My Precious! - 10. fejezet: Félreértés

Jinhyuk:

Amikor az egyetemi banda felvetette, hogy ugyan már, bulizzunk egy jót a hétvégén, azonnal rábeszéltem Wooseokot, hogy menjünk el a házibuliba. Erre több okom is volt. A Moobin-Wooseok hercehurca kezdett kissé lefárasztani, hol az egyik oldalon hallgattam, hogy „Wooseok hyung miért olyan makacs?”, hol a másikon, hogy „Nem értem, hogy lehet Moobinie ilyen makacs.” Mindketten mentek a saját fejük után, az ellenkező irányba tartva, de el nem engedve a másik kezét, aminek persze az lett az eredménye, hogy csak ráncigálták egymást és magukat is. Én meg álltam kettőjük között, és próbáltam rendet tenni a rendetlen gyerekek között. Nagyon lefárasztott.

Aztán volt egy személyesebb oka is, mégpedig, hogy már harmadik napja álmodtam Seungwooval, és szerettem volna egy olyan kalandot ezen a bulin, ahol nem mi ketten alakítjuk a főszerepet. Merthogy állandóan rá gondoltam, ahhoz képest, hogy szingli voltam, rajta kívül nem szexeltem senkivel, és kezdtem úgy érezni, hogy szépen lassan behálóz engem. Nem szándékosan csinálta, egyszerűen áradt belőle valami hihetetlenül vonzó, aminek kezdtem a rabjává válni. Az utóbbi éjjelek eredménye szerint ráadásul tanárbácsi fétisem van, függetlenül attól, hogy Seungwoo igazából óvóbácsi lesz, de a lényeg ugyanaz. Szerettem volna olyan fáradtra szexelni magam valakivel, aki nem Seungwoo, hogy képtelen legyek álmodni.

Wooseok parti stílusba vágta magát, de az egész testtartásáról üvöltött, hogy nincs túl sok kedve az egészhez. Elvett egy pohár alkoholt, nekidőlt a falnak, és nem akart se táncolni, se dumálni, se ismerkedni senkivel.

– Wooseok, ha nincs kedved bulizni, mondhattad volna – próbáltam meg átüvölteni a zenét.

– Menj csak, én fent leszek! Itt alig van levegő – paskolta meg a vállamat, és elindult az emelet felé.

Addig nem kezdtem el vadászni, amíg biztosra nem vettem, hogy odaért a falhoz, és onnan figyel. Ha nem láttam, hol van, és mit csinál, az nyugtalanná tett. Óvtam, és kissé talán féltettem is, féltem, hogy a sok feszültség, amit elnyom magában, egyszer ki fog robbanni, és akkor aztán kő kövön nem marad.

Próbáltam nyitott lenni. Nem válogattam, nem néztem, passzolnak-e az ideálomhoz a csajok, mondhatjuk úgy is, hogy lyukra mentem. Mégse sikerült gólt lőnöm. El se jutottam a kapuig, mert már a csókolózásoknál elment a kedvem a szájak tulajdonosaitól. Egyszerűen szólva unalmas volt. Semmi. Egy nagy büdös semmi! Ha Seungwoo ajka az enyémhez ért, a testem automatikusan cselekedett, azonnal közelebb húztam őt magamhoz, vagy beletúrtam a hajába, reagáltam minden rezdülésére, a csajok meg sem hatottak. Kezdtem komolyan kétségbe esni, hogy mi van, ha átpártoltam a másik oldalra, de amikor ránéztem egy lányok által szexinek tartott srácra, és elképzeltem, hogy – csak! – megfogom a kezét, elfogott valami velőtrázó iszonyat, futkosott tőle a hátamon a hideg.

Hosszan tartó keresgélés után akármennyire próbáltam, nem tudtam kiverni a tudatomból Seungwoot, nagyon ügyesen, és nagyon ragadósan odatapadt. Ha meg akartam könnyebbülni az elkövetkezendő napokban, kénytelen voltam felkeresni.

