My Precious! - 8. fejezet: A fekete-fehér hírnév

Moobin:

Ha nem velem történik, el sem hittem volna, hogy élelmiszer hostessből egyszer csak az SM gyakorlótermében találom magam. Az egyik eladásnál odalépett hozzám egy öltönyös, vékony fickó, és megkérdezte, tudok-e énekelni. Azt mondtam, nem tudok, de megtetszett neki a mély hangom, és azt mondta: „Nem baj, rapper még lehetsz.” Minden fénysebességgel történt, másnap már a cégnél kerestek, aztán jöttek a telefonok a mobilomra, és a lehetősége annak, hogy a tévében szerepelhetek túl csábító volt.

Egy hónapnyi gyakornoki idő igen kevés, és a csapattársaim nehezteltek is rám miatta. Ők már évek óta nyomták a táncokat és a belsős előadásokat, erre a nyakukba akasztottak egy kezdőt, aki ráadásul még fotó modell is – aminek hála jobban teljesítettem a fotózásokon, mint ők. Az pedig még ennél is jobban bánthatta őket, hogy a cég engem nevezett ki leadernek, mivel én voltam közöttük a legidősebb, és a divatvilágban a legtapasztaltabb. Bár az idolok inkább a zeneiparhoz kapcsolódtak, számítottak rá a fejesek, hogy nekem hála sikerül jó reklámmegkereséseket is kapnia a bandámnak. A gyakorlás alatt pedig kiderült, hogy nem is vagyok tehetségtelen a dalszövegírásban, a raprészeimet mind én szereztem.

Az SM-nél idolkodni nagy felelősséggel jár, és bőven kell kitartás és vastag bőr hozzá, egyes sztárjaik egyszerűen túl sokat képzeltek magukról. Ott volt például Hwangie hyung, aki iszonyatosan jól tudott segget nyalni, ha valaki felette állt, de velünk, kicsikkel goromba és elutasító volt. Irigykedett, ha sikereket értünk el, vagy az egyik vezető pozícióban lévő ember nem azt mondta, hogy: „Itt van Hwangie, akire nagyon büszkék vagyunk.”, hanem minket mutattak úgy be, hogy: „Az új rookie csapatunk. Nagy reménységek.”.

A cégnél sok idol és modell dolgozott, sokkal több, mint amiről az újságokból és a műsorokból tudni lehet, így nem tudtam mindenkit megjegyezni. Egy Taehun nevű hyungot véstem csak fel a képzeletbeli jegyzettömbömbe, róla csak rossz pletykák keringtek. A csapattársaim legalább is óva intettek attól, hogy belekössek. Azt mondták, Taehun hyung egy magának való, hideg, érzéketlen hyung, aki nem szeret együtt dolgozni senkivel, és már csak a tekintete is lesajnáló és fennhéjázó. Ráadásul rivalizálnak Hwangie hyunggal, aki az ő megítélésük szerint „sokkal jobb fej, ha választani kell kettőjük közül”.

Mivel rengeteget kellett gyakorolni, könnyebb volt beköltözni a dormba, mint mindig bejárni, és amikor az egyik szabadnapomon végre újra összegyűltünk hárman Jinhyuk hyung lakásán, úgy éreztem, örökre ott akarok maradni.

– És az idolok tényleg tanulják a cukiskodást? – érdeklődött Jinhyuk hyung.

– Meg úgy majdnem mindent. Hogy nézz a kamerába, hogyan bűvöld el a nézőket, hogyan szolgáld ki a bromance igényüket, és milyen válaszokat adj a feltett kérdésekre.

– Szóval neked is lesz shipped? – kérdezte Wooseok feszülten. Nem tudtam eldönteni, hogy az taszítja, hogy ezt kell majd látnia, ha velem néz videókat, vagy az, hogy valaki máshoz, és nem hozzá fogok érni.

– Még nem forrott ki a dolog, jelenleg az a lényeg, hogy ne süljünk fel a forgatásokon.

