Aranyháló (1. évad): 4. fejezet: Mit dolgoznak a szüleid?

Jungkook:

Sosem keltem jól, de szombat reggel különösen nehezemre esett még pislogni is. Aludni akartam, Taehyung mellkasa olyan jó párnának bizonyult, ráadásul felháborított, hogy hétvégén nekem időre kellene elkészülnöm. Nem, a hétvégét azért találták ki, hogy a szegény, megfáradt diák pihenjen. Suga sem volt normális, hogy ilyen időpontra rakta a termékbemutatóját.

Taehyung mindent megtett, hogy magamhoz térítsen, puszikkal lepte be az arcom, simogatta a vállam, majd felhúzott, de még a karjában is tovább aludtam.

– Jungkook, kelj már fel! – kérlelt egyre frusztráltabban, de alig tudtam egy percig megtartani magamat, miután elengedett, azonnal eldőltem. – El fogunk késni.

– Miért, mennyi az idő?

– Kilenc.

– Úristen, ilyenkor még mélyen aludni szoktam!

Csak nagyon nehezen sikerült kimásznom az ágyból, görnyedt háttal, zsongó fejjel totyogtam ki a fürdőszobába, és megpróbáltam rendbe fésülni a hajamat. Az arcom nyúzott és nyomott volt, a szemeim könnyesek és aprók, úgyhogy először alaposan megmostam hideg vízzel a képem, hátha felébredek, és kisimulnak a vonásaim. A vizet követte a szappan, a tonik, majd egy kis arckrém is, ruháért azonban vissza kellett mennem a szobába. Taehyung ennyi idő alatt teljesen elkészült, és egy pillanatra meg kellett állnom, hogy minden porcikáját megcsodálhassam. Hihetetlenül menőn nézett ki, a szőke haját elválasztotta, és mintha egy kicsit göndörebbé tette volna, a szép, íves szemeit fekete szemceruzával emelte ki. Fehér pólót és egy fekete, szűk nadrágot vett fel, a vállán hanyagul lógott a bőrkabátja. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen dzsesszesen tud kinézni.

– Tetszik? – mosolyodott el pimaszul, majd az orromra koppantott. – Igyekezz! Késésben vagyunk.

A látvány sokkja alatt bújtam bele a hosszú, fehér-fekete-vörös csíkos pólómba, a laza, hiphopos cuccokban magabiztosabbnak éreztem magam, egyébként sem mondta senki, hogy ki kellene öltözni, Taehyung is utcai öltözetben toporgott az ajtóban.

Taxiba ültünk, mert Taehyung nem volt hajlandó buszozni, és minél tovább utaztunk, annál gyönyörűbb házak követték egymást. Először csak csinos kertes házak, majd díszes villák és végül modern, amerikai épületek magasodtak az égig. Amikor a taxi megállt, és Taehyung fizetett, nem hittem a szememnek. Egy csodálatos ház előtt álltunk meg, hatalmas parkosított zöldövezettel, márványszökőkúttal, az egész úgy nézett ki, mint azok az európai kastélymúzeumok, ahol korábban arisztokraták, hercegek, meg trónörökösök laktak.

– Itt belépőt is szednek? – kérdeztem Taehyungot, aki nagyon jól szórakozott a zavaromon. Annyira slamposnak éreztem magam, öltönyt kellett volna felvennem, vagy frakkot, de legalább egy inget, és nem a leglazább, legutcaibb ruháimat. Nem értettem, Taehyung miért nem figyelmeztetett. Bizonyára azt akarta, hogy beégjek.

A srácok a teraszon beszélgettek, Jin már messziről integettek nekünk. Ők mind letisztult, elegáns ruhákban voltak, fekete-fehér ingek, pulcsik, sötét nadrágok, Sugán például egy fekete, nagykarimájú kalap díszelgett, ami nagyon jól állt neki. Tisztára idiótának éreztem magam, Taehyung meg csak szélesen mosolygott, mintha ez lenne élete legjobb napja.

– Mi van, hosszú volt az éjszaka? – pacsizott le a házigazda a legjobb barátjával.

– Csak Jungkook nem tudott felkelni – adott magyarázatot a szólított, majd a többieknek is köszönt. Én aprót biccentettem, nem tartoztam igazából hozzájuk, így azt sem tudtam, mi a bevett köszönés a csapatban.

