Aranyháló (1. évad): 5. fejezet: Tisztázás

Jungkook:

Biztos voltam benne, hogy Taehyung hallotta, ahogy este álomba sírtam magam, de másnap reggel nem kérdezett rá, hogy mi bánt. Meg volt sértődve, látszott rajta, hogy még mindig ott tartott, hogy kilöktem a taxiból, ráadásul szándékosan bosszantott is.

– Már mondtam, hogy ne cigizz a szobában! – szóltam rá, amikor rágyújtott.

– Nyitva van az ablak – mutatott a kitárt ablakszárnyakra.

– Attól még minden füstszagú lesz a szobában. Oltsd el, vagy menj ki!

– És ha nem?

Kivágtam a cigis dobozát a francba, és nagyon reméltem, hogy egy kutyaszarban landolt.

– Te nem vagy normális! – förmedt rám, és kirohant, hogy a borzasztó kétméteres zuhanásból kivigasztalja a büdös rudait.

Annyira elegem volt belőle, hogy mire visszajött, már ott sem voltam. Nem tudtam, mit csináljak, de egyedül akartam lenni, és ezt a szobámban nem tehettem meg. Folyamatosan a srácokra gondoltam, a régi emlékekre, hogy általános iskolás korunk óta együtt lógtunk, kiálltak mellettem, amikor rám szállt egy idősebb csapat, és tényleg úgy vettem, hogy örökre együtt maradunk. Nem hittem abban, hogy a szüleim keresete határozza meg azt, kivel barátkozhatok. Nem akartam elfogadni ezt. Az nem lehet, hogy a világ tényleg így működjön.

Nem járhattam egész nap az utcákat, egy idő után már túl hideg lett, így beültem a könyvtárba, és élőre készültem a tananyaggal. Taehyung mellett nem volt könnyű tanulni, itt legalább megkövetelték a csendet, a gondolataim is szabadon csaponghattak.

Hiába szépítettem, nem volt semmim, csupán az a kollégiumi szoba, amit „megörököltem” a hyungtól, de Taehyung abba is belerondított. Miért szállt rám? Miért nem nézett ki magának egy másik idiótát?

Gyomorgörccsel mentem vissza a kollégiumba, és úgy közelítettem meg az ágyamat, hogy rá sem néztem a szobatársamra. Ruhástól bújtam a takaró alá, és a fal felé fordulva itattam tovább az egereket. Mit csinálok, ha ezt a szobát is elveszi tőlem? – bukkant fel újra és újra a fejemben a félő gondolat.

– Miért sírtál az este? – Taehyung hangja nagyon közelről szólt, valószínűleg az ágyam mellett állt.

– Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza mérgesen, de a sírástól elvékonyodott a hangom, és egy csepp fenyegetés sem bújt meg benne.

– Mi lenne, ha inkább elmondanád? – ült le mellém, és megéreztem a meleg tenyerét a vállamon.

Semmi értelme nem volt annak, ha beszélek neki az érzéseimről, mert egy cseppet sem bíztam benne, de ki mással tehettem volna ezt meg? Hiszen már barátaim sincsenek. Senkim sincs, vele pedig szobatársak lettünk, előbb vagy utóbb össze kellett szoknunk, még ha Taehyung alaptermészetében olyan rossz is, mint azoknak az álnok, gonosz politikusoknak a tévében.

– Összevesztem a régi barátaimmal. Látni sem akarnak, mert már… – Nagyot nyeltem mielőtt kimondtam volna. – Azt mondták, már nem tartozom közéjük.

– Milyen korlátoltak! – sóhajtott fel Taehyung, és simogatni kezdte a vállam. – Az ilyen barmokkal ne törődj!

– De már nincs semmim, csak ez a szoba – bukott ki belőlem, és összeszedtem minden bátorságomat, hogy egy utolsó próbát tegyek. – Tudom, hogy utálsz, de kérlek, legalább ezt a helyet hagyd meg nekem! Ha ezt is elvesztem, tényleg egyedül leszek.

Meglepett, amikor Taehyung magához ölelt, talán megsajnált. Nem érdekelt, ha csak szánalomból teszi, csak ne törjön össze! Bármi is volt a célja azzal, hogy a szobatársam legyen, nem érdekelt, bármit elviseltem, csak a szobát megtarthassam. Csak legyen valami, amihez kötődhetek, ahová elbújhatok, ha kell.