Mutattam nekik pár aegyo fogást, amit az elmúlt időben tanultam, de Wooseok hyung ezen is túltett rajtam. Neki nem kellett megerőltetnie magát, elég volt, ha kissé elkerekítette a szemét, és pislogott párat, máris aranyossá vált az arca. A hyung egyszerre volt gyönyörű, aranyos, bájos, kedves, ártatlan és lappangóan buja, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tökéletességét. Jinhyuk hyung sem bírt ellenállni neki, úgy nyomkodta meg az arcát, mintha legjobb barátja helyett a nagyanyja lenne, majd tovább folytatta a cukirohamot.

– Úristen, de megnyomkodnám Boci arcát is! Olyan kis babafeje van!

– Ki az a Boci? – kérdeztem. Nem rémlett, hogy meséltek volna róla.

– Hyeongjun, gyerekkori barátom, és Jinhyuk nem tudja megjegyezni a nevét – válaszolt Jinhyuk helyett Wooseok, kissé megrovóan.

Jinhyuk hyung vonzalma a becenevek iránt később is megmutatkozott, amikor a cukiság helyett szexiség bemutatót tartottam nekik. Egy idolnak ugyanis nem csak aranyosnak kell lennie, de férfiasnak, erotikusnak és szenvedélyesnek is, éppen mikor mit kíván a nagyközönség. A modell karrierem ebben is sokat segített, nehézség nélkül tudtam váltani a különböző arcok között, és egyik sem tűnt életidegennek. Wooseok hyung pedig egy olyan oldalát mutatta meg, amit eddig még nem ismertem, olyan szexi és vadító tudott lenni, hogy tátva maradt tőle a szám.

– Wooseokie, kitaláltam neked egy új becenevet. Milky Boy, hogy lehet ilyen fehér a bőröd? – bökte meg a bemutató kedvéért szabaddá vált bőrfelületet Jinhyuk. Nem is tudtam, hogy a hyungnak ilyen szexi válla van.

– Így születtem – öltözködött vissza Wooseok, és durcásan összeszorította a száját. – Nem tetszik ez a név, találj ki valami mást.

– Igaz, tényleg elég pornósan hangzik.

Wooseok hyung sok oldalát mutatta meg nekem aznap, ott volt a WooSatan énje, aki kéjes élvezettel az arcán verte hátba Jinhyukot a korábbi megjegyzésért. A testbeszédükből ítélve ez már nem egyszer játszódhatott le közöttük, mert Jinhyuk már az előtt a hátát mutatta, hogy Wooseok egyáltalán párnát ragadott volna.

Ez a jelenet játszódott a fejemben, amikor a debüt showcase-re várakoztunk a színfalak mögött. Annyira izgultam, hogy remegett a kezem, és próbáltam valamilyen vicces, kellemes emlékre koncentrálni, hogy ne vegyem észre, mennyire émelygek és izzadok. Színpadra lépni sokkal keményebb dió, mint számítottam rá.

A staffos lányok készségesen itatták fel az arcomról az izzadtságot, és púdereztek le ismét, de addig nem tudtam megnyugodni, amíg nem végeztünk az első számmal. Utána már sikerült kizárnom a közönséget, a tudatot, hogy itt most sok minden forog kockán, csak arra figyeltem, hogy megfelelő válaszokat adjak a műsorvezető kérdésére. Én voltam a leader, ha én szétestem, a csapatnak is befellegzett.

– És milyen az ideális típusod? – hangzott a kérdés.

– Természetesen, mint a rajongóink.

– Kicsit részletesebben elmondanád, kérlek? – unszolt a műsorvezető, hogy beszéljek hosszabban, és lehetőleg töltsem ki azt a kis időt fecsegéssel, amíg átalakítják a színpadot.

Wooseok hyungra gondoltam, és megpróbáltam szavakba foglalni, hogy mit jelent számomra.

– Olyan valaki, aki arra késztet, hogy jobb emberré váljak. Valaki, aki inspiráló, melegszívű, önzetlen, gondoskodó.

– Jó lenne, ha létezne ilyen ember, nem igaz?

– Tudom, hogy létezik. Most is néz engem – vágtam közbe, pedig a kérdés nem nekem szólt. Profi módján a közönségre mutattam, de a szívem csak is Wooseok hyungra gondolt. Reméltem, érti a célzást.

