Aranyháló (1. évad): 2. fejezet: Ismerkedés

Jungkook:

Szerettem volna úgy időzíteni a dolgokat, hogy már nyakig felöltözve, mentálisan felkészülve, és mindenekelőtt ébren legyek, amikor Taehyung felébred, de az élet nem kedvezett nekem. Olyannyira nem, hogy egészen pontosan Jin kopogása riasztott fel. Azonnal a telefonomért nyúltam, már fél három is elmúlt, Jin valószínűleg az órai anyagot hozta át, én meg pucéran feküdtem az ágyamban, Taehyunggal összegabalyodva a takaró alatt.

– Taehyung! – ráztam meg az alvótársamat. – Taehyung, ébredj! Itt van Jin.

– Na és? – ráncolta össze a homlokát az ébredő, és átfordult a másik oldalára. – Akkor engedd be!

– De meztelenek vagyunk. Azonnal öltözz fel!

Úgy tűnt, mintha Taehyungot különösebben nem zavarná, ha Jin megtudja, hogy együtt töltöttük az éjszakát, de én nem akartam, hogy kiderüljön. A legjobb az lett volna, ha meg sem történik a dolog, de ez ellen már nemigen tehettem semmit.

Miután kigurítottam Taehyungot az ágyból, magam köré csavartam a takarót, és az ajtóhoz rohantam.

– Egy pillanat! – szóltam ki, és beslisszoltam a fürdőszobába. A szárítóról lekaptam egy fehér pólót és a focis melegítőnadrágomat, a kezemmel gyorsan átfésültem a hajam, majd a biztonság kedvéért még egy pulcsit is felvettem, nehogy kivillanjanak a szívásnyomok a bőrömön. Ha csak rájuk néztem, beleborzongtam az emlékekbe. Hogy lehettem ilyen idióta? Hogy engedhettem neki azonnal? És hogy élvezhettem ilyen mocskosul?

– Szia, Jin. Bocsi, hogy fáradnod kellett miattam – engedtem be a vendéget. Taehyung már az ágyán ült, törökülésben, elragadóan mosolyogva.

– Semmiség az egész – legyintett az osztály egyik legjobbja, és letette a füzeteket az ágyamra. – De azért ne szokjatok rá a lógásra! – fedett meg minket.

– Hosszú volt az éjszaka – informálta Taehyung, mire vállon csaptam, amikor elhaladtam az ágya mellett. – Hé! – háborodott fel azonnal. – Átjöttél a vonalon!

– Milyen vonal? – kapkodta a fejét Jin, de inkább nem avattam be. Minél többet beszéltünk olyan dolgokról, amelyben Taehyunggal közösen szerepelünk, annál nagyobb lett az esélye annak, hogy kitudódik a titok.

Jin azt mondta, szívesen nálam hagyja a füzeteket, de nem szerettem tartozni senkinek, így inkább marasztaltam, és nekiálltam a körmölésnek. Taehyungot nem érdekelte a tananyag, mintha kívülről tudna mindent, vagy elég lenne a tankönyv, hogy jó dolgozatot írjon. Mondjuk, azt is nehéz volt elképzelni, hogy könyvet venne a kezébe. Majdnem minden tantárgyat emelt szinten vettünk, ez hamar leesett, mégis csak elit az iskola, ráadásul az egyik legjobb az országban, a tanárok sokat követeltek tőlünk. Taehyung sem hülye. Biztos voltam benne, hogy vannak dolgok, amikhez nagyon ért, például, hogy hogyan vágjon át másokat, hogyan kegyetlenkedjen a gyengébbekkel, és miképp hitesse el mindenkivel az iskolában, hogy ő egy ártatlan, kedves fiú. Persze, ezekre a képességekre is szüksége lehet az embernek, de én nem hittem abban, hogy az ilyen viselkedés célravezető.

– Köszönöm, Jin – adtam át az utolsó füzetet is a megmentőmnek. Alig fél óra alatt sikerült lemásolnom az összes oldalt, és még a kezem se görcsölt be.

– Semmiség – mondta, majd hirtelen a fejéhez kapott. – Majdnem elfelejtettem mondani, Suga üzeni, hogy meg vagytok hívva a szombati termékbemutatójára.

– Az most lesz? – szólt bele Taehyung is a beszélgetésbe.

– Milyen termékbemutató? – kíváncsiskodtam. Nem tudtam, hogy Sugának saját márkája van.

– IT cuccok – magyarázta Taehyung. – Nemrég társultak be egy ilyen céghez, annak lesz a termékbemutatója. Főleg játékokhoz kapcsolódó cuccok.

