A világtalanok 2: 12. fejezet - Suhanc

Jihon:

Ez volt az első nyaram Jin nélkül. Az évet jó jegyekkel zártam, semmiből nem kaptam négyesnél rosszabbat, bár igaz, hogy a szüleim még ennél is többet vártak el. Junho nem érettségizhetett, mert megbukott angolból, úgyhogy évet kellett ismételnie. Sajnáltam, hogy így járt, de mélyen belül kissé örültem, hogy ott marad még az iskolában. Ráadásul teljesen egyedül lesz, Sangchulnak és még Dakhónak is sikerült megcsinálnia a végső próbát, bár igaz, hogy az utóbbit nem egyszer kellett korrepetálnom matematikából.

– Örökké hálás leszek nektek – ölelt magához Dakho a ballagáskor.

– Nekünk? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Neked és Sehunnak. Mind a ketten segítettetek, hogy legyőzzem a matematikát.

Újra és újra előkerült Sehun, mintha egy rossz szellem lenne, aki komiszkodik az itt maradtakkal. Azóta, hogy először rákérdeztem Junhónál a múltjukra, nem mertem újra próbálkozni, és sajnos a fiúkat sem környékezhettem meg, mert erős lakat volt a szájukon. Maradtak tehát a morzsák, amiket véletlenül elszórtak, azokból próbáltam meg feltérképezni Sehun pár évvel korábbi helyzetét.

A nyári szünet első hetében már a kosárpályán tengettük az időnket, és már engem sem szóltak meg, ha ittam egy doboz sört. Útközben ugyan betöltöttem a tizenötöt, semmivel sem éreztem magam idősebbnek, és hivatalosan még nem ihattam volna. Őszintén, kicsit talán szomorú is voltam a nagy napon. Hiányzott Jin hülyéskedése, még e-mailt sem írt. Én legalább utólag küldtem neki pár sort.

– Ma is jó voltál – paskolta meg a vállam Sangchul, amikor leültünk a padra. A vesztes csapatnak büntetésből tíz kört kellett futni a pálya körül, mi meg az árnyékból figyelhettük őket. – Kezdesz beleszokni a csapatba.

– Trevor még mindig utál – böktem az említett felé. Úgy futott, hogy közben legyilkolt a szemével, mintha én egyedül tehettem volna arról, hogy kikaptak.

– Ne törődj vele! Ő már csak ilyen – legyintett Sangchul, és vizet locsolt a fejére. – Bassza meg, de meleg van!

Hazafelé egy ideig együtt ment az egész csapat, és bár én mindig Junho mellett haladtam, most kicsit lemaradtam. Nem akartam kisajátítani magamnak, engedtem egy kis teret Trevolnak, hátha egy idő után leesik neki a szívességem.

– Hé, Jihon! Kapd el! – kiáltotta el magát Dakho, de túl későn fordultam oda, és a kosárlabda elszáguldott mellettem.

A gond nem a lassú reflexemmel volt, vagy azzal, hogy hülyét csináltam magamból a többiek előtt. A probléma ennél sokkal súlyosabb volt, a labda ugyanis telibe találta a mögöttem parkoló rendőrautó visszapillantó tükrét.

Gyorsan felkaptam a labdát, hogy minél hamarabb kereket oldhassunk, de pont abban a pillanatban, amikor felegyenesedtem, kilépett két egyenruhás a házból. Pár pillanatig bámultuk egymást, majd Sangchul elüvöltötte magát.

– Futás!

Még sosem futottam rendőrök elől, de nem is vágytam rá túlzottan. Amikor kiléptek, nálam volt a kosárlabda, és sajnos túl megjegyezhető voltam. Ráadásul azzal csak rontottunk a helyzeten, hogy elszaladtunk. Legszívesebben ott maradtam volna, hogy elmondjam, véletlen félreértés az egész, és vállalom a következményeket, de Junhóék rovásán túl sok volt ahhoz, hogy így cselekedhessenek.