Wooseok:

Még soha életemben nem vallottak nekem szerelmet egy élő adásban, de Moobin képes volt a legváratlanabb pillanatokban zavarba hozni. Jinhyuk meg csak vigyorgott mellettem, mint egy idióta, és annyi fék se volt benne, hogy legalább ne mondja ki hangosan, hogy: „Hát, ez tökre rólad szólt!”. Kénytelen voltam újra megruházni a díszpárnával, hogy megtanulja végre, mikor maradjon csendben.

– Jinhyuk, szerinted én melegnek nézek ki? – tettem fel a kérdést, ami már régóta foglalkoztatott.

– Nem. Szép vagy, ennyi. De az biztos, hogy Moobin közelében más leszel. Megváltozik a hangod, a testtartásod, sokkal fesztelenebb vagy.

Sosem vettem észre, hogy más lennék Moobinnal, kivéve a fesztelenséget, de az Jinhyuk esetében is megvan. Csupán annyi az egész, hogy megbízok benne, és képes vagyok elengedni magam, de ettől még nem kellene, hogy melegnek tűnjek. Vagy lehet, hogy Moobin viselkedése borít be engem is? Hiszen rajta biztosan látszik, hogy vonzódik hozzám. Szívesen megnéztem volna egy felvételt kettőnkről, hogy értsem, Jinhyuk pontosan mire gondol.

Az egyetemen a legjobban az ebédszüneteket szerettem, Jinhyukkal ilyenkor a kampusz füvesített részén ültünk, szívtuk magunkba a friss levegőt, és általában ettünk. A legjobb helyünkön viszont hatalmas köveket raktak le, amiknek a tetejét lecsiszolták, így lehetett padnak használni. Nem rossz ötlet, de jobban örültem volna, ha hagyják, hogy kedvünkre piknikezzünk.

– Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét – összegezte Jinhyuk az új fejleményt, és azonnal gyakorlatra váltotta a bölcsességet. – Veszünk mini grillezőt, és itt fogunk BBQ-zni.

Ezeket a saját felhasználásra gyártott faszénnel működő grilllapokat olcsón be lehetett szerezni, és tényleg csak egy-két embernyi adagot tudott megsütni, de pár napon belül sikerült elterjesztenünk ezt az új szokást. Jinhyuk igazi sztár lett az egyetemen, hamar hírnevet szerzett magának, és ezt nagyon élvezte.

– A fejedbe fog szállni – figyelmeztettem, amikor már lányok is keresni kezdték a társaságát, és felajánlották, hogy menjünk oda a „kövükhöz”.

Jinhyuk kitartott mellettem, nem cserélt le az új barátaira, néha közösködtünk másokkal, de akadt olyan is, hogy visszautasította a felajánlást, és inkább kettesben fogyasztottuk el a szalonnánkat. Persze nem mindennap ettünk ilyesmit, de néha jól esett a szendvics mellé egy kis sült hús. Jinhyuk szekrényében könnyen elfért a szerkezet, könyveket nem igen tartott az iskolában.

– Te hogy szoktál készülni a vizsgákra, ha soha nem látok nálad jegyzeteket? – tudakoltam.

Irodalomszakon rengeteget kellett olvasnom, amit nem bántam, de ha nem osztottam be jól az időmet, könnyen elcsúszhattam. Fogalmam sem volt, Jinhyuk hogyan tudta megtanulni mindig a jogi szövegeket.

– Otthon vannak a jegyzeteim. Plusz, van egy jó módszerem a tanulásra.

– Megoszthatnád velem?

– Ez csak az én szakomon működik. Téma szerint rendezem a tanulmányokat, aztán leforgatom, mintha egy bűnügyi sorozatban lennék, vagy egy tárgyalóteremben. Az első bukásaim után találtam ki, és működik. De ez titok. Ne áruld el senkinek!

– De király! – lelkesedtem fel. Eszembe jutott az este, amikor színészkedtem Moobinnak, és újra tettem egy próbát. – Játszhatom majd a bírót?