Azonnal felcsillant a szemem. Engem könnyen le lehet venni a lábamról, ha számítógépes játékokról van szó, imádom a mászkálós, lövöldözős játékokat, de a Tekken szériában is veretlennek számítok. Legszívesebben egész életemben ezzel foglalkoztam volna, de a szüleim azt mondták, ebben nincs jövő, valami olyat kell tanulnom, ami kézzelfogható eredménnyel jár.

– Ott leszünk – biztosítottam Jint. Nem tudom, miért beszéltem többes számban.

– Oké. Átadom. Illetve, holnap ti is meg tudjátok neki mondani. Aztán el ne késsetek! – nevetett fel dallamosan és engedte, hogy kikísérjem.

Elég volt csak egy pillanatra Taehyungra néznem, és azonnal az arcomba futott a vér, azokkal a hatalmas, igéző szemeivel engem mustrált, és érzékien harapdálta a száját, mintha bármelyik percben képes lenne felfalni.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni a létezését.

Befeküdtem az ágyba, és az ölembe vettem a laptopot, még a fülest is bedugtam, nehogy halljam, ha hozzám szólna. Először arra gondoltam, utána olvasok egy kicsit a sejteknek, hogyha engem feleltetnének biológiából, ne süljek fel, de aztán inkább youtube-on szörföltem. BMX-es videókat néztem, azokat, amiket régen a barátaimmal napi rendszerességgel lestünk. Hiányoztak. Itt, ebben az új iskolában Jin volt az egyetlen, akiben megbíztam, a többiek ijesztőnek és alakoskodónak tűntek, senki nem törődött a másikkal, mindenki csak az érdeket kereste. Szerettem volna visszamenni a régi sulimba, és őszintén nevetni a többiekkel, de nem tehettem. A szüleim rengeteget munkálkodtak azért, hogy bekerüljek ide, és ha egyszerűen feladom és lelépek, veszendőbe megy minden fáradozásuk.

Bosszús mosolyt villantottam a képernyőnek, amikor megéreztem Taehyung kezét a vállamon, de már csak azért sem mentem arrébb, nehogy már még el is férjen! Legszívesebben újra lelöktem volna a földre, de inkább csak ignoráltam. Belekattintottam egy negyed órás videóba, hátha megunja, hogy levegőnek nézem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem ilyen fából faragták. Alig telt el öt perc, odanyúlt a klaviatúrához, és témát váltott. Deszkások trükköztek a rámpákon, mire gúnyosan felszisszentem.

– Utálom a deszkásokat. Bunkók.

– Már miért lennének azok? – húzta ki az egyik zsinórt a fülemből Taehyung.

– Ez a tapasztalatom.

– Csak nem felültetett az egyik?

– Kapd be! – vetettem oda, és vissza akartam tenni a fülest, de Taehyung gyengéden megfogta a csuklómat, és megállította a mozdulatot.

Mérgesen néztem fel rá, készen arra, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, mire kaptam egy gyors csókot. A szívem hevesen kalapált, a testem kimelegedett, Taehyung ajka olyan puha, és olyan forró volt, hogy menten elolvadtam tőle.

– Szóval bringával nyomultál – súgta a számra, majd kicsit arrébb lökdösött, és kényelmesen elhelyezkedett mellettem. A karja befurakodott a fejem alá, de így sokkal kényelmesebb volt, mintha párnát tettem volna oda. – És a bringásoknak utálni kell a deszkásokat, vagy mi?

– Nem, de mindig elfoglalták a pályát, és elzavartak, ha oda akartunk menni.

– És melyik gangbe tartoztál?

– Semelyikben. Csak nyomultunk a srácokkal suli után.

Taehyung nem kérdezősködött többet, csak kattintgatott a videók között, és néha hozzáfűzött valamit a trükkökhöz. Nem értettem, miért meséltem neki magamról. Semmi köze nem volt hozzá, ráadásul féltem, hogy ez is csak a tervének egy része. Minél többet megtud rólam, annál jobban vissza tud csapni a selcás esetért. Biztos voltam benne, hogy nem felejtette el, és nem bocsát meg csak azért, mert lefeküdtem vele az éjjel.

– És nem akartad sohasem kipróbálni, milyen a deszkázás? – kérdezte hirtelen.

– De, csak a fiúk nem örültek volna neki.

– Akkor megtanítalak – pattant ki az ágyamból, majd bemászott a sajátja alá. Amikor újra felbukkant, kicsit porosan, de szélesen mosolyogva szorított egy deszkát.