Hétfőn már sokkal jobb kedvvel mentem iskolába, de nem tudtam igazán részt venni a közös hülyéskedésben, és ahogy láttam, ezzel Jimin is így volt. A fekete tincseit világosbarnára cserélte, de egyáltalán nem villogott vele, úgy tűnt, nem azért tette, hogy felvágjon. Azonnal megdicsértem, amint megláttam, de a válaszmosolya nem volt őszinte. Mosolygott, de csak kirakatból, mert a bókra ezt szokás felelni. Talán én bántottam meg azzal, hogy szombaton úgy elrohantam, pedig Jimin nem tehetett semmiről. Ugyanolyan áldozat volt, mint én, aki bekerült a farkasok falkájába.

– Jimin, nincs kedved elmenni suli után az édességboltba? Meghívlak valamire – ajánlottam fel békülésként.

– A cukrászdába? – kérdezett vissza érdeklődve. Annyira izgultam, hogy még beszélni sem tudtam rendesen. – Köszönöm, elfogadom.

Egész nap Jin körül legyeskedtem, hiszen ő is azok közé tartozott, akik a körülményekhez képest normálisak az osztályban, és nem érdemli meg, hogy faképnél hagyják. Jin mellett az iskola világa sokkal egyszerűbbnek tűnt, ő az egészet csak egy intellektuális élménynek látta, amibe pár baráttal vág bele az ember. Furcsa, hogy nem vette észre a kapcsolatok hálóját, az áskálódást, az utálkozást, a törékeny békét, amelyet bármelyik pillanatban szilánkjaira zúzhat egy erős hang.

A cukrászdába tartva sok mindent megtudtam Jiminről. Volt egy ruhamárkájuk, ami nagyon sikeres lett az elmúlt években, az anyukája ugyanis Amerikában tanulta a ruhatervezést, és miután összeházasodtak Jimin apjával, felfuttatta a céget. Ezen kívül Jiminéknek volt még egy rendezvényszervezői cége, ezért is lett jóban Hosoekékkal a családjuk, akik szintén ezzel foglalkoztak, amellett, hogy van egy külön szállodaláncuk. Egészen beleszédültem ebbe a sok összeköttetésbe, a felét nem tudtam megjegyezni, de az hamar világossá vált, hogy az iskolai banda nem véletlenül szerveződött úgy, ahogy. A szülők ugyancsak ismerték egymást, üzleti érdekek kötötték egymáshoz őket, és valószínűleg azt akarták, hogy ezt a hagyományt a gyerekeik is folytassák.

– Szóval te azért bírod Sugát, mert nincs más lehetőséged? A szüleitek miatt?

– Nem. Én azért bírom, mert… – kezdte, de aztán átugrotta a magyarázatot. – A szüleink igazából nem szeretik egymást. Min úr, mint mindenkivel, velünk is kötött egy megállapodást, de mi kibújtunk alóla. Ő úgy akarta, hogy az ékszerei és a ruháink minden szezonban alkossanak egy közös kollekciót, de a szüleim nem akarnak függni tőle, így úgy oldották meg, hogy a megállapodás csak egy szezonra szólt. Azóta van némi feszültség a családjaink között. Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy a bevásárlóközpontban a boltjaink átlósan vannak egymással, mintha folyton figyelnék a másikat.

Félelmetes volt, ahogy ezek háborúztak egymással. Még jó, hogy nem mondtam semmit, amikor Suga apja arról beszélt, hogy bírjam rá az apámat, hogy társuljon vele. Szegény apám, előre sajnáltam, amiért zaklatni fogja az az ember, de elég makacs volt ahhoz, hogy ellent tudjon neki mondani. Ezt a tulajdonságomat tőle örököltem.

– Akkor Suga olyan, mint egy kis keresztapa? – kérdeztem ártatlanul, mire Jiminből hangos nevetés tőrt ki.

– Igen, pont olyan – törölgette az örömkönnyeit. Valamire nagyon beletrafálhattam, de nem rontottam el a hangulatot a kérdéseimmel. Örültem, hogy végre őszinte mosoly játszott az arcán.

Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert délután edzésem volt, de elhívtam Jimint a pénteki meccsre, és valahogy rávett, hogy ígéretet tegyek, Taehyung is eljön, nehogy egyedül kelljen lennie. Lehet, hogy nem volt olyan rossz, mint Suga, de eltanulta, hogyan alakítsa úgy a dolgokat maga körül, hogy azzal előnyhöz jusson.

Tényleg megrémített ez a világ, rengeteget kellett még tanulnom, hogy fájdalom nélkül kiismerjem magam benne.

