Aranyháló (1. évad): 8. fejezet: Még az ág is húz!

Jungkook:

Ha Jimin és Hosoek nem kérlelt volna olyan idegesítően őszintén, biztosan elfutottam volna. Elég volt csak belépnem az osztályterembe, és máris elfogott a sírással karöltött gyomorgörcs. A kollégiumi szobában ez meg csak hatványozódott. Az ágyam, amiben együtt aludtunk, a zuhanyzó, ahol első este elcsábított, a szekrény felső polca, ahol még maradt pár rágcsa, amit közösen vettünk, mind Taehyungra emlékeztetett. Utáltam. Amennyire ragaszkodtam korábban ehhez a vacak szobához, annyira fojtogatott, mióta megtudtam, hogy Taehyung átvágott. Legszívesebben hazamentem volna, de otthonról bejárni annyit jelentett, mintha nem is aludnék egy percet sem. Hajnalban kelés, későn este érkezés, a szabadidőben folyamatos tanulás, éjszaka meg úgysem tudtam rendesen pihenni az emlékektől. Kezdtem nagyon lestrapáltnak érezni magam, és ez nyugtalansággal töltötte el a barátaimat is.

Végül Jin állt elő egy remek ötlettel.

– Jungkookie, költözz hozzám!

Élből visszautasítottam, mert nem szerettem senki terhére lenni, de aztán a Jimin-Hosoek duó belelendült a fülem rágásába, és hiába nagyok a nyúl fülei, azok is elfogynak egyszer, hát belementem a dologba. Jin közel lakott az iskolához, a lakása barátságos és meleg volt, mintha a bátyámhoz látogattam volna el, és miután teljesen átalakítottuk a szobát, már arra sem emlékeztem, hogy egyébként ott vesztettem el a szüzességem azzal a seggfej rohadékkal, aki még csak sajnálni sem sajnálta, hogy összetörte a szívem.

A hétfői hidegzuhany után aztán mégis csak eljött a péntek, mert az élet nem áll meg csak azért, mert az enyém megállt, és habár eljártam az edzésekre, már a focit sem élveztem úgy, mint korábban. A depresszió láthatatlan burka vett körül, ami nem engedett be semmilyen fényt és színt, nyomottnak és keserűnek éreztem magam, és az egész világot körülöttem.

– Jungkook! – Mintha hátba szúrtak volna, úgy hatott a nevem csengése Suga szájából.

Nem akartam megfordulni, mert akkor meglátom Taehyungot, de Min hyungnim nem az a fajta ember, akivel szemben megengedhető a tiszteletlenség. A szívem mintha prés alá került volna, amikor a gyors fordulat közben megpillantottam Taehyungot, és minden idegszálammal összpontosítanom kellett, hogy a fókusz Sugán maradjon.

– Suli után átjössz hozzám. Adok neked valamit.

Bizonyára nagy fáradtság lett volna, ha megkér, vagy felajánlja a lehetőséget, így kikötötte parancsba, hogy átmegyek. Legszívesebben visszaszóltam volna, hogy „anyádat ugráltassad”, de inkább nem tettem, mert akkor még tovább kellett volna néznem a képüket. Aprót bólintottam, és újra a füzetembe temetkeztem, amit nemsokára rapszodikusan elleptek a könnyeim. Megtanultam hangtalanul sírni, még a vállam sem rázkódott, csak folyt a könny a szememből, és Jin mindig halálra rémült ettől. Szegénynek nem lehetett egyszerű egy olyan vesztes lakótárssal, mint én.

Jimin és Hosoek tartották magukat az ígéretükhöz, bár nem én kértem, és dacszövetséget kötöttek Taehyung ellen. Nem elég, hogy nem figyeltek oda, ha szólt hozzájuk, de még csípős megjegyzéseket is tettek neki arra vonatkozóan, hogy mekkora szemét, milyen önző alak, meg hogy magán kívül nem szeret senkit. Taehyung válaszul nem reagált. Nem sértődött meg, nem veszekedett velük, mintha nem is érdekelné, hogy mit gondolnak róla, jól megvoltak Sugával ketten, mintha külön világban élnének.