Meglepett, hogy Taehyung valaha sportolt. Nem olyannak tűnt. Csontos volt, nyúlánk és vékony, és bár a finom, bársonyos bőre alatt megbújt némi izom, nem volt olyan sportos, mint én. Őt valahogy úgy képzeltem el, mint egy kisherceget a palotában, aki ki sem mozdul a szobájából, és napokig képes a televízió meg a konzol előtt ülni.

– Na, jössz? – kapta fel a kabátját. – Jó idő van. Mutatok pár trükköt.

Kikapcsoltam a laptopot, és lassan belebújtam a cipőmbe. Belül nagyon lelkes lettem, de kívülről nem mutattam semmit, féltem, hogy visszaélne vele. Nagyon könnyedén fel tudtam pörögni, és mindig gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam az új dolgokba, de ilyenkor sebezhetővé váltam, és könnyen a szívemre vettem, ha nem sikerül, vagy ha megszégyenülök benne. A bringázással is így voltam először, gyerekként nagyon nem ment, utáltam az egészet, sokat sírtam miatta, aztán apa megtanított, és utána le sem lehetett szedni róla.

Taehyung az alapokkal kezdte az oktatásom, hogyan tartsam meg az egyensúlyomat, hogyan irányítsam a deszka mozgását, mit tegyek, ha fékezni kell. Kicsit hülyén éreztem magam. Nem értettem, miért szükséges ez. Volt egyensúlyérzékem, és a logikámmal is stimmelt minden, így kelletlenül és bosszús ábrázattal követtem az utasításait.

– Ne vágj már ilyen morogva képet, nyuszika! – pöckölte meg az államat Taehyung, mire még mérgesebben néztem rá.

– Ne hívj így!

– Pedig az vagy – vigyorgott rám, és morzsolni kezdte a fülcimpámat. Az a ciki, hogy ez még nekem tetszett is. Tényleg egy hülye nyúl vagyok.

Miután Taehyung úgy látta, az alapokkal végeztünk, mutatott pár trükköt. Ezekkel meggyűlt a bajom, hiába ugrottam fel, a deszka folyton elmozdult alattam, vagy megütötte a lábam, a biciklit sokkal egyszerűbb volt kezelni. Próbált azzal nyugtatni, hogy ő is bénázott az elején, de ettől nem nyugodtam meg.

Csak gyakoroltam és gyakoroltam, de nem jutottam előrébb, úgyhogy inkább feladtam, és a sportot hibáztattam a saját bénaságomért.

– Ez egy nagy szar.

– Persze, mert nem megy – röhögött fel Taehyung. – Majd még gyakorlunk. Most viszont kajás vagyok. Mikor lesz zaba?

– Két óra múlva – pillantottam az órára. – Én elmegyek a cukrászdába – közöltem vele, anélkül, hogy meghívtam volna.

Taehyung egy ideig csendben követett, majd nem bírt magával, és megpróbálta kiszedni belőlem, hogy pontosan hová tartunk, de nem árultam el neki. Otthon sosem engedték a szüleim, hogy vacsora előtt édességet egyek, most azonban megtehettem, és vágytam az édes hűvösségre.

A fagyizót már akkor kiszúrtam, amikor a papírokat jöttünk intézni a szüleimmel, de eddig még nem volt alkalmam megnézni. A bolt előtt egy hatalmas, műanyag fagyi állt, a tölcsérre szúrt aznapi akciókkal, de sütiket is lehetett enni, sőt tortájuk is volt. Nagyon szerettem az édeset, hamar le lehetett fizetni egy kocka csokival, vagy egy habos süteménnyel, de ezt nem szándékoztam elárulni Taehyungnak.

– Külön fizetünk – jegyeztem meg, és kértem magamnak egy tiramisus és egy raffaellós gombócot. Taehyung gyümölcsökben utazott, zöldalma és gránátalma landolt a tölcsérében.

Élvezettel nyaltam a gombócot, szerencsére nem volt kőkeményre hűtve, pont kellemesen hűsített, és még piskóta darabokat is találtam a tiramisusban.

– Kaphatok belőle? – kérdezte Taehyung ártatlan szemekkel. Nem dőltem be a hamis aranyosságának, de azért odatartottam a fagyit, hogy levegyen belőle egy kicsit. Persze, hogy belenyalt!

– Ember, ne nyald már össze a fagyimat!

– Úgy tűnt, hogy adsz!

– Megmutatom, hogyan kell kulturáltan venni – mondtam mérgesen, és a tölcsér szélével loptam a gránátalmából.