Jimin:

Jól esett, hogy Jungkook meghívott a meccsére, nagyon reméltem, hogy sikerül beilleszkednie. Taehyung úgy tűnt, igényt tartott rá, bár nagyon reméltem, hogy nem a bosszú céljából. Jungkook nagyot csapott rá, amikor megszívatta a selca versenyen, és Taehyung olyan volt, aki kamatostul adja vissza az ilyeneket. Amikor Sugát kérdeztem, nem mondott semmit, elhárította az egészet azzal, hogy ez Taehyung dolga.

Azért festettem be a hajam, mert változást akartam az életemben. Bátrabb akartam lenni, odaállni Suga elé, és elmondani neki, hogy nem tetszik, ahogy velem bánik, de amikor bementem az iskolába, és kezdésnek megdicsérte a frizurámat, teljesen lefegyverzett. Elszállt minden elhatározásom és csak zavartan mosolyogtam, meg bólogattam, mintha teljesen elment volna az eszem, pedig jogom lett volna ignorálni. Nem voltam a szexjátékszere, akit csak úgy megoszthat a haverjával, főleg úgy, hogy utána még rám haragszik miatta. A magyarázat pedig mi volt? „Nem az a baj, hogy lefeküdtél Hosoekkal, hanem az, hogy én erre nem adtam engedélyt!”. Kiborított. Még, hogy nem adott engedélyt? Akkor mégis ki küldte fel J-hope-ot a szobába? Teljesen érthetetlen volt számomra, hogy mikor mit akar, mintha szándékosan keverne össze.

Még el sem kezdődött a hét, de már halálosan fáradtnak éreztem magam a hétvégi idegeskedés utóhatásaként, és ráadásul még a táncórám is megváltozott. A tanár úr vasárnap este írt egy sms-t, hogy a keddi táncórát ezen a héten hétfőn tartjuk meg, fél órával korábban, mint szoktuk.

A táncteremben izgatott légkör alakult ki, mindenki azt fejtegette, Lee tanár úr miért változtatta meg az órarendünket. Vadabbnál vadabb elképzelések kaptak szárnyra, kezdve azzal, hogy „biztos beakasztott valami nőt”, egészen addig, hogy „amerikai tánc utat szervez nekünk, és erről tárgyal kedden”. Nem hittem, hogy a tanár úr ilyesmit tervezne, arról ugyanis a szüleinknek már rég szólnia kellett volna, és nekem semmit nem említettek otthon. Meg egyébként sem örültem volna túlságosan, ugyanis az angol tudásom valahol az óvodás szinten megragadt, és nem vágytam nonstop égésre a csoporttársaim előtt.

– Sziasztok, fiúk. Elnézést, hogy megkavartam a heti órabeosztást, de holnapra bejött egy fontos fellépés, és nem tudtam máshogy átszervezni – érkezett meg nagy lendülettel a tanár úr. 

Mindig hosszú, laza pólóban volt, szalagokkal, pántokkal, vagy valamivel, ami lóghat a karjain, fekete, balett nadrágban vagy leggingsben, a többi tanárral ellentétben ő a koreográfiákat is táncolta velünk, nem csak a mozdulatokat mutatta meg. Nagyon kedveltem, mert szerény, jószívű és gondoskodó tanár volt, nem olyan, mint az iskolaiak, akik csak hajtottak minket, mint a lovakat, de egy bíztató szót sem tudtak mondani nekünk.

– És ha már úgyis elmarad az óra, nem mehetünk el helyette a tanár úr előadására? – kérdezte Hwanchul, aki folyton nyalt a felnőtteknek.

– Nem, az nem lehetséges – nevetett Lee tanár úr zavartan. Egészen elvörösödött. – Ez egy zárkörű előadás lesz.

– Tuti a csajának nyomja majd – súgta oda a „barátnőjével lesz” elmélet kitalálója a haverjainak, és halkan kuncogtak.

A tanár úr meg sem hallotta az egészet, csak elindította a magnót, és megkezdődött a bemelegítés. Próbáltam ellazulni, és átadni magam a zenének, de engem is furdalt a kíváncsiság, vajon hol szerepel a tanár úr, amiről nem lehet tudni. Persze némi kedveskedéssel és pár ügyes trükkel ki lehetne faggatni a kollégáit, de azért ennyire nem voltam aljas. Egyébként is, úgy éreztem, jó véleménnyel van rólam, és nem akartam lerombolni ezt azzal, hogy utána nyomozok némi buta kíváncsiság miatt.