Ha Hosoek esetében flancolásnak tűnt, hogy autó hozza iskolába, akkor Suga egyenesen nagyképű volt a limuzinjával. Akármennyire is haragudtam rá, azért rácsodálkoztam az autó belsejére, korábban sosem volt alkalmam ilyet látni, még kiállításokon sem. Hihetetlen, hogy számára ez olyan természetes volt, mint nekem a buszozás.

– Mit akarsz nekem adni? – kérdeztem a velem szemben ülőt. Sugának félelmetes tekintete volt, az ember kisebbnek érezte magát tőle, és legszívesebben a mellkasom elé tettem volna a kezem, hogy ne fürkésszen a lelkemben.

– Egy inget. Rám nem jó, és mivel ma nem egy utolsó kis putriba megyünk, neked is kulturáltan kell felöltöznöd.

– Megyünk ma valahová? – kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle. Nem emlékeztem se színházra, se opera előadásra, semmire, amit osztályszinten megbeszéltünk, az meg kizárt, hogy a bulijukba akartak elhívni.

– Ja, a családom egyik szórakozóhelyére.

– Köszi a meghívást, de nekem sok dolgom van.

– Nem hívtalak meg. Jössz.

Kedvem támadt pofán vágni Sugát. Miért hitte azt, hogy irányíthat? Nem akartam velük bulizni, nem akartam bámulni Taehyung képét, és nem akartam az életük része lenni. Miért esett neki ennyire jól, hogy engem kínozhat? Miért nem talált mást? Tisztelettudó voltam vele, nem ártottam neki, semmi oka nem lehetett arra, hogy terrorizáljon, kivéve, ha mindent Taehyungért tett. Talán nem tetszett neki, hogy anno megszívattam a barátját.

– Hyungnim, nem hagynátok engem végre békén? Meddig akartok még bosszút állni rajtam? – szegtem le a fejem. Megmutatni az ellenfeled előtt, hogy gyenge vagy, nagy hiba, de már nem maradt több kártyám.

– Ez nem bosszú. Egyszerűen azt akarom, hogy ott legyél.

– De miért? Miért kínzol? – csattantam fel dühösen. A sírás szélén álltam.

– Megvan rá az okom. Egyébként meg Jimin és Hosoek is ott lesznek, úgyhogy nem leszel egyedül.

A Min kastély még mindig ámulatba ejtett, nem hittem el, hogy egy ilyen fényűző épületben tényleg élnek emberek. Mennyire más volt, mint az otthoni ebédlő, itt mennyezetig érő, hatalmas ablakok adtak napfényt a reggeli croissanthoz, a filmek báltermeinek csillárjai ragyogtak a plafonon, és az antik bútorok egyesek egész vagyonát érhették.

– Tessék, itt van az ing – nyúlt be a szekrényébe Suga, majd átnyújtotta a fekete anyagot.

Egy Dolce & Gabanna ing volt, ami több mint háromszázezer wonba került, és Suga csak úgy nekem adta. Azért elég durva, hogy egy ing majdnem egynegyede volt a minimálbérnek. Ha eladtam volna Suga egész ruhásszekrényének tartalmát, azzal évekig jól megéltem volna, ebben biztos voltam.

– Próbáld fel, hogy biztosan jó-e! – intett, és leült a forgószékébe. Már most úgy nézett ki, mint egy irányításmániás főnök.

Azt leshette, hogy előtte ölözzek át, így lenyomtam a kilincset, ami mögött a fürdőszobát sejtettem, és ott próbáltam fel a ruhadarabot. Tökéletesen passzolt, mintha rám szabták volna, nem is érettem, ki hitte azt, hogy ez jó lenne Sugára. Ő nem csak alacsonyabb volt nálam, de kevésbé izmos is, a karjain nevetségesen lóghattak az ujjak.