– Hát… Igazából ezt egyedül szoktam csinálni… – jött zavarba Jinhyuk, de végül belement, hogy egyszer megpróbáljuk. Nagyon kíváncsi voltam, hogy néz ki, amikor ügyvédet játszik. Főleg, hogy nem is ügyvéd lesz, ha végez, hanem jogi tanácsadó.

Aznap este nála aludtunk, és sikerült kikönyörögnöm, hogy nézzünk meg egy ilyen felvételt. Nagyon vicces volt, Jinhyuk teljesen beleélte magát a jelenetbe, még öltöny is vett, és az asztalra csapott, meg dobálta a papírokat, mint a filmekben. Nagyon szórakoztató volt nézni, és a jegyei alapján tényleg bevált a módszer, mert az első félévet követően többször már nem bukott egyetlen tárgyból sem.

Furcsa, hogy Jinhyuk szobája nem volt különlegesen egyedi, pár világosabb szekrényt toltak egymás mellé, a polcokon különböző könyvek, filmes dobozok, játék CD-k, fényképek és dísztárgyak. A falakon nem függtek poszterek, ez már nem a középiskolás Jinhyuk hálószobája volt, hanem egy egyetemistáé, aki ide hozza fel az alkalmi, vagy komoly barátnőit. Talán éppen ezért, az ágya volt a szoba éke, hatalmas franciaágy, kényelmes és tágas, mégis közel bújva a legjobb barátomhoz aludtam. Mással sose aludtam volna ilyen közel – talán Moobint leszámítva –, de Jinhyukot a testvéremnek tekintettem.

Éjjel furcsa zajra riadtam fel, mintha valaki mászkált volna a nappaliban. Az egész testem megmerevedett, lélegezni is alig mertem, óvatosan ráztam Jinhyuk vállát, hogy keljen fel. Alig hallhatóan suttogtam neki, hogy valaki van a házban, mire Jinhyuk újra egy filmben érezte magát, és az ajtóhoz sunnyogott. A fegyvere egy rovarirtós doboz lett, ami nem rossz döntés, fújni és ütni is lehet vele, de végül egyikre sem volt szükség, mert csak Moobin jött haza. A legfurább még se a késői időzés volt, hanem a bőrönd, amit magával hozott.

– Mi történt, Moobinie? – kérdezte Jinhyuk, és letette a kemotoxot.

Hasonló történt, mint amitől már régóta féltem, de azt nem gondoltam, hogy ilyen komolyan ki fognak akadni a csapattársai, ha kiderül, hogy a fiúkat szereti. Egyszerűen beárulták a vezetőségnek, akik, amíg ki nem találják, hogy mit kezdjenek az üggyel, hazaküldték. Moobin azt mondta, nem rúgták ki, csak megkérték, hogy otthon töltse az éjszakákat, távol a fiúktól, de félő volt, hogy napokon belül egyszerűen elküldik. Nem nehéz, Moobin szerződése egyoldalú volt, tehát a cég bármikor megszakíthatta, a rajongóknak meg csak annyit kellett mondani, hogy „egészségügyi okok miatt Moobin nem képes tovább folytatni az idol tevékenységét”. Bele se mertem gondolni, hány valódi okot fedhettek el ilyen szépen megfogalmazott mondatok mögé az évek során.

Ahogy teltek a napok, Moobintól mégsem váltak meg, mert szükségük volt a dalszövegeire, ráadásul a rajongók is nagyon szerették, féltek a fejesek, hogy a hirtelen népszerűség elveszik, ha megválnak az aranytojást tojó tyúkjuktól. Ez azonban nem jelentette azt, hogy jól is kell bánniuk vele, a tagok hirtelen elfordultak a hyungjuktól, és aljas, gonosz módon bántották minden nap. Az egyik ilyennek mi is szemtanúi lettünk Jinhyukkal.

