My Precious! - 6. fejezet: Gyógyulás

Moobin:

Sok ideig tartott a gyógyulás, az elején nem is mertem tükörbe nézni, de éreztem az arcomon a kötést, és amikor az orvos úgy határozott, hogy levehetjük, egész testemben remegtem. Amikor a dolog történt, elkönyveltem magamban, hogy a karrieremnek lőttek, most viszont új esélyt kaptam. Féltem, mást fogok-e látni, mint korábban. Talán már sosem leszek olyan, mint ahogy születtem.

Tévedtem. Semmi nem változott, csak ha nagyon közelről néztem meg a bőrömet, akkor láttam rajta az apró mélyedéseket, ahonnét kitéptem a szilánkokat. Emlékeztem, hogy milyen szélesek és mélyek voltak, most viszont a dokik olyan jól bevarrták a lyukakat, hogy csak kis tűszúrásnyinak tűnt a méretük. Szabad szemmel nem lehetett látni, ha pedig extra zoom képeket akartak csinálni rólam, az alapozó mindent elfedett.

Megköszöntem a szigorú doktornőnek a segítséget, aki a kezdetektől fogva nagyon hűvösen viselkedett velem. Amikor megkérdeztem, hogy-hogy megműtöttek, pedig nem fizettem semmit, azt mondta, a fia mindent állt helyettem. Amíg meg nem láttam, ahogy rámosolyog Jinhyukra, le sem esett, hogy Wooseok anyja mentett meg. Emlékeztem rá, hogy azt mondta, a szülei orvosok, de arra nem számítottam, hogy állta a műtétem költségeit.

– Wooseok hyung nem jön be? – érdeklődtem Jinhyuk hyungnál. Látni akartam a megmentőmet. Köszönetet akartam mondani neki.

– Wooseokie inkább a kórházon kívül találkozna veled. Ma hazajöhetsz, úgyhogy majd ott megejtitek a talit.

– Haza…? Hova? – szontyolodtam el. Nem volt hová hazamennem. Pénzem nem volt albérletre, a családomat többé nem akartam látni.

– Hozzám. Van egy szabad kanapém. Nem a legjobb, de kezdetnek jó.

Nem értettem, miért ilyen rendesek velem. Főleg Jinhyuk hyung, vele csak egyszer találkoztam, amikor együtt pizzáztunk, nem is ismert. Ráadásul Wooseok hyunggal se váltunk el valami szépen, összevesztünk, aztán befogadott egy éjszakára, majd az első adandó alkalommal becsaptam, és le akartam rázni. Biztosan nagyon mérges volt rám, amiért meg akartam ölni magam. Miért maradt ott a házunknál? Mi tartotta ott?

Jinhyuk hyung lakása nem volt túl nagy, de barátságos és rendezett. Összesen három ajtón lehetett ki- és bemenni, a bejáratin, Jinhyuk hyung hálószobájához tartozónál, és a fürdőjénél. A konyha, a nappali, és az ebédlő egyetlen helyiségben kapott helyet, csak a bútorok elrendezése határolta el egymástól őket, a kanapé, az új ágyam kényelmes, és elég nagy volt ahhoz, hogy elférjek rajta. Jinhyuk hyung megengedte, hogy azt a kevés ruhámat, ami megmaradt, bepakoljam a szekrényébe, de a sporttáskám nagyon hamar kiürült. Alig maradt valami, amit a sajátomnak mondhattam.

Miután berendezkedtem, elmentem a cégemhez, hogy biztosítsam őket a gyógyulásomról, és megkérdezzem, mikor vállalhatok ismét munkát. Nem arra számítottam, amit kaptam. Egyszerűen kirúgtak. A legrosszabb pedig az volt, hogy minden ügynökségnél rám csapták az ajtót, mintha feketelistára kerültem volna.

– Mit tettél? – hívtam fel indulatosan azt a rohadékot, aki megrugdosott, amikor nem volt megelégedve a hozzáállásommal.

– Mi a baj, Moobin-ah? Megnehezült az életed? Nem kellett volna szórakoznod velem.

– Mégis mi közöd van neked az én életemhez? Az a lakás az enyém volt.

– Azt a lakást nem te vetted, hanem valaki más, te csak éltél benne. Én megvettem a tulajtól, és egyszerűen kidobtalak onnan. Semmilyen szerződést nem kötöttél, te kis idióta. Pont olyan voltál ott, mint egy bútordarab, amitől most megváltam.

