Kapcsolatháló (3. évad): 9. fejezet: Osztálykirándulás

Suho:

A szüleim nem akartak elengedni az osztálykirándulásra. Azt mondták, hogyha tanulmányi kirándulás lenne, semmi ellenvetésük, de három napos semmittevés semmit nem segít a fejlődésemben. Azt akarták, maradjak otthon, és menjek el egy hétvégi tanfolyamra, ahol gazdaságot, informatikát és jogot tanítanak egész délelőtt, délután pedig ezekhez kapcsolódó intézményeket mutatnak meg a diákoknak. Semmi kedvem nem volt hozzá.

– Anya, nagyon szeretnék elmenni a kirándulásra. Ott lesz mindenki az évfolyamból. Az üzleti életben is van, hogy együtt kell üdülni másokkal, nem? Itt gyakorolhatnám, hogyan barátkozzak egy idegen helyen – próbáltam megkörnyékezni az anyámat.

Tudtam, hogy mit kell mondanom ahhoz, hogy az oldalamra állítsam. Ő könnyebben hajlott az engedmények felé, mint apa, és ha elég ügyes voltam, prezentálhattam tanulmányi kirándulásnak is az osztálybulizást.

– Mutasd még egyszer, milyen programok lesznek! – kérte, én pedig a kezébe nyomtam a jegyzetemet.

Nagyrészt a sportra összpontosítottak a tanárok, de egyik nap várost néztünk, múzeumokba jártunk, és még egy helyi színdarabot is megnéztünk, úgyhogy a kultúrát is érintettük. Mégis nagyon sokáig tartott, amíg meggyőztem anyát, kicsit úgy éreztem magam, mintha tárgyaltam volna, a végére olyan fáradt lettem, hogy alig bírtam megállni a lábamon.

– Beszélek apáddal – hangzott az ítélet, és végre felmehettem a szobámba.

Úgy dőltem el az ágyon, mint aki egész délután a kertben ásott, szinte azonnal elnyomott az álom. A vacsorára nyomott, kómás fejjel mentem le, de megnyertem a csatát, és elengedtek az osztálykirándulásra. Jongdae majdnem megsüketített a telefonban, amikor közöltem vele a jó hírt.

– Úgy bebaszunk, hogy arra nincs szó!

– Nem szabad. Azt mondták a szüleim, hogy az egyik nap leküldenek valakit, hogy „megbizonyosodjanak róla, jó környezetben vagyok”, úgyhogy jól kell viselkednem.

– Úristen, neked nagyon furcsa szüleid vannak.

Még, hogy furcsa? Én inkább hidegnek, megfontoltnak és kimértnek mondtam volna őket. Egészen kiskorom óta tréningeztek, mint egy versenylovat, és szülői szeretetet csak nagyon ritkán éreztem. Ha beteg voltam, anya megkérdezte, hogy bevettem-e a gyógyszeremet, és sokszor hozott nekem forró teát, de apától csak a bizonyítványok kiosztásánál láttam némi büszkeséget. Nem tudom, hogy azért bánt-e így velem, mert ráforrott az igazgatói szerep, vagy mindenkivel ilyen volt, de így nőttem fel, így hozzászoktam. Csak azóta fájt egy kicsit, hogy ilyen merevek a szüleim, mióta megismertem Jongdae élettel teli családját.

– Aztán el ne felejtsd mondani holnap a tanárnak! Nehogy lehagyjon a listáról! – emlékeztetett Jongdae.

Baekhyun hasonlóan nagy örömmel fogadta a jó hírt, csak ő a bebaszás helyett a „jól fogunk szórakozni” kifejezést használta, de a lényeg ugyanaz volt. Nagyon reméltem, hogy tényleg felejthetetlen élményekben lesz részem.

A kemping viszont, ahol megszálltunk, kiábrándítóan köznapi volt. Hárman-négyen kellett osztozkodunk, a fürdő kicsi volt, nem volt benne se tévé, se rádió, de még konnektorból is csak egy, a szobában a televízión csak húsz csatorna jött be rendesen, és étterem helyett egy kantinban étkeztünk. Baekhyun és Jongdae azonban nem panaszkodtak a szállásra, így én is csendben maradtam, és nagyon reméltem, hogy az, akit a szüleim leküldenek megvehető egy kis alkohollal, cigivel, és pár színes bankóval.

– Menjünk ki az udvarra! – bámult ki az ablakon lelkesen Baekhyun, majd megragadta a kezeinket, és húzni kezdett maga után.

Hihetetlen, hogy milyen aktív volt, az iskolában rengetegszer volt az udvaron, mégsem sportolt, csak ült a padon, beszélgetett az egyik évfolyamtársunkkal, és folyton az évfolyam két rosszfiút nézte. Aggódtam, hogy esetleg hozzájuk akar csatlakozni, nem tudtam elképzelni Baekhyunt tetkósan motorozni, miközben kilóg a szájából a cigaretta. Ő egy nagyon kedves, aranyos fiú volt, tele energiával, és csak ártott volna neki, hogy azzal a kettővel kezd el barátkozni.

– Mi lenne, ha beállnánk kosarazni? – kérdezte, de meg sem várta a válaszunkat, már rajta is volt a rikító mez.

– Én csak nézem – emeltem fel a kezem, és Jongdae is inkább velem tartott a lelátóra. Egy biccentéssel üdvözöltük Baekhyun szőke barátját, és kinyitottuk egy zacskó chipset.

Baekhyun nagy lelkesedéssel játszott, ha hozzá került a labda, ügyesen meglátta az üres embereket, de a csapattársai különösebben nem építettek a jelenlétére. Talán azért, mert sokkal alacsonyabb volt náluk, vagy egyszerűen azért, mert ciki volt az ex vizes fiúval játszani. Sajnáltam szegényt, még az osztályteremben is sírt, amikor elmesélte, hogy az apja eltiltotta attól, hogy segédkezzen a kosárcsapatnak, így csak a meccseken szedheti a labdát, az edzések helyett külön tanárral kell gazdaságot tanulnia, hogy kamatoztathassa a tudását a későbbiekben. Mélyen együtt tudtam érezni vele.

Chanyeol:

Nagyon adtam az osztálykirándulást, főleg, hogy hármas felosztásban voltunk. Nem is volt kérdés, hogyan fogunk aludni, Kai és Sehun csatlakozott hozzám, és azonnal belaktuk a szobánkat. Egész jó kis helyet béreltek nekünk, a tévében volt vagy húsz csatorna, és az étel is finom volt a kantinban. Sehunnak legjobban az automata tetszett, ahol vehetett magának csokit, de ahogy láttam, Bambi srác is folyton akörül ólálkodott. Azt nem tudtam eldönteni, hogy az édesség miatt, vagy Sehunt akarta visszacsábítani magához, de nem engedtem, hogy esélye legyen rá. Joohyun nem jött el az osztálykirándulásra, mert lebetegedett, ki kellett használnom ezt a csodás alkalmat, hogy Sehun végre belém habarodjon. Vagy egyszerűen csak elfejtse a barátnőjét, és több időt töltsön velünk, a haverjaival.

Első körben alkoholt kellett szerezni estére, hogy kicsit lazuljanak a kötöttségek, és miután leoltják a lámpát, elkezdődhessen a 33-as szoba bulija. Még abban is benne voltam, hogy áthívjunk magunkhoz pár embert, úgy sokkal jobb a hangulat, és talán Sehun is belátja, hogy bulisabb velünk az élet, mint az aranyásó barátnőjével.

Ahhoz az emberhez mentem, aki a kihágásban biztosan tud nekem segíteni.

– Kris, beszélhetnénk? – léptem oda hozzá, és biccentettem a kínai barátjának. Ezek ketten folyton együtt lógtak, szinte nem is lehetett külön látni őket, csak az órákon. Olyankor Kris vagy a füzetét rajzolgatta, vagy unottan bámulta az órát, de olyan is akadt, hogy a padra bukva aludt.

– Ja, mondjad – bólintott, majd készségesen követett, amikor pár lépést oldalaztam. Nem akartam kizárni a haverját a dologból, csak egy ember előtt is elég kényelmetlen szívességet kérni.

– Arra gondoltam, hogy csaphatnánk egy kisebb bulit a szobánkban, és kellene alkohol. Te úgy nézel ki, mint akinek kiadják, szóval… Tudnál segíteni?

– Ja, ha meghívtok minket is.

– Áll az alku! – csaptam a tenyerébe, és boldogan mentem vissza Kaihoz, hogy elújságoljam a jó hírt.

Minden készen állt arra, hogy fergeteges esténk legyen, már csak az kellett, hogy a tanárok ne fogjanak gyanút, és lámpaoltást követően tényleg elhúzzanak aludni. Ehhez egész nap jól viselkedtem, nyaltam, ahogy csak bírtam, hogy elnyerjem a szimpátiájukat, bár az A osztály nyurga irodistának tűnő tanárját nehéz volt lekenyerezni. Alapból diszkriminált minket, mert nem voltunk olyan gazdagok és okosak, mint az ő diákjai, de én azért odadobtam volna neki Mr. Iskolaelső vagyok Layt, hogy dumálgassanak egy kicsit. Tuti, hogy a srác jobban tudott programozni, mint az a szemüveges majom.

A lényeg, hogy estére szabaddá vált a terep, és amikor Kris megérkezett, garantált lett a parti hangulat. Nem voltunk sokan, hármunkon kívül ott volt még Kris, a haverja, D.O., Chen és még pár srác a foci és a kosár csapatból. Körülbelül tíz-tizenöt létszámú lett a parti, ami egy háromágyas szobában elég soknak tűnt.

– Mit szólnátok hozzá, ha kicsit jobban megismernénk egymást? – vetette fel Kris, és középre helyezett egy üres sörösüveget. – Akinél megáll az üveg szája, az teszi fel a kérdést, és mindenki válaszol rá.

Kris egy isten volt, esküszöm, hogy olvasott a gondolataimban. Ennél jobb lehetőségem nem is adódhatott volna arra, hogy kifaggassam Sehunt az érzéseiről. Tudni akartam, hányadán állnak Luhannal, van-e valamilyen nehézség a párkapcsolatában, és mit gondol rólam, meg arról, hogy a fiúk között is kialakulhat szerelem.

– Oké – pörgette meg Kris az üveget, ami Chent sorsolta ki kérdezőnek.

– Ki próbált már ki valamilyen kábítószert? – sziporkázott a választott.

A kérdésre feltette a kezét Kris, Tao, Chen és még páran a sportolók közül. Engem megdöbbentett ez a dolog, a drogok teljesen kiestek a látókörömből, de ha még ott is lettek volna, akkor sem akartam kipróbálni egyet sem. Tisztára felesleges volt szétszedni a szervezetemet, volt nekem elég energiám, humorom és találékonyságom ahhoz, hogy élvezetessé tegyem az életemet mindennemű szer nélkül. Egyedül az alkohol jöhetett szóba, de azt is mértékkel fogyasztottam, még sosem basztam be úgy, hogy ne emlékezzek semmire.

– Ki szexelt már? – kérdezte az egyik focista.

Kris és Tao megint jelentkezett, de a korábbiak közül már kevesebben csatlakoztak. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Sehun se tette fel a kezét. Tehát még nem jutottak erre a szintre Joohyunnal.

– De Sehun, neked nem barátnőd van? – kérdezte Chen bizalmasan. – Nem tetted még be neki?

– Nem akarom elsietni – hangzott a diplomatikus válasz, és nagyon reméltem, hogy addig vár, amíg szakítani nem fognak. Az a lány Sehun kisujját sem érdemelte meg, nem hogy egy fergetegesen csodás éjszakát vele!