– Basszus! Basszus! Basszus! – kapkodtam a levegőt, amikor befordultunk az egyik sikátorba, hogy kettéválhassunk, és a zsernyákok elveszítsék a nyomunkat.

Mire hazaértünk, már égett a talpam, és a torkomban dobogott a szívem. Hiába melegítettünk be a kosarazással, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy az életemért fussak. Félelmetes volt az az érzés, hogy valaki mögötted lohol, és el akar kapni. Soha többé nem akartam ezt megtapasztalni.

– Ez nem volt semmi, Jihon – nevetett fel Junho, és magához húzott. – Mióta vagy te ilyen rossz fiú, hogy rendőrök elől fuss?

– Én nem is csináltam… – kezdtem, de egy csókkal belém fojtotta a szót.

– Jól áll neked – simított végig az arcomon, majd eleresztett, de a forróság ott marad a végtagjaimban. – Megyek, letusolok. Addig összedobsz valami kaját?

Zavartan vágtam össze a salátát, és azon agyaltam, nem kellene-e kezdeményeznem Junhónál. Már hónapok óta együtt voltunk, és mindig csak elutasítottam, amikor az ágyba kerültünk, talán ideje lett volna már beadnom a derekam. Más középiskolás srácok már túl voltak a szexen, igaz, nem a saját neműkkel. Bizonyára én lettem volna… Még a gondolatba is belepirultam, pedig semmi szégyellni való nem volt ebben, máshogy aligha lehetett volna megoldani.

– Azért ennyire apróra nem kell vágni a paradicsomot – nevetett fel mögöttem Junho, és kivette a kezemből a kést. – Átveszem. Csinálj egy limonádét!

Miután lefokoztak limonádés fiúvá, nem volt más választásom, mint citromot facsarni, és nem teljes idiótának tűnni. Annyira elmerengtem, hogy nemsokára már az ujjaimat szeleteltem volna fel, úgyhogy jobban jártam, hogy Junho kimentett. Egyértelmű volt, hogy túlságosan rágörcsöltem a dologra.

A szendvicsek az ecetes salátával és a citromos limonádéval jól estek a nagy rohanás után, de egész étkezés közben nem mertem a velem szemben ülőre nézni. Junho meg jót szórakozott a zavaromon. Persze, neki könnyű volt, én még lánnyal sem voltam, ő meg csak úgy falhatta őket. Igaz, hogy azt állította, hogy nem jönnek be neki a pasik, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne lenne ebben gyakorlata. Nulla tapasztalattal hogy a fenébe lehetne ilyen nagy önbizalma?

– Jihon, nem nézünk egy filmet? – ölelt át, amikor mosogattam. A nyakamon ülő csókjai nem arról árulkodtak, hogy a tulajdonosuk mozizni akarna, így inkább átugrottam ezt a kellemetlen álcselekvést.

– Mi lenne, ha inkább mást csinálnánk?

Fogalmam sem volt, hogy kerültem fel a pultra, de Junho olyan éhesen tapadt rám, mintha már hetek óta ezt várta volna. Bizonyára így is volt. A legjobb tudásom szerint próbáltam viszonozni a kezdeményezéseit, és őszintén megkönnyebbültem, amikor bevitt az ágyba. Igaz, hogy itt is kiszolgáltatottnak éreztem magam, ahogy fölém magasodott, de egy pulton elveszteni a szüzességem elég nevetségesen hangzott.

– Junho… – súgtam a nevét, amikor végignyalt a hasamon. Minden érintése, minden csókja feltüzelte a testem, és heves dobogásra bírta a szívem. Annyira szerettem volna kikapcsolni a kattogó agyamat, mégsem sikerült. – Ne… Ott ne! – húztam össze magam, amikor a keze az ágyékomra simult.

– Jihonie, lazítsd! Legalább próbáld meg. Abbahagyom, ha nem akarod.

– Jó – fújtam ki hangosan a levegőt, és lehunytam a szemem. – De ne hívj így! Ne hívj Jihonienak.