Hyeongjunnal a kávézóba beszéltük meg a találkozót, én vittem Jinhyukot, ő pedig az osztálytársát, akiről már annyit mesélt nekünk. Jinwoo nagyon aranyos fiú volt, Jinhyuk számára szerelem első látásra, szinte azonnal megtalálták a közös hangot. A kerekszemű, babaarcú fiú láthatóan élvezte, hogy Jinhyuk kitünteti a figyelmével, és tetszett neki a Haenami becenév. Korábban ugyanis Haenamban éltek, és ez néha érződött a beszédén, de egyébként nagyon szépen használta a seouli dialektust. Reméltem, nem piszkálják a suliban a kiejtése miatt, bár nem féltettem túlzottan, ha olyan barátja volt, mint Hyeongjun. Hiába tűnt védtelennek és mulyának, ha a barátait kellett megvédenie, a Boci becenévvel ellentétben igazi bikaként viselkedett. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam, amikor kiállt mellettem Donghan hyung ellenében. Pedig akkor csak egy félreértés történt. Milyen lehet, ha valaki szántszándékkal bántja a barátját? – merengtem el.

– És fiúk, mi a helyzet a csajokkal? – tudakolta Jinhyuk a shake elfogyasztása után.

– Mi lenne, hyung? – vörösödött el Hyeongjun.

– Van valakitek?

– Még csak középiskolások vagyunk, hyung.

– Hát, a ti időtökben én már… – kezdte el, de még az előtt befogtam a száját, hogy válaszolni tudott volna.

Nem kellett tudnia a kicsiknek, hogy milyen hülyeségekbe rángatott bele engem, és az se a mi tisztünk, hogy szexuális felvilágosítást nyújtsunk. Hyeongjun nagyon ártatlan, nem hittem, hogy valaha csókolózott már, és Jinwoo se tűnt túl tapasztaltnak. Jobban jártunk, ha nem feszegettük a csajozás témát.

Az idolok rejtőzködni szoktak, ha cégen kívül tartózkodnak, de a kávézóba érkező csapat kicsit sem titkolta, hogy híres és népszerű. Bunkón viselkedtek a személyzettel, nagyzoltak, és még a saját menedzserükkel is lekezelően beszéltek. Mint az elszabadult, megvadult tehenek, akiket se a juhász, se a juhászkutya nem terel. Nagyon meglepett, amikor megpillantottam a masszában a szótlan, leszegett fejű Moobint.

– Csá, Moobinie! – köszöntötte Jinhyuk haverian, és nem volt pofátlan megjegyezni a következőt: – Jó nagy parasztok a csapattársaid.

– Ki a hyung, a pasid? – szóltak be az ex leaderüknek a srácok, és jót nevettek a kicsit sem vicces poénjukon. Nem is meglepő, hogy „véletlenül” mindenkinek rendeltek, csak neki nem.

Ha Hyeongjun bikává vált, ha bántották azt, aki fontos neki, akkor Jinhyuk minimum sárkánnyá változott. Úgy leoltotta a srácokat, hogy azok szólni se tudtak, inkább kértek elviteli szatyrokat, és tovább álltak, mi meg odahívtuk magunkhoz a cserbenhagyott Moobint.

Rossz volt ilyen szomorúnak látni, biztosan nem így képzelte el a csapatmunkát. Szerettem volna megvigasztalni, de nem tudtam, hogyan tegyem. Hyeongjun és Jinwoo minden aranyosságukat bevetették, hogy megnyugtassák a magába forduló hyungjukat, de Moobin el se mosolyodott.

Hyeongjunék limuzinjával – ahogy Jinhyuk hívta – mentünk haza, és drága barátom „véletlenül” teljesen rányomott Moobinra. Hiába kértem elnézést, nem volt annyi hely, hogy korrigáljunk, mert Jinhyuk nem volt hajlandó átülni a szemközti részre, csak terpeszkedett mellettem, hogy Moobinnal összepasszírozódjunk. Amint hazaértünk, szerettem volna jól lehordani a hülye ötletei miatt, de az utolsó pillanatban visszaugrott a kocsiba, hogy otthagyta a telefonját, és már ki sem szállt onnan. A kicsik, összebeszélve a megbízhatatlan és hülye ötleteiről híres hyungjukkal leléptek, hogy kettesben maradjunk Jinhyuk lakásán Moobinnal. Nem hittem el, hogy Jinhyuk máris elrontotta őket. És akkor még engem hív WooSatannak!

