Rám forrott álca: 3. fejezet: Dr. Min ma is rendel

V:

Óvatos simogatásra ébredtem, először azt hittem, hogy Jungkook ébresztget, aztán hirtelen, egyszerre tódultak a fejembe az előző este történtek. Lassan, álmosan nyitottam ki a szemem, és egy fáradt, enervált Yoongit pillantottam meg az ágyam mellett.

– Taehyung, fél hat van. Hét körül kelnek a többiek. Most beszélhetünk, ha akarsz.

Az első sokk a fél hattal ért, hiszen az még kegyetlenül korán volt, a másik a ténnyel, hogy elbeszélgetést fogunk tartani. A hátam közepére sem kívántam a dolgot. Tudom, hogy az orvos mondta, hogy kommunikáljunk banda szinten is, de ha Jungkook egy éjszaka nem hűtötte le magát, akkor ebből csak újabb kiabálás lehetett.

– Hyung, én nem akarom ma ezt a beszélgetést. Ami probléma van, az a mi kapcsolatunkban van, nem tartozik rátok.

– Ja, de az, hogy iszapbirkóztok a kertben, meg dugtok a kisbuszban, az ránk is tartozik. A portás tuti szólni fog a menedzsernek, aki duplára dagadt fejjel fog érkezni, aztán meglátja a szétvert képeteket, és biztosan le kell ültetnünk. Jobb, ha előbb mi beszéljük át, mintha Jungkook neki kezdene el flegmázni.

Erre az eshetőségre nem is gondoltam. Persze, hiszen Jungkook azt hazudta, hogy sasaengek követtek minket, bizonyára megnézték a felvételeket, és akkor azt is láthatták, ahogy Jungkookkal egymásnak estünk. Remélhetőleg a videón nem látszódott, hogy mit akart tenni velem, nem akartam, hogy a cég is újra Jungkook betegségén rágódjon.

– Figyelj, Jungkooknak megint doki kéne, ugye tudod? – mászott vissza az ágyába Yoongi, és betakarta a lábát.

– Tudom – fordultam a bal oldalamra, de nem néztem a hyungra, csak az ágy keretét figyeltem.

– Mondott neked valamit arról, hogy mi zavarja? Hogy mi okoz neki frusztrációt?

– Az, hogy túlreagálom, amikor piszkálod, meg az, hogy a cég árut csinál a kapcsolatunkból.

Yoongi mélyen sóhajtott, valószínűleg ő sem mondhatott volna jobbat annál, amit én mondtam Jungkooknak. A fejesekkel nem tudtunk mit tenni, lehetett beszélni velük, lehetett kérni őket, de végső soron ez nem a mi döntésünk volt. Ha máshol lettünk volna, és kiderül, hogy ilyen kapcsolatban vagyunk, vagy kivágnak, vagy úgy elszeparálnak egymástól, hogy még a másik vonásait is elfelejtjük. A Bit Hit családias vállalkozás volt, de egy családban is megvoltak a tabu témák, az elhárító mechanizmusok, és a családfő elsőszámú döntéshozó szerepe. Nem vállalhattuk fel nyíltan, mert profitot veszthettünk, és ez az ország nem fogadta el olyan könnyedén az ilyen kapcsolatot, mint mondjuk Amerika.

– Tudod, tegnap az én agyam is elszállt – vallotta be Yoongi. – Nem szabadott volna így megvernem Jungkookot, de szörnyű érzés volt püfölni azt a kibaszott tolóajtót. Fogalmam sem volt róla, hogy mi folyik odabent, és tehetetlennek éreztem magam. Még a kulcsért sem mertem felrohanni, nehogy megszökjetek, vagy elvigyen valahová. Már azon gondolkodtam, hogy egyszerűen betöröm az üveget, amikor végre kinyitottátok.

– Sajnálom, hyung. Az én hibám. Én hívtalak fel, mert féltem Jungkook viselkedésétől, de aztán az autóban lenyugodott.