– Jó lett – tártam szét a karom, és már fordultam is volna vissza a fürdőszoba irányába, amikor megütötte a fülem, amit mondott.

– Jól nézel ki, nyuszika.

Gondolkodás nélkül cselekedtem, és csak akkor kaptam észbe, amikor az öklöm már csattant Suga ajkán, és a tulajdonosa lefordult a székről.

Meglepetten léptem egyet hátra, és nagyot nyeltem. Jól elintéztem magamnak az estét, ha korábban nem is akart kicseszni velem, ezek után biztosra vettem, hogy pokollá fogja tenni az ott tartózkodásomat. Ha pedig nem megyek el, addig üldöz, amíg sírva nem könyörgök neki.

– Bátor ember vagy. – A szemei ördögien csillogtak, miközben feltápászkodott a földről. – Szeretem, ha valaki kiáll magáért. Ezentúl jobban odafigyelek, hogyan szólítsalak. Úgy tűnik, ezt csak Taehyung mondhatja neked.

– Ő sem mondhatja! – kértem ki magamnak.

– Értem… – mosolyodott el, majd fintorba torzult az arca a fájdalomtól. Én meg sem éreztem, pedig a bőrömet felsértette a foga.

Hazafelé menet – mert természetesen nem vittek el autóval azok után, hogy bevertem a kishercegek – azon gondolkodtam, lehetne-e ennél is rosszabb az életem. Nem elég, hogy Taehyung összetörte a szívem, még Sugát is sikerült magamra haragítani, akinek a keze nagyon messze elért, és bármit megtehetett velem. Szinte rettegtem, mikor ugrik ki az egyik oszlop mögül valamelyik embere, és veri ki belőlem a szart is.

Azt sem tudtam, mikor megyünk bulizni, és egyáltalán hol kellene találkozni, ráadásul Jint sem hívták meg, tehát rá nem támaszkodhattam. Csak ültem az ágyam szélén, és azon agyaltam, hogyan lázasodhatnék be nagyon gyorsan. Jégkockában fürdés, hűtőbe mászás, alsónadrágban futás az utcán, már minden eszembe jutott, de egyiket sem mertem megvalósítani. A lelki fájdalom miatt a testem így is könnyen lebetegedhetett, és a tanulmányaim szempontjából egy betegség minden taccsra vágyott volna, tehát inkább imádkoztam, hogy az estén ne végződjön katasztrofálisan.

– Jungkook, megérkezett érted az autó – kopogott be Jin a szobámba. – Most írt Yoongi.

Jin nagyon aggódott értem, ezerszer elmondta, hogy vigyázzak magamra, ne igyak semmit, amiről nem tudom, hogy mi van bennem, és hívjam fel, ha a többiek bántanának. Aranyos volt tőle, hogy meg akart védeni, de nem sokat tudott volna tenni, ha már belegabalyodtam a pókok hálójába.

Egyedül utaztam, és a sofőr sem akart beszélgetni velem, így Seoul fényeit figyeltem, ahogy haladtunk az úton. Estére a szórakozóhelyek kivirágoztak, az utca megtelt szórakozó fiatalokkal, függetlenül attól, van-e más nap iskola, vagy sem, pénteken pedig minden megduplázódott. Fogalmam sem volt róla, mit fogok csinálni egy szórakozóhelyen, amikor azonnal befeszülök idegenek között, de nem is maradt túl sok időm ezen morfondírozni, a sofőr úgy vezetett, mint egy őrült, és túl hamar odaértünk a kijelölt helyre.

A többiek az épület előtt vártak rám, és csak egy szájtátásra futotta, amikor elolvastam a narancssárga feliratot: Mandarin Night Club. Én ide be nem megyek! – határoztam el, de a fiúk végül behúztak.

