My Precious! - 7. fejezet: Candy kiss

Wooseok:

Habár a szüleimnek úgy tűnhetett, hogy Jinhyukon kívül nincs egyetlen barátom se, valójában nagyon sokakkal jóban voltam az egyetemről. Az igazság az, hogy ők egyszerűen csak haverok, amíg Jinhyuk barát. A két fogalmat sok választja el egymástól, a barátodban megbízol, beavatod a titkaidba, rátámaszkodsz, kiállsz mellette, szinte, mintha testvér lenne. A haverral örültök, ha összefuttok, jól elbeszélgettek, együtt buliztok, és ennyi.

Amikor Jinhyuk előállt azzal, hogy menjünk el az egyetemi bandával bulizni, belementem, mert kellett már egy kis kikapcsolódás. Egy inger gazdag környezetben, ahol üvölt a zene, és valószínűleg pár feles is belém kerül, talán nem fogok Moobin miatt aggódni. Már lassan egy hónap eltelt azóta, hogy kórházba vittem őt, és azóta annyira lekötötte a gondolataimat, hogy az előadásokon se tudtam figyelni. Zavart, hogy nem teljesítek százszázalékosan, és azt reméltem ettől a bulitól, hogy majd történik rajta valami, ami visszafordít a régi kerékvágásba.

Sok italos játékot kipróbáltam már, ezeknek mindig az a lényegük, hogy jól leidd magad, és közben szórakozz. Ha pedig vannak lányok, akkor elcsattanhat egy-egy csók, vagy bevallhatod végre az érzéseidet annak, akit régóta figyelsz. Persze a szerencse itt sem elhanyagolható, azzal kell egy párba kerülni, akit kinéztél magadnak. Az egyik lány egész este velem szemezett, és a nevek kihúzásánál is többször felém pillantott, én sem bántam volna, ha vele kerülök egy csapatba. Ehelyett Jinhyukot kaptam meg a nyakamba.

Odáig még oké, hogy a szerencsésebbek csókolózós játékokat játszottak, csak azt nem értettem, nekünk miért kellett őket utánoznunk. A Candy kiss játék feladata egyszerű, az egyik fél félig bekap egy édességet, a másiknak pedig ki kell harapnia a szája közül, majd megmondani, hogy mi pontosan az édesség. Mivel viszont egy szórakozóhelyen nem okos dolog szembekötősdit játszani, ezért csak egyszerűen ki kellett enni a másik szájából a csokoládét, és az nyert, akinek a legkisebb lett. Vagyis Pocky game pocky nélkül.

Jinhyukkal kölcsönösen megállapodtuk abban, hogy nem csináljuk, de a többiek nem akartak ebbe egyetérteni velünk. Cikiztek, hogy gyávák vagyunk, meg ez amúgy is csak játék, és ha ennyire ódzkodunk tőle, akkor az biztosan jelent valamit. Egy szó, mint száz, nem hagyták, hogy ne játszunk.

Hirtelen nagyon ijesztőnek hatott Jinhyuk, ahogy egyre közeledett felém, és tudtam, hogy nem csak megölelni akar, hanem az orra az enyémhez fog érni, a szája túlságosan közel lesz, és egyszerűen minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ez megtörténjen. Erősen toltam el a vállát magamtól, és csokival a fogaim között nyüszítettem, Jinhyuk meg kezdett egyre dühösebb lenni rám.

– Nem értem Wooseok, mit szarozol ennyit! Minél hamarabb végzünk, annál jobb.

Jinhyuk annyira hamar akart végezni, hogy a nyelvével lökte ki a fogaim közül az édességet, csakhogy közben a nyelvemhez is hozzáért, és ettől egyszerre jöttem iszonyatosan zavarba, és akartam megölni azt az idióta barátomat.

Bosszúból azonnal feltámadt bennem a kisördög, és amikor az én köröm jött, úgy ragadtam meg Jinhyuk tarkóját, mintha tényleg meg akarnám csókolni. Hamar kiült a rémület az arcára, és hasonló testi jeleket produkált, mint én, próbált eltaszítani, és rázta a hideg, de ha ő szemét volt velem, én sem maradhattam adósa.

Csak rá akartam ijeszteni, de végül olyan jól hoztam a szerepemet, hogy az ajkaink valóban súrolták egymást, és ezután mindketten mély hallgatásba burkolóztunk. Jinhyuk, akinek minden eshetőségre volt valami jó poénja, most megnémult, és csak vöröslő fülekkel kortyolta az italát.