A kezdeti idegességem aztán egy csapásra elszállt, amikor megláttam a vitrinek mögötti felszereléseket. Azonnal rátapadtam az üvegre, és mohón faltam a látványt, minden információ, adat, leírás és dátum érdekelt a kütyükkel kapcsolatban. A legtöbbről eddig még csak olvastam, hogy megpróbálják létrehozni őket, de úgy tűnt, már sikerült is.

– Érdekel az elektronika? – kérdezte egy öblös, mély hang.

Azonnal felkaptam a fejem, és egy magas, világos hajú férfival találtam magam szemben. Nagyon határozott, erős aurát árasztott magából, az arca csupa kimértség, tapasztalat, a testtartása és a gesztusai mégis bizalmat mutattak. Hirtelen egy sas jutott eszembe róla, amely kecses és gyönyörű, de ugyanannyira veszélyes is, valahogy ösztönösen tartani kezdtem tőle.

– I-Igen, uram – dadogtam, és tettem egy lépést hátra.

– Nem láttalak még. Csak nem te vagy a fiam új osztálytársa? – kérdezte továbbra is mosolyogva. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy érett ember mosolya, vagy inkább egy ragadozóé.

– Jeon Jungkook vagyok, uram.

– És mivel foglalkoznak a szüleid, Jungkook? – Hirtelen úgy éreztem, mintha a férfinak lenne valamilyen furcsa, mágikus képessége, amivel beszédre késztet. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna hazudni neki.

– Lámpákkal.

Lekicsinylő mosoly jelent meg a szája szélén, mintha szégyellnivalót mondtam volna, és ez feldühített. Nagyon büszke voltam az apámra, még a hírekbe is bekerült, mint a legjobb feltörekvő üzletember, a nagypapa poros, apró butikjából egy hatalmas vállalkozást csinált. Ez az arrogáns, ijesztő pasas biztosan már a palotájába született. Nem hagytam, hogy bárki kinevesse a tehetséges, szorgalmas apámat.

Csak egy pillanatra lestem oldalra, de azonnal megakadt a tekintetem az ismerős kiképzésen, biztos voltam benne, hogy nem lövök félre.

– Pont olyanokkal, mint ami ott van – intettem a fejemmel az egyik asztalon álló olvasólámpára, anélkül, hogy elfordultam volna. Nem néztem közvetlenül a férfi szemébe, képtelen voltam rá, de az orra felett vibrált a tekintetem, nem akartam, hogy könnyű esetnek találjon.

– A JJ lámpák? Micsoda meglepetés! Apádról jókat mondanak az üzleti világban, de úgy hallottam, nehéz tárgyalni vele, nem akar közösködni senkivel. Pedig a gyógyászati izzói jó szolgálatot tennének az óráinkban. Nem gondolod?

– Ezt vele kell megbeszélnie – néztem most már el, nem akartam bajba sodorni apát, és egyre nehezebb volt állni a férfiból áradó aurát.

Kissé megugrottam, amikor egy kéz ért a vállamhoz, majd egy kar fonódott körém, és megcsapott Taehyung kellemes, édeskés parfümjének illata. Hirtelen Jin is mellém került, mintha védeni akarna, kicsit úgy éreztem, mintha egy hatalmas sereg gyűlt volna fel a hátam mögött, pedig csak ketten voltak.

– Hogy van, Min úr? – Taehyung hangjából úgy következtettem, mosolyog a férfira. Tehát az úr Suga apja volt. Hasonlítottak is, mind a kettőjükben olyan parancsoló, határozott erő lappangott, ami született vezetőkké tette őket.

– Remekül. És te, Taehyungie, hogy vagy mostanság? Hallottam, hogy te is beköltöztél a kollégiumba. Olyan jó az a hely, hogy ilyen könnyen elhagytad az otthoni fészket?

– Dehogy is, uram. Szörnyű. Nem adnak enni – panaszkodott a szobatársam. Hihetetlen, hogy milyen könnyedén csevegett, mintha csak egy osztálytársunkkal találkoztunk volna.

– Pedig benned bíztam, hogy hazacsábítod a fiamat.

– Nem kell engem elcsábítani sehová. Ha lesz okom rá, majd hazajövök – jelent meg a kis sas, és az apja mellé állt.

Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítottak. Nem külsőleg, mert az arcuk teljesen eltért, a férfinak élesebb vonásai voltak, markáns orra, szögletes arccsontja, és a fia helyett ő világosította ki a haját. A tekintetük azonban félelmetesen összepasszolt, elég volt azt nézni, és minden tudtál arról, honnan jöttek, mit gondolnak a világról, és hol helyezkednek el a ranglétrán.

– Hosoek, jó látni – köszöntötte Min úr az érkezőket. Hosoek és Jimin mindketten kis tálkákat szorongattak, gyümölcsökkel és sajtokkal megpakolva. – Nemrég beszéltem a szüleiddel. Nagyon el vannak keseredve, hogy még mindig azt az primitív, utcai táncot preferálod. Miért nem választasz inkább olyan kecses, művészi ágazatot, mint Jiminie?

Jimin rögtön zavarba jött, Hosoek meg elintézte az egészet egy jó kedélyű nevetéssel, nem értettem, hogyan tudtak ilyen természetesek lenni Min úr közelében. Én biztosan megesküdtem volna, hogy azt fogom csinálni, amit kért, a hangjában annyi befolyás érződött, mintha már régóta a markában tartaná Hosoek sorsát.

– Apa, azt tanítottad nekem, hogy amit csinálunk, abban legyünk sikeresek. Hosoek több versenyt megnyert hiphop kategóriában. Ez tiszteletreméltó – szállt vitába az apjával Suga. Ugyanolyan kelletlen volt a tartása és az arckifejezése, mint az iskolában, de a hangja erősebben csengett. Hihetetlenül bátornak gondoltam, amiért képes ellent mondani az apjának. Ilyen félelmetes embernek én még a szemébe sem tudtam nézni.

– Az elítélendő dolgokban nem kell kiemelkedőnek lenni – jegyezte meg a férfi, a hanghordozása könnyed volt, mintha nem esne nehezére semmi.

– Gyere, Jungkookie! – húzott el Taehyung, és az asztalok felé terelt. – Nagyon finom ez a pástétom.

Nem értettem, miért szakított el onnan, figyelni akartam, hogyan alakul a beszélgetés, és nem voltam olyan gyáva nyúl, hogy ne bírjam ott sokáig. Bántott, hogy ilyen gyengének tartott. Vagy egyszerűen csak úgy érezte, hogy a kívülálló ne kotnyeleskedjen bele a nagyok dolgába?

– Minek álltál le beszélgetni Yoongi apjával? Ugye nem mondtál neki semmi fontosat? – kérdezte idegesen.

Felhúzott a viselkedése. Miért játszotta a hős megmentőt, amikor ő is ugyanolyan volt, mint Suga apja? Ott mindenki olyan volt. Információk, elcsípett mondatok, mindent csak az érdek irányított, a tudás csupán arra kellett, hogy azt felhasználhassák mások ellen.

– Nem kell a segítséged. Te is pontosan olyan vagy, mint ő.

Taehyung azonnal megsértődött, elkapta tőlem a kezét, és dühösen villogó szemekkel vágta az arcomba:

– Bocsánat, hogy segíteni akartam.

Hamar elviharzott, és nem is marasztaltam volna, dühös voltam rá, és magamra is, amiért ennyire belecsavarodtam a világába. Folytonos harcot vívtam az érzéseimmel, az egyik pillanatban megbíztam Taehyungban, és elhittem, hogy van egy jó oldala, és őszintén érdeklődik irántam, a másik pillanatban pedig el akartam taszítani, és messze futni tőle, hogy nehogy bánthasson. Ez az egész társaság olyan mérgezőnek és álszentnek tűnt, szép ruhák, kedveskedő gesztusok, illedelmes kifejezések, de az álca mögött mind egy mérges kígyó volt, ami alig várja, hogy beleharaphasson az ellenfelébe.

Hiába késtünk, a befolyásos vendégeknél nem lehetett később érkezni, és még csak nem is szégyellték magukat, büszkén léptek be a kiállító terembe, mintha pontosan érkeztek volna. Suga apja erre azonnal az alaksorba terelt minket, hogy ne rontsuk a levegőt, de nem is bántam, hogy nem kell néznem a képmutatást. A személyzet egy pihenőszobába kísérte a csapatunkat, majd diszkréten magunkra hagytak.