Kissé letörten, és iszonyatosan fáradtan indultam Wooseok keresésére, és földbe gyökerezett a lábam, amikor rátaláltam. Egy nálam alacsonyabb, de Wooseoknál éppen magasabb fickó szorította a falhoz a barátomat, és a nyelve az ajkai közt matatott. Ez már éppen eléggé sokkoló lett volna, de Wooseok izmai megfeszültek, a fejét a falnak nyomta, a szemeit összeszorította, és mintha könnyek csillogtak volna az arcán.

Azonnal ellepte a vörös köd a fejemet, ráugrottam az erőszakoskodó állatra, és nem kíméltem az ütéseimmel. Fájdalmat okozott annak, aki számomra a legfontosabb volt, így kamatostul kellett visszaadnom neki. Nem voltam verekedős típus, sosem kerestem a bajt ilyen téren, de a barátomat meg kellett védenem, bármi áron. Vele kellett volna maradnom – mardosott a bűntudat.

Miután a fickót kellően elintéztem, azonnal a karjaimba zártam Wooseokot, és amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam vele a partiről. Nagyon megijedt, remegett a teste, kapkodta a levegőt a kialakulni kész pániktól, és a szép szeme fájó könnyekben úszott.

– Annyira sajnálom, Wooseokie! Annyira sajnálom! – ölelgettem, mint egy kisgyereket, akit a rémálomtól akar megvédeni az apja.

El akartam rejteni a rossz elől, biztonságba akartam helyezni, meg akartam nyugtatni, így felvittem magamhoz. Leültettem a kanapéra, jó alaposan bebugyoláltam egy pokrócba, és feltettem főni a vizet egy jó, forró teához. Moobin nem volt otthon, így nem kellett egyszerre két személyt nyugtatnom, minden figyelmemet Wooseoknak szenteltem.

– Tessék, idd ezt meg! – toltam oda elé a már kész teát, és vártam, hogy elkezdjen beszélni.

Nehéz lehetett, mert bizonyára nem akarta feleleveníteni, ami történt, de ha magában tartotta, csak megnehezítette a saját helyzetét. Ahhoz, hogy egy traumát feldolgozzunk, néha szükséges, hogy a barátunkkal, vagy azzal, akiben megbízunk, átbeszéljük. Reméltem, vagyok olyan értékes személy Wooseok számára, hogy megnyíljon előttem.

– Ismerem őt – kezdte Wooseok sírástól rekedt, fájdalmas hangon. – Egy egyetemre járunk vele. Régebben azt hittem, hogy csak szívélyeskedő, de most már tudom, hogy… nem csak az.

– Adtál neki valami jelet, amit esetleg félreérthetett?

– Dehogy adtam! – sóhajtott fel fáradtan. – Azt mondta, hogy ne tagadjam, hogy vonzódom a férfiakhoz, mert látott a pasimmal. Jinhyuk, tényleg ennyire úgy tűnik, mintha együtt lennénk Moobinnal?

Ha nem ilyen helyzetben lettünk volna, elsütöttem volna egy poént, hogy mostanában inkább veszekedő házaspárnak tűntek, de ez nem a vicc ideje volt. Wooseok egyszerűen más lett Moobin mellett, az egész kisugárzása megváltozott, a hanghordozása, a tekintete, minden. Nem azt mondom, hogy sugárzott belőle a vonzalom, vagy a szerelem, egyszerűen csak egy olyan Wooseokot láttam olyankor, akit máskor soha. Bárminek is neveztük azt az érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerítette, az biztos, hogy csak Moobin volt képes kihozni belőle.

– Biztos bemagyarázta magának, hogyha jóban vagy egy sráccal, aki nem én vagyok, akkor az már a pasid, és ez igazságtalan vele szemben. Vannak ilyen megszállottak.

– Undorító. Undorító csókolózni egy férfival.

Erre most nem tudtam mit mondani, mert én kicsit sem éreztem undorítónak Seungwooval a csókot, sőt… Mégse kardoskodhattam a pozitív oldal mellett, mert ez nem olyan, amit bárkire rá lehet erőltetni. Ráadásul a helyzetet bonyolítja, hogy ez a csók nem akart csók volt, vagyis Wooseok egy olyan férfival, akit megkedvelne, romantikus érzelmeket táplálna felé, könnyebben csókolózna, mint egy olyannal, aki erőszakos és durva. Ezt a rossz élményt nem általánosíthatta ilyen egyszerűen.