Erről folyton Jin jutott eszembe, és semmiképpen nem akartam, hogy a legjobb barátom jusson eszembe, miközben Junho simogat. Bevallom, jó érzés volt, ahogy kényeztetett, de még mindig túl feszült maradtam, zavart, ha lejjebb akarta húzni a nadrágom, és abba bele sem mertem gondolni, mi lenne, ha nekem kellene ezt csinálnom vele.

– Junho, mi lenne, ha innánk egy kicsit? Lehet, hogy az alkohol feloldana – vetettem fel, és olyan hirtelen ültem fel, hogy szerencse, hogy Junho egészen lemászott az ágy végébe, másképpen biztos lefejeltem volna.

– Jó, de próbálj meg nem berúgni. Nem akarom, hogy kiessen az egész.

– Rendben leszek.

Tényleg rendben lettem tőle. Annyira rendben, hogy úgy éreztem, belefolyok az ágyneműbe. Folyton vigyorogtam, az egész testem égett, és Junho keze az ágyékomon, vagy a fenekemen olyan természetesnek hatott, mintha mindig is oda tartozott volna.

– Csináld kicsit te is – súgta rekedten a fülembe a párom, és a kezét levezette kettőnk közé.

Lassan belecsókoltam a nyakába, élvezettel ízlelgetve a bőrét, miközben mozgatni kezdtem a kezem a merev, forró tagján. Junho hangja izgató és szexi volt, hallhatóan élvezte, amit csináltam, pedig nem voltam túl biztos a mozdulataimba. Ital nélkül erre biztosan képtelen lettem volna.

– Jihon, emeld meg egy kicsit a csípőd! – kérte Junho, de mielőtt még megtehettem volna, a telefon fülsiketítő vinnyogása belehasított a levegőbe.

Valamilyen tudatalatti menekülési ösztön lehetett, ami kilökött az ágyból, és a mobilomhoz vezetett. Junho dühösen nézett rám, és hiába vigyorogtam rá aranyosan, nem hatotta meg.

– Igen? – szóltam bele a telefonba óvatosan, pedig a fenyegetés az ágy felől érkezett, nem a kagyló túloldaláról.

– Jihon, Anya vagyok. Azonnal gyere haza!

– Junhónál vagyok. Mi a baj?

– Itt vannak a rendőrségről, és szörnyű dolgokat mondanak rólad, hogy te ablakokat törsz be, meg vandálkodsz. Azonnal gyere haza és magyarázd ki magad!

Lefagyva tettem le a mobilt az asztalra, és felhúztam magamra a nadrágomat. A rendőrség szólt a szüleimnek? Tényleg ennyire hülye voltam, hogy azt hiszem, minden megoldódik, ha elfutok?

– A zsaruk otthon vannak, és mindent elmondtak a szüleimnek.

– Nem nagy ügy – rántotta meg a vállát Junho. – Maximum lecsesznek, és ki kell fizetned a kárt. Ne parázz, nem fognak lecsukni. Büntetlen kis bárányka vagy.

– Kössz az együttérzést! – vágtam oda, és miután összeszedtem a cuccaimat, köszönés nélkül elviharoztam.

Megértettem, hogy Junho mérges volt, amiért nem jött össze a dolog, de igazán támogathatott volna. Oké, hogy neki mindennapos, hogy valamilyen szabályszegést kövessen el, de nekem voltak szüleim, akik megfedtek, ha rosszat tettem, és nem akartam egy suhanc lenni a sok közül, akik Junho bandájába kerültek. Szerettem volna úgy lógni velük, hogy nem kevernek bele a zűrbe, ezt a vezetőnek is megmondtam, most mégis én szívtam helyettük. Mert egyértelmű volt, hogy magamra vállalok mindent és nem mártok be senkit.