A „játékteremben” a krémszínű kanapékat a falhoz tolták, a hifi mellett bárpult tárolta a behűtött italokat, a szoba közepén egy hatalmas billiárdasztal foglalt helyet. Jin és Hosoek azonnal a dákók után nyúltak, és játszani kezdtek. Taehyung és Suga a fotelhez mentek, és elmélyülten társalogni kezdtek valamin. Én Jimin mellett tébláboltam, és megpróbáltam megérteni a játékszabályokat. Még sosem billiárdoztam, de nagyon érdekelt.

– Igyatok, srácok! – töltött ki whiskyt Suga csinos kristálypoharakba. Elvből visszautasítottam volna, de nem akartam gyávának tűnni, így magabiztosan lehúztam, amint a kezembe került.

Majdnem megfulladtam, az alkohol azonnal elszorította a torkomat, a szemem könnyezni kezdett, és borzasztóan meleggé vált az arcom, a többiek meg csak röhögtek rajtam. Annyira megalázó volt, nem győztem szidni magam, majd Taehyung kólát öntött a poharamba, hogy kortyolgassak belőle.

Közben előkerült egy ezüst cigarettatartó is, ami sodort rudakat tartalmazott, és hamar gazdára találtak a kenderrel kevert dohánylevelek. Taehyung az ölébe húzott, és a hátamat simogatta, majd a számhoz érintette a szűrőt, de megráztam a fejem. Az ital egy dolog volt, de a fű már sokkal komolyabb. Az ilyenért börtönbe küldik az embert.

– Hagyjad, Taehyung! A kisfiúk nem szívnak ilyet…

Majd én megmutatom neked, hogy ki a kisfiú! – paprikázott fel a beszólása, és Taehyung csuklója után nyúltam, hogy beleessek a mámor csapdájába.

Mivel még sosem cigiztem, azonnal köhögni kezdtem, a füst végigmarta a torkom, és összeszorította a mellkasomat, de nem adtam fel, be akartam bizonyítani a fiúknak, hogy érek annyit, mint ők, és újabb slukkot szívtam. A harmadik azonban már végleg kifogott rajtam, zúgott a fejem, és az ablaktalan helyiség túl füllednek és levegőtlennek tűnt ahhoz, hogy még egy adag füsttel nehezítsem a dolgomat.

Taehyung öle kényelmes volt, ahogy a nyakamon sikló nyelve is jól esett, minél közelebb húzott, én annál odaadóbban simultam hozzá. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy nem vagyunk egyedül, éhesen kínáltam fel neki az ajkaimat, és nem akartam itt megállni. Többet akartam, hogy az ujjai bekússzanak a pólóm alá, hogy újra és újra olyan élvezetben részesítsen, mint éjjelente, hogy egészen a magáénak tudhasson.

Az érzékelésemmel volt némi probléma, csak részletek maradtak meg abból, hogy felmentünk a felszínre, és eltűntünk az egyik fürdőszobában. Képek villogtak előttem, egy mosdókagyló, vajszínű csempe, Taehyung hajának mézszőkéje, kék fogkefe, a saját, vörös arcom a tükörben, szívásnyomok a vállamon, majd a fehér mennyezett.

Arra tértem magamhoz, hogy valaki vizet locsol az arcomra, és egyszerre fázom és fűt valami tomboló erő belülről. A fürdőszoba padlóján ültem, Taehyung karjában, és valószínűleg elájultam, vagy megszédültem, mert pontosan úgy éreztem magam, mint amikor az egyik iskolai fellépésen legyűrt a napszúrás.

– Jól vagy, Jungkook? – kérdezte Taehyung aggódva, és segített felállni.

Kellett még pár perc, hogy rendbe szedjem magam, az egész világ forgott, a végtagjaimból kiszökött az erő, és veszettül kavargott a gyomrom.

– Fáj a hasam – nyögtem sírós hangon, és nagyon jól esett, amikor Taehyung szorosabban ölelt.

– Menjünk vissza a fiúkhoz! Hozatok neked valamit enni. Biztos beütött a whisky, meg a varázscigit se bírod.

– Varázs mit? – kérdeztem kábán, és amint kiléptünk a folyósra, megint képszakadás történt.