Felmentünk Moobinnal az üres lakásba, és töltöttem neki egy pohár vizet. Mivel a kávézóban ivott, nem lehetett túl szomjas, de valamivel oldani akartam a kezdeti zavart. Annyira cikin éreztem magam, a hülye is láthatta, hogy Jinhyuk direkt hagyott minket kettesben. Csoda, hogy nem nyögött be valami hülye szöveget, minthogy „jó összemelegedést” vagy valami hasonlót.

– Moobin, ha nagyon rossz, inkább hagyd abba! Nem ér meg annyit, hogy szomorú legyél miatta – próbáltam jó tanácsot adni neki.

– Tudom, hyung, de nem akarok ebben is kudarcot vallani.

Bele se gondoltam, hogy így érezheti magát. A modell karrierje még nem jött helyre, az idolság nagy lehetőség volt neki, és be akarta bizonyítani, hogy képes kibírni. Reméltem, hogy nem nekem akar bizonyítani, mert én jobban örültem volna, ha csak leveseket árul, de boldog.

– Az a legfontosabb, hogy jól érezd magad. Ha nincs így, szállj ki! Én csak azt szeretném, ha boldog lennél – vallottam be.

Moobin végre elmosolyodott, hálásan, de könnyesen pillantva rám, és adtam neki egy zsepit, hogy rendbe szedje magát. Amíg kitörölte a sírást a szeméből, a telefonomba merültem, és kikerestem a fotótárból a rajzomról készült képet.

– Az egyik órámon most a mitikus tárgyak és növények a téma, azt elemezzük, hogy a különböző korszakokban milyen élő vagy élettelen tárgyakat ruháztak fel mágikus képességekkel a fantasyírók.

– Ez érdekesen hangzik.

Azért volt jó Moobinnal beszélgetni, mert amikor azt mondta, hogy érdekes az, amit mondok, akkor komolyan gondolta. Érdekelte, hogy mit mesélek neki, teljes figyelmével összpontosított a mondandómra, nem csak udvarias akart lenni, vagy mondani valamit, hogy fenntartsa a társalgást.

– Ismered a főnixmadarakat, igaz? – Miután bólintott, folytattam. – Van egy novella, amiben a főnixmadárhoz hasonlóan egy virág is újjáéled a saját hamvaiból. Vagy inkább a tűzből születik meg. Megpróbáltam lerajzolni.

Kiskorom óta szerettem rajzolni, de mivel nem tartottam magam kimondottan tehetségesnek benne, ezért nem foglalkoztam vele komolyabban. Néha beiratkoztam egy-egy rajztanfolyamra, de nem indultam versenyen, vagy tartottam kiállítást a szüleim pénzéből, rajzolgattam a füzetemnek, és néha megmutattam egyet-kettőt Jinhyuknak.

Moobin teljesen odáig volt az alkotásomtól, pedig nem volt olyan elképesztő, mint ahogy ő azt beállította. Nem egy rossz kép, de lehetett volna még mit csiszolni rajta. Ahogy jobban belemerültünk az értelmezésébe, rájöttem, hogy Moobinnak van érzéke a művészetekhez, jó ötleteket adott, és okos megközelítéseket vetett fel. A társalgásunk elűzte a felhőket a feje fölül, de terveztem még neki valamit, amitől tudtam, azonnal megjön a jókedve.

– Eper?! – ragyogott fel Moobin tekintete, amikor meglátta, mit hoztam a boltból.

Hihetetlen, hogy mennyire imádta ezt a gyümölcsöt, szinte világított a boldogságtól, amikor a szájába vette, és én elnéztem, nehogy megint úgy járjak, mint első alkalommal. Moobin és az eper külön világ, ezt jól megtanultam.

– Kérsz rá habot?

– Hogy elrontsa? Dehogy is! – kérte ki magának az eperszakértő.

Mindig is úgy gondoltam, annak, aki nem menő, nem kellene olyannal próbálkoznia, ami menő, de aznap este ezt elfelejtettem. Megpróbáltam a számba lőni a tejszínhabot, ehelyett a szifon levegőt kapott, és a tejszínhab az arcomba fröcskölt. Moobin először kiejtette az epret a szájából, majd a konyhapultra borulva röhögte magát könnyesig.