– Jimin, maradj egy kicsit! – kérte a tanár úr, amikor végeztünk. A többiek büszkén kihúzták magukat, és sajnálkozva néztek rám. Én is éreztem, hogy nem ez volt a legerősebb napom. – Valami baj van? Mintha itt sem lettél volna.

– Elnézést! Többet nem fordul elő – hajoltam meg mélyen, mire a tanár úr hangosan nevetni kezdett, és megpaskolta a hátam.

– Nem dorgálásból mondtam, csak ez nem jellemző rád. Azért kérdeztem, hátha tudok segíteni valamit.

– Nincs semmi baj, Lee tanár úr, csak elkalandoztam. Jobban fogok koncentrálni a következő órán.

A tanár úr megcsóválta a fejét, majd, ahogy mindig szokta, bizalmasan végigsimított a karomon, és utamra engedett. Az első alkalommal nagyon meglepett ez a gesztus, teljesen zavarba hozott vele, aztán rájöttem, hogy ez nála egy megszokás. Az igaz, hogy mással nem láttam, hogy ezt tenné, de ha ezt a bizalmának egy jelének vettem, és nem sértődtem meg érte. Lee tanár úr mindig nagyon segítőkész volt, sok időt és energiát ölt abba, hogy jobb legyek, és ezért nagyon hálás voltam neki.

 Jungkook:

Az ebédlőben arra számítottam, hogy Taehyung nem fog mellém ülni, de velem tartott a sarokba, és intett Sugának, hogy ő is helyezze át a székhelyét hozzánk. Mr. keresztapa erre azonban nem volt hajlandó, olyannyira, hogy nekünk kellett csatlakozni hozzá. A kis elitistát nem lehetett csak úgy rángatni! Mondjuk, így odakerültem a „szent, megközelíthetetlen asztalhoz”, ami nem kis elismerés lehetett a szemében. Vagy egyszerűen csak lusta volt megmozdulni, és inkább minket ugráltatott.

 – Ma is valami ehetetlen mócsingot adnak túlfőzött rizzsel? – kérdezte flegmán Taehyung, mire Suga szélesen elmosolyodott.

– Nem, ma európai menü van.

– Tészta kenyérrel?

– Piskóta csokoládéöntettel.

Taehyung után porzott a talaj, ahogy a konyhásablakhoz futott, és gyermeki boldogsággal vette a kezébe az apró tányért, amelyben a vacsoráját kapta. Még sosem láttam így örülni, úgy tűnt, őt aztán tényleg meg lehet fogni a hasával.

A piskóta finom volt, de túl kevés csokoládét kaptunk hozzá, nem lehetett rendesen meglocsolni, Taehyungot azonban ez nem zavarta, két másodperc alatt betolta az egészet, majd várakozva nézett ránk, mit szöszölünk annyit.

– Ember, nem kértél volna még csokit bele? – kérdezte Suga fáradtan, és kivett a dzsekijének zsebéből egy szatyornyi csokoládétörmeléket.

Taehyung elégedettsége hirtelen a padlóra zuhant, meleg csoki öntet nélkül már csak ropogtathatta az ajándékot, nem tudta felolvasztani őket, hogy több szósza legyen. Én meg csak nevettem, és nem foglalkoztam azzal, mit gondolnak rólam a többiek. Annyira komikus volt, ahogy Suga előhúzta a kabátja zsebéből azt a csomagot. A nagyfiúk pénzt, drogot vagy fegyvert tartottak ott, nem egy összetört csokoládé mikulást. Lehet, hogy a nagy keresztapa még sem volt olyan félelmetes, mint mutatta.

– Kérek repetát! – kapcsolt fel a gondolatizzó Taehyung feje fölött és visszarohant a konyhás nénihez.

Amíg ő azért könyörgött, hogy kapjon még egy adaggal, én elfogadtam Sugától a csokoládét, és megnöveltem az öntetem mennyiségét. Ez az édesség nagyon finom volt, többször adhattak volna ilyet, bár igaz, hogy nem lettem tőle olyan jóllakott, mint egy nagy tányér zöldséges tésztától.

– Nem adnak repetát ezek a szemét boszorkák – ült le letörten az asztalhoz Taehyung. – Pedig a legaranyosabb arcomat mutattam nekik. Szívtelen szipirtyók.

– Majd én megpróbálom – próbáltam felvidítani, és meg sem kellett erőltetnem magam, könnyedén kaptam egy újabb adaggal.