– Nekem ez senkivel se működne. Soha.

Lágyan simítottam meg Wooseok fejét, és kissé közelebb húzódtam hozzá. Lassan hajoltam közelebb, kissé megállva az orránál, de még akkor sem húzódott el. Nézett rám a nagy, kerek szemével, de se félelmet, se döbbenetet nem láttam benne, mintha természetes lenne két baráttól, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Éppen csak, hogy hozzáért az ajkam az övéhez, máris elhúzódtam, de se nem kaptam pofont, se nem akart megölni, mintha meg sem történt volna.

– Aha, ez így már elég világos! – vágta belém az ideget azonnal egy dühös, becsmérlő és mélyen csalódott hang.

Az ajtó irányába kaptam a fejem, ahol Moobin nézet velem farkasszemet, de nem tartott sokáig a szemkontaktus, azonnal elviharzott a fürdő irányába. Követtem, próbáltam megmagyarázni neki, hogy amit látott, az nem volt semmi, az ég világon nincs köztem és Wooseok között semmi, de nem hitt nekem. Csak pakolt és pakolt, szépen lassan a sporttáskájába suvasztotta minden cuccát – ami nem volt túl sok sajnos –, és meg sem hallotta a kifogásaimat. Mégsem rendezett jelenetet Wooseok előtt, csak a folyosón esett nekem tehetetlen dühvel.

– Hogy lehettél ilyen aljas, hyung?! Azt hittem, hogy te vagy a legnagyobb támogatója az érzéseimnek, erre titokban rámozdulsz a hyungra? Így már értem, hogy miért nem akart nyitni felém soha. Te vagy a legjobb barátja! Hogy győzhetnélek le éppen téged?

– Moobin, mondom, hogy félreérted! Nem kell engem legyőznöd, mert nem érdekel Wooseok. Nem így érdekel, csak barátilag. Meg van nekem a saját pasim!

Jó, Seungwoo nem volt a pasim, de a kategóriába viszonylag belefért. Vele kavartam, rá gondoltam, őt akartam. Wooseoknál csak kíváncsi voltam, hogy az undora, vagy az, hogy nem akarja megpróbálni ezt a fajta szerelmet abból fakad-e, hogy teljes mértékbe hetero, vagy inkább abból, hogy nem mer megbízni senkiben. Mivel egy kicsit se ellenkezett a kísérlet alatt, az utóbbi állt fenn. Ahogy sejtettem. Még mindig nem dolgozta fel, hogy a barátnője mindenki szeme láttára csalta meg, és alázta meg. Szegény Wooseok.

 Nem tudtam visszatartani Moobint, bárhogy próbáltam, és nagyon reméltem, hogyha elpárolog a haragja, visszatér, és nyugodt fejjel megbeszélhetjük, mi történt és mit látott, vagy vélt látni.

– Nem akarom, hogy Moobin bánatos legyen – motyogta szomorúan a pokrócba Wooseok.

– Hihetetlenek vagytok. – Csak ennyit mondtam. Nem tudtam felfogni, hogyan reagálhatnak ilyen érzékenyen egymásra. Mi nem voltunk ilyenek Wooseokkal, pedig iszonyatosan fájt őt szenvedni látnom. Tényleg kivételes barátai egymásnak.

Másnap Moobin nem volt hajlandó válaszolni se az én, se Wooseok hívására, de ez még nem ejtett kétségbe minket, hiszen dühösen ez érthető viselkedés. Az már sokkal inkább, amikor az esti fellépésen hiányzott a bandából, és az új leader azt mondta, Moobin egészségügyi okokból ma nem tud részt venni a fellépésen. Ez persze lehetett annak a feldíszített formája, hogy kirúgták, de az előző este történtek fényében én ennél ijedősebb voltam.

Hívogattam és hívogattam, de nem reagált, üzenetben még csak nem is látta, amit írtam. Nagyon féltem, hogy világgá ment, vagy rosszabb, bántotta magát.

– Ilyenkor mi az istenért nem vagyok sasaeng?! Akkor tudnám, hol van és mit csinál! – mérgelődtem. Annyit járkáltam fel s alá, hogy nem lepődtem volna meg, ha kikoptattam volna a szőnyeget.