– Pedig én nem félteném azt a csajt… – jegyezte meg grimaszolva az egyik kosaras.

– Vigyázz, hogy mit mondasz! – emelte fel a hangját Sehun. Simán kinéztem belőle, hogy bemos egyet annak a srácnak, csak azért, mert becsmérelte a barátnőjét.

– Úgy értem, hogy vagánynak tűnik. Mégis csak a pompom lányok egyike – magyarázkodott a tag. Ügyes mentés volt, meg kell hagyni.

Sehun viszont nem bocsátott meg ilyen könnyen, és szépen emelni kezdte az alkoholadagját. Ahogy telt az idő, egyre látszott, hogy ki az, aki bírja az alkoholt, és ki nem. Krisék még rá is gyújtottak, és úgy söröztek az ablakban, egy idő után olyan jól eltársalogtak, hogy már nem is tartoztak hozzánk. Ketten nagyon jól megvoltak a maguk világában.

– Ki smárolt már sráccal? – tette fel a kérdést Chen.

Senki nem jelentkezett, bár kötve hittem, hogy ezt bárki be merné vallani. Én sem mondtam még el soha senkinek, hogy a fiúk tetszenek, még a legjobb barátaimnak sem. Nem szégyelltem, csak nem akartam, hogy ez alapján ítéljenek meg az emberek.

– Erre úgy sem válaszolna senki – mondta ki a gondolataimat Kai.

– De a csók az csók, nem? – kérdezte Chen. – Nem lehet nagyon más.

– Én simán megcsinálnám – menőzött Kai, benne is volt már alkohol rendesen.

– Oké, akkor csináld! – adta alá a lovat Chen, de felhúzta a térdét, hogy hárítani tudjon, ha esetleg Kai őt venné célba.

Követtem a szeme mozgását, kire csap le, és minduntalan Sehun rózsaszín párnácskáira tévedt a tekintete, azt viszont nem engedhettem, hogy ellopja Sehun első meleg csókját, úgyhogy akcióba lendültem. Egy gyors mozdulattal csúsztam oda Kai mellé, megragadtam az állánál fogva, majd a szájára hajoltam. Az én első csókom nem számított, igazi szerelmes csókot úgyis csak Sehunie kaphatott tőlem.

Kai teljesen lefagyott, és akkora golflabda szemekkel bámult rám, hogy azt még D.O. is megirigyelte volna. Ő csak annyit fűzött hozzá az egészhez, hogy szerinte nem vagyunk normálisan. Chen arcáról a megdöbbenésen át a botránkozásig minden rajta volt, de ő ajánlotta az egészet, úgyhogy egy szava sem lehetett.

A bajt elhárítottam, Sehunie megmenekült, attól pedig nem féltem, hogy Kai emlékezne a dologra, rendesen szétcsapta magát. Én nem terveztem, hogy bárkinek elmesélném ezt a kis kalandot.

Baekhyun:

Egy célom volt az osztálykiránduláson: végre beszélgetni Krisszel. Folyton lestem a megfelelő alkalmat, de Tao mintha hozzátapadt volna, rohadtul idegesítő volt, hogy mindig rajta lógott. Kosarazás közben nem tudtunk beszélni, utána meg azonnal lépett Taóval cigizni, vagy dumálni, az évfolyam szintű programokon meg szintén szabotálta a tervemet a rózsaszínhajú kínai. Ott volt a múzeum, a városnézős feladatok, mindig azon voltam, hogy egy csapatba kerüljek Krisszel, de sosem tudtam még csak a közelébe sem kerülni annak, hogy engem válasszon. Híres volt, rengeteg kosaras bírta, úgyhogy hamar feltöltődött a csapata, és egyébként sem látszódtam ki a magasak erdejéből. Nem, mintha baj lett volna, hogy Chennel, Suhóval és Minseokkal kell együtt lennem, de nagyon akartam már, hogy Kris észrevegyen.

Szünet nélkül az udvaron lógtam, részt vettem minden sporteseményen, és ha a fiúk pihenni akartak, én akkor is császkáltam a nagy zöldövezetben, de a szerencse még mindig elkerült. Szerettem volna, ha meghallgatja, mit gondolok a világról, én még az időjárásról is szívesen elbeszélgettem volna vele. Nem tudom, miért nyűgözött le annyira, mit láttam benne, amitől beleivódott a gondolataimba, de még sosem akartam senkit úgy megismerni, mint őt.

A vízi élménypartban végre mellém szegődött a szerencse, és ahogy bolyongtam a medencék között, megláttam, hogy Kris egyedül ül az egyik fánál, a törölközőjét az egyik gyökérre terítve, és a felhőket bámulja.

Most, vagy soha, Baekhyun! – buzdítottam magam, és elindultam felé.

Alig haladtam két métert, amikor eszembe jutott, hogy még ki sem találtam, mit mondjak neki. A standosoknál láttam egy kosárpályát, úgyhogy az talán jó kezdőpont lehetett, de újabb két méter után rájöttem, hogyha a terv meg is van, meg kellene fogalmazni a konkrét kérdést. Azt nem mondhattam, hogy: „Gyere velem kosarazni!”, azt sem volt jó, hogy „Kosaraznál velem?” Mindegyikre válaszolhatott nemmel, és nem akartam sírni előtte, úgyhogy olyan kérés kellett, amit udvariasságból nem utasíthat vissza. Majdnem két percig gondolkodtam, mire megszületett a tökéletes darab: „Megtanítanál kosarazni?” Biztos voltam benne, hogy ezt nem utasítaná vissza.

Alig egy méter választott el tőle, amikor az az átkozott Tao megint megjelent, két fagyival a kezében, és én úgy fordultam jobbra, mintha mindig is arra tartottam volna. Bánatomban beültem abba a medencébe, ahol óránként bekapcsolták az örvényt, és reménykedtem benne, hogy minimum a víz alá tapos valaki, ha már ilyen szerencsétlen vagyok.

– Baekhyunie, hát itt vagy! – úszott oda hozzám Minseok. – Már fél órája kereslek. Mi a baj?

– Csak az élet – pöcköltem egyet a vízbe, és szomorúan felsóhajtottam. – Soha nem jön össze nekem semmi.

– Nézd, most kapcsolják be az örvényt! – mutatott a fodrozódó vízre. – Gyere, próbáljuk ki! – ragadta meg a csuklómat, és behúzott a közepére.

A víz úgy vitt, mintha muszáj lett volna neki, ha felemeltem a lábam, úgy éreztem, mintha waterboardoznék, és nagyon tetszett, ahogy körbe-körbe vitt az áramlat. Azt utáltam, amikor hozzácsapódtam egy idegenhez, és még neki állt feljebb, de Minseok olyan boldogan mosolygott rám, hogy nem dühöngtem ilyesmin.

– Oh, bocsesz! – fogta meg valaki a vállamat, és óvatosan eltolt magától, amikor az áramlat hozzá lökött. Nem is az ő hibája volt, mégis elnézést kért. Mindenkinek így kellett volna viselkednie.

– Semmi… baj… – nyögtem két ütemben, amikor megláttam, hogy az, aki hozzáért a vállamhoz, Kris volt.

Jól esett a víz hűvössége a felhevült arcomnak, el sem hittem, hogy a félmeztelen kiszemeltem hozzám ért, és még kedves is volt velem. Úristen, ilyen közelről még helyesebb volt, és minél tovább vizslattam a felsőtestét, annál jobban tetszett. Nem volt olyan izmos srác, mint más kosaras, de halványan kirajzolódtak az izmai, és rengeteg lehetőséget rejtett magában a teste. Azt kívántam, bárcsak én is olyan férfias lehetnék, mint ő!

– Jól vagy, Baekhyun? – kérdezte Minseok a termál medencében. – Nagyon piros az arcod. Kimenjünk?

– Aha, jó lenne – mondtam. A folyamatos képzelgéstől egészen kimelegedtem, és ezen egyáltalán nem segített a forró víz, sokkal jobban esett, amikor elfeküdtem az árnyékban, és a fejem alá gyűrtem a sporttáskámat. Szinte azonnal elnyomott az álom.

Hirtelen a szobámba kerültem, odakint tűzött a nap, csicseregtek a madarak, és Kris a forgós székemen ült, és az egyik farkasos könyvemet olvasta.

– Wow, Baekhyun! Tudtad, hogy van külön Vancouver-szigeti farkas? Ez milyen menő már!

– Tényleg? – kérdeztem, és közelebb húzódtam a könyvhöz, pedig pontosan tudtam, hogy milyen farkasok vannak Kanadában. Mióta megtudtam, hogy ott élt, utánanéztem mindennek, ami Kanadával kapcsolatos.

– Szerinted hasonlít rám? – emelte az arca mellé a képet. Kris nagyon szexi farkas lett volna.

– Szerintem inkább ez hasonlít rád – lapoztam a sarki farkashoz.

– Nem is fehér a hajam.

– Igaz, de olyan bundásnak tűnik.

Kris hangosan felnevetett, majd arrébb vitte a könyvet, és lehúzott az ölébe. Tökéletesen passzoltam a hosszú, erős karjaiba.

– Szőrös vagyok? – kérdezte mosolyogva. A szemei játékosan csillogtak.

– Nem, csak puha. Szerintem ők is nagyon puhák lehetnek.

– Puha? – kérdezte, és határozottan megragadta a farkamat. A nyári kisgatyámon keresztül kezdett el dörzsölni. Az anyag olyan vékony volt, mintha boxerben lettem volna. – Vannak dolgok, amik keményen sokkal élvezetesebbek – csókolt a nyakamba, és a földre ejtette a könyvet. – Akarlak, Baekhyun! – morogta a fülembe, és erősebben dörzsölt odalent. – Mondd, hogy te is akarsz!

Szinte felpattantam a hideg érzésre, ami a testem köré borult, és ijedten néztem körül. Kris és a szobám eltűnt, először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, aztán leesett, hogy a vízi parkban, és a korábbit csak álmodtam.

– Bocsi, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott Minseok. – Csak betakartalak.

– Hideg a törölköződ – mondtam mérgesen, és eltrappoltam a medencéig. Volt valami, amit nem ártott kicsit lehűteni, mielőtt bárkinek feltűnik.

Kicsit azért haragudtam Minseokra. Egy csodálatos álmot zúzott tönkre a gondoskodása. Pedig aranyos volt tőle, hogy betakart. Miután kellően lenyugodott a testem, intettem neki, hogy jöjjön be, és utána egészen indulásig vele játszottam a vízben. Akárhogy is, mégis csak ő volt a legjobb barátom.

Forog a kamera (Meanie) - 2. fejezet: Kötelesség

Wonwoo:

Másnap reggel elemi erővel csapott meg a fejfájás, és a menedzserünk mérges, ordító hangja, amiben elküldött a jó büdös francba, hogy nem csak, ahogy megsirattam a partnerünket, de Jessica annyira megharagudott, hogy már szerepelni sem akar a realityben, és nem járul hozzá ahhoz sem, hogy az eddig leforgatott jeleneteket felhasználjuk. Nagyon gyorsan cselekednem kellett, vagyis elővenni a legaranyosabb oldalamat, és mélységes megbánást tanúsítani, még akkor is, ha nem gondolom komolyan.

– Jessica, beszéljünk! – kértem, és leültem a kanapéra. Sokkal személyesebb lett volna kettesben megtárgyalni a nézeteltérésünket, de a nyelvi nehézségek miatt kénytelenek voltunk elviselni a fordító terhes társaságát.

– Akkor is akarnál velem beszélni, ha nem csapom ki a balhét?