Igazából nem csókolóztunk, ez csak egy baleset volt, de azért nagyon örültem neki, amikor az a lány, aki az este kezdete óta szemezett velem, végre megtisztította a számat a sajátjával. Régen voltam már együtt valakivel, a testem követelte a kielégülést, és a lány is kapható volt egy kis kalandra. Soha nem kezdtem volna komoly kapcsolatot egy olyan lánnyal, aki ilyen könnyen nekem adja magát, de nem kellett rögtön járnom mindenkivel, aki csak egy kicsit is tetszett.

Jinhyuk szerzett nekem egy kocsit, ahová elvonulhattunk. Mivel mind a ketten úgy terveztük, hogy iszunk, ezért nem kocsival jöttünk, de pár haverunk bevállalta a józanságot, és kegyesen kölcsön adták a járgányukat szoba gyanánt. Az aktus gyors volt, és kielégítő, utána rá sem néztem a partneremre, ő sem foglalkozott velem tovább. Mindketten a helyén kezeltük a dolgokat, a szex az szex és kész.

Kielégült testtel, és mosollyal az arcomon tértem vissza a szórakozóhelyre, de az örömöm kevés ideig tartott. Moobin beszélgetett a pultnál Jinhyukkal, és elég volt csak egy pillanatra találkoznia a tekintetünknek, azonnal tudtam, hogy tudja, hol voltam és kivel. Már csak azt nem értettem, miért szégyenkeztem miatta.

Moobin:

Mióta kijöttem a kórházból, az életem küzdőtérré vált, harcoltam a karrieremért, harcoltam azért, hogy újra olyan közel kerüljek Wooseokhoz, mint a kapcsoltunk elején, és harcoltam az érzéseim ellen, amikor vele voltam. Vonzódtam hozzá, egyre erősebben, és iszonyatos erőfeszítésbe tellett csak a barátjának lennem. Mégsem tehettem mást, ha ő valóban a hetero, a fejem tetejére állhattam, akkor sem változna meg a kedvemért.

Amikor Jinhyuk hyung felajánlotta, hogy menjek velük bulizni, vonakodtam elfogadni. Az ő barátaikat én nem ismertem, és talán nem is akartam megismerni. Nem éreztem elég okosnak, és elég jónak magam hozzá. Az utóbbi időben a korábbi magabiztosságom mintha felszívódott volna, zárkózott lettem, visszahúzódó, már a sminkeléssel se húztam az időt. Nem gondoltam magam se szépnek, se különlegesnek. Pedig az arcom – az orvosoknak hála – nem változott, de az önbizalmam abban a szörnyűséges pár napban borsó méretűre zsugorodott.

Aznap este mégis kitettem magamért. Besütöttem a hajam, kihúztam a szemem, és habár a vörös rúzsomat nem mertem felkenni, egy halványabb árnyalattal kifestettem a számat. Sötét ruhát húztam, fehér pólóval és cipővel, és pár ékszert is magamra aggattam. A tükörben egy közepesen helyes fiút véltem így felfedezni, a tekintetemet nem akartam látni. Túlságosan hiányoltam belőle azt a jellegzetes csillogást, ami régen csak az enyém volt.

Amikor beléptem a szórakozóhelyre, azonnal Jinhyuk hyungot kerestem, ő elég magas, és látványos volt az új, sötétszürkés csillogású hajával, de nem találtam a táncoló tömegben. Mivel azt mondta korábban, hogy aznap este inni akar, a pult felé tartottam, és már majdnem odaértem, amikor észrevettem Wooseok hyung világos haját az asztaloknál. Amit pedig láttam, az örökre a tudatomba égett. Jinhyuk hyung hajolt éppen rá az én Wooseokom szájára, majd vált el tőle hirtelen. Hiába láttam meg utána a csokoládékat, és rajtam össze, hogy ezt csak egy játék kedvéért teszik, rosszul esett. Wooseok az utóbbi időben azt sem engedte nekem igazán, hogy barátian megöleljem, Jinhyuknak viszont még a szájához is hozzá szabadott érnie. Azokhoz a dús, pufók ajkakhoz, amelyek finomabbak lehetnek a legízletesebb gyümölcsnél is.

Szomorúan kértem magamnak egy italt, de igazából még lerészegedni sem volt kedvem. Az lett volna a legjobb, ha a hyungok észre sem vesznek, de alig ittam meg az energiaital-whisky pancsomat, már ott is termett mellettem Jinhyuk vigyorogva. Nem viszonoztam túlzottan a jókedvét.