Taehyung úgy tűnt, nem ismerte ezt a formulát, de a kókuszos esetében már szerencsére nem keverte a nyálát a fagyimhoz. Kicsit olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha burokban élne, az biztos, hogy nagyon elkényeztették. Rengeteg zsebpénze volt, a cuccai mind márkás, új darabokból álltak, a telefonja egy vagyont ért, a kolis kaját nem volt hajlandó megenni, és láthatóan viselkedni sem tanították meg. Kíváncsi voltam, a szülei mennyire foglalkoznak vele. Simán el tudtam képzelni, hogy a nyakába hordtak egy halom ajándékot, de azt nem tudták, hogy a vadonatúj mobiljával mit művel, és hogyan aláz meg ismeretlen fiúkat. Gondolom, azt se kötötte az orrukra, hogy lefeküdt velem.

 – Júj, itt van fekete fagyi! – tőrt ki Taehyungból a gyermeki lelkesedés, és a kiírásra mutatott. – Kipróbáljuk? – kérdezte, de meg sem várta a válaszomat, már kért is egyet. Szép nagy címletben fizetett, szegény eladó alig bírt visszaadni.

A fekete fagylalt nem tűnt túl étvágygerjesztőnek, és egyébként sem szerettem a szintezett dolgokat. Mintha egy tintahal belecsinált volt a tölcsérbe, teljesen felkavarodott a gyomrom, de közben kíváncsi is voltam, hogy milyen íze lehet, és miért beszél erről mindenki.

– Ez finom – ízlelgette Taehyung, majd odatartotta elém, és bátorítóan bólintott egyet.

Óvatosan dugtam ki a nyelvem, és amint hozzá ért, már vissza is húztam, így viszont nem sok jutott a számba. Taehyung úgy nézett rám, mintha egy pisis idióta lennék, így rendesen megkóstoltam, és legnagyobb meglepetésemre nem is volt olyan rossz. Igazából kókusz íze volt. Vagy a felét elmajszoltam, amikor rájöttem, hogy bizonyára fog.

– Nagyon fekete a nyelvem? – kérdeztem Taehyungot, és kitártam a számat, hogy lássa.

– Csak egy kicsit – nevetett fel, majd előkapta a mobilját. – Lőjünk selfie-ket!

Először csak normális képeket készítettünk, majd belekerült a fagyi is, és végül már egymásra, meg a lencsére is kinyújtottuk a nyelvünket. Az asztaloknál ülő vendégek teljesen idiótának nézhettek minket, de mi jól éreztük magunkat, és pár percre elfelejtettem, hogy utálnom kellene a mellettem állót.

Hazafelé felváltva gurultunk a deszkán, ez legalább nekem is veszély nélkül ment, és amikor hazaértünk, olyan jó kedvem volt, hogy én vetettem fel, nézzünk meg egy filmet. Taehyung engedély nélkül átjött a vonalon, és befeküdt az ágyamba, de ezúttal elnéztem ezt neki, és csatlakoztam hozzá. Valami olyat nyomtam be, ami vicces és új, semmi kedvem nem volt keresgélni a csatornákon valami jó után, úgyhogy arra kattintottam, aminek már a bemutatója is tetszett.

A film nagyon szórakoztató volt, élveztem a poénokat, és ismételten bebizonyosodott, hogy felirat nélkül is hellyel-közzel megérteném az angolt, de azért nem ártott a mankó. Taehyung nagyon viccesen kommentálta a jeleneteket, szegény, majdnem rosszul lett, amikor a főszereplő behányt a medencébe.

– Mennyivel izmosabb lett Zac a HSM óta! – jegyeztem meg, mire Taehyung megállította a filmet.

– Hallod, Jungkook, azt se tudtam, hogy így hívják a tagot, te meg még azt az énekes borzalmat is láttad? – fakadt ki, és egy kételkedő pillantással illetett. – Te nagyon meleg vagy, igaz?

– Menj a francba! – fordultam el tőle, és feloldottam a leállítást. Gondolkodtam rajta, hogy visszatekerem a hányáshoz, hogy biztosan rosszul legyen, de inkább nem szemétkedtem. Az étkezés egy nagyon fontos dolog az életben, és még az olyan rohadékok is megérdemelték, mint Kim Taehyung.

Az ebédlőben aztán ugyanaz a forgatókönyv érvényesült, mint előző nap, én a sarokba ültem, ő Yoongi társaságát élvezte, és hozzá sem nyúlt a pörkölthöz. A hússal és a szósszal sem volt semmi baj, nem tudom, miért finnyáskodott, bár lehet, hogy otthon ezüstpálcikával ették még a mogyorót is. Nem tartoztam a világába, fogalmam sem volt, gazdagéknál miből áll a vacsora.

