Rám forrott álca: Prológus: Én nem így gondolom

V:

Alig vártam, hogy visszatérjünk. Az új album eltért a korábbiktól, sokkal színesebb, és történetmentesebb lett még a klip is. Nagyon tetszett az új hajam, jól állt ez a stílus, nagyobb szerepet kaptam a visszatérő dalban, és már nagyon meg akartam mutatnia közönségnek, hogy milyen szexi is vagyok.

Ne aggódj, Szerelmem!

Ez nem lehet véletlen.

Teljesen különbözünk, baby.

Ketten megtálaltuk a végzetet.

A DNA, az új szám szerintem legjobb része üvöltött a hangszóróból, és nem bírtam ki, hogy ne hozzam önmagam. Ahelyett, hogy csak megérintettem volna Jungkook vállát, ahogy a koreográfiában kérték, teljesen rámásztam, és úgy hullámoztam előtte, mint egy kígyó.

– Taehyung, nem vagyunk kíváncsiak a párzási táncodra! – szólt be Suga, de én csak röhögtem rajta, majd szorosan magamhoz öleltem Jungkookot, és a nyakába csókoltam.

– Te kíváncsi vagy rá, édes?

– Majd otthon – tolt el mosolyodva Jungkook és visszaállt a kezdő pozícióba.

Jól hangulatban telt a táncpróba, többé már nem rontottam el a közös részünket, becsülettel megcsináltam úgy, ahogy elő volt írva, bár a hülye is láthatta, hogy mennyire élvezem Jungkook közelségét.

Annyira szexi volt. Ez a hajstílus állt neki a legjobban, ilyen volt a DOPE-ban, a Fire-ben és a Runban is, mindig csak a színe változott. Fogalmam sem volt, milyen egyszarvú véréből keverték a hajfestéket, hogy minden egyes fényhatásra más színt adott, de azt hiszem, most barna lett, némi zöldes beütéssel a hajtőnél. A szüleimnek a sajátomat sem tudtam elmagyarázni, úgyhogy végül silverblonde-ot mondtam a telefonba. Az utóbbi időben nagyon ráfeküdtem az angolra.

– Kaja? – tette fel Hosoek a nap kérdését, és kérdés sem fért hozzá, mi lesz a válasz.

– Igen! – hangzott az egyöntetű, állatias felüvöltés, és már neki is lódultunk a szomszéd kifőzde felé. Már jól ismertek minket, diszkréten kezelték az ottlétünket, és hatalmas adagokat adtak a törzsvendégeknek.

Átkaroltam Jungkook nyakát, és a fejünket összeérintve haladtunk a többiek után. Az utóbbi időben erős volt a hajtás, de mindig találtunk egy kis időt arra, hogy a kapcsolatunkkal törődjünk, minden kiegyensúlyozott és boldog lett, ha vele lehettem. Durva belegondolni, hogy már több mint három éve együtt voltunk, és a War of Hormon óta nem veszekedtünk komolyabban. Igaz, hogy előtte majdnem örökre elvesztettük egymást, de én mindig azt mondtam, egybe kértük a problémát, hogy aztán ne kelljen többé szenvednünk. A békülés után még hetekig túlbuzgóan viselkedtem, folyton arról kérdezgettem Jungkookot, hogy mindent rendben talál-e kettőnkkel kapcsolatban, szegénynek biztosan az agyára mentem akkoriban. Egyre viszont jó volt az a szörnyű időszak, megtanultuk megbeszélni a dolgokat, és feltétel nélkül megbízni a másikban.

– Azért nem hülye a koreográfus, hogy a két gerlicét tette be a duós táncba – vetette le magát a boxba J-hope.

– Persze, mert ha rajtad múlott volna, te csinálod Jiminnel – világított rá a tényállásra Jin.

Nem lehetett kihagyni ez a lehetőséget, kénytelen voltam szívatni őket egy kicsit, és félig elfordulva Hope-tól szopást imitáltam. Jinből persze azonnal kitört a jellegzetes nevetése, Hosoek meg válaszul összeverte a hátamat az étlappal.