Sötét faburkolat, fényes lépcsőfokok, narancsszínű lámpák, a billiárd asztalon táncoló színes golyók, éneklő hangfalak. Éreztem magamon Taehyung meleg, biztonságot nyújtó karjait, és az étel ízét a számba, de mintha nem is én nyeltem volna, a dolgok csak úgy megtörténtek velem. Amikor eldőltem a kanapén, és Taehyung mellém feküdt, nagyon jól esett az alvás.

Jimin:

Amikor Taehyung és Jungkook eltűntek, én sem bírtam már a véremmel, lassan megközelítettem Sugát, és végigsimítottam a karján. Olyan rég voltunk együtt, érezni akartam a vadságát, a szenvedélyét, a nyers törődését.

– Menj fel a szobámba! – morogta a fülembe, és én azonnal teljesítettem a parancsát.

Szerettem a lakosztályát. Egyszerű volt, letisztult, mégis sugás. Egy hatalmas, királyi franciaágy, könyvespolcok, plazmatévé, egy íróasztal, rajta katonás renddel. A szekrényekben emlékek és kacatok helyett iratkötegek, a cégük korábbi kimutatásai, grafikonjai, könyvelései, minden, amit Suga úgy imádott. Üzletember akart lenni, olyan kiváló, mint az apja, így sokszor akkor is a céget akarta megismerni, amikor nála voltam. Leültetett a tévé elé, vagy bekapcsolta nekem a videó játékot, amit ő sosem használt, hogy nyugodtan figyelhessen a számokra és az adatokra.

Hozzá képest én egy vesztes örökös voltam, pedig egyszer nekem is át kell majd vennem a szüleim vállalkozását. A Price’s Joy nagy márkává nőtte ki magát, több boltunk volt ország szerte, a legnagyobb a gangnami bevásárlóközpontban, ami csak tíz percre volt a sulitól, és bármikor beugorhattam oda a barátaimmal, hogy költsük a pénzt. Érdekeltek a ruhák és a divat, és mivel én voltam az idősebb fiú, nekem szánták a nagyobb céget, és az öcsém kapta meg a rendezvényszervezőit. Pontosan ezért, anyám lányt szeretett volna, mert azt mondta, a nők jobban értenek ahhoz, hogyan tegyenek boldoggá másokat, de végül öcsém született, és őt kellett jó rendezvényszervező örökössé formálni. Szegény öcsémet alig láttam, már ötödik osztályos kora óta Amerikában járt iskolába, és a nagynénémmel élt, mi csak a szünetekben találkoztunk, pedig korábban elválaszthatatlanok voltunk. Velem ellentétben ő tökéletesen beszélt angolul, könnyen barátkozott, jól értett ahhoz, hogyan kommunikáljon idegenekkel, és sokkal jobban passzolt hozzá az üzleti élet, mint hozzám.

Nagyot dobbant a szívem, amikor nyílt az ajtó, legszívesebben Suga karjaiba vetettem volna magam, de visszafogtam a vágyaimat. Nem szerette, ha túlságosan ragaszkodtam, hiszen nem voltam se a párja, se a barátja, csak a szeretője, akit megtűrt maga mellett.

– Hol van Suga? – kérdeztem a belépő Hosoekot.

– Én jöttem helyette – hangzott a válasz, és J-hope az ajkamra mart.

Nem örültem neki, én Sugával akartam kettesben lenni, és nem vele. Erre ő is hamar rájött, és erőszakosabban csókolt, próbálva felkelteni bennem a vágyat. Vele a szex egészen más volt, mint Sugával, nem rossz, mindig élveztem, de egy dolog nagyon hiányzott ilyenkor belőlem, a rajongás. Kedveltem Hosoekot, de nem éreztem iránta semmit. Sugát meg… Már nagyon régóta tudtam, hogy javíthatatlanul belezúgtam, még akkor is, ha ez mocskos és elítélendő. Ha kitüntetett a figyelmével, vagy megdicsérte a ruhámat, úgy éreztem, madarat lehetne fogatni velem. A legkisebb kedves gesztusával is le tudott venni a lábamról.

Hosoek erősen lökött le az ágyra, és egy percre sem hagyott levegőhöz jutni, a marka a csuklómra szorult, a nyelve szüntelenül dörzsölte az enyémet. Az italtól, és attól a pár slukktól, amin megosztoztunk Jinnel, hamar együttműködővé váltam, és kábultan hagytam, hogy az ölébe húzzon, és egyenletesen mozgasson magán. Bele sem gondoltam abba, hogy mit csinálok, csak akkor ért a felismerés, amikor visszamentünk a játékterembe, és Suga sötét szemei keresztülszúrtak.