Az ember arra gondolna, hogy a szigorú szabályok miatt az erősen erotikus dolgok csak a VIP-ban történnek meg, de amint elhúzták előttünk a függönyt, táncoló csizmák tűntek fel a fejem mellett. Formás, dekoratív lányok táncoltak nyakatekert mozdulatokkal a rudak körül, és egyre került le róluk a ruha, igaz, a meztelenségig nem jutottak el.

– Ez szabályos? – kérdeztem a vigyorgó Hosoektól.

– Dehogy is! De ami élvezetes, az sosem szabályos.

A VIP-ben aztán minden még furcsább lett, párocskák csókolóztak a kanapékon, és nem úgy tűnt, hogy a lányokat zavarná, hogy a rövid szoknyájuk alá nyúltak az öltönyös alakok. Teljesen zavarban voltam, nem akartam ilyesmit látni, és amikor elmentünk a saját, elfüggönyözött részükhöz, úgy éreztem, kelepcébe kerültem.

– Fenékig! – emelték fel szinte egyszerre a poharukat a többiek, és azonnal lehúzták a torokmaró löttyöt. Én csak úgy tettem, mintha ittam volna, majd a teli poharat gyorsan lepasszoltam egy arra járó pincérnek. A lány furcsállva méregetett, de nem az ő dolga volt pálcát törni az ivási szokásiam felett, úgyhogy hamar túltette magát rajta.

A szinte fehérneműben császkáló lányok azonnal ellepték a srácokat, és még Jimin sem utasította vissza a lányok figyelmét, pedig ő egy nagyon visszafogott srácnak tűnt, legalább is eddig a pillanatig. Engem nem elég, hogy egyáltalán nem vonzottak a nők, de még el is borzasztott ez a pofátlan direktség, mintha Suga VIP kártyájával azonnal együtt járt volna az ingyen szex is.

Zsongott a fejem, és nagyon menekülni akartam, de a biztonsági őrök úgy álltak az ajtónál, mintha nem is a biztonságomat őriznék, hanem inkább a megbomlás lovagjai lennének, így meg sem próbáltam elszökni. Sugával láthatóan kitüntetett figyelemmel bántak, tehát a szava felért a törvénnyel, és kételkedtem benne, hogy egérutat hagyott volna nekem.

– Ártatlan vagy még? – kérdezte egy vörös műkörmös lány. A hosszú, barna haja betakarta a karomat, és a feje valamilyen csoda folytán már a hasamnál járt, pedig nem is adtam erre engedélyt.

– Nem, csak nem jössz be – feleltem. Ha beszorítva éreztem magam, azonnal tüskéket növesztettem, és kegyetlenül tudtam szúrni, amint kimondtam a bántó szavakat, azonnal éreztem, hogy túlzásba estem.

– Bocsika – dobta át a másik oldalra a haját a lány, és faképnél hagyott.

Mintha friss levegő áramlott volna be a helyiségbe, olyan érzés volt megszabadulni tőle, és bár elfutnom nem lehetett, a kanapé legszélére húzódtam, és a lila függönyt bámultam, hogy ne lássam, amíg a többiek elmerülnek a bűn mocsarában.

– Ne hozzak valamit inni? – törte meg a zene bűvöletét egy magas férfihang.

Azonnal az arcomba tódult a vér, amikor megpillantottam a pincér fiút, eszméletlenül szép vonásai voltak. Porcelánfehér bőr, hatalmas, kifejező szemek, hosszú szempillák, vékony, keskeny ajkak, igazi virágfiú.

– Én…öhh…én… – dadogtam zavaromban. Nem hittem el, hogy egy ilyen álompasi velem beszélget. Jó, csak a rendelésemet akarta felvenni, de akkor is, a szívem úgy kalapált, hogy attól féltem, menten elájulok.

– Jól vagy? – mosolyodott el. Gyönyörű fogai voltak.

– Egy pohár hideg víz jól esne – mondtam, bár fel sem fogtam, hogy beszélek.

A tekintetem követte a fiút, elidőzött a karcsú derekán, a formás, kerek fenekén, amit kiemelt a szűk nadrágja, és a csuklóján csillogó ezüst ékszereken, miközben letette elém az italomat. El sem hittem, hogy ez a valóság, amikor leült mellém.