– Szeretnéd megismételni azt a ködös estét, amikor elkaptunk titeket a parkban? – kérdezte fenyegetően.

– Isten mentsen tőle! – Még soha életemben nem nyomtam annyi fekvőtámaszt, mint akkor. Azóta csak nagyon óvatosan utalgattam a Jiminnel lévő nem létező kapcsolatával.

Jungkook egy hatalmas tál tésztával tért vissza, és amint letette, már hozzá is láttam. Felesleges volt külön rendelnünk, úgyis egymás tányérjából ettünk. Az olajos tészta úgy csúszott le, hogy meg sem kellett erőltetnem magam, és mivel az egész banda bűnözött, magasról tettem a fogyókúrára. Minden comeback arról szólt, hogy a súlyunk, a bőrünk és a hajunk tökéletes legyen, de ehhez képest folyton csaltunk valahol. Ott voltak Jin kiadós vacsorái, aztán erre jöttek rá az éjszakai nasizások, majd a közös kilógások a kifőzdébe, és akkor még nem is beszéltünk a rajongók ajándékairól. Mégis hogyan lehettünk volna olyan szívtelenek, hogy nem esszük meg, amit nekünk szántak?

– Édes, oda adod a csípőset? – kértem Jungkookot, és jó kiadósan meglocsoltam a tésztakupacot. Lehet, hogy kétszer csípett, de csak veszélyesen volt értelme az életnek.

– Visszatérve a táncra, nem az én ötletem volt, hogy őket futtassam. A menedzser kérte, hogy így legyen – mártogatta meg Hosoek a húst a kapros öntetben.

– Ti nem furcsálljátok, hogy mostanában folyton őket szerepeltetnék? Úgy értem, emlékezzetek vissza, hogy mennyit kellett közbenjárnia Namjoonnak, hogy a koncepciók idején ne Vkook legyen a fő csapásirány.

Emlékeztem. Három albumot adtunk ki ugyanazzal a főcímmel, aztán még jött a Blood, Sweet & Tears, és a történet így sem kapott lezárást, a mostani album beharangozó filmecskéje is hemzsegett a visszautalásoktól. Fogalmam sem volt róla, mikor teszünk végre pontot ennek a végére, de nagyon idegesítő volt, hogy még nekünk sem mondták el a sztorit. Pedig már nagyon tudni akartam, hogy akkor most meghalt-e valamelyikünk vagy sem. Hosszú estéket tudtam eltölteni azzal, hogy teóriákat gyártsak.

– Ti is tudjátok, hogy miért van ez így – szólt bele a beszélgetésbe Ramo. Úgy tűnt, már attól elfárad, ha szóba kerül a koncepciós időszak. – Minél jobban titkolnánk, annál látványosabb lenne, így inkább kitolják őket a színpadra, a rajongók meg zabálják.

– Azért a Sugakook is király volt szerintem – sztárolta magát Yoongi. Nem is ő lett volna, ha nem így tesz, de én még tisztán emlékeztem arra, amikor mérgében Jungkookhoz vágta azt a sörösüveget.

– Ja, tök jól bevert neked a kamera előtt – piszkálódtam.

– Persze, mert a való életben nem teheti meg.

Sosem tudtam eldönteni, hogy milyen kapcsolatban vannak ők egymással. Néha úgy tűnt, jól kijönnek, aztán jöttek Sugától ezek a beszólások, és mindig attól féltem, hogy Kook kiakad. Szinte betegesen túlaggódtam ezeket a jeleneteket, és legszívesebben sikítva ordítottam volna Yoongi hyunggal, amiért nem gondolkodik, mielőtt beszél.

– Már miért ne tehetné meg? Jungkook felnőtt ember, ne kezeld gyerekként!

– Jól van, hyung. Nincs semmi gond – próbált csitítani Jungkook. – Együnk inkább.