Nem az volt az ijesztő, hogy szájba vágott, vagy az, hogy végig húzott a földön, az rémisztett meg, amikor hirtelen hűvösen nyugodt lett, és megfenyegetett, hogyha nem működök együtt, rosszabbul járok. Túl gyors volt a vágás, azonnal a Gyilkos Elmék valamelyik része ugrott be, és tudtam, hogyha kiakadok, ha még jobban felidegesítem, akkor tényleg gondok lesznek. Volt egyfajta kézikönyv arra, hogy ilyenkor mit kell csinálni Jungkookkal, de én folyton elcsesztem. Hopie hyung meg ösztönből csinálta, előző este sem erőltette meg magát, erényes volt, parancsoló, de nem kioktató, és bár Jungkooké volt az utolsó szó, végül sikerült lezárni a hisztériát. Egyedül Hopie és Yoongi voltak azok, akik elég határozottak tudtak lenni ahhoz, hogy helyre tegyék a felbőszült Jungkookot, de az utóbbi ezt erővel oldotta meg, ami nem hittem úgy, hogy jót tesz Jungkooknak. Nem csak testileg, de lelkileg sem.

– Mióta nekem is van az a szociofaszságom, jobban megértem Jungkookot, de az ilyen helyzetekben én is befeszülök – mentegetőzött tovább Yoongi.

Emlékeztem arra a koncertre. Bár sosem történt volna meg! Minden normálisnak tűnt, fellépés előtti készülődés, édes izgatottság, smink, ruhaigazítás, utolsó megbeszélés. Aztán észrevettük, hogy Yoongi nincs sehol. Szorított az idő, már nem volt idő arra, hogy pihenjen, vagy elintézzen egy utolsó telefont, így mind a hatan kerestük. Jungkook talált rá a WC-ben, és amikor a folyosón mind összetalálkoztunk, és azt mondta, hogy Yoongi hyunggal valami baj van, ott mindenki érezte, hogy ez nem egy egyszerű rosszullét. Benne volt Jungkook hangjában a pánik, és a keserű felismerés is.

Egyikünk sem tudta kezelni a dolgot, muszáj volt kimenni a színpadra, fellépni a rajongók előtt, mosolyogni és integetni, miközben megszakadt a szívünk. A koncert első felére nem is emlékeztem, robotszerűen eltáncoltam a koreográfiákat, de gondolatban a mosdóban jártam, és folyton Sugát láttam, ahogy összekuporodva ült a csempézett sarokban, és magának motyogott. „Nem bírom.” „Nem megy.” „Képtelen vagyok rá.” „Nem tudok felállni.” „Én nem ismerem azt az embert a tükörben.” Szörnyű volt. Kész rémálom, ha csak rá gondoltam, görcsbe szorult a gyomrom. Számomra mindig Yoongi hyung volt a példa, az eszeveszett munkagép, aki megy előre, jobbnál jobb számokat ír, nem bánja, ha keveset alszik, vagy alig eszik, de alkot és védi a bandát. Amikor ő összetört, kicsit a BTS is összetört.

Abban az időben Jungkook és ő nagyon jóban lettek. Sosem tudtam meg, hogy miről beszélgettek éjjeleken át, de azt hiszem, akkoriban Jungkook értette meg legjobban a helyzetét. Bűnösen kicsit örültem is, hogy így legalább rendeződött a kapcsolatuk, aztán ahogy telt az idő, és Yoongi furcsa bezárkózásai, egész napos alvásai, és bántó közönye mindennapossá, és érthetővé vált, úgy távolodtak el újra egymástól, és úgy lett számunkra is kisebb ez a probléma. Szégyelltem magam, hogy ennyire elhanyagoltam a barátaimat. Néha olyan jó lett volna, ha a nap nem 24 órából, hanem 27-ből áll, hogy abban a plusz három órában törődhessek azokkal, akiket szeretek.

– Hyung, sajnálom. Sajnálom, hogy nem törődtem veled eleget.

– Jaj, én pont leszarom! – flegmáskodott, mint mindig, amikor el kellett volna fogadnia más szeretetét. – Itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy megértse mindenki, hogy ez a betegség nem olyan, mint egy megfázás, nem szezonális, és nem gyógyul meg belátható időn belül. Bármikor előjöhet, bármilyen intenzitással.

Eszembe jutott, amit Jungkook mondott a „majdnem szakítás” előtt. Azt bizonygatta, hogy nem bántana újra, hiszen neki már papírja van arról, hogy normális. Valóban nem kellett már orvoshoz járnia, mert semmilyen tünete nem volt annak, hogy erre szükség lenne, de most megint minden újra kezdődött, és nagyon reméltem, hogy együttműködő lesz. Az volt a baj, hogy egyszerűen túl sok mindent kellett csinálnunk, és nem tudtunk mindenkire kellően odafigyelni. Borzasztóan fárasztó az, hogy kontroláljuk minden szavunkat, amit Jungkook felé intézünk, miközben ezer meg egy dolgunk van, mint előadók. Néha azt is elfelejtettem, hogy WC-re kell mennem, mert három helyen kellett volna lennem egyszerre, és Jungkookra csak esténként jutott időm. A szabadnapokon próbáltam vele lenni, programokat szervezni meg miegymás, de nem egyszer fordult elő, hogy hónapokig nem kaptunk egy pihenőt sem. Én sem tudtam szétszakadni.