– Van egy ötletem! – égett fel a képzeletbeli lámpa Wooseok feje felett, és telefonálni kezdett.

Habár Hyeeseok nem volt sasaeng, csak nagyon rajongó tinilány, ismerte azokat az oldalakat, és a hozzájuk kellő jelszavakat, ahol olyan emberek tanyáztak, akiket a jogrend szerint én simán becsuktam volna egy kis elmélkedésre. Most mégis hasznunkra vált a fanatizmusuk, a titkos fórumukról tudtuk meg, hogy aznap késődélután, nem sokkal a fellépés előtt mentő érkezett az SM épületéhez.

– Be kell jutnunk oda! – kapaszkodott a karomba Wooseok. – Aggódom Moobinért!

– Nem fognak beengedni minket. Csak az ott dolgozók, meg max a csókosok mehetnek be. Minket röhögve hazaküldenek. Ha csak nem ismersz egy idolt, aki nem Moobin, esélytelen a bejutás.

A pofám leszakadt, hogy Wooseoknak titokban milyen összeköttetései vannak, csak telefonált egyet, rimánkodott egy sort valamilyen hyungnak, és már zöld utat is kaptunk az épületbe. Útközben kifaggattam, honnan ismer sztárokat, ha soha nem haverkodott a szülei pacienseivel.

– Donghan hyunggal először az egyetemen találkoztam, aztán anyáék akarták szerződtetni cégarcnak, de nem vállalta. Valamiért kedvel engem. Azt mondta, ez nála ritka.

– Akkor köszönjük meg a sorsnak, hogy Donghan hyung ízlésébe beletartozol, és húzzunk be, de azonnal Moobinhoz! Sofőr, taposson bele! – bíztattam a kormány mögött ülő negyvenes férfit, hogy csipkedje magát.

Az SM épületébe csak kóddal lehet bejutni, vagy úgy, ha a biztonsági őrnek előre leszólt valaki, hogy vendégeket vár. Wooseok csak annyit mondott még el a meséjéből, hogy „Donghan hyung…”, és máris bent voltunk. Saját bőrömön tapasztalhattam a belső összeköttetések valódi erejét.

Moobin a gyengélkedőn feküdt, karjában infúzióval, és a szeme homályosságából ítélve, nem kis adag nyugtatót kaphatott. Az orvos azt mondta, nem lehetünk bent nála sokáig, Wooseok szinte be sem jött, csak megállt az ajtónál, és próbált beleolvadni az árnyékba. Moobin észre sem vette, hogy ott van, végig csak hozzám beszélt akadozva, hosszú szünetekkel, kissé össze-vissza.

– Nem akartam csalódást okozni, hyung! Túl sok volt. Túl sok.

– Mi volt sok, Moobin? – fogtam meg a kezét, és erősen tartottam, hátha abból erőt meríthet.

– Nem bírtam már.

– Mit? A bandatagok megint piszkáltak?

– Nem. Nem erről van szó – sóhajtott fel Moobin. Annyira fájdalmas volt ez az apró hang, hihetetlennek tartottam, hogy ennyi minden cipeljen a lelkén. – Nem bírtam látni magam többé. Nem bírtam elviselni az arcomat.

Vannak pillanatok, amikor minden szó bennakad, még nekem is, aki mindig képes valami hülyeséget összehordani. Erre nem tudtam mit felelni, csak abban lettem iszonyatosan biztos, hogy ezt nem hagyhatom tovább fajulni. Moobinnak segítség kellett, orvosi segítség, és stressz-mentes élet, amit ilyen környezetben, ilyen munkatempóval, ilyen csapattársakkal lehetetlen megvalósítani.

– Hyung, ne vedd el tőlem Wooseok hyungot! Ő nekem a legfontosabb a világon. Ő az én kincsem.

– Nem veszem el! Nem fogom, ígérem!

– Nem bántottam magam, csak beledobtam a széket a tükörbe. A többiek csak mondták és mondták, hogy haszontalan vagyok, undorító, tehetségtelen, semmirekellő söpredék, és én csak néztem magam a tükörben, és egyszerűen megundorodtam attól, amit láttam. Ha Wooseok hyung mellettem van, szépnek érzem magam. Az ő szemében szépnek látom magam.