A francba, most rosszul érzi magát – mérgelődtem, és szinte felnyársaltam a szememmel Yoongit. Kellett neki játszani a swaget, és beszólnia a legkisebbnek! Hát nem emlékezett rá, hogy mi lett abból, hogy semmibe vettünk Jungkookot? Vagy ez csak nekem volt ilyen emlékezetes? Nyílván többet szenvedtem, mint Mr. Mindenkinek Beszólogatok, Mert Megtehetem uraság.

Teljesen elment az étvágyam, a tészta maradékát Kook ette meg, én meg úgy vedeltem a citromos vizet, mintha alkohol lenne, remélve, hogy jól berúgok tőle, és akkor elfelejtem a dühömet. Persze a limonádé ritkán tesz ilyen csodát, és amikor a buszhoz mentünk, nem állított meg semmi abban, hogy félre vonjam Yoongit. Ha legalább szürcsöltem volna egy kis vodkát, most annyira hányingerem lenne, hogy ne legyen erőm keménykedni.

– Hyung, neked miért kell mindig olyan dolgokat felhozni, amire nem akarunk emlékezni? – szegeztem Sugának a kérdést. A repper csak unott ábrázattal szemlélt, mintha egy eltévedt bogár lennék a szélvédőjén.

– Ki hozott fel ilyesmit? Mindig te reagálod túl. Senki, ismétlen SENKI nem gondolna a múltra, ha te nem hoznád fel, és nem basznád el a hangulatot. Szerinted Jungkook mennyire hálás neked ezért?

– Ja, ha annyira foglalkoznál Jungkookkal, nem éreztetnéd vele, hogy felette állsz. Azt szeretnéd, ha megint úgy érezné, hogy semmibe vesszünk?

Láttam Sugán, hogy a kiakadás szélén áll, és hatalmas békát gyűrt le azzal a nyeléssel, amivel megelőzte a megszólalást. A szemei szikrákat szórtak.

– Nem hiszem, hogy Jungkook rossz néven vette, amit mondtam, de ha így lenne, akkor majd bocsánatot kérek tőle. Megfelel, királylány?

– Meg.

Ha azt mondanám, hogy a buszban felhőtlen volt a hangulat, hatalmasat hazudnék, mindenki érezte, hogy nem a számok elosztásán beszélgettünk korábban, de senki nem merte megpiszkálni a méhkast.

– Ha hazaértünk, beszélni akarok veled – mondta Jungkook, amikor leültem mellé, majd egészen az ablak felé fordult. A beszélgetés lezárult, értelmetlen lett volna csak hozzáérni is.

Annyira nem akartam veszekedni. Úgy terveztem, hogy amikor hazaértünk, veszek egy gyors zuhanyt, aztán minden energiámat Kookra szánom. Ehelyett úgy tűnt, Sugáról, meg a kifőzdében történtekről lesz szó, és jól tönkrecsesszük a kedvünket. A szex biztosan ugrott.

A busz zötykölődése, és az egész napos táncóra elálmosított, de nem tudtam egy percet sem aludni, mert folyton azon agyaltam, mit kellene mondanom Jungkooknak. Én csak meg akartam védeni. Hiszen a párja voltam. Mégis miért baj, ha kiállok mellette?

Még mindig a dormban laktunk, a szobák felosztása sem változott, a polcokon egyre több kacat halmozódott fel, és néha már untam, hogy ugyanazok a falak, és ugyanazok a hajlatok köszöntenek. Nem ártott volna egy átalakítás, vagy legalább egy jó kiadós festés, hogy új színt hozzon az életünkbe.

– Szia, Jungkookie hyung – repültek rá a maknae-re az egykori szobatársai. Amennyire utálták régen, annyira körberajongták mostanára, még az a nagypofájú rapper is. Jimin órákat tudott röhögni azon, ahogy Sanghun Sugával viselkedett. Néha már úgy tűnt, annyira tart tőle, hogy még szalutálni is fog a köszönés mellé. – Hétvégén megnézed a fellépésünket? A parkban lesz gerilla felbukkanás.