– Az elbeszélgetésen befogom a pofámat, te meg próbálj támaszt nyújtani Jungkooknak. Nem tudhatjuk, milyen állapotban van most. Lehet, hogy még mindig dühös, lehet, hogy cseszettül másnapos, és szétrobban a feje, lehet, hogy rezignált, és lehet, hogy depressziós. Nem tudhatjuk, de te vagy a pasija, ha beléd nem kapaszkodhat, akkor megint egyedül fogja érezni magát.

Tisztában voltam ezzel. Minden teher rám szakadt, mert én voltam a pasija, és nekem kellett megteremtenem neki a megnyugtató, biztos közeget. Ez néha lehetetlen vállalkozásnak tűnt, főleg, hogy a kiakadásaival engem bántott a legtöbbször.

Fél nyolckor már mindenki a nagyasztalnál ült, álmosan, csipás szemmel, kávét kavargatva, vagy egyszerűen az asztallapon szundítva. Jungkook borzasztóan nézett ki. Egyrészt hihetetlenül sápadt volt, másrészt sötét karikák húzódtak a szeme alatt, mint aki semmit nem aludt az éjjel, és olyan hűvös aurát árasztott magából, hogy egészen beleremegtem. Amikor leült mellém, össze akartam kulcsolni az ujjainkat, de elhúzta, és inkább a sajátjával kezezett.

– Jungkook, a tegnapi dologról… – kezdte Rap Monster, de a megszólított közbeszólt.

– Tudom, hyung. Bocsánatot kérek. Én voltam a hibás, önzően viselkedtem, kérlek, bocsássatok meg! – hajtott mélyen fejet.

Ez így első körben rendben is volt, de ennyivel nem zárhatta le. Muszáj volt megbeszélni, mit mondunk a menedzsernek, és a többiek tudni akarták, hogy honnan indult ez az egész, és mi a dolguk nekik a rendezésben.

– Rendben, Jungkook, én a részemről elfogadom a bocsánatkérésedet, de itt bandán kívüli dolgok is érintettek – folytatta a leader. – Láttam a felvételeket, és tudni szeretném, hogy mi történt pontosan.

– Hagyjatok már békén! – tört ki Jungkook. A hangjából ítélve a kedélye valahol a düh és a kétségbeesés között lavírozott.

– Sajnálom Jungkook, de nem tehetem. A te érdekedben, és a banda érdekében sem. Kilencre jön a menedzser, és nekem valamit mondanom kell neki, mert azokon a felvételeken úgy látszik…

– Mi látszik? – nézett fel az asztallapról Jungkook. Könnyes volt a szeme, és a kezei már a térdét szorították.

– Hogy bántod Taehyungot.

– Nem bántott – keltem rögtön a védelmére, de nem értem el vele túl nagy hatást. Rap Monster továbbra is Jungkookot figyelte, a párom azonban megszakította a szemkontaktust, és a combjait bámulta. Ekkor tűnt fel a csuklószorító a kezén.

Azt hiszem egy kicsit megszédülhettem, mert hirtelen mindenki megdőlt a szobában, de gyorsan megkapaszkodtam az asztalban, és lehunytam pár percre a szemem. Nem akartam, hogy ez legyen. Nem akartam, hogy újra bántsa magát.

– Szerintem az a legjobb, ha elmondjuk a menedzsernek az igazat – szólalt meg Jimin. – Ha kamuzunk, akkor azzal csak magunk alatt vágjuk a fát.

– Nehezen mondom el, hogy mi történt, ha Jungkook nem hajlandó beavatni – érvelt Rap Monster.

– De ez nem is a te faladatod – álltam ki most már kicsit erényesebben az ügyünk mellett. – Velünk történt, majd mi elmondjuk a menedzsernek, neked nem kell tartanod a hátadat miattuk.

– Egy banda vagyunk, és segíteni akarok – nézett rám könyörögve.