Taehyung nem hitte el, hogy ilyen simán ment. Azt mondtam neki, hogy biztosan azért, mert aranyosabb vagyok nála, de valószínűleg azért babráltak ki vele a konyhások, mert eddig még sosem látták enni, csak a finnyás megjegyzéseit hallgathatták.

Nagyon jól éreztem magam a vacsora közben, Suga és Taehyung jó társaságnak bizonyult, egészen úgy éreztem magam, mintha lennének barátaim. Idővel talán még ezt is elérhettük, ha méltónak bizonyultak rá. Lehet, hogy csak szükség van valakire a csapatban, aki ellene megy a szülők érdekirányított szabályainak? Szívesen vállaltam ezt a szerepet.

Taemin:

Nem hittem el, hogy tényleg újból és újból meghajlok Key akarata előtt. Még az óráimat is el kellett halasztanom azért, hogy kisegítsem a fellépésben. Mert az egy dolog, hogy közös produkcióban táncolok vele, vagy esetleg csinálok neki egy koreográfiát, és teljesen más kategória, hogy ugorjak be a kollégája helyett!

– Miért megyek bele mindig minden hülyeségbe, amit kitalálsz? – kérdeztem, morcosan nézve az új külsőmet a tükörben.

– Mert te vagy a legjobb barátom – ugrott oda mellém, és belecsípett az arcomba. – Ne morogj, mert cuki vagy!

– Úgy nézek ki, mint egy lány.

– Talán, mert ez a lényeg? – forgatta meg a szemét, és maga után húzott a színpadra. – Inkább dicsérj meg, hogy milyen szép sminket kentem fel neked!

– Nagyon ügyes vagy – húztam el a számat, de Key megint nem értette az iróniát.

– Köszi, tudom – díváskodott, és a helyemre tolt. – Aztán ne fukarkodj a csípőmozgással!

A közönségem egyetlen emberből állt, a hely madámjából, aki az egyetlen volt a lebujban, aki nem csak nőnek nézett ki, de az is volt. Színpadi rutinnal is izgultam, és gépiesen mozogtam, pedig a koreográfia nem díjnyertes munka, egyszerű lépések, némi karmozdulattal megspékelve, elég volt egyszer végignéznem a klipet, és már tudtam is.

– Szívecském, ahhoz képest, hogy táncos vagy, én jobban mozgok nálad – savazott a hely arca. A madam nagyon szigorú volt velem, akárhányszor léptem fel itt, Keyt persze agyon dicsérte. Kicsit úgy éreztem, hogy vagy pikkel rám, vagy Kibummal túl elnéző.

– Elnézést, de engem feszélyez ez a szerelés – mutattam végig a szikrázó minimen.

– Miért, nem volt még rajtad magas sarkú? Pedig mintha a múltkor abban táncoltál volna – piszkálódott tovább.

– Az egy sztep cipő volt – világosítottam fel.

– Hát szerintem két centivel pont magasabb volt, mint egy férficipő.

Az őrületbe kergetett az a nő, és oké, hogy tényleg volt már rajtam magas sarkú, mert csak úgy tudtam segíteni Keynek a táncban, ha belehelyezkedtem, de erről neki nem kellett tudnia, és egyébként sem érdekelt, hogy mit gondol a cipőkről.

– Valójában a melltartóra, a szoknyára meg a parókára gondoltam.

– Hogy te milyen hisztis vagy! – igazította meg a feltornyozott frizuráját az önjelölt zsűri egyetlen tagja. – Missy bezzeg nem panaszkodik, pedig minden este ilyenben van.

– Talán azért, mert ez a munkája? – kérdeztem enyhén fejhangon, mire csak tapsolni kezdett a boszorkány.

– Na, ez már elég nőcis volt! Látod?! Megy ez!

Erősen elgondolkodtam azon, hogy lekapom a lábamról a cipőt, és a sarkával szúrom szíven azt a nőt, de Key végül beállt elém, és eltakarta a madam termetes valóját. Kérlelve nézett rám, a műszempillától még szebb és még ártatlanabb tekintettel. Nem tudtam ellenállni neki, bólintottam egyet, és becsülettel elcsajoskodtam a táncot. A madam végül megfelelőnek találta ahhoz, hogy másnap fellépjünk vele.

– A főnököd utál engem – morogtam, miközben fáradtan dörzsöltem le sminket a szememről. Nem elég, hogy egész délután tanítottam, de még rázhattam magam itt is, a madam után ugyanis a többi betévedt táncos is látni akarta a produkciónkat.