– Már este is gondolkodtam azon, hogyan kérjek bocsánatot. Sajnálom. Túl sokat ittam, és… Zárkózott fiú vagyok, nehezen nyitok, és nagyon szeretném, ha figyelnél rám, de Mingyu… Ő túl erős ellenfél. Esélyem sincs.

A gyámoltalan, elesett fiú álcája mindig beválik a csajoknál, főleg, ha részben igaz. Tényleg rosszul kezeltem az ilyen helyzeteket, nekem idő kellett ahhoz, hogy megbarátozzak másokkal, és megmutassam a rejtett oldalaimat, ez egy idegen lánnyal – akit nem kedvelek – kamerák előtt, még nehezebb számomra. És akkor a tény, hogy Mingyu is közre játszik, csak ront a helyzeten.

– Azzal, amit mondtál, megbántottál, és nem tudom, hogy meg tudom-e bocsátani neked.

– Magamra haragudtam, hogy béna vagyok, és rajtad töltöttem ki. Nagyon sajnálom. Kérlek, maradj! Engedd, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok gonosz. Mindent megteszek.

Jessica végül belement, hogy ad nekem egy esélyt, de ha még egyszer ilyesmit merek mondani neki, akkor összepakol, és lelép. Nagyon oda kellett figyelnem a szavaimra, és a reakcióimra, jobban, mint bármikor, a munkám forgott kockán.

A fiúk reakciója a történtekre vegyes volt, voltak, akik mélységesen elítélték, hogy ilyesmit tettem, másokat meglepett, hogy ilyen messze mentem, és akadtak olyanok is, akik mögöttes tartalmakat kerestek a cselekedeteim mögött. Például, hogy beleszerettem Jessicába, és azért akasztott ki, hogy lecsapják a kezemről. Dino azon az állásponton maradt, hogy én változatlanul Mingyuért vagyok oda, és csak féltékeny vagyok, de Joshua például úgy vélte, hogy a show kedvéért alakítottam a felbőszült félt, csak kicsit túltoltam a színészkedést. Ezen utolsó megállapítást próbáltam én is erősíteni. Hiszen ez az egész csak színjátszás volt, semmi több.

Ha pedig színészkedés, ne feledkezzünk meg Mingyuról, akit úgy kerültem, mintha fertőzne. Mellé ültem, ha kellett, hozzá szóltam, minden előre megírt szituációt becsülettel végigcsináltam, de semmi több. Ebéd környékén kezdte el zavarni a dolog.

– Most tényleg nem beszélsz velem a tegnapi miatt? Te voltál a hülye, hyung. – Elég ügyetlenül próbált meg békülni.

– Már nem kell a só? Akkor elvenném – hagytam figyelmen kívül a mondandóját, és megsóztam a sült krumplimat. Úgy ettem volna egy jó kis ramyunt, de a koreai konyhaművészet felfedezése másnapra tartozott.

Jessica komolyan gondolta, hogy esélyt ad nekem, rengetegszer beszéltetett, és kért meg apróságokra, minthogy tanítsak meg neki koreai szavakat, meséljek a kultúránkról, vagy énekeljek neki valamit. Nagyon eltökélten próbáltam hatni rá, előre engedtem az ajtóban, levettem a vékony kabátját, és felakasztottam a fogasra, vagy fizettem helyette, igazi minta pasinak tűnhettem a felvételeken. Az esti program szerint moziba mentünk, egy thrillerre, ahol el lehet játszani a filmekből már jól ismert jelenetet, hogy megijed a lány, és megfogja valamelyikünk kezét. Szörnyen elcsépelt.

Jessica a fürdőszobában készülődött, mi pedig Mingyuval felöltöttük a legjobb ruhánkat, és a ruhásszekrény ajtajára felszerelt tükörben próbáltuk meg belőni a frizuránkat. Persze önmagában hülyeség volt az egész, mert úgyis a fodrászok és sminkesen rántanak majd gatyába minket, de az adásban úgy kell tűnnie, mintha mi lennénk ilyen ügyesek.

– Most tényleg így akarsz játszani? – kérdezte Mingyu. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy most is forog a kamera.

– Persze. Ha harc, legyen harc.

– Hyung…

– Kész vagyok, fiúk. Tőlem mehetünk.

Jessica úgy nézett ki, mint aki egy divatmagazinból lépett ki, megdicsértük a ruháját, és mindketten felajánlottuk, hogy lekísérjük az autóhoz. Ezúttal az én karomat választotta. Alig vártam, hogy vége legyen a realitynek, és kapjak szabadidőt, ahol úgy mozoghatok, úgy beszélhetek, és úgy érezhetek, ahogy én akarok.

A filmet egy kisebb művész moziban néztük meg, mert nehéz lett volna egy rendes termet lefoglalni, és a nézők zavarása nélkül forgatni, ide staffosok, statiszták, és pár lelkes fan ült csak be. Meg persze az összes többi tag, és csajuk, hogy még komplexebb legyen a kép.

A történet szerint egy baráti társaság megszáll a főszereplő lány családjának vidéki házában, és bújócskát játszanak, majd szépen lassan rájönnek, hogy valaki eltüntetni az elbújtakat. Minden kőrben kiesik valaki, és hirtelen és hangos jelenetek borzolják a kedélyeket. Nem volt rossz film, de ennél ezerszer félelmetesebbet is alkottak már, a legviccesebb pedig az volt az egészben, hogy szerintem Mingyu jobban félt, mint Jessica.

Nagyon hosszú és fárasztó volt az egész napi nyalás, de ez volt a kötelességem, és amikor Jessica azt mondta, hogy szeretne még beszélgetni, akkor minden ellenkezés nélkül mosolyodtam el, és ajánlottam fel, hogy mindhárman menjünk ki az erkélyre. Ha az első nap Mingyu dominált, akkor a másodikon én, bár nem vágytam rá túlzottan, hogy Jessica engem válasszon. Sokkal jobban örültem volna, ha a szobában három ágy van, és mindenki megkapja a maga szabadidejét. Főleg, hogy estére bekapcsoltak a kamerák, még arra is oda kellett figyelnem, nehogy Mingyuval álmodjak, és valami kicsússzon a számon, amit meghall a kamera.

– És volt már barátnőtök? – kérdezte Jessica a korlátnak támaszkodva.

– Nem, dehogy – hazudtuk szinte egyszerre. Senki nem mondta neki, hogy ez tabu téma az idoloknál? Természetesen mindenki szűz, és még sosem látott lányt testközelből.

Felrémlett, amikor megtudtam, hogy Mingyu már nem ártatlan. A leadernek mondta el, hallottam, hogy S.Coups megkérdezte, hogy „De ugye védekeztetek?”. Levert a víz, és borzasztóan rosszul éreztem magam, ahogy belegondoltam, hogy Mingyu testét valaki csókokkal és érintésekkel lepi el, túlfűtötten simulnak egymáshoz, egymás nevét súgják, és együtt hajszolják a gyönyört. Undorodtam a gondolattól, hogy én valaha ilyet csináljak egy lánnyal, az első csók sem hagyott bennem semmilyen nyomott, csak annyit, hogy nedves, szájfény ízű, és kellemetlen. Ha elmentem inni egy bárba, és valaki odaült hozzám, hogy felszedesse magát, mindig elutasítottam, megfogtam a poharamat, és átültem a sarokba, csak hagyjanak békén. Férfi egyetlen egyszer csókolt meg, de az sem tetszett túlzottan, hiszen nem ismertem, és hozzáért az arcomhoz, az enyémhez nyomta a száját, és beférkőzött az illata az orromba. Egyszerűen nem szerettem az idegeneket.

– És tudtok csókolózni?

Pánikolva néztünk a cameramanre, hátha megszólal, hogy ez tilos, és nem engedélyezett, bele ne menjünk, ehelyett bátorítani kezdett minket, hogy csináljuk, maximum kivágják. Szerettem volna odahívni a menedzsert, hogy kioktassa a partnerünket a szabályokról, de nem volt ott senki, csak mi négyen, és a fordító nem akart állást foglalni a kérdésben.

– Nem meritek? Azt hittem, bátrak vagytok.

Leszakadt az állam, amikor Mingyu előre lépett, megragadta Jessica derekát, és magához rántotta. Leforrázva bámultam életem legszörnyűbb rémálmát, Jessica olyan jól mutatott Mingyu karjaiban. Nem mozgatták a szájukat, nem léptek magasabb szintre, csak összeérintették az ajkukat, majd egy csattanással elváltak.

– Én… Én… Én nem. Mingyu nyert.

– Gyere, egyszer le kell győznöd a zavarodat! – ragadta meg a karomat Jessica, de úgy nyomtam a sarkamat a földhöz, hogy már fájt.

– Nem akarom. Kérlek, ne!

Addig húztuk-vontuk egymást, hogy elszakadt a cérna, és inkább elrohantam a tett helyszínéről, mielőtt még újra megbántom, vagy egyszerűen lelököm az erkélyről. A hallban próbáltam meg elrejtőzni egy dísznövény mögött, de a leader így is megtalált, és látta az arcomon, hogy mennyire meg vagyok rémülve. Félre hívott a mosodához vezető folyosóra, és leültetett az első székre, amit talált.

– Mi a baj? Mi történt?

– Én nem akarom ezt tovább csinálni.

– Mondd el, hogy mi történt! Pontosan, mindent.

– Mingyu megcsókolta Jessicát – tőrt ki belőlem, a könnyeimmel együtt. – És én nem akartam ugyanezt csinálni, de a csaj nem értette meg, és veszekedtünk. Elfutottam, mint egy gyáva kisfiú.

S.Coups gondolkodóba esett, majd adott egy zsebkendőt, amivel felitathattam a könnyeimet, a telefonomban pedig ellenőriztem a sminkem. Szerencsére nem folyt el, még csak az kellett volna, hogy úgy nézzek ki, mint akinek behúztak.

– Ha nem akarsz csinálni valamit, akkor mondd! Egyébként sem túl jó ötlet csókolózni kamera előtt. A rajongóknak se fog tetszeni.

– Én is így gondolom. Tutira kivágják, csak most megint úgy jön le, hogy én vagyok az, aki nem tesz bele mindent a munkába.

– Dehogy! Csak nem akartál senkit se kellemetlen helyzetbe hozni. Semmi rosszat nem tettél.

Már önmagában a gondolataim, az érzéseim Mingyu felé bűnösek és elfogadhatatlanok voltak, ha a többiek tudták volna, meggyűlölnek, megvetnek, és kiutálnak maguk közül. El kellett felejtenem, túltennem magam rajta, de elég nehezen ment úgy, hogy együtt dolgoztunk, és a nap huszonnégy órájában együtt voltunk. Komolyan nem érdekelt már a forgatás. Elhatároztam, hogy háttérbe vonulok, átengedem Jessicát Mingyunak, és várom, hogy vége legyen az egésznek.

A szobában már várt rám a két szobatársam, Jessica borzasztóan sajnálta, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozott, azt mondta, neki fura, hogy egy fiú ilyen zárkózott legyen, Amerikában nem olyan nagy dolog csókolózni, én meg eljátszottam, hogy nem haragszom, és bezárkóztam a fürdőbe. Az egyetlen hely volt, amit nem kameráztak be.

Megengedtem a vizet, az arcomat mélyen a törölközőbe nyomtam, és üvöltöttem. Minden fájdalmat kikiabáltam magamból, és a végére már úgy sajgott a torkom, hogy féltem, másnapra teljesen berekedek. Levettem a ruhámat, hagytam, hogy a víz elrontsa a hajamat, és lemossa a könnyeket az arcomról, majd végigkentem magam a tusfürdővel, és léptem volna ki a kabinból, amikor feltűnt, hogy valaki áll a csapnál.