Ez nekik sem volt egyszerű. Jungkook esetében érintett voltam, de Yoongi betegségekor rájöttem, hogy milyen kétségbeejtő a környezet helyzete. Fogalmuk sem volt róla, mit kellene tenni, csak azt látták, hogy a barátjuk szenved, és ők tehetetlenek. Megértettem, hogy Rap Monster és a többiek segíteni akartak, de azzal segítettek a legtöbbet, ha nem avatkoztak bele.

– Hagyd ezt most ránk! – kértem.

Jungkook nem bírta tovább a feszült légkört.

– Én leléptem – jelentette ki, és felpattant az asztaltól. Egy pillanatra meglendült J-hope keze, hogy visszahúzza a legkisebbet a székre, aztán mégsem nyúlt utána.

Jungkook sebesen a szobánkba menekült, és bár el voltam tiltva tőle, utána mentem. Senki nem állított meg, még csak figyelmeztetést sem kaptam, könnyedén bemehettem, és ott is maradhattam.

Jungkook a takaró alatt feküdt, összegömbölyödve, mint egy kisgyerek, és sírt. Szorosan a hátához bújtam, és átöleltem a karjaimmal. Szinte azonnal megfordult, és a nyakamba fúrta a fejét.

– Hyung, nem bírom! – hüppögött.

– De bírod, majd én segítek neked. Együtt megoldjuk, jó? Csak ne bánts magad. Azzal engem is bántasz.

– Szóval észrevetted – sóhajtott fel.

Persze, hogy észrevettem. A heget is mindig észrevettem a csuklóján, hiába kerülte a napot, még ha az ingje ujja rálógott, vagy a karkötői elfedték, akkor is tudtam a létezéséről. Soha többé nem akartam annyira egyedül hagyni Jungkookot, hogy ezt tegye magával.

– Szeretlek – pusziltam meg a homlokát. – Tudom, hogy nem akarod, de muszáj összeszedned magad kilencig. Valamit mondanunk kell a menedzsernek.

– Beszélsz te? – kérdezte, és apró puszikkal hintette be a vállamat. – Én képtelen vagyok rá.

– Beszélek, de egyszer neked is kell majd.

– Tudom. Csak ne most.

Ebben maradtunk. Örültem, hogy Jungkook nem tagadott, és nem makacskodott. Amikor elnyomta az álom, hagytam, hogy aludjon egy kicsit. Bár fájó szívvel szálltam ki az ágyból, de muszáj volt beszélnem a többiekkel.

Rap Monster megértette, hogy ezt mi intézzük, és talán még hálás is volt érte. Nehéz feladat lehetett neki a leader szerep, főleg, hogy ennyi problémás bandatagot kellet istápolnia, nagyon tiszteltem érte. Jinben láttam még a sértettséget, Jungkook eléggé megbántotta a beszólásával, ha volt alapja, ha nem. Talán az zavarta az egészben, hogy ezt éppen egy olyan srác vágta hozzá, akinek pasija van.

Az egész bandából mégis Jimin volt a legkedvesebb, amikor Jungkook kijött a szobából. Megkérte, hogyha van kedve, tízkor kísérje el az edzőterembe. Jimin ilyen volt, természetesen kedves és gondoskodó, és Jungkooknak pont ez kellett, hogy senki ne reagálja túl, senki ne feszüljön be, egyszerűen mindenki csak legyen olyan, amilyen alapból.

A menedzserrel folytatott beszélgetés aztán nem volt sétagalopp. Hiába beszéltük meg, hogy én beszélek, azért ez így mégsem működött teljesen. Merthogy hiába mondtam, hogy Jungkook nem bántott, nem hitte el nekem, muszáj volt Jungkook megerősítése is, hogy ne csak arról szóljon az egész, hogy én tagadom a nyilvánvalót. Azért egy kicsit idegesített már, hogy mindenki ezzel jött. Nem voltam idióta, naiv és ártatlan sem, ha bajom volt, az meg mondtam, ha bántottak, segítséget kértem.

– Jungkook te még ma bejelentkezel Dr. Parkhoz. A banda egyébként is elköltözik innen egy időre, mert renoválás lesz, talán jót fog tenni nektek a változás.

Senki nem repesett a boldogságtól, hogy átcsoportosítanak minket egy motelbe, de nem volt választásunk, menni kellett. A legfontosabbakat összepakoltuk a délután folyamán, és este már máshol aludtunk. A bútorokat egy fuvarozó cég vitte a raktárba, és Yoongi úgy kísérte a felszereléseit cipelő munkásokat, mint valami árnyék. Biztos voltam benne, hogyha leejtették volna a szintetizátorát, kicsapja a balhét.