– Ja, majd megpróbálok elmenni. Most viszont kicsit fáradt vagyok, úgyhogy mennénk…

A liftben úgy éreztem, összenyomnak a falak. Láttam Jungkookon, hogy baja van, és megpróbálja elrejteni a fáradtság mögé. Ez volt a legrosszabb. Utáltam, ha elnyomja az érzéseit, és rejtegeti a sebeit, mintha ő sosem lehetne rosszkedvű.

Azonnal a szobánkba mentünk, de nem úgy, ahogy a táncpróbán terveztem, kézen fogva, hogy aztán egymásnak essünk már a küszöbön. Jelen esetben Jungkook haladt elől, én szomorúan baktattam mögötte, és éreztem, ahogy egyre nagyobbra nő a feszültséggombóc a torkomban. Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, úgy éreztem, mintha a tárgyalóterem ajtaját csuktam volna be az imént.

– V, kezd ebből már nagyon elegem lenni – túrt bele frusztráltan a hajába Jungkook. – Ez nem az első alkalom, és nem tudom, hányszor kellene még elmondanom, hogy NE reagáld túl a dolgokat.

– Csak neked akarok jót.

– Akkor ne akarj! – rivallt rám. – Ha ilyen, amikor jót akarsz, akkor ne akarj!

– Csak felhúz, hogy forgatja benned a tőrt.

– Szerintem inkább te forgatod.

Nem szerettem, amikor ezt csinálta, és mindent visszadobott rám. Ha legalább beismerte volna, hogy Yoongi sokszor igazságtalan vele, nem veszekedtem volna, de úgy állította be a dolgokat, mintha mindenért én lennék a felelős. Szerettem őt, és meg akartam védeni, erre én váltam célponttá.

– Szeretlek. Sosem akarnék rosszat neked.

– Lassan már nem tudom… – rogyott le az ágyra.

Erre azért nem számítottam. Volt, hogy hülyeséget vágtunk egymás fejéhez, mert a másikon töltöttük ki az nap feszültségét, de aztán már csak röhögtünk az egészen, és a legnyakatekertebb baromságokat találtuk ki. Előfordult, hogy azt mondtam Jungkooknak, hogy egy félregombolt ing, én meg hamis Nike cipő lettem fordított pipával. Ez viszont nem volt vicces. Egy cseppet sem. Konkréten azt mondta, hogy nem bízik a szerelmemben.

– Mit nem tudsz? – adtam meg neki a szépítés lehetőségét

– Azt, hogy tényleg nem akarsz-e bántani. Senki nem beszél erről, túltettük magunkat rajta, elfelejtettük és éljük az életünket. Te vagy az egyetlen, aki folyton felemlegeti, mintha emlékeztetni akarnál rá. Olyan, mintha azt mondanád: „Jungkook el ne feledd, hogy milyen voltál! Nehogy újra eszedbe jusson olyanná válni!”

– Te hallod, hogy mit mondasz? – húztam fel most már magam én is. – Én lennék az utolsó, aki azt akarná, hogy a múlt megismétlődjön. Normális vagy te, hogy ilyenekkel vádolsz?

– Akkor meg mi az istenért kell ezt csinálnod? Nem pont ez volt akkor is? Vagy leszartatok, vagy én voltam a hímes tojás. Ha Yoongi hyung beszól, meg tudom oldani, nem kell, hogy Taehyung anyuci a szárnyai alá vegyen, és mindenre rátegyen még egy lapáttal. Mi vagy te, az anyám? Nem vagyok a szaros kis gyereked, akinek meg kell minden este mosnod a fogát, mert egyedül képtelen rá!