– Mingyu? – kérdeztem. Egy pillanatra elfogott a félelem, hogy Jessica az, vagy egy sasaeng. Úgy tűnt, már paranoiás is lettem.

– Jól vagy, hyung?

– Csak hosszú volt ez a nap.

– Nem akarok rosszban lenni veled.

– Itt nincsen kamera. Nem kell Meanie couple.

– Tudtam, hogy félre fogod érteni.

Mérgesen húztam el a kabin ajtaját, hogy elkezdjek kiabálni vele, akkor mégis hogyan máshogy értette, ha nem így, aztán eszembe jutott, hogy teljesen pucér vagyok. Mingyu tátott szájjal bámult rám, majd a tekintetét egyre lejjebb engedte, és amikor az ágyékom környékére ért, visszabújtam a kabin takarásába, és megengedtem a meleg vizet, hogy bepárásítsa az üveget.

Percekig nem szólaltunk meg, én vártam, hogy a gőz jótékonyan eltakarjon, ő talán a reakciómra volt kíváncsi. Mit kellett volna mondanom arra, hogy csak a kamerák előtt kedvel? Dorgáljam meg, könyörögjek, hogy bírjon, vagy utasítsam, hogy viselkedjen a kedvem szerint? Senkit nem lehetett rákényszeríteni, hogy szeressen valakit.

– Hyung, kopp kopp – ütögette meg az üveget Mingyu. Úgy éreztem magam odabent, mint egy rizslabda, amit éppen gőzölnek, de nem akartam, hogy Mingyu lásson meztelenül. – Bemehetek?

– Te normális vagy? – nyögtem fel, de nem sokat hallhatott belőle, mert belépett a zuhanykabinba, és lezárta a csapot. Alig láttam valamit, forgott a világ, hevesen vert a szívem, és hányinger kerülgetett.

– Gyere! – húzott ki, majd körém tekert egy törölközőt, és ki akart vinni a nappaliba.

– Ne, ott vannak kamerák. Csak nyisd ki az ajtót, hogy jöjjön be oxigén!

Remegő lábakkal totyogtam oda a csempéhez, és hozzányomtam a mellkasomat. Mit ne mondjak, nem volt jó érzés egy cseppet sem. A hűvös felület, mintha égetett volna, Mingyu meg csak rontott rajta azzal, hogy hideg vizet mert a tenyerébe, majd a tarkómra, a nyakamra, meg a vállamra folyatta. Kedvem támadt megölni érte.

– Jól vagytok, fiúk? – szólt egyre közelebbről Jessica.

– Ide ne gyere! Nincs rajtunk ruha – kiabálta ki Mingyu koreaiul, aztán csak bevágta az ajtót, az minden nyelven érthető üzenet volt.

A hányinger kezdett szűnni, de azért jól esett volna, ha az ajtón továbbra is beáramlik a levegő, mindenesetre összeszedtem magam, felöltöttem egy köntöst, és elhagytam a gőzkatlant. Jessica ijedten topogott a franciaágy mellett, megszólítani sem mert, szörnyen festhettem. Felnyaláboltam a pizsamámat, és visszacsoszogtam a fürdőbe, ahol Mingyu még mindig a csapot támasztotta, és nem volt rajta semmi.

– Vagy öltözz fel, vagy menj be fürdeni, de ne állj itt meztelenül! – morrantam rá. – Nem fogja meglátni a… semmidet.

– Hyung, azért ez erős volt!

– Arra gondoltam, hogy semmit nem fog látni, mert nem hagyom. Nem a méreteidet bíráltam.

– Már megijedtem, hogy szemüveg kell, hyung.

– Tudod, most jól beszóltál saját magadnak – kuncogtam fel, és fogkrémet nyomtam a kefére. – Igyekezz, mert hamar aludni akarok.

Mingyu végre valahára bevonszolta a formás seggét a kabinba, és elkezdett tisztálkodni. Hamar rájött, hogy nem vitte magával a tusfürdőjét, és csak az enyémet használhatta. Természetesen csak azután tette szóvá, hogy már magára kente, nehogy megtilthassam neki.

– Hyung, ez rettentően olajos. Csúszkálnak a farpofáim.

– Úristen! – fejeltem meg a csapot kínomban, túl vizuális típus voltam.

Még az ágyban is ezen nevettem, annyira szórakoztatott, hogy az sem zavart, Jessica fekszik mellettem. Mingyu egyszerűen nem hagyta, hogy kiverjem a fejemből, a mosolya, az izmos teste, a kérlelő hangja, hogy ne haragudjak rá, meglágyították a szívemet, és újra és újra beléestem. Annyira idióta voltam, hogy nem tudtam lezárni ezt a lehetetlen viszonyt. Viszony? Plátói szerelem. Hiszen simán megcsókolta Jessicát, ha titkos vonzódna hozzám, nem tett volna ilyet előttem. Neki meg sem fordulna a fejében, hogy romantikusan közeledjen hozzám. Számára csak munkatársak vagyunk, maximum barátok.

Kapcsolatháló (3. évad): 8. fejezet: A baj nem jár egyedül

Baekhyun:

Ha lett volna olyan, hogy a világ legszerencsétlenebb embere, hát én tutira elnyertem volna ezt a címet. Amikor nagyon, de nagyon szerettem volna valamit, akkor azt sosem kaphattam meg, mindig elszúrtam valahol, és csak minden sokkal rosszabb lett. Ilyen volt például az, amikor elhívtam a szüleimet a kóruséneklésre, de egyikük sem ért rá – igazából csak nem érdekelte őket –, és az egész nézőtér tele volt szülővel, csak az a két szék árválkodott, amire az én nevemet írták, és ahol a szüleimnek kellett volna izgulnia értem. Úgy szerettem énekelni, annyira jó volt a kórus tagjának lenni, de mindenkitől kaptam támogatást, csak azoktól a személyektől nem, akiktől vártam.

– Ne legyél szomorú, Baekhyun. Biztosan csak elfoglaltak – vígasztalt Minseok.

– Persze, nagyon lefoglalja őket, hogy öltönyös seggeket nyaljanak minden egyes nap.

– A következőre biztosan eljönnek.

Nem hittem ebben, csak ittam egy korty vizet, és kimentem a mosdóba. A tanítás már tartott, de nekünk nem kellett bemennünk az óra maradékára, majd csak a következőre, azzal a kikötéssel, hogy nem hangoskodunk. A kórus tagjaként rengeteg kedvezményt kaptunk, cserébe azért, hogy megnyerjük a versenyeket. Ilyen volt például az, hogy a különórákra nem volt kötelező bejárni, és elfogadták nekünk, ha csak a dolgozatokat írjuk meg. Így persze nehezebb volt elsajátítani a nyelvet, de az angolt általános iskolában is emelten tanultam, úgyhogy nem okozott problémát. A kínait az első héten leadtam, az a nyelv nem nekem való volt.

Miután helyre igazgattam a homlokomba hulló tincseimet, éppen megnyitottam volna a csapot, hogy megmossam a kiszáradt kezeimet, amikor megütötték a fülem a furcsa hangok. A belső teremben, ahol a piszoár és a wc csészék vannak, az ajtó résnyire volt hajtva, de annyira pont beláttam, hogy kivegyem az ismerős alakot.

A szívem azonnal hevesen kezdett el verni, amikor megismertem a fiút, és bár csak egy csíkot láttam belőle, így is hihetetlenül helyes volt. Ütemesen mozgott, és a hangokból ítélve egy lánnyal volt, úgyhogy inkább nem hallgatóztam tovább, olyan gyorsan akartam távozni, amilyen gyorsan csak tudtam. Ennek az lett a következménye, hogy úgy bevágtam a kézmosóba a combomat, hogy egész nap sántikáltam miatta.

Természetesen zavart, hogy a kiszemeltem mással van, de nem lepődtem meg túlzottan, helyes, menő, magas és sikeres a sportban, egyértelmű volt, hogy tapadnak rá a lányok, ő meg kihasználja. Nekem sosem lehetett esélyem nála, de nézni nézhettem, és ez elég volt.

Na, meg néha álmodtam is róla. Az első ilyen akkor történt, amikor először hozzám szólt, és megköszönte, hogy odafigyelek a víz hőmérsékletére. Álmomban a parkban sétáltunk, ő kedvesen mosolygott, és fogta a kezem, én meg nem tudtam betelni a látványával. Nem értettem, hogyan lehet valakinek olyan szép arca, mint Krisnek.

Még ébren is sokszor ezen merengtem. Jongdae-t egészen más foglalkoztatta.

– Annyira elegem van már Chanyeol hülye chen-vicceiből – feküdt el hisztizve a padon.

– Mik azok a chen-viccek? – kérdeztem, és ledobtam a táskámat a földre. A barátaimat aznap láttam először, és már délre járt az óra, jó sok idő elment a napból a versennyel.

– Chanyeol adott nekem egy becenevet. Én lettem Chen, pedig nem vagyok kínai, és folyton ontja magából a hülyébbnél hülyébb vicceket. Például, hogy „Jongdae, ugye ninChen baj?” Vagy, hogy „ninChen kint a labda”, de tudja máshogy is variálni, az „elChented”, és a „Chengőszó” a kedvencei közé tartoznak.

Én nem akartam megbántani Jongdae-t, de ez tényleg nagyon vicces volt, és Chanyeol nem mondott rá semmi csúnyát, egyszerűen csak magát szórakoztatta a saját vicceivel. Tudtam, hogy ki ő, sokszor láttam az udvaron, és úgy tűnt, sokan szeretik, és keresik a társaságát fiúk és lányok egyaránt, de én még sosem beszélgettem vele. Nem tudom, miért, de volt valami furcsa a tekintetében, amikor rám nézett, és ezért nem mertem megközelíteni.

– Szerintem nem is olyan gáz ez a becenév – próbáltam jobb kedvre deríteni Jondae-t. – Engem mindig törpének, koboldnak vagy porbafingónak csúfoltak, úgyhogy te jobban jártál.

– Olyan sok primitív ember van – csóválta meg a fejét Suho. – Pedig te olyan jófej srác vagy, Baekhyun.

Majdnem elsírtam magam, annyira jól estek Suho szavai. Legszívesebben felpattantam volna, hogy a nyakába vessem magam, és hálát rebegjek, amiért kedvel, de inkább csak illedelmesen megköszöntem, és magam elé mosolyogtam egész órán. Jongdae és Suho sokkal jobban kedvelték egymást, mint engem, de nem zavartam őket, külön-külön sokszor csináltak velem programot, és Suho szavai alapján kedveltek is. Jó volt, hogy lettek barátaim.

A lányok engem is kitűntettek a figyelmükkel a meccsek előtt, pedig csak vizes fiú voltam, aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy csak fel akarnak használni. Én lettem a szemük, a fülük és a kezük, vagy legalább is, ezt szerették volna elérni. Mondjam el, mit tudok erről meg arról, van-e barátnője, milyen csokit szeret, milyen méretet hord, és adjam oda neki a szerelmes leveleiket. Hát nem adtam! Felháborított, hogy postásnak akarnak használni. Nem értettem, miért nem mennek oda, és adják át a kiszemeltjeiknek maguk az ajándékokat. Oké, hogy én sem mertem megközelíteni Krist, de ettől még úgy tartottam helyesnek, hogy a szerelmi feladatokat mindenkinek magának kell ellátnia.

– Szia, Baekhyun! Hajrá! – integetett le a nézőtérről Minsoek. Visszaintegettem neki, és mosolyogva rendezgettem el a törölközőket, valaki legalább nekem is szurkolt.