– Jól vagy, édes? – simogattam meg Jungkook hátát az aulában.

– Csak fáradt vagyok. Hívtam Dr. Parkot, de csak pénteken rendel. Nem lesz mérges a menedzser, hogy nem mentem ma?

– Mondd neki, hogy Dr Minhez mentél, ő ma is rendel – szólt bele Yoongi a beszélgetésbe, ropit tartva az ajkai között, mintha dohányozna. Úgy sejtettem, legalább egyszer biztosan kipróbálta már.

Eltartott egy ideig, amíg leesett, hogy magáról beszél, majd kicsit sem kedvesen elpaterolt onnan, hogy neki most elbeszélgetést kell tartania Jungkookkal, és én zavarom a praktizálásban. Pff…

Amíg azok ketten beszélgettek, odamentem Hosoek hyunghoz, hátha fel tud vidítani.

– Mi van, Taehyungie, Yoongi hyung elzavart?

– Igen – sóhajtottam fel. – Mit szóltok ehhez a költözéshez?

Jiminnek az fájt a legjobban, hogy utaznia kellett azért, ha edzeni vagy táncolni akart, ami a mi esetünkben mindig nagyon körülményes dolog volt. Híresek voltunk, és bár léteztek olyan helyek az országban, ahol szabadon sétálhattunk, Seoul nem tartozott közéjük. Szegény sofőrnek szinte állandó készültségben kellett állnia, és ebben az új helyzetben lehet, hogy hét különböző helyre szóló kívánságot kapott.

J-hope az étel miatt félt a legjobban, egy motelben nem Jin főzött, ami valószínűleg a banda önjelölt szakácsát is megviselte. Egy hétig még poén volt étteremből kajálni, de aztán az ember megkívánta a hazai ízeket, és biztosra vettem, hogy ez most is így lesz. Nagyon reméltem, hamar végeznek az átalakítással, és minket is megkérdeznek a berendezéssel kapcsolatban. Nem akartam arra visszatérni, hogy külön szobába kerülök Jungkookkal. Mondjuk, azt is megoldanánk.

A motel egy eldugott, nehezen megközelíthető helyen volt, de egy igazán rendezett épülettel és kedves személyzettel bírt. Pozitívan álltam a változáshoz, egészen addig, amíg a kezünkbe nem nyomták a kulcsokat.

– Kettő? – akadtam ki. – Akkor nem leszünk külön szobában? – A többes szám itt Jungkookra és rám vonatkozott.

– Nem – válaszolt egyszerűen Rap Monster. – Ki vállalja be őket?

Végül Jimint és Hosoekot kaptuk, akik remélhetőleg kevés időt töltöttek a szobában, hogy egymásra is legyen egy kis időnk. Véleményem szerint Jungkooknak éppen hogy nem tett jót a változás, az meg főleg nem, hogy nem lehetett kettesben velem.

– Akkor most átrendezzük a szobát – toltam a sarokba a bőröndömet, és Jungkookkal eltávolítottuk az ágyaink közé betolt éjjeliszekrényt. Legalább adtak volna két franciaágyat, de úgy tűnt, a vezetőség semmiképpen nem akarta, hogy összemelegedjünk.

– Jól vagy, édes? – fordultam Jungkook felé, aki úgy nézett ki, mint egy alvajáró. Bármelyik pillanatban elaludhatott a párnák között.

– Ne kérdezgesd már folyton!

– Bocsi – kaptam el a tekintetem, mire Jungkook lágyan a tincseim közé túrt.

– Nem baj. Inkább bújj ide!

Jungkook mellkasa erős, de kényelmes volt, hamar megtaláltam rajta a finom pontot, és egészen bebújtam a karjának ölelésébe. Nem kellett ringatni, hogy elaludjak az ágyban, az a hajnali keltés rendesen megkavarta a biológiai órámat, ráadásul egész nap nem gyakoroltunk semmit a költözés miatt, biztos voltam benne, hogy az elkövetkező nap dupla melót sóznak a nyakunkba.

Éjszaka lehetett, amikor felriadtam a koppanásra. A hang a fürdőszobából jött, de csak én ébredtem rá, Jimin és Hosoek mélyen aludtak. Jungkook nem volt mellettem, így őt sejtettem a fehér ajtó mögött. Az apró résen kiszökő lámpafény, mintha egy határt rajzolt volna közénk, de bármilyen szakadékot megugrottam volna azért, hogy mellette legyek.