Nagyot sóhajtottam. Nem szabadott belemenni ebbe a veszekedésbe, ez most más volt, mint a megszokott, Jungkook nagyon felhúzta magát. Nem lehetett ilyenkor mást tenni, mint nyelni egy nagyot, és ráhagyni a dolgot. Jungkook egyébként is hirtelenharagú volt, amint lecsillapodott, már rendesen meg lehetett vele beszélni a dolgokat.

– Beszéljük meg ezt később, amikor lenyugodtak a kedélyek – ajánlottam, és felkaptam a pizsamámat. Most már nagyon kellett az a meleg zuhany.

– Úgy érted, ha ÉN lenyugszom.

– Te mondod, nem én – morogtam az orrom alatt, és elindultam az ajtó felé, de Jungkook is mozdult a sötétben.

A keze erősen csattant az ajtón, és elzárta az utamat. Hirtelen nagyon szűknek éreztem a szobát.

– Vidd onnan a kezed! Ki akarok menni. – Hiába küzdöttem ellene, ott volt a remegés a szívemben és a hangomban.

– Mert ha elfutsz, akkor minden megoldódik magától?

– Nem, csak szeretnék venni egy forró zuhanyt, és gondolkodni egy kicsit – magyarázkodtam idegesen. –  Megtennéd, hogy megadod nekem ezt a lehetőséget?

– Mindig ez van. A többieknek azt mondod, hogy mi minden problémát meg tudunk oldani, mert megbeszéljük, amikor meg beszélni akarok, akkor kitalálsz valamit, hogy elkerüld.

Kezdett nagyon idegesíteni Jungkook. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék, és még azt is, miért, de ő mindent azonnal akart, nem tudott várni egy percet sem.

– Rendben. Beszéljük meg! – dobtam vissza a pizsamámat a fotelbe, és nekidőltem a fiókos komódnak. Régen voltam ennyire frusztrált.

Jungkook ellépett az ajtótól, majd nekitámaszkodott a falnak, és összefonta maga előtt a karjait. Az ablakon beáramló holdfényben az arca még merevebbnek, még márványszerűbbnek tűnt, mint bármikor máskor, mintha egy szobrot láttam volna, nem is egy embert.

– Egyre többet gondolok arra, hogy kellene nekünk egy kis távolság – szólalt meg.

– Alszok Yoongival, ha akarod.

– Nem így gondoltam. Úgy értettem, a kapcsolatunkban. Lehet, hogy szünetet kellene tartanunk.

Mi van?! Miért gondolkodott szüneten? Nem értettem. Hiszen jól megvoltunk, szerettük egymást, ezen a hülye kis veszekedések kívül össze sem zördültünk komolyabban. Úgy adta elő az egészet, mintha már egy ideje zátonyra futott volna a kapcsolatunk.

– Tudod, nekem fel sem tűnt, hogy te már egy ideje ezen gondolkozol. Tegnap éjjel például nagyon közel voltál hozzám.

– Nem erről van szó – sóhajtott fel bosszúsan. – Neked ez tényleg nem gáz? Amit ma Jin hyung is felhozott, hogy a cég áruként kezeli a kapcsolatunkat. Ha jól veszik, akkor mehet, hanem nem veszik jól, akkor titkolózzunk. Ne fogjátok egymás kezét, ne csókolózzatok a folyosón, ne üljetek egymás mellé a fansingon, mert a végén még lebuktok, de ha pénz van benne, akkor minden további nélkül mehet a fogdosás, meg az ölelkezés. Már hányok a Vkooktól.  Komolyan, meglátom, és kavarogni kezd a gyomrom.

– Mit vártál, Jungkook? – sóhajtottam fel lemondóan. – Ez egy üzleti vállalkozás, más helyen úgy vágtak volna ki minket, mint macskát szarni. Igazából hálásak lehetünk a Big Hitnek, hogy elsikálták a műtétem okát a szüleim előtt, neked fizették az orvosodat, simán visszaengedtek a bandába, és egy helyen, egy szobában lehetünk. Vagy szerinted mit kellene még tenniük?