Nagy meccs volt az aznapi, a ponttáblában előttünk állókkal mérkőztünk meg, és a fiúk sokat készültek, hogy legyőzzék az ellenfelet. Amikor kijöttek a pályára, az egész iskola nekik szurkolt, még a gazdag szülők is lelkesen tapsoltak. Legnagyobb meglepetésemre az én szüleim is eljöttek, bár úgy sejtettem, csak azért, mert sok más üzletember is megjelent, és az ilyen események jót tehetnek a jövőbeni üzletkötéseknek.

Megkezdődött a bemelegítés, és amíg kosárra dobtak, és passzolgattak, letesztelték a labdákat. Az én dolgom volt, hogy összeszedjem a nem megfelelőket, és a pálya szélén felpumpáljam őket. Vicces egy szerkezet volt a pumpa, sokáig tartott, amíg megbarátkoztunk, de most már anélkül tudtam használni, hogy elszabadult volna cső, és telefújja az arcomat széndioxiddal.

Kris eszméletlenül helyes volt, a barna haját nem lőtte be, mert úgyis megizzad a játék során, a zoknija és a cipője Nike volt, és ahogy néztem, még a csuklószorítója is. Annyira határozottan mozgott a pályán, mindig tudta, mit akar, és ha probléma volt, azt azonnal megoldotta. Hamar kiszúrta a jó lehetőségeket, intelligensen irányította a játékot, és hihetetlenül csodálatos volt. Olyannyira, hogy le sem bírtam venni a szemem róla, és ennek hamar meg lett az ára.

Beleborultam a labdatartóba. A hálós, oldalt merevített tároló a derekamig ért, úgyhogy, amikor a labdák ellepték a látásomat, akkor a közönség annyit láthatott, hogy két apró, pipaszár láb kandikál ki a narancssárga gömbök közül. Majdnem elsírtam magam, annyira ciki volt, amikor a röhögő kosarasok kihúztak onnan. Leültem a padra, és megpróbáltam úgy sírni, hogy lehetőleg kevés ember vegye észre a lelátón.

– Hé, vizes fiú! Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kocogott oda hozzám az egyik srác. Csak megráztam a fejem, és tovább bámultam az ökölbeszorított ujjaimat.

Amikor felnéztem, láttam, hogy a srác odafutott Krishez, és mondott valamit, majd tovább folytatták a játékot. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán ő küldte, hogy érdeklődjön az állapotomról, de belül tudtam, hogy csak magamat álltatom.

Ha pedig nem lett volna a bénázásom elég kellemetlen, akkor még a szüleim rátettek egy lapáttal. Apa a folyosón kiabált velem, hogy mit képzelek magamról, hogy szégyent hozok rájuk, felháborító, hogy az ő fia, a Byun-vállalat örököse labdaszedő csicska legyen, és mindenki előtt megalázza magát. Majdnem meg is ütött, de anya még idejében belecsimpaszkodott a karjába. Az egész folyosó minket nézett, és úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha egyszerűen eltűnnék.

Kifutottam az udvarra, összekuporodtam a fa mögött, és ott zokogtam csendesen. Annyira jelentéktelen voltam. Nem számított senkinek, hogy mi van velem, az apám csalódásként kezelt, egy hibaként, egy rosszul elsült próbálkozásként, habár barátaim voltak, úgy éreztem, Jongdae és Suho nélkülem is nagyon boldog lenne. Nem volt senki a világon, akinek hiányoznék, ha egyszer csak felszívódnék.

– Baekhyun! Baekhyun! – hallottam meg a nevem, de hiába húztam össze még jobban magam, Minsoek megtalált. – Baekhyunie, jól vagy? Nagyon megütötted magad? Úgy aggódtam érted. Nagyon fáj? – fogta meg a térdem, és én nem bírtam tovább.

Félretéve minden büszkeségemet húztam oda magamhoz, és telesírtam a világoskék kasmírpulcsiját. Minsoek pontosan úgy nézett ki a finomra vasalt ingjében, és a nyakába kötött pulcsival, mint azok a gazdag úrfik a golfruházatos reklámújságokban, csak a hidrogén szőke haja nem illett a képbe.

– Szeretnéd, hogy elkísérjelek az orvoshoz?

– Nem fáj semmim… csak a szívem – motyogtam, és Minseok majdnem úgy babusgatott, mintha az anyukám lenne. Olyan hálás voltam neki, hogy a barátom. Ő volt az egyetlen, akit érdekelt, hogy vagyok. Legalább valaki törődött velem.

– Ja, majd’ beszartam a röhögéstől – hallottam meg egy ismerős hangot, és azonnal levert a víz.

Megragadtam Minseok ruháját, és behúzódtunk a kocsifelhajtó oldalához, ahol reggelente hozták a friss árút, így a beszélgető srácok nem vehettek észre minket. Mi pontosan ott voltunk mellettük, de a színkülönbség miatt csak akkor vehettek észre, ha tudatosan arrafelé nézelődtek. Amíg nem sejtették, hogy ott vagyunk, biztonságban voltunk.

– Hogy lehet valaki ennyire lúzer? – kérdezte a másik, és kattant egy öngyújtó. A kosárcsapat egyik tagja volt az.

– Én tényleg nem akartam kiröhögni, de annyira vicces volt.

– Mintha egy csirke beszabadult volna a narancsok közé – hahotázott a kosaras, Minsoek meg olyan gyilkos tekintettel fixírozta a falat, hogy csodáltam, az nem olvad el rögtön.

– Ja, kurva vicces volt! – nevetett fel röviden Kris, majd kifújta a füstöt. – Az a srác mindig alkot valamit.

– Simán csicskáztathatnád, full istenít téged. Akárhányszor hozzá szólsz, mindig dadogni kezd. Szerintem le is szopna, ha arra kérnéd.

Legszívesebben előugrottam volna a rejtekhelyemről, megragadtam volna ezt a szemetet, hogy addig rugdossam, amíg bele nem fájdul a lábam. Nem is! Inkább kiharapok egy darabot abból a híres kezéből, hogy rohadna meg a szemétláda!

– Ha csaj lenne, megfontolnám – szállt el felettünk egy cigi csikk. – Lépjünk. Rohadt fáradt vagyok.

Örültem, hogy Kris nem alázott a hátam mögött, de ez még nem jelentette azt, hogy nem gondolt béna lúzernek. Annyira el voltam keseredve, semmi nem tudott felvidítani, pedig Minseok egészen az autónkig kísért. Ott szorosan megölelgetett, és a lelkemre kötötte, hogyha beszélgetni szeretnék, nyugodtan hívjam bármikor. Aranyos egy srác volt.

A kocsiban megint hallgathattam a már folyosón előadott hegyi beszéd B változatát, de anya legalább megkérdezte, hogy nem ütöttem-e meg magam, és babusgatott, amíg haza nem értünk. Otthon aztán elfajult a veszekedés, mert apa valami olyasmivel állt elő, amit nem tudtam elfogadni.

– Abbahagyod ezt a szégyenletes különórát, és beiratkozol valami értelmesebbre!

– Nem hagyom abba! Én szeretem ezt csinálni!

– Az én fiam nem lesz mások csicskája!

– Én szeretem ezt csinálni!

– Akkor is abbahagyod! Odatelefonálok az edzőnek, és kirúgatlak!

– Utállak! – kiáltottam rá, és felrohantam a szobámba.

Szerettem a feladatomat, a kosárcsapat része lehettem, és minden edzésen láthattam, ahogy Kris bűvöli a labdát, apa meg el akarta ezt venni tőlem, és helyette beíratni valami béna és uncsi szakkörre, ami megfelel a világnézetének. Nem akartam. Nem, nem, nem és NEM!

Nagyon zaklatott voltam, remegett a kezem, ahogy pakoltam össze a cuccaimat a sporttáskába. Azt sem tudtam, mit teszek el, csak az volt a lényeg, hogy minden, ami fontos, velem lehessen. Ott volt a kispárnám, a szerencse alsógatyám, a naplóm, a dugi édességes dobozom, és a zsebpénzem. Pakoltam meleg pulcsit, nadrágot, hosszú ujjúkat, és a tornacipőmet vettem fel, hogy ne zokniba vágjak neki az útnak. Az erkélyen át távoztam, lemászva a mandulafán, és a hátsó kiskapun szöktem ki.

Nem akartam Minseokhoz menni, tudtam, hogy a szülei azonnal feldobnának, így csak bolyongtam, aztán beültem egy kávézóba, amikor már nagyon fázott a karom. Hideg volt, és kabátot nem pakoltam, úgyhogy a forró kávé jól esett. Egészen zárásig ott dekkoltam, és a pincéreknek már biztosan a hócipőjük tele lett velem.

Este ijesztő a város, az embereknek egy idő után feltűnik az, ha valaki céltalanul kóborol az utcákon, én legalább is úgy éreztem, hogy mindenki engem néz. Olyan helyre mentem tehát, ahol kevesen vannak, és senki nem fog zavarni. A parkban leültem egy padra, szorosan magamhoz öleltem a sporttáskámat, és felhúztam a térdeimet. Úgy terveztem, reggelig így maradok, és onnan megyek be a suliba.

Elszenderedhettem, mert nagyon hirtelen ért az erős hang, és biztosra vettem, hogy azok, akik körülálltak, nem tudtak teleportálni.

– Mi van abban a táskában, hogy ennyire szorongatod? – kérdezte az egyik. Rövidre nyírt haja volt, krumpliorra, és lila karikák díszítették a vékonyvágású szemét.

– Semmi – mondtam, és megpróbáltam szökni, de olyan erősen visszalöktek a padra, hogy sajgott bele a fenekem.

– Addig add ide, amíg szépen mondom – villant meg egy kés a lámpafényben, és elfogott a rettegés.

Ismertem magam, nem adtam szívesen azt, amit az enyém, makacs voltam, és harcoltam, ami nem túl jó, ha az emberre kést szegeznek. Az ilyen szituációkban az járt jól, aki együttműködött, de az én konokságom túl erős volt ehhez.

– Hagyjatok békén! – kértem, és még szorosabban öleltem magamhoz a táskát.

– Nem ért a szép szóból a gyökér! – mondta a hangadó a barátainak, és erősen megragadta a karomat. – Én előre szóltam, te kis szaros.

Vártam, hogy lesújtson a fegyver, ehelyett azonban verekedni kezdett a társaság. Nem értettem, mi ütött beléjük, miért csépelik egymást, aztán leesett, hogy nem egymással, hanem egy idegennel bunyóznak.

– Fuss már, te hülye! – kiabált oda nekem, én pedig úgy lőttem ki, mint egy gyorsfutó.

A késes fickó utánam eredt, és az istenért sem akart lemaradni. Próbáltam gyorsan irányt váltani, de egy parkban nem sok lehetőség van a menekülésre, így mindig egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Úgy loholt utánam, mintha vérszemet kapott volna. Féltem, bosszút akar állni, amiért az az idegen a segítségemre sietett.

– Bacon! Bacon! Ülj le, és legyél kicsi! – kiabálta nekem a megmentőm angolul, és bár nem értettem, hogy miért kellene így tennem, követtem az instrukciót. Hirtelen leguggoltam, a fejemet az ölembe hajtottam, és vártam, hogy vagy végem legyen, vagy végre megszabaduljak minden félelemtől.

Az üldözőm nem tudott idejében lefékezni, átesett rajtam, ami egyáltalán nem tetszett a hátamnak, de a fekete, nyúlánk alak, aki kiáltozott nekem, így utolért minket, és két olyat bevert a késes fickónak, hogy az ájultan terült el a földön.

– Gyere velem! – ragadta meg a karomat, és húzni kezdett maga után.