– Leülök kicsit pihenni, de el ne árulj a főnököknek! – nevetett fel. Úgy bólogattam, mint a kutyafigurák az autóban.

Azt hiszem, mindenki így reagált volna, ha az esete leül mellé. Teljesen szétcsúsztam, pedig semmit nem ittam, és semmit nem szedtem, mégis a dolgok elmosódtak, a zene elhalkult, és csak a mellettem ülő srác maradt éles és részletes.

– Aranyos vagy. Mintha sokkot kaptál volna – simított végig az arcomon, és pillanatokon belül az ajkamon éreztem az övét.

A világ nagyon vészesen forogni kezdett körülöttem, meg kellett kapaszkodnom valamiben, és a fiú válla volt a legközelebb, így erősen belemarkoltam az ingjébe, hogy kirántson a feketeségből. Annyira izgultam, és ez az egyetlen csók, úgy feltüzelt, hogy tényleg attól féltem, lefordulok a kanapéról és mentőt kell hívni hozzám, így amikor elváltunk, a kulcscsontjának nyomtam a homlokom, és úgy suttogtam el a kívánságom.

– Kikísérnél? Itt nem jó.

Csípett a levegő, ahogy odakint az arcomba vágott, de hamar átmelegített a pincér hozzám tapadó teste. Úgy falta az ajkaimat, hogy az szinte már fájt, és kezdetben ezt a vadságot viszonoztam is. A hajába téptem, és felvettem a nyelvének izgatott ritmusát, de amikor a fenekem alá nyúlt, és hozzányomott a falhoz, hirtelen beugrott egy kép. A zuhanykabinban, amikor Taehyung megcsókolt, és én éhesen közelebb húztam magamhoz, pontosan ilyen volt, és ez elég erősen szíven ütött ahhoz, hogy észhez térjek.

– Ne! – toltam el erőszakosan a fiút. – Ne! Hagyjuk abba!

– Mi a baj? – lépett közelebb hozzám, de kicsúsztam az öleléséből, és a szemközti falig hátráltam.

– Sajnálom, de nem akarom. Bocsánat. Ez nem fog menni.

– Figyelj… – kezdte, de belé fojtottam a szót.

– Tényleg. Komolyan. Hagyj!

Nehezen vettem a levegőt, fojtogatott a sírás, és meg sem vártam, hogy visszamenjen, futásnak eredtem, és addig futottam, amíg rám nem tőrt a hányás. Mivel alig ettem valamit, és még a welcome drinket sem fogyasztottam el, csak öklendeztem a villanyoszlop tövében, miközben a mellettem elhaladó emberek elítélően fixíroztak. Biztosan azt hitték, hogy részeg vagyok, pedig csak a zavartság tett ilyenné, fogalmam sem volt, hol vagyok, és mit kellene tennem.

Miután elmúlt az öklendezés, összetúrtam a hajam, és hagytam, hogy a szél magamhoz térítsen. A kabátomat a kanapén hagytam, és egy idő után nagyon fáztam, de töretlenül bolyongtam tovább, nem is törődve azzal, hazajutok-e egyáltalán.

Egy parkban vettem végre elő a mobilomat, hogy tárcsázzam Jint.

– Minden oké, Jungkookie? – kérdezte aggódva.

– Igen, hyung – hazudtam. Mit tehetett volna ő? Iderohan, megölel, és hazakísér? Attól jobban éreztem volna magam? Dehogy is! Minden csak még rosszabb lett volna, hiszen újra problémát okozok neki.

– Ha valami gond van, gyere haza. Én most Namjoonnál vagyok, de máris indulok…

– Nem kell. Csak azért hívtalak, hogy megnyugtassalak, jól vagyok. Érezd jól magad te is! Nem kell sietned haza, majd reggel találkozunk – hadartam boldogságot mímelve, de amint bontottuk a vonalat, azonnal leolvadt az arcomról a vigyor.