Jin elrohant egy kancsó hideg vízért, hogy megitathassák a kómás Jungkookot, szegénynek nem úgy alakult a buli, ahogy tervezte. Éreztem, hogy hibát követtem el, mégsem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Suga ráadásul úgy tűnt, Hosoekra nem haragszik, csak rám.

– Yoongi… – kezdtem, mire a szólított úgy fordult felém, mintha beleharaptam volna.

– Ki mondta neked, hogy így hívhatsz?

– Bocsánat, Suga.

– Suga? Maximum Min hyungnim.

Pontosan értettem, mit akar ezzel mondani. Lefokozott engem. Olyan lettem, mint Jungkook, próbaidős, valószínűleg ezt a büntetést szánta nekem, amiért… Miért is?

– Hyungnim… Miért? – léptem oda hozzá, de ekkor az asztal széléhez lépett, és onnan ütötte el a fehér golyót.

Hiába próbálkoztam, nem akart velem beszélgetni, így a szoba sarkába vonultam, és onnan figyeltem a játékot. Jin, miután kitöltötte a vizet Jungkooknak, azonnal babusgatni kezdett, azt hitte, azért vagyok szomorú, mert senki nem játszik velem. Jin annyira ártatlan volt, nem értettem, mit keres a közelünkben, és miért van olyan bizalmi kapcsolatban Yoongival. Ő szinte az elejétől fogva Yoonginak hívhatta, nem vonatkozott rá semmilyen szabály, könnyen a barátjának mondhatta magát.

– A következők mi leszünk Jiminie-vel – informálta a többieket Jin, mire Suga ajkán ördögi mosoly rajzolódott ki.

– Jimin nem akar játszani.

– Ne parancsolgass már, Yoongi! Az előbb beszéltük meg, hogy játszani fogunk.

– Tényleg? – fordult felém a házigazda. – Tényleg játszani akarsz, Jimin?

– Nem – sütöttem le a szemem, és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet.

– Látod? Én mondtam – nevetett fel Yoongi, és a lyukba lökte az utolsó golyót. Könnyedén legyőzte Hosoekot.

Jungkook:

Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem magam, mintha valaki betett volna a mosógépbe, és még ki is centrifugált volna. Elhatároztam, hogy soha többé nem iszom egy korty alkoholt sem, a cigarettáknak pedig még a szagát is elkerülöm. Egyébként is sportember voltam, bele sem szabadott volna szívnom abba a borzalomba.

– Jól vagy, nyuszi? – simított végig az arcomon Taehyung.

– Hagyjál békén! – ütöttem el a kezét. – Miattad lettem rosszul.

Minden haragomat, amit magam iránt éreztem, rá vetítettem ki. Őt okoltam, hogy megkínált, hogy megcsókolt, aztán kikísért a mosdóba, pedig én fogadtam el, én csókoltam vissza. Egyszerűen csak nemet kellett volna mondanom, kiállni az elképzeléseim mellett, de túl gyáva voltam, és túlságosan féltem attól, hogy kivetnek maguk közül.

– Menjünk ki a levegőre! Hátha attól kitisztul a fejed – húzta el a száját Taehyung, és felsegített a kanapéról, de leráztam magamról a karját, és egyedül mentem.

A kert hatalmas volt, művészien megtervezett, gondosan karbantartott, a fiúk Suga kutyáival játszottak. Az állatok nem zsongtak a gazdájuk körül, valószínűleg nem foglalkozott velük igazán, csak megkapta őket, mint minden gazdag gyerek. Nekem meg még egy háziállatom se volt soha, mert a szüleim szerint nem voltam elég érett hozzá, hogy a gondját viseljem. Pedig úgy szerettem volna, ha felelős lehetek valakiért.

Ahogy a padon ülve a fiúkat néztem, egyre kevésbé értettem, mit keresek én a közelükben. Mind annyira arrogánsnak és mérgezőnek tűnt. Nagyon jól tudták alakítani a kedves, érdeklődő barátokat, de bármelyik a szakadékba lökött volna, ha ebből érdeke származik. Még Jimin és Jin is megfertőződött, az előbbi láthatóan függött Sugától, a másik pedig túl naiv és befolyásolható volt.