Arra számítottam, hogy a párom bezárkózott, de amikor lenyomtam a kilincset, az könnyen engedett. Jungkook a zuhanyzótálcában ült, a hátát a csempének döntötte, és a durva anyagú, fehér szállodai törölközőt szorította az alkarjára. A fehér anyag egy nagyobb részen vörös színt vett fel.

– Jungkook… – szólongattam a nevén, és bemásztam hozzá, hogy biztosan halljon. – Jungkook magadnál vagy? – fogtam meg az állát. Úgy nézett ki, mint aki félig alszik, ködös tekintettel meredt rám, reméltem, nem vesztett túl sok vért. – Hallasz?

–  Hallak – motyogta, és megemelte kissé az anyagot. – Azt hiszem, túl mély lett. Hányingerem van.

– Hívok orvost – pattantam volna ki, de visszahúzott. Ahhoz képest, hogy úgy nézett ki, mint aki talpra állni sem tud, volt benne elég erő ahhoz, hogy maga mellett tartson.

– Nem akarom, hogy itt hagyj. Maradj mellettem!

– És ha elvérzel?

– Nem fogok. Mindjárt jobb lesz.

– Jungkook… – kezdtem, amikor a feje előrebukott. – Jungkook! – emeltem meg az arca két oldalát tartva, és paskolni kezdtem. – Jungkook! Ne ájulj el! – Egyre jobban hatalmába kerített a pánik. – Hosoek hyung! Hosoek hyung! Gyere gyorsan! – kiabáltam ki, és a könnyeim elhomályosították a látásomat.

J-hope hamar kihúzott Jungkook mellől, majd átadott Jiminnek. Úgy kellett támogatni, a saját lábamon az ágyig sem jutottam volna el. Borzasztóan kavargott a gyomrom, és amint leültetett Jimin, azonnal öklendezni kezdtem. Sosem voltam rosszul a vértől, most mégis elemi erővel csapott le rám a hányinger. Furcsa, hogy így utólag ért a hatás, azt hiszem, a fürdőszobában annyira Jungkokkal foglalkoztam, hogy fel sem fogtam teljesen a helyzetet, de attól még az agyam mindent rögzített, és szépen lassan kezdett felszínre törni a kép.

– Taehyung, jól vagy? – hallottam meg magam mellett Rap Monster hangját.

Fogalmam sincs, mikor jött be, és azt sem tudtam, hogyan kerültem a földre, de a szemetes tartalmából ítélve, még hánytam is. Borzasztóan éreztem magam, minden erő kiszállt a testemből, miközben azon zakatolt az agyam, hogy vajon mi van Jungkookkal.

– Hol van Jungkook? Jól van?

– Ellátták, már jobban van. Most alszik.

– Oda kell mennem – próbáltam felnyomni magam, de félúton összecsuklottam, nem volt elég erő a karomban.

– Pihenj. Most úgyis alszik – tanácsolta J-hope.

– Megígértem neki, hogy nem hagyom egyedül. Meg fog ijedni, ha felkel.

Minél inkább tiltottak tőle, annál hisztérikusabbá váltam, így végül kénytelenek voltak odavinni hozzá. Jungkook az orvosi szobában aludt a vizsgálóasztalon, az alkarját vastag kötés fedte, az arca sápadt volt, de nyugodt és békés.

– Doktor úr, meg lehetne oldani, hogy Taehyung itt aludjon? Közel állnak egymáshoz Jungkookkal, talán mindkettőjüknek jót tenne, ha maradhatna – próbált érvelni az érdekemben Rap Monster.

– Sajnálom, de ez nem megoldható. Nincs itt elég hely.

Esküszöm, hogy nem szándékosan estem össze, a hír, hogy magára kell hagynom Jungkookot, fejbe csapott, és kicsúszott alólam a talaj. Az orvos azonnal odaugrott hozzám, felfektetett a priccsre, majd jött a vérnyomásmérés, a szemvizsgálat, és minden egyéb, ami ilyenkor szükséges. Végül aztán ott maradhattam, a doki a székében szunyókált, és bár nem érhettem Jungkookhoz, ha kinyitottam a szemem, legalább láttam. Legszívesebben le sem hunytam volna egész éjjel, hogy vigyázzam a nyugalmát, de aztán valamikor hajnalban elnyomott az álom. Nagyon reméltem, hogy csak baleset történt, és nem akarta megölni magát. Nem tudnék élni nélküle.