Megsimogattam Moobin fejét, megkértem, pihenje ki magát, és biztosítottam róla, hogyha meggyógyul, tárt karokkal várom otthon, és mindent elintézünk. Azt mondtam, Wooseok is vár rá, ez megnyugtatta.

Átkaroltam Wooseokot, ahogy kimentünk, és reméltem, hogy nem haragszik meg rám, amiért a nevében beszéltem. Nem tettem túl nagy ígéretet, hiszen valóban aggódott Moobinért, és bizonyára várta, hogy felépüljön. De Wooseok sincs acélból, és vele is sok minden történt abban a pár napban.

– Miért tesz rám ekkora terhet? – nyögött fel, amikor kellő távolságba kerültünk az SM épületétől. – Miért vagyok neki ilyen fontos? Annyira megterhelő.

– Nem kell felelősséget vállalnod érte, Wooseok. Csak legyél a barátja.

– Néha iszonyatosan nehéz barátnak lenni. Megfordult velem a szoba, amikor az arcát említette. Miattam vesztette el a magabiztosságát!

Talán a nagy nyomás, vagy az idegesség miatt, de ahelyett, hogy szóval csitítottam volna Wooseokot, úgy megráztam, hogy az engem is meglepett. Dühös voltam, a tehetetlenség tett azzá, mert újból azt éreztem, hogy képtelen vagyok egyben tartani a barátaimat. Mindketten fontosak voltak nekem, és mindkettőt boldognak akartam látni, erre ha az egyik padlóra került, ment utána a másik is, mintha össze lennének kötve.

– Fejezd ezt be, Wooseok! Nagyon gyorsan fejezd be! Bármi is történt, az a múlt, és Moobin számít rád. Bízik benned. Szeret téged. Még ha a te hibád is lenne, már ezerszer megbocsátott érte.

– De én nem tudok megbocsátani magamnak! – kiabált rám, és kirántotta magát a szorításomból. – Hazamegyek! Holnapig ne keress!

Örültem, hogy Wooseok csak ennyit mondott, ő sosem beszélt félre. Ha azt mondta: „Jinhyuk, többé nem akarlak látni”, az valóban azt jelentette, hogy egy életre megutált. Így csak időre volt szüksége, egy kis magányra, hogy rendezze a gondolatait, és én megadtam ezt neki. Nekem is szükségem volt arra, hogy megnyugtassam a lelkemet.

Szégyelltem magam, amiért ilyen későn zargattam fel Seungwoot a pihenéséből, de amikor szorosan magamhoz öleltem, és a nyakába fúrtam az arcomat, a problémák mintha összementek volna. Seungwoo erős volt, de közben gyengéd. Magabiztos, de zavarba eső. Férfias és szép. Ellentétes tulajdonságok általában kioltották egymást, vagy versengtek a dominanciáért, nála viszont szépen megéltek a másik mellett, és egyszerre, vagy párhuzamosan voltak jelen. Lenyűgözött Seungwoo összetettsége.

Mindent elmondtam neki, hagytam, hogy a hajamat simogassa, hogy ezúttal ő öleljen engem az ágyban, és én bújjak hozzá. Nem volt egy kicsit sem furcsa, megnyugtatott, mint kisgyerekként, ha az anyukám teát hozott be a megfázásomra, és megvárta, amíg a hőmérő megmutatja a lázamat. Régen kívánt gondoskodást pótolt ezzel a pár, kedves gesztusával Seungwoo.

– Jinhyuk, te egy nagyon kedves ember vagy. Őszintén aggódsz a barátaidért. Igazán szerencsések.

– Te is szerencsés vagy – kúsztam kissé feljebb, és összeérintettem az ajkunkat.

Nem vallottam be neki semmit, de bíztam benne, hogy érzi a hálámat, és az érzelmeimet a csókon keresztül. Nem tudtam még megfogalmazni, hogy mit éreztem iránta, de azt tudtam, hogy az érzéseim komolyak és igazak. Bármit is hozott a sors, bármit is szóltak volna hozzá a szüleim, én akartam ezt az embert, és már nem csak testileg. Meg akartam ismerni, és talán… Nem, az még túl korai lenne.