– Jimin, te miért lógsz Sugával? – szegeztem neki a kérdést, amikor leült mellém.

– Hogy én? – nevetett fel, majd az említett személyre emelte szomorú, fekete szemeit. – Én sem tudom. Talán, mert bírom? – Nem mondta, kérdezte.

Nem akartam én is így végezni, Taehyung bábjaként. El kellett szakadnom tőlük, ha kellett, erővel.

Magabiztosan indultam meg a kovácsoltvas kapu felé, búcsú nélkül távozva, úgysem tartoztam nekik semmivel, de Taehyung utánam futott, és megragadta a karom.

– Hová mész?

– Mi közöd hozzá? – támadtam rá. – Nincs köztünk semmi. Azt sem értem, miért bíztam benned eddig. Biztosan az egész jófejséget is azért csináltad, mert poén. Vagy fogadtatok? Mennyit ér a barátságod?

– Te meg mi a faszról beszélsz? – kapta fel a vizet. – Hallod magad?

– Menj a picsába!

Úgy terveztem, hogy eltrappolok az első taxihoz, a kolihoz vitetem magam, aztán bebújok az ágyamba és ott duzzogok tovább, de Taehyung teljesen rám tapadt. Végül már annyira elegem lett belőle, hogy egyszerűen kilöktem az autóból az iskola előtt, majd megkértem a sofőrt, hogy vigyen el a buszállomásra.

Helyváltozás kellett. Idő, hogy gondolkodjak, és némi megerősítés arról, hogy nem vagyok egyedül. Van még hová visszamennem, vannak emberek, akik gondolnak rám, és akik segítenek, hogy mit tegyek.

Hiányoztak a barátaim. A régi idők, amikor együtt lógtunk, hülyéskedtünk, szívattuk az osztályban a lányokat, és azok az esték, amikor a fűben feküdtünk, és a jövőről beszélgettünk.

Annyira izgatott voltam, hogy újra láthatom őket, hogy a távolsági buszon alig bírtam nyugton lenni. Mindent elképzeltem, ahogy megdöbbennek, majd lepacsizunk, és mindenki egyszerre kezdi el mesélni, hogy mi történt vele. Szinte hallottam, ahogy szidják a gazdagokat, és elviccelik az egészet. Szerettem, hogy velük az élet nem volt bonyolult és nehéz, mindenben rá tudtak mutatni a pozitívumra.

Ahogy sejtettem, a pályán találtam őket. Ugyannál a rámpánál ültek, ahol régen, és pontosan az a megrökönyödés játszott az arcukon, amit vártam.

– Sziasztok, srácok! – pattantam oda, és kezet nyújtottam a pacsira.

– Nézzenek oda, ki dugta ide a képét! – szólalt meg a bandavezér. – Gazdagéknál túl tiszta volt a levegő, vagy mi van?

– Inkább mocskos – csóváltam meg a fejem, és visszaejtettem a kezem. Úgy tűnt, nincsenek jó hangulatban. – Az agyamra mennek. Elegem van belőlük.

– Nem vagy elég gazdag hozzájuk? Pedig a tandíjad a szüleim egész évi fizetése. Jól megy.

Nem értettem, mire ez a támadás. Csak azért, mert az apám tehetséges volt, és beindult az üzlete, attól én még nem lettem más személy. Azt hittem, a képmutatás, és a külsőből, meg a szülők foglalkozásából való következtetés Taehyungék világához tartozik, de úgy tűnt, tévedtem. Mindenhol ugyanolyan felszínesek voltak az emberek. És én még azt hittem, hogy ezek a srácok valaha is a barátaim voltak!

Csalódottan és letörten szálltam vissza a buszra, és behúztam a függönyt, hogy a járókelők ne lássák a könnyeimet. A fülemben csengtek az egykori barátaim utolsó szavai: „Már hozzájuk tartozol.” „Húzz innen, gazdag fiú!” „Hogy nem sül le a bőr a pofádról, te felvágós kis köcsög!” Tévedtek. Nem tartoztam a luxusvilágba, de már a régi barátaiméba se. Nem tartoztam sehová. Teljesen egyedül voltam.