– Mondjuk nem árúvá alacsonyítani a szerelmünket. Lassan már nem tudom, mikor érsz hozzám parancsból, és mikor magadtól.

– Sosem érek hozzád parancsból – indultam el felé, de feltartotta a karját.

– Még nem fejeztem be. – Hirtelen olyan távolinak tűnt, mintha kilométerekre került volna, és egy áthatolhatatlan fal magasodna kettőnk között. – Olyan, mintha az egész életünket ez a dorm töltené ki, de már ezt sem érzem biztonságosnak. Azt mondod, hogy nem akarsz bántani, de folyton bántasz. Azt mondod, nincs benned harag, de van. Azt mondod, nem félsz tőlem, de akkor miért buktál úgy ki, amikor nem engedtelek ki a szobából? Mit gondoltál, mit teszek veled?

Erre a kérdésre egyikünk sem akarta hallani a válaszomat, mert mind a ketten tudtuk, hogy miért remegett meg a hangom. Nem tudtam mit tenni ez ellen. Még ha a tudtam is, hogy nem bántana, a testem reakcióit nem én irányítottam. Ha szóba jött ez az egész, természetesen libabőrözött a testem, és megemelkedett a pulzusom.

– Jungkook, tudom, hogy nem bántanál – tettem még egy lépést, de ezúttal elég volt egy hangos sóhaj is, hogy megtorpanjak.

– Nem tudom, mit kellene tennem. Papírom van róla, hogy normális vagyok, az elmúlt három évben egyszer sem okoztam neked fájdalmat, és mindig odafigyelek, hogy ne ijesszelek meg a kitöréseimmel. Mit tehetnék még? Mi kellene, hogy tényleg megbocsáss nekem?

– Én nem haragszom rád. Megbeszéltük akkor, nem? Eddig minden olyan jó volt, miért kell most mindent elrontani?

– Én nem így gondolom. Nem volt minden rendben. Nekem biztosan nem.

Nagyon feldühített. Annyi mindenen mentünk keresztül, ha ez nem tette erősebbé a kapcsolatunkat, akkor mi tehette volna? Annyira dühített, hogy ilyen irányba tartott a beszélgetésünk, és Jungkook konkrétan az arcomba vágta, hogy sosem volt boldog velem.

– Ha már őszinteségnél tartunk, akkor miért nem mondod ki, hogy szakítani akarsz velem? Miért finomkodsz itt ezzel a hülye szünettel? Egyértelmű, hogyha szétmegyünk, akkor az szakítás.

– Én nem szeretnék szakítani, csak úgy gondolom, jó lenne egy kis idő külön, hogy rendeződjenek a fejünkben a dolgok.

– Etess mást a hülye dumáddal! Ezt akarod? Nem voltál boldog? Jó, akkor szakítsunk! Mintha érdekelne… – sértődtem be, és kirobogtam a szobából.

Úgy vágtam be a fürdőszoba ajtaját, hogy beleremegett az egész dorm, majd lesöpörtem a kencéket a polcról, és belerúgtam a mosógépbe. Ez utóbbi nem volt túl jó ötlet, a fájdalom a lábujjamtól végig cikázott a fejem búbjáig, és ha nem lett volna elég erős a papucsom eleje, biztosan eltört volna valamelyik csontom. Távol álltak tőlem ezek a kirohanások, de Jungkook belegázolt a lelkembe ezzel a kijelentésével. Hogy ő nem így gondolja? Akkor még is miért nem nyitotta ki a száját hamarabb? Miért most kell a fejemhez vágnia, hogy régóta teher neki ez a kapcsolat?

Úgy éreztem, elárult, és ezen félórányi fürdés sem segített. Jungkook persze átcuccolt a kanapéra, de nem is bántam. Nem akartam kibékülni vele, ez esetben neki kellett kuncsorognia, nem nekem. Azt hittem, már felnőtt, de ugyanolyan önzően tudott viselkedni, mint régen. Nem éreztem úgy, hogy mindenért én lennék a hibás.