– Régóta vagy itt, Moobinie?

– Igen, hyung. Pont láttam, ahogy Wooseok hyunggal egymás szájában voltatok – morogtam oda dühösen.

– Jaj, Moobinie! – vágott a hátamra egy szívélyest a hyung. – Csak játszottunk. Jól megszívtuk, hogy egy csapatba kerültünk.

Ennyivel nem tudott megnyugtatni, tovább forrt a vérem, és ezen csak rontott az, amikor elkaptam azt a jelenetet, ahogy Wooseok hyung kisurran egy hozzá dörgölőző lánnyal a parkolóba. Szuper, ez az este ennél rosszabb már nem is lehetne… – mérgelődtem, és elbúcsúzva a hyungtól inkább hazamentem.

Lemostam a sminkem, bekentem az arcomat regeneráló krémmel, és feküdtem a kanapémon, azon gondolkodva, vajon visszakapom-e valaha a régi életemet. Nem vágytam már arra, hogy másokon élősködjek, azt sem akartam, hogy könnyen szerzett pénzből legyen saját otthonom. Egyszerűen csak azt akartam, hogy legyen egy aranyos, normális kis lakásom, benne egy aranyos, kedves párral, aki hazavár, és a munkámban sikeres és elismert legyek. Ezek az álmok viszont túl távolinak tűntek, vágyképeknek, amik után áhítozhatok, de soha nem érthetem el őket.

Amíg el nem kezdtem szipogni, fel sem tűnt, hogy sírok, és Jinhyuk hyung elől se tudtam eltitkolni, amikor hazaért. Azonnal felkapcsolta a lámpát, én meg a takaró alá rejtettem az arcomat, de a vállam remegése, és a torkomból feltörő sírós hangok elárultak. A hyung gyorsan újra sötétet teremtett, majd megéreztem, ahogy besüpped alattam a matrac.

– Moobinie, ne sírj! Esküszöm, hogy semmi nincs közöttünk Wooseokkal.

– Teljesen mindegy. A hyungnak én soha nem kellenék, ezt nyíltan megmondta. Bárkivel szívesebben csókolózna, mint velem. Az is mindegy, ha játék. Pedig én őszintén szeretem őt – vallottam be vöröslő arccal. Szerencsére a takaró fedezéke mögül ez nem látszódott.

– Jaj, Moobin! – ölelt magához a hyung, és a fejemet simogatta. Már nem kellett a takaró, a vállába rejthettem a könnyes arcomat. – Ne várj sokat Wooseoktól! Nem szeret nagy lépéseket tenni, és ez elég nagy lenne. Nincs elég önbizalma ahhoz, hogy kilépjen a biztos pontból.

– Pedig a hyung olyan csodálatos.

– Igen, tényleg az.

Eszembe jutott, amikor Wooseok nagy unszolásra végre színészkedni kezdett előttem, és nagyon ügyesen csinálta. Nem értettem, valaki, aki annyira helyes, okos, sokak által kedvelt személy, mint ő, miért nem hisz magában eléggé. Persze, nekem meg sem kellett volna szólalnom, az utóbbi időben kevesebb önbizalmam volt, mint neki, de magamban nem is láttam túl sok mindent, ami említésre méltó lenne. Wooseok hyung ezzel szemben maga volt a tökéletesség, kívülről is belülről is. Legalább is, számomra.

– Úgy szeretnék visszamenni a kezdetekhez, és mindent újra kezdeni. Akkor még Wooseok hyung is jobban kedvelt engem. Ha találkoztunk, lelkesen érkezett, most meg mintha folyton fáradt lenne, és csak baráti kötelességből jött volna el. Azt szeretném, hogy kíváncsi legyen rám, meg akarjon ismerni, tudni akarjon rólam mindent, amit még nem tud. Szeretném, ha érdekelném.

– Akkor kezd újra!

– De én már nem vagyok az, aki régen voltam.

– Te még mindig Moobin vagy, csak kissé megviselt az utóbbi időszak. Találd meg magad, és küzd azért, hogy Wooseok újra megtalálja benned azt, akivel mindketten meg vagytok elégedve.

Aznap éjjel értettem meg igazán, hogy Jinhyuk hyung milyen jó barát is valójában. Hálás voltam neki, amiért befogadott, és gondoskodott rólam, de igazán sohasem értékeltem, egészen addig az estéig. Akkor, mintha megvilágosodtam volna, beugrott az a rengeteg apróság, amit értem tett. Hogy a kedvenc ételeimet főzte, hogy vett nekem új fogkefét, sötétkék ágyneműt adott, és kitett az egyik szekrénykére egy képet, ahol hárman vagyunk lefotózva. Próbálta számomra otthonossá tenni a saját lakását, és még abban is támogatott, hogy újra jóban legyünk Wooseokkal. Pedig nem hibáztattam volna, ha úgy gondolja, eddig csak ártottam a barátjának.