Otthon már állt a bál, apa tajtékzott, anya meg nem győzött elnézést kérni a rendőröktől. Megkaptam a szokásos kioktató beszédet arról, hogy milyen veszélyes, ha az ember rossz társaságba keveredik, és habár ez csak egy apró kis baleset volt, ennél sokkal nagyobb bajba is kerülhetek. Bla bla, egy cseppet sem érdekelt, elég jól nevelt voltam ahhoz, hogy tudjam, hol húzódnak a határok.

Az igazi veszekedés csak azután kezdődött, hogy a zsaruk leléptek, és apa kifizette a csekket.

– Megmondtam, hogy semmi jó nem származik abból, ha azzal a csavargóval barátkozol – kezdte apa.

– Akkor persze jó volt az a csavargó, amikor lefestette a kerítést – álltam ki a barátom mellett.

– Ne szemtelenkedj, Jihon! Nem voltál te ilyen – szólt bele anya is.

– Semmivel sem vagyok másabb, mint korábban, csak most vannak barátaim. Történt egy kis baleset, hűha, most már bűnöző lettem?

– Nem, de azok a fiúk nincsenek jó hatással rád. Ezt te is beláthatod, ha kicsit belegondolsz. Jin… – kezdte, de rossz vizekre eveztünk.

– Magasról teszek Jinre! Rohadtul nem keres engem, és még boldog születésnapot sem kívánt. Mit foglalkozzak vele? Biztosan megvan a baráti köre a menő Tokyóban, sajnos nekem csak az ilyen helyi suhancok maradtak, bocsánat, hogy nem akarok a szobámban utána sírni – fakadtam ki. – Van még valami, vagy békén hagytok végre?

Éppen indultam volna a szobámba, amikor apa megragadta a karom és visszarántott. Elég közel kerültem hozzá, hogy érezze a belőlem áradó alkoholt, és amikor megragadta az állam, azt hittem, hogy fel fog pofozni.

– Tizenöt évesen nem kellene részegen hazaállítanod, és ha már csajozol, legalább jól csináld! – szidott meg, és amikor a szobám elé értem, még közölte, hogy két hétig nem mehetek sehová.

Odabent aztán azonnal tükröt ragadtam, és hamar szembesülnöm kellett a lila foltokkal a nyakamon. Hála az égnek apáék elég régimódiak voltak ahhoz, hogy ne is gondoljanak homoszexualitásra. Addig volt szép élet, amíg azt hitték, hogy csajozom, és nem boronáltak össze Junhóval. Bele sem mertem gondolni, mi történne, ha megtudnák, hogy együtt vagyunk.

Vártam arra, hogy Junho telefonáljon, vagy legalább írjon egy sms-t, de nem érdekelte, mi történt velem. Magasról tett rá, hogyan érzem magam, mert megsértettem az egóját, és haza rohantam ahelyett, hogy vele szexeltem volna. Olyan mérges voltam rá. Miért volt ennyire fontos neki a testiség? Nem szeretett, csak ha odaadtam magam neki? Utáltam ezt. Legszívesebben jól seggbe rúgtam volna Ádámot meg Évát, amiért vadászat helyett felfedezték a szexet.

Hogy elűzzem az időt, felmentem twitterre, hátha Sehun valamelyik fotóján feltűnik Jin is, de alig frissített valamit. Ha meg is osztott egy-egy képet, azokon szövetek, meg mindenféle divatcuccok voltak, ő már egyetlen képről sem mosolygott vissza a vörös hajú barátjával. Sajnáltam, mert titkon bíztam benne, hogy láthatom Jint. Egyszerre utáltam és szerettem még mindig, egyszerűen nem tudtam kitörölni az életemből. Ezek ketten elárultak engem, magamra hagytak, mégis folyton visszatért az emlékük vagy a nevük, mintha valami ide vonzotta volna őket.