Olyan sokkos állapotban voltam, hogy vakon követtem, aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem, és simán lehet a korábbiak haverja, engem meg csak hülyére akarnak venni.

– Eressz! – rántottam ki a kezem a szorításból, és tettem egy határozott lépést hátra. – Nem bízok benned.

– Nyugi, én nem bántalak – világította meg az arcát, és végre rájöttem, honnan volt olyan ismerős a kiejtése.

Az a wushús srác volt, aki az első nap bocsánatot kért tőlem, és a suliban mindig Kris-szel lógott. Fogalmam sincs, hogyan került oda, és miért segített, de hálás voltam neki.

– Köszönöm, hogy segítettél.

– Szívesen, de ez ráér később. Húzzunk innen, mielőtt magukhoz térnek!

Elég félelmetesen hangzott, hogy magukhoz térhetnek, és biztosra vettem, hogy akkor nagyon zabosak lennének, úgyhogy csatlakoztam a wushús sráchoz. Egy kis szürke, ütött-kopott járgányhoz mentünk, ami inkább tűnt kacatnak, mint autónak.

– Ez a kocsid? – kérdeztem, kételkedve abban, hogy egyáltalán elindul.

– Nem, de ezzel fogunk lelépni – mondta, és nemes egyszerűséggel betörte az ablakát.

Vártam a riasztót, a dudát, bármilyen hangot, de a jármű annyira régi volt, hogy még ez sem működött benne. Az is lehet, hogy azért hagyta ott valaki, mert már totál kár volt.

– Ez nem bűncselekmény? – kérdeztem, amikor a fiú kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Mielőtt beszállt volna, lesöpörte a vezetőülésről a szilánkokat.

– Az életünket menjük – közölte, és elkezdett machinálni valamit a kormánynál.

Nem tetszett túlzottan az ötlet, de messze akartam kerülni a késes fickótól, úgyhogy beszálltam, és gondosan bekötöttem magam. Nagyon reméltem, hogy el tudunk gurulni a legközelebbi motelhez, ott talán adnak nekem egy ágyat, ahol meghúzhatom magam, anélkül, hogy fel akarnák hívni a szüleimet.

– Király, indulhatunk – vigyorodott el a megmentőm, amikor az autó beindult, majd kitolatott a kisbolt parkolójából, és zötykölődve ráhajtott a főútra.

– Neked már megvan a jogsid? – kérdeztem, amikor áthajtottunk egy nagyon sötét narancssárga jelzésen.

– Nincs, de tudok vezetni. Ne aggódj, minden rendben lesz!

Nem hittem, hogy minden rendben lesz. Főleg akkor nem, ha egy rendőr kiszúrja a múlt századi csotrogányt, és igazoltatni fog minket. Nem elég, hogy kiskorúak vagyunk, de egyiküknek sincs jogosítványa, és nem mellékesen loptuk a kocsit.

– Hol van a legközelebbi motel? – kérdeztem, hátha jobban ismeri a várost, mint én.

– Bocsi, bébi, de nincs nálam óvszer – mondta, és rágyújtott egy szálra. Legszívesebben kitéptem volna a kezéből, és vele együtt hajítom ki az úttestre.

– Ez egyáltalán nem vicces.

– Bocs, Bacon!

– Baekhyun! Baek-hyun! Nem bacon. Az szalonna. Nem vagyok szalonna.

Ő csak jóízűen nevetett, és kezdtem kicsit félni. Akárhová elvihetett, akármit csinálhatott velem, hiszen tapasztalt harcművész, egyet se kellene pislognom, és máris lerúgja a fejem. Nem voltam biztonságban mellette, mégsem ugorhattam ki az autóból. Meg kellett várnom, hogy kiderüljön, mit akar tőlem.

– Ma éjjel elviszlek hozzám, aludhatsz a kanapén. Holnap suli után viszont menjél haza! A szüleid már biztosan frászt kaptak, hogy eltűntél.

– Honnan tudod, hogy megszöktem?

– Gazdag gyerek sporttáskával az ölében nem üldögél ilyenkor a parkban. Kivéve, ha megszökött, vagy titokban prostizik, de te tutira szűz vagy még.

Nagyon utáltam ezt az alakot. Nem értettem, ha mindent vág, akkor miért kell piszkálnia. Ő még sosem veszett össze a szüleivel? Sosem akart kimenekülni a világból? Miért játssza, hogy ő a menőcsávó, akinek minden mindegy?

Akárhogy is, nagyon cool lakása volt. Ennyi évesen, egy luxus kégli, nem semmi teljesítmény, nem is értettem, ha ilyen gazdag, akkor miért nem a mi osztályunkba járt. Hozzánk íratták a legbefolyásosabb diákokat, alig volt pár olyan osztálytársam, akik ne örökölnének valamit, ha betöltik a megfelelő kort.

– Téged hogy is hívnak? – kérdeztem, amikor leültem a kanapéra.

– Zi Tao, de elég a Tao is. Ha szomjas vagy, használd a hűtőt egészséggel. Fürdőszoba a fehér ajtó mögött, ágynemű a szekrényben. Ne egyél a szőnyegen, maradj csendben, és ne pisilj oda a virágágyásba!

– Nem vagyok kutya! – dobtam neki a párnát.

– Légy jó fiú, Bacon!

Utáltam ezt az alakot. Komolyan, szerintem élvezte, hogy ki vagyok szolgáltatva neki. Teljesen kiakasztott, úgyhogy a biztonság kedvéért úgy aludtam, hogy a sporttáskámat szorosan magamhoz öleltem, mintha párna lenne, és a cipőmet sem vettem le, hátha futni kell.

Álmomban egy barnamedve kergetett, és úgy futottam, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. Előttem egy szép, ezüstös bundájú farkas futott, ő mutatta az utat, a fenyvesek fölött szinte vakított a telihold, és az eget csillagok pettyezték. Ha nem üldözött volna egy felbőszült maci, még élveztem is volna a kilátást.

– Ébresztő, Bacon! Kezdődik a suli – csapott rá Tao a vádlimra, amitől azonnal felültem, és majdnem összefejeltem vele.

Nem értettem, miért hajolt egyáltalán fölém. Lehet, hogy perverz, és nézte, ahogy alszom? – fordult meg a fejemben, és olyan gyorsan pattantam fel, mintha szögbe ültem volna. Az asztalon egy kissé odakozmált tojásrántotta várt. Nagyon mélyen aludhattam, ha nem keltem fel az étel illatára.

– Az az enyém? – böktem a tányér felé.

– Nem, az enyém. A kutyakaját mindjárt nyitom.

– Kapd be!

– Bocsi, baba, de nekem szokták bekapni – borzolta össze a hajamat, és töltött egy pohár kólát a rántotta mellé. – Persze, hogy a tiéd. Gyorsan told be, aztán induljunk.

Nem terveztem, hogy együtt mennék vele iskolába, de úgy tűnt, hajthatatlan, úgyhogy egy a gyors reggeli után már loholtam is utána. Iskolába már nem a rozoga tragaccsal mentünk, hanem tömegközlekedéssel, és nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy mindenki egy időben száll fel a buszra.

A sporttáska a derekamat csapdosta, és egyetlen tankönyv sem volt nálam, de nem is kellett, alig használtuk őket, akkor is jó voltam, ha kértem valakitől egy lapot, és végigjegyzeteltem az órát. A tanároknak csak az számított, hogy figyeljünk, és jó dolgozatokat írjunk.

Amikor megláttam Krist a kerítésnél, őrülten zakatolni kezdett a szívem, az előző napi beégés olyan távolinak tűnt, mintha évekkel korábban történt volna. Nem is tudtam, mit mondhatnék neki, így amikor rám köszönt, a legilledelmesebb formával válaszoltam.

– Jó reggel kívánok, uram.

Kris furcsállva nézett rám, majd mondott valamit Taónak kínaiul, aki erre csak megrázta a fejét, és tovább indult. Abban a pillanatban sajnáltam, hogy olyan hamar feladtam ezt a nyelvet. Jó lett volna, ha értem, hogy mit mondtak.

– Akkor… Szia – bólintott felém Kris, és Tao után kocogott. Mit kocogott?! Lépett kettőt a szép, hosszú lábaival, és már ott is volt.

Nem beszéltünk sokat, csak köszöntünk, de már ez is csodálatos volt. Úgy éreztem, egy kicsit közelebb kerültem hozzá, és ez boldoggá tett. Nagyon reméltem, hogy egyszer végre tudni fogja, hogy ki vagyok, és mit érzek iránta.

– Mi van, Baekhyun, összevesztél a fésűvel? – nevetett fel Jongdae, amikor meglátott.

Amint a padba ültem, azonnal előkaptam a mobilomat, hogy elrendezzen a tincseimet. Úgy néztem ki, mint akinek fészket raktak a fejére a madarak, tiszta kóc voltam, és az arcom is fáradtnak és beesettnek tűnt. Nem hiába, elég mozgalmas estém volt.

– Baekhyun, minden rendben? – futott oda hozzám Minseok, amikor észrevette, hogy bent vagyok, és szorosan magához ölelt. – Tegnap este hívtak a szüleid, hogy eltűntél. Ugye jól vagy?

– Ja, csak ki kellett szellőztetnem a fejem.

– Soha többet ne csinálj ilyet, jó? – kérte aggódva, és erre nem tudtam nemet mondani.

– Jó – öleltem vissza, aztán elmeséltem a srácoknak, hogy milyen kalandokba bonyolódtam.

Azt kihagytam, hogy Tao a titokzatos megmentő, azt hazudtam, egy barátom avatkozott közbe, és nála töltöttem az estét. Nem, mintha Taót a barátomnak tartottam volna…!

Forog a kamera (Meanie) - 1. fejezet: Betolakodó

Wonwoo:

Nem most kezdődött, nekem legalább is nem. A cég akarta, hogy sok időt töltsünk együtt, figyeljünk a másik reakcióira, ölelkezzünk, nevessünk, szórakozzunk, mert a rajongók szeretik. Ugyanolyan feladatnak gondoltam, mint azt, hogy mosolyogjak a kamerába, aztán a tekintetem minduntalan ott ragadt Mingyun. Minden rezdülését érdekesnek találtam, ahogy kissé megrándulnak az ujjai, amikor közönség elé lép, talán szeretne belekapaszkodni a nadrágjába, vagy ökölbe szorítani a kezét, talán a zsebébe rejteni, nehogy feltűnjön valakinek, hogy még ő is tud izgulni. Vagy amikor dühös, és megrándul az izom az álkapcsánál, a szemei elkerekednek, az írisze ragyogni kezd, egyszerre félelmetes, és gyönyörű. Csodáltam, ahogy napról napra egyre férfiasabbá vált, és irigykedtem, amiért én törékeny és vékony testalkatú vagyok.

Nyár volt. Forró, izzó nyár, és mi Amerikába utaztunk, hogy realityt forgassunk. Szerettem a fiúkkal utazni, és úgy tenni, mintha átlagemberek lennénk, ha ők ott voltak, nem látszott annyira, hogy Mingyun csüngök. Úgy tehettem, mintha csak a kötelességemet teljesíteném, és nevettem azokon a megjegyzéseken, hogy „Wonwoo, össze lehetne titeket kötni.”, vagy „Wonwoo, te aztán komolyan veszed a melót!”. Komolyan vettem, hogy Mingyu közelében legyek, mert természetesnek hatott.

Arra számítottam, hogy a forgatókönyv a megszokott lesz, csapatokra osztanak minket, feladatokat kapunk, velünk együtt ismerik meg a nézők a várost, bajlódunk az angollal, és végül egy csapat különleges ajándékot nyer, és boldogan megyünk hazafelé, sok-sok ajándékkal és élménnyel a tarsolyunkban. Ehelyett viszont egy egészen új, és ijesztő ötlettel állt elő a vezetőség.