– Szia, te új vagy itt, igaz? – ült le mellém egy magas, feketehajú srác.

Aprót bólintottam, és behúzódtam a falhoz, kissé elfordulva tőle. Nem szerettem az idegeneket, nehezen barátkoztam, Jinnel is csak azért jöttünk ki jól, mert ő kezdeményezett, és kölcsön adta a nadrágját, amikor mindenki más kinevetett. Reméltem, hogy ő nem csak színészkedik, mint Taehyung tette, és őszintén szeretne jóban lenni velem.

– Ha valaki cseszeget, csak szólj, és megvédelek – biztosított új asztaltársam, de nem reagáltam sokat, csak bólintottam egyet.

Nem akartam indokolatlanul bunkó lenni, de már volt egy ördög az osztályomban, akinek eladhattam a lelkem, ha minden lehetőség befuccsolt, és Min hyungnim sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint a nyakigláb szomszédom. Elég volt csak egyet pislognia Sugának, és az ember bőrbe bújt kutyái máris ugrottak. Úgy irányította az osztálytársait, mintha a feláldozható katonák lennének a sakktáblán.

– Gyere, menjünk! – kopogtatta meg előttem az asztal Taehyung. Észre sem vettem, mikor lépett oda hozzánk.

– Még nem fejeztem be a vacsorámat – mutattam a félig teli tányéromra. Nem értettem, mióta vagyunk olyan viszonyban, hogy parancsolgathat nekem.

– Jó, akkor leülök és megvárom – foglalt helyet, és magabiztos felsőbbségtudattal az asztalnál ülő harmadik személy felé fordult. – Neked meg tipli van, öcsém!

– Nem ülhetek itt? – kérdezte sértetten az ismeretlen.

– Eltaláltad. Na, húzzál, amíg szépen mondom! Róla meg le lehet pattanni, mert már más van rajta.

Mélységesen megdöbbentett ez a beszélgetés. Taehyung olyan egyszerűen közölte ezzel a teljesen ismeretlen csávóval, hogy dug engem, mintha csak annyit mondott volna, hogy együtt írjuk a leckét. Basszus, nem hiszem el, hogy képes erre! Hogyan gondolta? Hogyan hihette, hogy ez így rendben van?

 Nem ettem sokat, amint az önjelölt védőangyalom lelépett, én is felpattantam, és faképnél hagytam a szobatársamat. Annyira dühös voltam rá, hogy képes lettem volna a fejére borítani az ételt, de ilyesmit nem szabadott csinálni, úgyhogy inkább beadtam a konyhás néninek, és kisiettem az ebédlőből. Taehyung meg ahelyett, hogy egyszer az életben valamit jól csinált volna és a seggén marad, követett.

A szobába érve aztán azonnal neki estem, hátha a fejébe vési, amit a tudtára akarok adni.

– Te normális vagy? Ki mondta, hogy hozzád tartozom?

– Senki. Ez egyértelmű, azok után, hogy tegnap alám feküdtél, nyuszika.

– Hát rohadtul nem az, és ne hívj így! Azért, mert lefeküdtünk, még nem mondhatod meg, hogy kivel beszélhetek, és kivel nem. Nincs semmi közöm hozzád.

Taehyung erősen ragadott magához, és a csókja minden kétséget kizáróan azt üzente, hogy márpedig én nagyon is hozzá tartozom. Nem akartam ezt. Nem akartam függni tőle, és semmiképpen sem akartam beleszeretni. Igaz, hogy jól esett, hogy féltékeny, de mindennek meg van a maga helye és ideje. Addig, amíg nem bíztam benne, hiábavaló volt minden ilyesfajta próbálkozása, úgysem hittem el. Különbség van ugyanis féltés és birtoklás között.

– Nem tartozom hozzád! – súgtam, de engedtem, hogy a pólóm alá nyúljon.

– Tudom, nyuszika – harapott bele a fülembe, mire automatikusan felsóhajtottam, és közelebb nyomtam hozzá az ágyékomat. – De majd fogsz.

Átkaroltam a nyakát, és szabad utat engedtem a nyelvének, pedig reggel megfogadtam, hogy nem engedek neki többé. A rohadt életbe, hogy ilyen hatással tudott lenni rám. A szép, íves szeme, a mély, erotikus hangja, a veszély és a bűn, ami belőle áradt, megrészegített, szinte én tálaltam fel magam neki, pedig a nyúlnak menekülnie kellene a róka közeléből. Hová tűntek az ösztöneim? Miért zavarta így meg az érzékeimet? Miért nem tudok ellentmondani neki?