A park fái alatt majdnem olyan sötét volt, mint a szívemben, de legalább elrejtették a könnyeimet az arra járók elől. Úgy éreztem, még az ág is engem húz, nem elég, hogy Sugát magamra haragítottam, beégtem egy helyes srác előtt, láthatóan képtelen vagyok arra, hogy tovább lépjek Taehyungon, és még el is tévedtem.

– Hé, kisfiú! – mozdult meg egy árny a sötétben, és vészes gyorsasággal tartott felém. Elfuthattam volna, de annyira megijedtem, hogy a végtagjaim felmondták a szolgálatot, és nem voltak hajlandóak megmozdulni. – Meg tudod mondani, mennyi az idő?

– Nincs nálam telefon – hazudtam kapásból.

– Tényleg? – nevetett fel, majd hátra fordult. – Srácok, azt mondja a kisfiú, hogy nincs nála mobil. – Egyre több fiú bontakozott ki az árnyékokból. – Akkor az előbb min beszéltél a hyungoddal?

Ezek ki akarnak rabolni – ért a felismerés, és ettől elmúlt a tagjaimba álló görcs, gyorsan mozdultam, és így pont kitértem a gyomrom felé szálló ököl elől.

A létszám fölény az ő oldalukra mozdította a mérleget, hiába küzdősportoltam korábban, és helyezkedtem jól, hamar egy kör közepén találtam magam. Nem menekülhettem, biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb elveszik a mobilomat, de az a készülék fontos volt nekem, nem adhattam oda ilyen mocskos alakoknak csak úgy.

– Ez kell? – lengettem meg a készüléket, majd a legtávolabbi bokrok közé hajítottam. – Keressétek meg!

– Te kis köcsög! – ordította el magát a vezér, és egyszerre támadtak rám.

Üvöltöttem, sikítottam, segítségért kiáltottam, de senki nem járt arra, vagy inkább útvonalat változtatott, a srácok pedig csúnyán elvertek. Annyira összerugdaltak, hogy nem voltam biztos benne, hogy haza fogok tudni menni, a telefonomra pedig nem támaszkodhattam, még segítséget sem hívhattam.

Ott feküdtem a fűben, égő háttal, mocskos, könnyes arccal, és arra vártam, hogy arra járjon legalább egy hajléktalan, akiben talán van annyi emberség, hogy segítséget hív. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ha csak megmozdítottam a lábam, eszeveszett fájdalom nyílalt a derekamba, így még a lámpafénybe se tudtam elkúszni.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire cipőcsikorgás ütötte meg a fülemet, számomra óráknak tűnt, és a sírástól annyira berekedtem, hogy alig bírtam segítséget kérni. Csak motyogtam magam elé, és olyan hangokat adtam ki, mint egy sebesült állat, azon sem lepődtem volna meg, ha ő is azt hiszi, részeg vagyok.

– Jungkook? Úristen! Te vagy az?

Máskülönben biztosan nem hagytam volna, hogy Taehyung hozzám érjen, de most örültem neki, hogy arra vitte az ördög, ahol én szenvedtem. Amennyire tudtam, elmondtam neki, hogy megvertek és elvették a telefonomat, de megmozdítani ő sem tudott. Túlságosan fájt. A hidegtől még a végtagjaimat sem éreztem rendesen, már egészen a pánik szélén álltam, attól rettegve, hogy lebénultam, vagy eltörték valamilyen létfontosságú csontomat, ha Taehyung nem beszélt volna hozzám, biztosan bepánikolok.

– Hívom a mentőket! Nyugodj meg, mindjárt itt lesz a segítség!

– Ne hívd! – sírtam fel. – Félek a mentőktől. Kérlek, ne hívd őket!

– Jungkook, nagy fájdalmaid vannak, és nem merlek megmozdítani. Szükséged van orvosra.