– Nem utál – vette ki a kezemből a pamacsot Key, és gyakorlott mozdulatokkal tűntette el rólam a festéket. – Azokkal szokott piszkálódni, akiket szeret.

– Veled nem teszi.

– Mert engem nagyon szeretet – húzta meg a vállát, és a helyére pakolta a holnapi fellépés kellékeit.

Keyhez annyira passzolt ez a hely, hogy nem elég, hogy azonnal megkapta az állást, de azóta itt is ragadt. A kollégái kedvelték, könnyen szerezhetett magának partnert az esteken, bár azt mondta, Missyként még sosem kavart senkivel. Furcsa, de Key kimondottan jól nézett ki nőnek is, élvezte, természetesen hozta a mozdulatokat és a beszédet, mégsem hatott ez a magánéletére. Nagyon lágy, szép vonásai voltak, de munkán kívül férfi ruhákat hordott, és ha azt meg is lehetett mondani róla pár órás ismeret után, hogy meleg, arra senki nem gondolt volna, hogy esténként „nőként” lép fel egy melegbárban.

– Tényleg köszi, hogy beugrassz. Szeretem ezt a koreográfiát, fájna érte a szívem, ha kivennék, mert nincs partnerem hozzá.

– Én vagyok a legjobb barátod, ennyit megtehetek érted.

– Cserébe főzök neked valami finomat. Mit szólsz hozzá? – emelte fel a pénztárcáját, és meglóbálta az aranyláncánál fogva.

Nem elég, hogy élvezte, de még jól is keresett, még az én tanári fizetésem pont arra volt elég, hogy fizessem a számlákat, és legyen mit ennem. Ha nem vállaltam volna be néha plusz melót, lőttek volna a spórolásnak meg a menő ruháknak.

– Elfogadom a felajánlást – mentem bele, hiszen Key istenien főzött.

Az aznapi szakácsom boldogan pattant oda a bejárati ajtóhoz, majd egy utolsó integetést követően elhagytuk végre azt a fülledt, titkos helyet. Odakint már sötét volt, csak a lámpák fénye biztosított némi látóhatárt a sötét, üres parkolóban, Key mégis félelem nélkül vágott át rajta.

– Key! – kaptam a csuklója után, és magamhoz rántottam. Meglepetten nézett rám, nem értve a heves reakciómat, aztán mosolyra húzódott a szája, és pajkos fény csillant a tekintetében.

– Mit szeretnél? – lesett ki a hosszú pillái alól. Nem is lett volna szüksége műszempillára.

– Kapok desszertet a vacsi mellé? – kérdeztem, szorosabbra fonva karjaim ketrecét a teste körül.

– Hát… – harapta be az ajkát, majd még szélesebben mosolygott rám. – Ha jó fiú leszel, és mindent megeszel az utolsó falatig, akkor talán.

Éppen csak egy pillanatra érintette össze az ajkainkat, de az elég volt ahhoz, hogy végigfusson a gerincem mentén a remegés, és kiszabadulhasson a csapdából. Egészen a következő lámpaoszlopig futott, és onnan integetett nekem nevetve.

– Lassú vagy! Húzzál bele, fiacskám, mert nem lesz vacsora!

– Mi vagy te, az anyám? – kiabáltam oda neki, és kocogni kezdtem.

– Ez nem is olyan rossz ötlet – mímelt gondolkodást, majd belém karolt. – Majd a fogaidat is megmosom.

– Tudod, mit moss meg! – morrantam rá. Úgy utáltam, hogy hosszú évek múltán is úgy kezeltek a barátaim, mintha még mindig én lennék a pisis. A francba, Key-el egy idősek vagyunk, miért szívat ezzel?

– Hát, ha nagyon szeretnéd, benne vagyok, bár még nem mondtad soha, hogy erre izgulsz fel. Vegyek fel ápolós kötényt is hozzá?

– Csak azt! – tereltem kellemesebb terepre a beszélgetést, mire Key csilingelően felnevetett.

– Nagyon elrontottalak – csóválta meg a fejét, és apró puszit nyomott az arcomra. – Na, most már tényleg húzzunk bele, mert kilyukad a gyomrom.

Már akkor tudtam, hogy az életem fenekestül fel fog fordulni, amikor elkezdtem vele barátkozni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire kiforgat a jól megszokott rutinomból. Key egy kész rejtély volt, akit még én sem tudtam megfejteni. Néha elgondolkodtam rajta, ő vajon érti-e magát? Lehet, hogy még ő sem.