Álmomban mindenféle hülyeséget láttam. Jin és Sehun a Tokyo Tower előtt állt, és nekem integetett, de hiába futottam hozzájuk, sosem értem el őket. Aztán a föld hirtelen megnyílt, és egy ijesztő pinceszerű helyen találtam magam, ahol vakláncok függtek a falon, és egy fekete, gomolygó füstből egy alak kezdett kirajzolódni. Magas volt, karcsú és helyes, mint egy videojáték karakter. A vonásait mégsem tudtam megjegyezni, mert valami megragadott hátulról, és a nyakamba harapott.

Zihálva tértem magamhoz, és az egész testem izzadtságban fürdött. Hiába dörzsöltem át a vállam és a nyakam, még mindig a bőrömön éreztem az erős szorítást, és a húsomba maró fogakat. Nem is értettem, miért álmodtam ilyet, amikor semmilyen horrorfilmet nem néztem már hónapok óta. Lehet, hogy az a sok erőszakos játék volt rossz hatással rám, amivel Jin anno játszott. Teljesen kikészültem, pedig ennél cifrábbakat is kreált már az agyam.

 Erős fejfájással küzdve támolyogtam ki az ebédlőbe, hogy megvacsorázzak, de nem várt kép fogadott. Apa és Junho kedélyesen beszélgettek egymással, mintha a délutáni dolog meg sem történt volna. Még a karomat is megcsíptem, hátha álmodok, de a kép nem változott, úgy tűnt, sikerült megpuhítani a szüleimet.

– Jihon, ülj csak le ide egy kicsit! – intett az apám, amikor észrevett.

Legszívesebben innen is elfutottam volna, de Junho bíztató mosolya végül arra késztetett, engedjek a szülői akaratnak. Apa fesztelennek tűnt, mintha a haragját elfújták volna, és csak kis bosszankodással a hangjában paskolta meg a karomat.

– Miért nem mondtad el, hogy csak a barátaidat védted? Tudom, hogy azonnal veszekedni kezdtünk veled, de elég lett volna csak annyit mondanod, hogy semmit nem csináltál. Junho minden elmondott. Szép, hogy kiállsz a többiek mellett, de legyél kicsit nyitottabb felénk.

– O-Oké – dadogtam, és lesütöttem a pillantásom. Rosszul éreztem magam azért, amit Junho hazudott nekik. Vagy nem is hazudott? Végül is, nem én törtem be az a visszapillantót, csak béna voltam, és nem tudtam elkapni a labdát.

– Az alkohol miatt azonban marad a szobafogság – kötette az ebet a karóhoz apa. – Ha felnőtt leszel, úgy iszol, ahogy akarsz, addig azonban a mi szabályaink élnek: Gyereknek nincs pia.

– Rendben, apa. Bocsánat.

Junho velünk evett, de nem maradhatott éjszakára, a bünti kötelezett, csak a kapuig kísérhettem. Estére egészen elviselhető lett az idő, szívesen néztem volna vele a csillagokat, ehelyett a fülledt szobámban kellett tengődnöm két hétig. A szüleim nem is tudták, mit tesznek. Két hét a nyárból rengeteg idő, amit sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni.

– Köszi, hogy kihúztál a bajból.

– Csak elmondtam az igazat. Ha semmit nem mondasz el nekik, magadat sodrod bajba.

– Tudom, de annyi mindenről kell hallgatnom, hogy néha már nem tudom, mit tegyek.

– Tégy úgy, ahogy jónak látod. Én bízok benned – simított végig az arcomon Junho, majd előre hajolt, és puszit nyomott a homlokomra. – Vigyázz magadra! Két hét múlva találkozunk.

Két hét… Soha véget nem érő két hét. Alig vártam, hogy leteljen a szobafogság, és újra Junhóval legyek. Vele az élet sokkal szórakoztatóbb és izgalmasabb volt, mint egyedül. Az emlékek megfojtottak abban a régi szobában, amiben olyan sok hülyeséget csináltunk Jinnel.

Vajon mi lehet vele? – gondoltam, miközben felnéztem az égre. A legfényesebb csillagok talán még Tokyóban is látszódtak.