– Akkor hívd ide az iskolaorvost, vagy akárkit, de én nem szállok be az mentőautóba! Esküszöm, hogy nem teszem meg. Megölöm magam inkább.

Rossz emlékek fűztek a mentőautóhoz. Tíz éves voltam és a nagymamám vigyázott rám, amikor megtörtént a tragédia. Egy nagy adag mosott ruhával szeretett volna lemenni a földszintre, de megcsúszott, és leesett a lépcsőn. Amikor megláttam a vért a fehér járólapon, azonnal levert a víz, de annyit felfogtam, hogy nagy a baj, és hívni kell a mentők számát. A segítség hamar érkezett, és azonnal bepólyálták a nagyi fejét, majd el akarták vinni, de én a lábukba kapaszkodtam, és addig nem engedtem el őket, amíg magukkal nem vittem. Csak foltokban emlékeztem a kórházba vezető útra, de a színek megmaradtak. A kötszert átáztató vér, a nagyi fehér arca, az ágy sápadt szürkesége. A nagymamám még az odavezető úton meghalt, nem tudták megmenteni, és én azóta, ha csak megláttam egy mentőautót, elfogott a gyomorgörcs.

Taehyung végül a saját házi orvosukat hívta fel, aki egy fekete autóval érkezett, és azonnal fájdalomcsillapítót szúrt belém. A koktélban lehetett valami altatóféle is, mert teljesen kiesett a vizsgálat, csak Taehyung combjára emlékszem, amin a fejem nyugodott a kocsiban.

Valószínűleg elaludhattam, mert amikor egy éles fájdalomra felriadtam, már egy hatalmas, királyi ágyban feküdtem, és reggeli fény szitált be az ablakon.

– Hol vagyok? – kérdeztem félhangosan, és legnagyobb meglepetésemre megmozdult mellettem az ágynemű.

– A szobámban – válaszolt Taehyung, és felemelkedett, hogy lássa az arcom. – Jól vagy? A doki azt mondta, ne mozogj sokat.

– Mi a bajom?

– Rengeteg zúzódásod van, főleg a derekadnál, és át is fagytál kicsit. A doki azt mondta, nem tört el semmid.

– Ezt ránézésre megmondja? – ejtettem vissza a fejem a párnára. Még ez a kis mozdulat is borzasztóan fájt.

– Voltunk a rendelőjében, és csinált rajtad röntgent, csak aludtál. Mondtam neki, hogyan reagáltál a mentők ötletére, és azt mondta, jobb, ha alszol.

Tényleg jobb volt, előző nap túl sok minden történt ahhoz, hogy még egy vizsgálatot is kezelni tudjak. Így is csoda, hogy nem kaptam semmilyen rohamot, és kibírtam ép elmével, amíg segítségre vártam.

– Hogy kerültél oda?

– Téged kerestelek. Mondta a srác, hogy elfutottál, és aggódtam érted. Nem is ismered a környéket.

– Aggódtál értem? – nevettem fel fájóan, és szorosabban nyomtam a homlokomat a párnába. – Ne hazudj már!

– Komolyan mondom, Jungkook. Akármi is történt közöttünk, nem akarom, hogy bajod essen.

Újra zúgni kezdett a fejem, és a derekamban is fellángolt a fájdalom, úgyhogy kértem egy adag fájdalom csillapítót Taehyungtól, és aznapra le is szándékoztam zárni a vele folytatott beszélgetést. Nem volt szükségem több hazugságra, eleget hallgattam már tőle.

– Aludj, Jungkook! – takart be a tarkóimig, és valamit koppanva az éjjeliszekrényre tett. – Itt van a telefonod. Megkerestem.

Hangosan sírtam fel, nem törődve azzal, hogy hallja-e vagy sem, minden egyes nyöszörgéssel a lelkemből is felszakadt egy fájdalomréteg, és amikor elaludtam, kissé megkönnyebbültem. Taehyung megkereste a telefonomat. Vajon mennyit mászhatott érte a földön, ha még a támadóim is feladták?