– Nem vicces – duzzogtam, és feltúrtam az egész konyhát a papír törlőkendőért. Jinhyuk a legidiótább helyekre tudta elpakolni.

– Hagyd, hyung, majd én! – vette ki a kezemből a kendőt, és tisztára törölt vele. – Ha engednéd, le is nyalnám – súgta a fülembe, majd, mintha mi sem történt volna, visszament epret enni.

Moobin nagyon értett hozzá, hogyan hozzon zavarba, de őt nem akartam megütni, hiába tűnt nagyon csábítónak az ötlet, hogy így vezessem le a feszültséget. Helyette megmostam vízzel az arcomat, hogy kicsit se ragadjak, és éppen Jinhyuk szobájában keresgéltem egy pólót magamnak, amiben majd alhatok, amikor megérkezett a házigazda.

Jinhyuk:

Ideje volt már, hogy egy kicsit alágyújtsak a forrongó levesnek, vagy kevésbé képletesen, végre egymás karjaiba kergessem a két idióta barátomat, akik titkon megvesznek egymásért. Nem tudom, Wooseok miért tagadta annyira, hogy tetszik neki Moobin, a vak is látta, hogy így van. Cserfesebb lett, elpirult, kissé leejtette a vállát, mintha aranyosabbnak akarna tűnni, ha Moobin a közelében volt, ahhoz meg kétség sem fért, hogy a fiatalabbik imádja őt.

Régóta nem találkoztak rendesen, nem lehettek kettesben, úgyhogy kicsit megcsavartam a dolgokat, lepaktáltam a picikkel, és máris megkapták a lehetőséget, hogy elcsattanjon az a bizonyos első csók.

Hatalmasat kellett csalódnom.

– Szóval Creamie Boy arcon lőtte magát tejszínhabbal, és te nem csókoltad le róla? Hogy hagyhattál ki egy ekkora lehetőséget?

– Hyung, Wooseok hyung nem akarta volna. Akkor akarom, ha ő is – vallotta be pironkodva Moobin.

Reménytelenek – gondoltam, és gyanútlanul léptem be a szobámba, hogy ott a legrosszabb rémálmom várjon. Wooseok az év nagy részében kedves és aranyos, de néha rájött a gonoszkodás, és akkor sátáni tudott lenni. Komolyan féltem tőle, amikor becsukta mögöttem az ajtót, majd rám vetette magát, és nekilátott a kínzásomnak. Világ életemben csikis voltam, és átkoztam a napját, amikor ez a titkot megosztottam vele. Wooseok erősen nyomott le a matracra, és az oldalamnak esett.

– Moobin, ments meg! – kiabáltam ki, de a lakótársam lepaktált az ördöggel, és mintha meg sem hallotta volna a segélykiáltásomat, elment zuhanyozni.

– Creamie Boy, mi? Meg Milky Boy, mi? Jövünk itt a hülye ötleteinkkel, mi? – kérdezgette Wooseok egy-egy roham előtt. Válaszolni se volt időm, mert egyszerre nevettem és nyüszítettem.

– 2012. évi C. törvény 301. § (1) Az a hivatalos személy, aki eljárása során mást tettleg bántalmaz, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt csoportosan követik el.

Wooseok nevetve gurult le rólam, én végre fellélegezhettem. Ki gondolta volna, hogy a jogi tanulmányok a mindennapokban is jól jönnek, mégis csak jól választottam, hogy követtem a szüleim akaratát.

Szerettem volna úgy intézni, hogy Wooseok inkább Moobinnal aludjon helyettem, de ezek ketten összedolgoztak ellenem. Nem mertem elaludni, nehogy Wooseok akkor támadjon rám, amikor gondtalanul szendergek, de végül legyőzött az álmosság, és átölelve a barátomat – vagy inkább kényszerzubbonyba zárva – aludtam el. Egy kicsit se könnyű jó barátnak lenni.

Az ember jót akar, és ezt kapja érte.