– Dögölj meg! – sziszegtem. – És a munkám? Azzal mi van? Azt is te intézed el?

– A szép arcodat még máshol is kamatoztathatod. Megbocsátok neked, ha engedelmes leszel.

– Rohadj meg! – csaptam rá a telefont, és dühömben belerúgtam az első dologba, amit találtam. Szerencsére nem találtam el igazán a falat, még csak az hiányzott volna, hogy vissza kelljen mennem a kórházba.

Az a mocsok nagy befolyással bírt a divatszakmában, rengeteg szépészeti vállalkozása volt, és több divatlapnál szerzett magának részesedést. Nem hittem el, hogy pont őt kellett felhívnom aznap, hogy aztán romba döntse az életemet. Az egész bajt magamnak okoztam, nem hibáztathattam mást.

Fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni. Az egyetlen dolog, amihez értettem, a modellkedés volt, még szakmát sem tanultam. Ha nem találtam nagyon gyorsan egy ügynökséget, ami hajlandó foglalkozni velem, mehettem gyorsétterembe eladónak, vagy megszégyenülve visszatérhettem a béna lakókerületembe, és moshattam a tányérokat apa mellett a konyhán.

Habár Jinhyuk hyung azt mondta, hogy este találkozhatok Wooseok hyunggal, az este relatív, így már hatkor, amikor hazaértem, a hyung ott ült a kanapén. Nem gondolva semmire, a nyakába borultam, és elkezdtem zokogni. Wooseok hyung sután paskolta a hátamat, nem tudott mit kezdeni a hirtelen kirohanásommal.

– Bakker! Elfelejtettem a savanyúságot. Azonnal jövök! – kapott a fejéhez Jinhyuk hyung, és már köddé is vált.

Nagyon átlátszó volt a hanghordozása, direkt akart minket kettesben hagyni, és ezért hálás voltam neki. Rengeteg mindent akartam mondani a hyungnak, és könnyebben megnyíltam, ha nem volt nézője a kettőnk dolgának.

Wooseok hyung nem mondott semmit, kihúzott háttal ült, kemény arcvonásokkal, de fogta a kezem, és az érintése meleg és törődő volt. Ezer kérdésem lett volna hozzá, de csak beszéltem és beszéltem, aztán rájöttem, hogy milyen szánalmasan kesergek neki. Nem akartam, hogy azt higgye, lógni akarok a nyakán, és kihasználni a kedvességét.

– Hyung, ígérem, hogy vissza fogom fizetni a pénzt, amit rám költöttél. Nagyon hálás vagyok, hogy megmentetted az arcomat.

– Ráérsz ezzel. Előbb tedd rendbe az életedet. Biztos van olyan cég, amit nem ural az a férfi.

Igen volt, apró, láthatatlan ki cégek, mint az, ahol kezdtem. Mégsem maradt más választásom, újra kellett kezdenem a karrieremet, és kiállni a megaláztatást, és a kollégáim élcelődését. Újra árulhattam tésztát a bevásárlóközpontokba, hátha a gyártó úgy dönt, a következő marketing tervben az én arcommal reklámozza a termékét. Nem derogált, hogy terepre menjek, egyszerűen csak jobban szerettem stúdiókban dolgozni, ott megmutathattam a tehetségemet. Ehhez a kezdő melóhoz nem kellett semmi, csak türelem, mosolygás és némi báj.

Legjobban kávét utáltam értékesíteni, valamiért a kávéról folyton az jutott eszembe, hogy csak egy kis szolga vagyok. Amikor felvesznek titkárnak, de nem bíznak rád semmit, csak azt, hogy kávét főzz, és utána elmosd a csészéket.

Napi fizetést kaptam, annak függvényében, hogy a pultomnál hány üveg kávét sikerült kiszolgálnom, és mennyien vettek meg végül a vásárlók az akciós halomból. Reggel még szörnyű számokat produkáltam, az öregek nem lelkesedtek annyira a csinos pofim iránt, aztán kettő felé, amikor a legtöbb diák végzett a suliban, egyszer csak ellepték a fiatal lányok a standomat. Nem tudom, hogyan történt, talán a lányoknak van egy közös chatszobájuk, ahol megosztják, ha látnak valahol egy helyes fiút, de nem akart fogyni a számuk. Egy hét alatt sikerült annyira népszerűvé tennem a kékcsomagolású kávét, hogy feltettek egy látogatottabb helyre.