– Rajongókkal fogunk együtt élni? – kérdezte egyszerre S.Coups és Seungkwan. Az előbbi felháborodott dörrenéssel, az utóbbi lelkes sikkantással.

– Nem csak együtt élni, de versenyezni is, hogy ki nyeri el a hölgy szívét. Úgy képzeljétek el, mint a We got marriedet, csak előre lezsírozott párok helyett itt élesben dől el, hogy a két férfi közül kire esik a nő választása.

Erre a hírre kilenc különböző reakció érkezett.

– El kell csábítanunk egy lányt? – kérdezte The8 úgy, mintha arra kérték volna, hogy beszélgessen egy földönkívülivel.

– És mit szólnak majd a karátok? – vetette fel ijedten Dino.

– És amerikaiak a lányok? Mert akkor itt páran előnnyel indulnak – morfondírozott Jeonghan.

– Mi válasszuk ki a lányokat, vagy ők minket? Nyerni akarok – fűtötte a lelkesedés Junt.

– Activitizni is lehet? – válogatott a lehetőségek tárházából Hoshi.

– Easy win – jósolta meg a végeredményt Vernon.

– Enyém a legkisebb lány! – kötötte az ebet a karóhoz Woozi.

– Szerintem ez egy nagyon veszélyes küldetés – aggályoskodott DK.

– Egyébként a tizenhárom páratlan szám… – szúrta oda a végére Joshua.

Félszemmel Mingyura néztem, ő vajon hogyan reagál, de csak a felfordult méhkast leste, tagról-tagra vándorló tekintettel. Olyan szívesen a fejébe láttam volna, hogy megtudjam, örül, vagy feszeng a feladattól. Engem kiborított a hír. Nem csak az, hogy közelednem kell egy lányhoz, ráadásul úgy, hogy az eladható és kedvelhető legyen, de Mingyu is így fog tenni. Megérint, megölel, megnevettet valaki mást. Valakit, aki nem én vagyok.

– Elmondom, hogyan lesznek a csapatok – hagyta figyelmen kívül a menedzser az elhangzó kérdéseket, és megállapításokat.

Miután a névsor végére ért, két dolog vált biztossá. A tizenhárom valóban páratlan szám, így Joshua az egyik fiatal, és megnyerő külsejű menedzser hyungnimmal fog versenyezni, és a páralkotás mögött egy dolog húzódott meg: a shippek. China-line, HoshiK, JeongCoups, Verkwan, Woozno és persze, hogy a Meanie. Egyenes adásból nézhettem, ahogy Mingyu megpróbál elcsábítani egy lányt.

Mérgesen, és elkeseredetten ültem fel a repülőre, az ablak mellé, hogy kibámulhassak az égre, és senki, de senki ne szóljon hozzám, mert lefoglal a táj nézése. Természetesen tizenhárom embernél ez lehetetlen, valaki úgyis megböki a válladat, vagy megrúgja a székedet, fülhallgatót, gyógyszert, rágógumit, vagy zsebkendőt kér, úgyhogy néha kénytelen voltam szociális életet élni.

– Wonwoo hyung féltékeny – cukkolt Dino. Persze, hogy ilyenkor kellett elkezdenie evil maknae-t játszania. Ilyen lehetőségre nem lehet nem ráharapnia a nálam kisebbeknek.

– Képzeld el, hogy megfogja a kezét.

– És bókol neki.

– Ajándékot vesz.

– Drágámnak hívja.

– Megcsókolja.

– Vagy beteszi neki – súgta a fülembe Dino, mert ezt azért hangosan nem merte volna mondani a többieknek. Pont eléggé kiakasztott vele, hogy agyoncsapjam érte.

Felpattantam, megfordultam, és akkorát vágtam a hátára, hogy sajgott belé a kezem. A tagok meg nénikéket megszégyenítő kíváncsisággal vetették rá magukat a legkisebbre, hogy megtudják, mit mondott nekem, ami ennyire feldühített.

Próbáltam levegővé válni, a füles mellett még a kapucnimmal is jeleztem, hogy nem tartozom a realitás közegébe, hagyjanak békén, mintha csak egy bőrönd lennék, és lehetőleg ne szóljanak hozzám. Dino nem merte elárulni, mit mondott, megtartotta magának, talán attól félt, hogy komolyan megverném érte, úgyhogy öt-hat perc múlva már másról szólt a diskurzus, például arról, hogy melyek a legfontosabb angol szavak. Engem annyira nem érdekelt. Nem akartam semmit attól a lánytól.

– Viccelsz? Kit érdekel, hogy tudsz angolul, a sármommal magamba bolondítom a hölgyeményt, és akkor tudod, mit csinálhatsz az angol tudásoddal… Esélyed sem lesz – konfrontálódott a csapattársával Seungkwan.

Ez nem is volt rossz taktika, elszeretni a másik elől a baj forrását. Ha rányomultam a csajra, folyton vele lógtam és magamba bolondítottam, akkor ez azt is jelentette, hogy nem Mingyu van vele. Viszont ettől még nem akartam jobban ezt a feladatot, hiszen teljes mértékben hidegen hagyott – így előre is – a nő, engem csak Mingyu érdekelt, és az, ő vajon örül, vagy sem a küldetésnek.

A hosszú repülőút után úgy éreztem magam, mint egy citrom, akit kifacsartak a gépben, és csak húztam magam után a bőröndömet, semmi másra nem gondolva, mint a hotelszoba finom, kényelmes ágyára. Főleg, hogy a csapatosztás miatt nagy az esélye, hogy legalább egy franciaágy lesz a szobában, és első éjjel még nem lesz ott a betolakodó.

A megérzésem nem csalt, egy francia plusz egy sima ágy feküdt el a hálóban, azzal a megfontolással, hogy minden este dönt majd a lány, hogy kivel akar aludni, a kimaradt fiú meg a sarokba lesz száműzve a single bed-re, ahogy Joshua nevezte. Már csak a gondolattól is, hogy az a nőszemély Mingyuval együtt alszik, a takaró alatt összeér a lábuk, a kezük, akármilyük, felháborított.

– Felavatjuk az ágyat? – kérdezte Mingyu ártatlanul, mire az összes vér az arcomba tódult, és bután bólogattam, hogy „Aha, persze, hogy a viharba ne?!”

Csend honolt a szobában, mély, ragadós és bosszantó csend, amikor tudod, hogy a másik mondani, vagy kérdezni akar valamit, de arra vár, hogy te szólalj meg, neked viszont nincsen mondandód. Mit mondhattam volna? Hogy gyűlölöm a feladatot, a csajt, a menedzsereket, és kicsit Dinót is, amiért bogarat ültetett a fülembe? Persze, tudtam én, hogy Mingyu nem feküdne csak úgy le egy idegen lánnyal, főleg nem kamerák kereszttüzében, de azt is tudtam, hogy már nem szűz, tehát minimum egyszer kellett már ilyet csinálnia.

– Szép ez a hotel, nem? – kérdezte Mingyu tetettetett spontaneitással. Megpróbáltam gyorsan a lényegre terelni a szót.

– Szerinted a csaj is szép lesz?

– Biztosan. Végül is, felveszi a kamera. Nem lehet túl csúnya.

– Igaz.

Újabb szünet. Mély, ragadós és bosszantó szünet, ami megelőzi a lényeg kimondását, legyen az bármi. Fogalmam sem volt, Mingyu mit akar közölni velem, hogy „Nyugi, ez csak munka.”, vagy „Nehéz lesz megjátszani, hogy kedvelem, ha ki nem állhatom.”, vagy „Kanos vagyok, nehéz lesz nem rámozdulni.”. Komolyan, fogalmam sem volt róla, hogy mit akar.

– Elmondta Dino, hogy mivel húzott fel a repülőn.

Megölöm. Először megfojtom, de csak annyira, hogy elájuljon, aztán fellocsolom, majd újra megfojtom, és addig csinálom ezt, amíg sírva fog könyörögni azért, hogy megbocsássak neki. Néha felfedeztem némi szadista hajlamot magamban.

– Azért annyit nem fizetnek, hogy szexeljek a kamerák előtt. A karátok egyébként se díjaznák.

– Az húzott fel, hogy ilyen szemtelen. Meg a megfogalmazás.

– Ja, Dino mostanában nagyon éli, hogy nagykorú lett. Remélem, hogy Woozi hyung letöri a szarvát.

– Woozi? Ugyan! Maximum annyit mond neki lágy hangon, hogy: „Chan-shi, válogasd meg a szavaidat, kérlek!” – utánoztam a törpét.

 Mindketten felnevettünk, aztán Mingyu felém fordult, és összeért a kezünk a takaró alatt. Hevesen vert a szívem, majdnem kiugrott a mellkasomból, és nem akartam, hogy az a lány is így érezzen. Nem akartam, hogy Mingyu esetleg úgy érezzen a közelében, mint én szoktam az övében. Rengeteg dolgot nem akartam, és rengeteget akartam abban a pillanatban. Amit szerettem volna, mind tilos volt.

Másnap reggel a korábbinál is ellenségesebb és morcosabb állapotban kászálódtam ki az ágyból, öltöztem fel, mostam fogat, és tartottam a megbeszélt találkozó helyszínére. A menedzser folyamatosan azt mondta, hogy vágjak jó arcot az egészhez, hiszen amint autóba ülünk, forog a kamera, de én csak egy apró mosolykát tudtam kipréselni magamból az úton, és azt hazudtam a lencsének, hogy nagyon izgulok. Ha valamiért izgultam, az Mingyu volt. Mit fog reagálni, ha meglátja?

A lányok sorban álltak a parkban, mintha tornaórára készülnének, és mind nagyon csinosak, és nagyon amerikaiak voltak, tehát Jeonghan megállapítása helyesnek bizonyult, páran eleve előnnyel indultak.

Mint a hormonálisan megzavart tinik, úgy ugrottak rá egyesek a lányokra, ezer elcsépelt hülye frázist használva, magukat produkálva, mint a majmok, hihetetlenül kínosnak éreztem, hogy ismerem őket. Én illedelmesen bemutatkoztam, bólintottam egyet Jessica felé, majd vártam a következő instrukciót. Mingyu nagyon lovagias volt, nem csak meghajolt, de kezet is rázott a lánnyal, sőt, egy apró csókot is lehelt a lány kézfejére. Kedvem támadt odaugrani, egy zsebkendővel tisztára törölni a kezét, majd Mingyu száját is, nehogy egy apró kis DNS is maradjon rajtuk egymásból.

Az első randi egy kávézóban esett meg, hiszen az barátságos, de nem túl személyes, lehetőségünk nyílik rá, hogy elbeszélgessünk a lánnyal, kifaggassuk, hogy mi a kedvenc mindenféléje, és jó első benyomást szerezzünk nála. Serényen használtuk a fordító ember segítségét, de ahogy észrevettem, Jessica is nagyon segítőkész volt velünk, és a lehető legovisabb szinten beszélt hozzánk, hogy megértsük.

– Szólíthatlak Jessnek – kérdezte Mingyu, aztán elsütött egy nagyon béna poént. – Szereted a jazzt, Jess?

Jessica – akit én már csak azért is Jessicának hívtam –, ezen jót kacagott, én képzeletben felkötöttem magam a kristálycsillárra. Ez a lány szép volt, részleteiben és egészében is. Nyitott, nagy tekintet, egészséges arcbőr, hosszú, göndör, barna haj, karcsú derék, közepesen nagy keblek, vékony boka, hibátlan fogsor. Meg sem lepődtem, amikor elmondta, hogy modellkedni szokott. Mondtam én, hogy nem választanak csúnya embereket.

