.

– Eunhye! Eunhye, jól van? – tőrt rám az aggodalom.

– Mindenki jól van. Ne aggódj!

Mindent tudni akartam, hogyan kerültem a kórházba, ő mikor ért haza, mi történt Hyeminnel, és mi lett velem és a babával.

Meglepett, hogy nem Jaejoong, hanem Yoochun hívta ki a mentőket. Jaejoong megbeszélésen volt, kikapcsolta a telefonját, így a lánya hiába csörgette. Fogalmam sem volt, hogyan találta meg Eunhye Yoochun számát a mobilomban, hiszen még csak nem is a saját nevén szerepelt, hanem Micky-ként, de a lényeg, hogy időben kiért a segítség. Szegény Yoochun, biztosan megijedt, amikor meglátta, hogy ketten is a konyhakövön fekszünk, szörnyen ijesztő lehetett a látvány.

– És Jaejoong… Mit mondanak az orvosok? Mi van velem? Mi van a babával?

– Mindketten jól vagytok. Megműtöttek, és sok vért vesztettél, de jól vagytok. Most már csak pihenned kell, és hamar meggyógyulni.

Hatalmas kő esett le a szívemről, annyira féltem, hogy a babának baja esett. Borzasztó volt ez az egész. Hyeminnel pár napja még együtt nevettünk, amikor Gayoon megkért minket, hogy kóstoljuk meg az esküvői tortalehetőségeket, sosem gondoltam volna, hogy késsel fog nekem támadni, és kiderül róla, hogy ő volt Eunhye titkos barátja. Félelmetes, hogy milyen régóta ki-be járkált a lakásokba, és senki nem vette észre.

Lesz valaha nyugodt az életünk? – sóhajtottam fel, és összekulcsoltam az ujjaimat Jaejoongéval. Bíztam benne, hogy boldogok leszünk.

*Pár héttel később*

Sokáig tartott, amíg egyáltalán felülhettem, az meg még inkább, hogy járni engedjenek. Így is rengeteg időt töltöttem a kórházban, és nem tudtam segíteni Gayonnak az esküvői előkészületekben. Szegényt már csak egy hét választotta el a nagy naptól, és minden este azért izgultam, hogy elég jól legyek ahhoz, hogy az orvosok elengedjenek rá.

Jaejoong gálánsan letolta kerekesszékestül a kantinba, a bolond, mindig próbált felvidítani, és azt mondta, ha tíz évvel fiatalabbak lennénk, csinálhatnánk egy rally versenyt a folyosón, de így azért még se száll versenybe velem.

– Te sosem fogysz ki a viccekből? – nevetgéltem az asztalnál.

– De, néha le szoktam nyúlni párat Yoochuntól – puszilta meg a homlokomat. – Mindjárt jövök. Hozok kávét. El ne fuss!

– Bolond.

El sem hittem, hogy ilyen bohókás párom van, de nagyon sokat segített nekem ő és a két legjobb barátja, hogy ne essek depresszióba a folyamatos fekvéstől. Nem voltam egy lusta valaki, mászkálni akartam, vásárolgatni, segíteni Gayonnak, de a szabályok és a gyermekem féltése az ágyhoz kötött, amíg elég jól nem leszek.

– Itt is van a kávé – szervírozta ki a habos cappucinót Jaejoong. – Még szívecskét is kaptunk a tetejére.

– Wow, milyen menő itt a büfé.

– Elit kórház. Ez a minimum. Ki is csaptam volna a balhét, ha nem kapunk díszítést.

A kávé finom volt, jól esett az édes forróság, a kórtermem melletti automata undorító, vizezett borzalmat adott, úgy tűnt, a kávéautomaták még egy elit kórházban is szörnyűek voltak.

– Nézd, milyen édes itt! – bökött a kerámia felé eső részére Jaejoong, mire megfordítottam a csészét.

Azonnal a szám elé kaptam a kezem, amikor megpillantottam a köves gyűrűt, Jaejoong pedig óvatosan felemelte a kis ékszert, és közelebb hozta hozzám, hogy biztosan lássam, ez egy eljegyzési gyűrű.

– Hozzám jössz? – kérdezte mosolyogva.

Lehet, hogy azt mondtam Gayoonnak, engem nem érdekel az esküvő, de azért voltak pillanatok, amikor elmerengtem rajta, milyen lenne mégis oltárhoz állni. Az, hogy Jaejoong egy csésze kávé mellett kérte meg a kezemet, szebbé nem is tehette volna a pillanatot. Persze, nem a Niagara vízesés, vagy az Eiffel torony társaságában, amivel lehetne dicsekedni, de ez nekem többet jelentett mindennél. Neki is olyan fontos volt az első találkozásunk, mint nekem.

– Bocsi, hogy így sikerült – szabadkozott, amikor egy sírós Igen!-t követően az ujjamra húzta az ékszert. – El akartalak vinni abba a kávézóba, ahol megismerkedtünk, de a dokik nem engedték. Legalább a kávéra kaptunk szívecskét. Ez is valami.

– Én tökéletesen boldog vagyok ezzel.

– Én meg veled vagyok tökéletesen boldog. Szeretlek. Nagyon szeretlek – súgta, majd óvatosan a számhoz érintette az ajkait. Apró csók volt, de édesebb minden cukornál, és tudtam, hogy még rengeteg hasonlót fogok kapni a házasságunk folyamán.

Az életem végre egy olyan szakaszába érkezett, ahol már csak a boldogság, és a felhőtlen öröm vár. Sok rossz dolog történt, de megérte, mert egy csodálatos férfi került az oldalamra, boldog család várt rám, és többé nem kellett egyedül lennem. Bíztam abban, hogy örökké együtt leszünk.