– Hyung, hoztam neked kávét! – nyomtam egy papírpoharat Wooseok kezébe, amikor találkoztuk a parkba. Fájt az arcom a sok mosolygástól, a bőröm még nem jött rendbe teljesen, sokszor feszült, de lelkiismeretesen kentem a kenőccsel, amit az orvosnő adott.

– Jól áll ez a ruha – mutatott a barna kötényemre a hyung.

– Pont úgy nézek ki vele, mint egy pincér. Alig várom, hogy végre fotózzanak.

– Nem gondoltál még rá, hogy elmész tanfolyamra? Biztos vannak olyanok, amik kapcsolódnak ehhez a világhoz.

– Nem pontosan tudom, hogy mi a neve ennek, de szívesen csinálnék látványterveket. Mint amikor fotózunk, és valaki kitalálja, hogyan nézzen ki a szett, amiben fotóznak. Ez érdekelne, de sokkal jobban kellene tudnom rajzolni hozzá. Ötleteim vannak, de azok mindenkinek vannak.

– Akkor gyakorolj! Ha kitartó vagy, biztosan menni fog.

Automatikusan hajoltam oda a hyunghoz, hogy megöleljem, de a feltartott keze megállított.  Nem mertem megkérdezni, miért nem engedi. Sejtettem, hogy azért, mert bevallottam, tetszik nekem. Keményen kellett dolgoznom azon, hogy ez ne álljon az utunkba. Nem akartam a vonzódásom miatt elveszíteni a barátságát.

Wooseok:

Moobin barátjának lenni nem is volt olyan könnyű feladat, mint számítottam rá. Hajtott a bizonyítási vágy, és tudtam, hogy szüksége van rám, de néha úgy éreztem, túl sok rajtam a teher. Ha arra gondoltam, milyen veszélybe kevertem, és mennyit szenvedett miattam, összeszorult a szívem.

Egy arcizmom se rezdült, amikor elmesélte, hogy az a pasas, aki megverte, majd kidobatta a lakásából, elzárt tőle minden lehetőséget a divatszakmában. Nem azért voltam ilyen érzelemmentes, mert nem érintett meg Moobin fájdalma, éppen ellenkezőleg. Belülről marcangolt az önvád. Ha akkor nem küldöm el olyan kegyetlenül, nem keresi fel a pasast vigasztalásul, és ez az egész meg sem történt volna. Minden onnan kezdődött, hogy mi összevesztünk.

– Jaj, Jinghyuk! Ez olyan nehéz! – túrtam a hajamban a parkolóban. – Moobin arra vágyik, hogy babusgassa valaki, de én képtelen vagyok rá. Folyton az jár a fejemben, hogy én okoztam a bukását.

– Te nem csináltál semmit, Wooseokie. Ha nem tetszik, akkor nem tetszik. Ezt Moobinnak is meg kell értenie.

Persze, könnyű mondani, de Moobin helyében én nem tudom, hogy képes lettem volna-e ilyen könnyen lenyelni a békát. Ha vonzódsz valakihez, ráadásul úgy, hogy előtte barátok voltatok, akkor az nem csak egy kis fellángolás. A rövid ismeretségünk alatt sok mindenen mentünk keresztül, ha Moobin megkedvelt, és ez párosult azzal, hogy tetszem neki, a vonzódása talán már át is csapott szerelemmé. Féltem tőle, hogy így van. Mégis hogyan utasítsam vissza, amikor amúgy is padlón van?

 – Félek, hogy még a mostaninál is jobban összetörik, ha elmondom neki, hogy egy kicsit sem viszonzom az érzéseit.

– Vagy lehet, hogy csak te komplikálod túl, és nem is akar tőled semmit. Tetszel neki, te elmondtad, hogy nem kölcsönös, ennyi. Ne aggódj már előre!

Jinhyuk hajlamos rá, hogy félvállról vegye a dolgokat, úgyhogy nem mindig hallgattam rá kizárólagosan. Abban igaza volt, hogy szerettem túlbonyolítani az életemet, de Moobin esetében ezt azért tettem, mert féltettem. Szerettem volna segíteni neki, és kétségbe ejtett a gondolat, hogy bánthatom. Nem is olyan könnyű barátnak lenni.