 – És neked mi a hobbid, Wonwoo?

Mingyu reakcióinak figyelése – vágtam volna rá szívemből, de csak annyit mondtam, hogy az éneklés és táncolás, közben pedig arra gondoltam, hogy Jessica úgy mondja ki a nevemet, mintha azt mondaná, hogy OneWho. Mingyu nevével még ennél is nagyobb gondok akadtak, így a délceg herceg felajánlotta, hogy hívja egyszerűen Minnie-nek. Ezek után jót kacagtak azon, hogy pont úgy hívják Mickey egér barátnőjét, nekem meg csak a couple nevünk jutott eszembe róla, ami majdnem így hangzott. Tehát akárhányszor Jessica kimondta, hogy Minnie, arra gondoltam, hogy szét akarja robbantani az egységünket.

– Te egy csendes fiú vagy, igaz, Wonwoo?

– Igen – válaszoltam hosszasan és átfogóan a feltett kérdésre.

– A csendes fiúk mindig nagyon misztikusak.

– Vagy nem – oszlattam el az ábrándjait.

– Wow, te nagyon gonosz vagy.

Erre Mingyu nem, hogy megvédett volna, inkább elkezdte magyarázni Jessicának, hogy minket Meanie couple-nek hívnak, és nem azért, mert gonoszak vagyunk, hanem a becenevem miatt, és valahogy ebből eljutottunk shippeléshez, amit ez a buta nő még annyira sem értett. Jött itt a hajóval, aztán a fordító kegyes és hosszas magyarázata után megértette, hogy ez egy párosítás, és sikeresen levonta a kellő következtetést:

– Akkor nektek úgy kell viselkednetek, mint a melegeknek?

Meg akartam fejelni az asztalt. Tényleg minden erőmre szükségem volt, hogy ne üljön ki az arcomra, hogy mit gondolok, és szerencsére Mingyu elütötte a labdát azzal, hogy mi csak jó barátok vagyunk, mintha testvérek lennénk. Jessica szerint ez az egész furcsa egy elgondolás kettőnkről. Mármint az, hogy romantikus kapcsolatunk lenne. Szerintem az volt furcsa elgondolás, hogy neki van működőképes agya. Mármint, hogy volt valaha.

A kávézó küszöbénél Jessica elfogadta Mingyu lovagiasan kitartott karját, úgy sejtettem, ma egyedül alszom. De nem is akartam teperni, mert egy cseppet sem bírtam a csajt, még akkor sem, ha a menedzser azt mondta, hogy legyek kedvesebb, mert így ellenszenvesnek fognak gondolni a fanok. Nem Jessica, azt leszarta, a fanoknak kellett tennem magam.

Nagyon udvariasan vettem életem megrontójának egy csokoládés fagylaltot, mert azt mondta az ismerkedésnél, hogy szereti a csokit, és ezzel sikerült egy jó pontot szereznem magamnak, pedig igazán nem nagy nehézség venni a menedzser pénzéből egy gombóc fagyit.

A parkban, egy árnyékos helyen ülve feltűnt, hogy Mingyu nagyon érdekesen nézi, ahogy Jessica nyalja a fagyit, és eszembe jutott az a hülye Dino, meg a még hülyébb megjegyzése, és elkezdett forogni a perverz agyam. Hogy Mingyu vajon mire gondol, hogy Jessica mit nyalogat, és mit adna neki szívesen nyalogatásra, és ebbe annyira belepörgettem magamat, hogy közel álltam hozzá, hogy kikapjam a csaj kezéből a tölcsért, és kidobjam a legközelebbi kukába.

– Oh, itt csokis lettél… – törölte le az ujjával – nem, nem szalvétával, mert az kevésbé lenne erotikus – a maszatot Jessica szája széléről Mingyu, aztán fogta, és lenyalta onnan.

Majdnem felkiáltottam, hogy „Hékás, elég lesz ebből!”, éreztem, ahogy megfeszülnek az izmok a lábamban, de csak megremegtem, és hangosan a szélre fogtam a dolgot. Jessica is osztotta a véleményemet, hogy menjünk a napra, mert az árnyékban kezd hűvös lenni. Ahogy felálltunk, Mingyu felé léptem, gondosan kitakartam a mikroportomat, és megdorgáltam a fiatalabbat.

– Ez az előbbi egy kicsit sok volt.

Nem mondott semmit, tudomásul vette, hogy lecsesztem, de ugyanúgy nyomult tovább a nőstényre. Nem bántásból, de Jessicát egy nősténynek láttam, amire rámozdult a kan, hiszen már olyan régen látott másik nőstényt a közelben. Tutira biztos, hogy igaza volt Dinónak, és Mingyu szívesen betenné Jessicának, vagy akárkicsodának, aki nő, és…. Meg kellett nyugodnom, mert dühösen képes voltam olyat tenni, és olyat mondani, ami nem helyénvaló, és semmiképpen se mehet adásba, így kicsit lemaradtam tőlük, és rendeztem a gondolataimat. Ez az egész egy forgatás volt, olyan, mintha sorozatba szerepelnénk, tehát bármi, amit teszünk, az nem magunkból fakad, hanem a helyzetből, és a forgatókönyvből. Ezen felbátorodva átkaroltam Jessica vállát, és megkérdeztem, nem lenne-e kedve este szórakozni egyet. Szíves örömest elfogadta a közeledésemet.

Egész nap fűtött az indulat, és ez abban mutatkozott meg, hogy az éjszaka eljöttével, és a csinos ruha felöltésével megszületett a partyállat Wonwoo, és amint a bárba értünk, rendeltem egy whiskyt. A menedzser óva intett attól, hogy lerészegedjek, mégis csak forgatás van, de biztosítottam róla, hogy csak keveset iszok. Annyira keveset sikerült, hogy felálltam az asztalra táncolni, és Jessica azt mondta, nagyon vicces és fergeteges vagyok. Furcsa, de részegen jobban beszéltem angolul, mint egyébként, és egészen jól elszórakoztunk.

A kezdeti jó hangulatnak aztán azon nyomban vége lett, amint Mingyu felkérte táncolni Jessicát, és olyan arcpirító, szexuálisan túlfűtött táncot lejtett vele, hogy féltem, ki kell tenni a műsorra a +19-es karikát. Öcsém, leesett az állam Mingyu csípőkörzésétől, elég rendesen odatolta magát Jessica fenekéhez. Erre muszáj volt innom még egy kört.

– Te meg mit iszol itt egymagadban Wonwie? – kérdezte Mingyu kifulladva. Benne is volt egy kis szesz.

– Mit zavarjak, miközben szinte megtermékenyíted a színpadon azt a nőt?

– Ugyan, csak táncoltunk! Gyere te is.

Muszáj volt mennem, mert megragadta a karomat, és Jessicáig húzott, a csaj meg úgy felpörgött a tesztoszteron kipárolgásától, hogy nekem is rázni kezdte magát, én meg csak hülyén fogtam a derekát, és jobbra-balra hullámozgattam. Amikor Mingyu csatlakozott a tánchoz, és alkottunk egy érdekes multikulti szendvicset, Jessica feje fölött Mingyu csillogó tekintetében fürödtem, és kedvem támadt megcsókolni.

Az illúziómat ismételten Jessica törte szét, aki nevetve kikászálódott kettőnk közül, és elrohant a pulthoz, hogy kérjen valamit inni. Én levegőt kapkodva bámultam Mingyut, nem bírtam elszakítani a tekintetemet a szájától, és éreztem, hogy visznek a lábaim felé, miközben az eszem sikított, hogy álljak meg, kamerák vesznek körül.

– Helloka – ugrott szinte rám Hoshi, és ezzel az akciójával megtörte a Mingyu-varázst, és újra tudtam reálisan gondolkodni.

Hoshi belekezdett a magyarázásba, hogy milyen a csajuk, meg, hogy mekkora a verseny DK-val, és csak ömlött és ömlött belőle a szó, hogy amire a végére ért, Mingyu eltűnt. Nagyon udvariasan próbáltam leszerelni a hívatlanul érkezőt, majd a kamerákat követve a csapattársam keresésére indultam. Egy falnál találtam meg Jessicával, elmélyülten suttogott valamit a lány fülébe, mire Jessica időközönként felvetetett, és Mingyu szürke öltönyének anyagát markolászta. Ha nem lett volna az arcukban a kamera, biztosan már régen csókolóztak volna, ebben biztos voltam.

– Mi a szitu? Szex a sötétben? – robbantam be, mint egy kisebb bomba.

– Ugyan! Dehogy is! Én nem vagyok olyan lány.

– Tényleg? Én azt hittem…

– Hogy te mekkora egy tuskó vagy! – hagyott minket faképnél, és a kamerák nagy része vele tartott, gondoltam, hogy interjút készítsenek vele, vagy levideózzák, ahogy sírásban tőr ki a szobában.

Az egyik cameraman velünk maradt, hogy levideózza a reakciónkat, de Mingyun rátenyerelt a lencsére, jelezve ezzel, hogy most egy kicsit forgasson máshol. A szemei szikrákat szórtak, iszonyatosan mérges volt rám, és mivel jóban voltunk, és a hyung megnevezést sem követeltem meg tőle, úgy sejtettem, most aztán kapok a fejemre rendesen.

– Megőrültél? Ez a beszólás túlment egy határon.

– Az igazat mondtam. Ha nem lennének itt a kamerák, már régen rajtad lovagolna.

– És mit zavar ez téged?

– Engem nem, de ne feledd el, hogy ez itt egy forgatás! Ezt az egészet látni fogják a rajongók, és nem akarod, hogy botrány legyen, igaz?

– Ne gyere itt a rajongókkal, mert sokkal többet teszek értük, mint gondolnád! Mindenféle szarba belemegyek a kedvükért, felveszem a legidiótább hajpántokat, jelmezeket, és mindenféle fost, hogy kiperkálják azt a kibaszott sok pénzt, amiből a cég fenntart minket.

– Szerinted én nem ugyanezt csinálom?

Mingyu tekintete csillogni kezdett, de most nem örültem annak, hogy láthatom ezt, főleg, hogy a haragja egyenesen rám irányult. Nem értettem, hogy miért kellett ennyire begőzölnie, a viszály, és a veszekedés még jól is mutatott a vásznon, követhette könnyen bocsánatkérés, kedveskedés, békülés, mint egy igazi szappanoperában. Nem csesztem el semmit.

– Az előbb leribancoztál egy ismeretlen lányt, csak azért, mert beszélgettem vele.

– Susmorogtál a fülébe, és ne add itt nekem az ártatlant! Padló gázzal nyomulsz rá, lenyalogatod róla a fagylaltot, a sarokba húzódva flörtölgetsz vele, és majdnem megbasztad a táncparketten.

– Te most féltékeny vagy, vagy mi a faszom? – dörrent rám Mingyu, és olyan közel hajolt hozzám, hogy majdnem összeért az orrunk. – Nem vagy se a csajom, se a pasim, úgyhogy vegyél vissza magadból, hyung! A Meanie couple csak addig tart, amíg forog a kamera.

Nagyot nyelve álltam a tekintetét, és nem szóltam utána, amikor faképnél hagyott. Mindig is sejtettem, hogy ez a kapcsolat csak nekem jelent többet, de most egyértelművé tette, hogy nem csak, ahogy nem vonzódik hozzám, de valójában utál. Minden reményem szertefoszlott, és nem Jessica, vagy Mingyu, hanem magam miatt. Én nem kellettem neki, még barátként sem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire taszító és kiállhatatlan vagyok.