– Köszönöm hyung, hogy mellettem állsz.

– Nem ismerjük egymást rég óta, de a barátomnak tekintelek. Azt akarom, hogy mindketten boldogok legyetek. Ha együtt, akkor együtt. Ha külön, akkor külön.

Én jobban örültem volna az első opciónak, de megértettem az álláspontját. Ez rajtunk múlott, és főleg rajtam. Vissza kellett szereznem a magabiztosságomat és kitartásomat, hogy harcolni tudjak Wooseokért. Mert azt már előre tudtam, hogy rázós menet lesz.

Wooseok:

Moobinnál az zavart a legjobban, hogy sosem tudtam eldönteni, miért is kedvelem annyira. Nem tudtam felhozni egy ésszerű magyarázatot, hiszen rengeteg mindent szólt amellett, miért ne kellene barátkoznom vele. Ott volt a régi élete, hogy kezdésnek becsapott és kihasznált, aztán lehet, hogy csak azért maradt mégis mellettem, mert ágyba akart vinni. Ezt persze megtehette volna, többször is, de mi van, ha csak taktikázott? Annyi kétség, annyi kétely merült fel vele szemben, ha valakinek elmeséltem volna, hogyan ismerkedtünk meg, mik történtek velünk, és miket tett. Mégis, valamiért kitartottam mellette, fontos volt nekem, vele akartam tölteni az időmet, miközben néha azt kívántam, bárcsak ne ismerném.

Nem tudtam kiigazodni magamon, és ez zavar leginkább. Hogy lehetséges egyszerre szeretni valakit ennyire, és közben azt kívánni, hogy ne keressen többé? Teljesen tanácstalan voltam, és így a szüleimnek se tudtam válaszolni, amikor megkérdezték:

– Miért olyan fontos neked ez a fiú?

Miért is olyan fontos Moobin? Mert… Ki tudja, hogy miért? Moobin kedves, ártatlan, aranyos és jószívű fiú a lelke mélyén, és valahogy úgy éreztem, mindazok ellenére, amit tudok róla, ő tényleg ilyen srác. Legfőképpen akkor ilyen, amikor velem van, és kedves vagyok hozzá. Például ha elmegyek venni egy kávét, és neki is hozok egyet. Úgy örül neki, mintha nem lenne természetes, hogy az ember gondol a barátjára. Olyan apróságokkal lehet a kedvében járni, ami nekem fel sem tűnik, ő meg néz rám azokkal az ábrándos, sötét szemeivel, és zavarba hoz velük. Nem tudtam mit kezdeni a vonzalmával, hogy néha a tekintete leragad a számnál, hogy az érintése egyszerre önti el forrósággal a testem, és késztet arra, hogy eltávolodjak tőle. Amikor sétálás közben átkarolja a vállam, az nem olyan, mint amikor két srác összeölelkezve, haverilag csapatja az utcán, hanem mintha az övé lennék, mintha birtokolna engem, mintha azt mutatná a környezetünknek, ő az enyém, és a közelébe se gyere. Pedig nem voltam az övé, egy kicsit sem, mégse esett olyan rosszul a védelme.

Teljesen össze voltam zavarodva, de valamit mondanom kellett a szüleimnek. Ők annyira utálták Moobint, mint még soha senkit. Csak azt látták benne, hogy egy csóró, és valószínűleg rossz életű srác, aki rajtam élősködik, és még a saját hibáját is velem fizetteti meg. Engem nem érdekelt a pénz, az sem, hogy mikor adja vissza, segítettem neki, mert segíteni akartam.

– Moobin a barátom.

Végül ezt válaszoltam, mert ezt éreztem a százszázalékosan igaznak. Mindegy, hogy mit érzett irántam, és az is mindegy, hogy én ezt elfogadtam-e, vagy sem, az biztos, hogy a barátomnak tekintettem. Egy nagyon fontos barátnak, akivel törődni akarok, és akit magam mellett akarok tartani, még ha ennek a távolságnak a mértéke sokszor változik is. Moobin egy nagyon, nagyon fontos ember a számomra, és nagyon reméltem, hogy ezt idővel felé is ki tudom majd mutatni.