Szivárványháló (4. évad): 14. fejezet: Próba

Kris:

Miután elültek a felhők, és megkaptuk az új lakásunkat, a nagyfőnök kitalálta, hogy gyakorolnunk kell, mit történik, ha megtámadnak minket. Megértettem, hogy ez szükséges, mert az első öt percben azt se tudtuk, mit csináljunk, és nagyon kellett oda Donghae erős fellépése, de ilyen közel a múltkori esethez kissé korainak éreztem. Baekhyun nagyon izgult, alig bírt nyugton maradni, hiába mondtam neki, hogy ez csak egy próba, úgy érezte magát, mintha élesben menne a gyakorlat.

Egy idegen házban voltunk, nem ismertük se a környezetünket, se a rendelkezésre álló fegyvereket. Taóval mi már összeszokott csapat voltunk, félszavakból megértettük egymást, ő figyelte a folyosót, én Baekhyunnak magyaráztam, hogyan csinálhat fegyvert a legártatlanabb eszközökből.

– Ha a felszerelés oké, akkor jön a formáció, és a terv, ami szerint emeletről emeltre haladtok.

– Én csak hátráltatlak titeket… – szegte le a fejét, és lefelé görbült a szája.

– Baekhyun, farkas vagy, vagy kiskutya? – szegeztem neki a kérdést mérgesen.

– Farkas! – szegte fel a fejét, és kissé kidüllesztette mellkasát. Meg tudtam volna zabálni, olyan aranyos volt. Mint amikor a kisgyerek belebújik az apja cipőjébe. Még hogy farkas! Maximum kölyök, aki nemrég született.

Pénzérmékkel demonstráltam Baekhyunnak, milyen formációban célszerű haladni egy három fős csapatnak, és hogyan lehet kihasználni azokat a képességeinket, amikkel rendelkezünk. Tao hajlékony volt, értett a küzdősportokhoz, pazarul lőtt, és éles szemmel rendelkezett. Én gyorsan gondolkodtam, átláttam a teret, jól döntöttem random, éles helyzetekben, nekem osztották ki a főnök pozíciót, és tudtam annyira lőni, hogy támogassam Taót. Baekhyun kicsi volt, befért apró helyekre, és tudta, hogyan működik a fegyver, és kb. ennyi.

– Baekhyun, te akkora vagy, mint egy kenyérpirítós szerkezet, ezt ki lehet használni.

– Nem vagyok pirító! – kérte ki magának.

Mióta elbújt a konyhaszekrényben, ezzel ugrattam. Hiába tagadta, csak azt a pirítót kellett kivennem a szerkényből, hogy beférjen, tehát Bakehyun pontosan akkora volt, mint a készülék.

– Van egy ötletem, mit csináljunk veled – ötlött a fejembe egy veszélyes, de kivitelezhető terv, ahogy végignéztem a szobában.

Baekhyun ellenkezett, hisztériázott, és erősen ellenállt, de aztán ráparancsoltam, hogyha jóban akar maradni velem, akkor irány be a bőröndbe, és így szomorú tekintettel becsomagolta magát a helyére. Tao nagyon erősen próbálta visszafogni a röhögését, amikor Baekhyunt bőröndöstül legurítottam a lépcsőn, de a nagy robaj tökéletes volt a céljaim elérésére. Azt akartam, hogy a lenti emberek megdöbbenjenek, és váratlanul letámadhassuk őket, plusz, hogy Baekhyun lejusson úgy az emeltről, hogy nem „lövik le”. A gyakorlás miatt festékpisztolyokkal lőttünk, de nem szabadott elfelejteni, hogy ami most egy folt a nadrágodon, az éles helyzetben valódi golyó lesz.

Miután a lentiekkel leszámoltunk, kiszedtem Baekhyunt a bőröndből, aki nagyon mérgesen nézett rám, de pár lila folttól eltekintve kutya baja volt, és velünk tarthatott a kertbe.

A fal mellett haladtunk, figyelve a bokrokat és fákat, honnan ugrik ki ellenség, és Baekhyun majdnem elvágódott egy locsolócsőben. Már majdnem rámordultam, hogy most már igazán szedje össze magát, amikor beugrott egy ötlet. Lehet, hogy Baekhyun kétbalkezessége nem tartozott az erősségeink közé, de engem folyamatosan megihletett a bénázása.

Az életlen késsel ránk támadó ellenség nem számított rá, hogy vizet nyitok rá, a locsolócső nem csak lőni tudott, de rá is tekerhettem a zavaró végtagokra, mintha kötél lenne. Sosem gondoltam volna, hogy a kertben ilyen jó fegyvert lehet találni.

Baekhyunt meg kellet tanítani, hogyan verekedjen úgy, hogy ne törje el a saját ujjait, de mivel kicsi volt, és fürge, a menekülésben elég jól feltalálta magát. Taóval jól össze tudtak dolgozni, Baekhyun a cikázásával lekötötte az ellenség figyelmét, Tao pedig könnyen leszerelte a pörgő rúgásaival és ninjás mozdulataival.

A pályát harminchárom perc alatt teljesítettük, ez közepes eredménynek számított, de egyikünk se kapott találatot, és nem sérültünk le komolyabban. Baekhyun fájlalta azokat a részeit, amik találkoztak a lépcsővel, de vigasztalásul meghívtam egy sütire a legközelebbi cukrászdában, és meglágyult a szíve.

Amikor a sulis srácok felvetették, hogy megint jöjjünk össze, de most a buli helyett valami aktívabb dolgot találjunk ki, nem sejtettem, hogy egy akadálypályára gondolnak. Már annyira elegem volt az ilyen, és ehhez hasonló telepekből, hogy képzeletbeli viharfelhőkkel a fejem fölött érkeztem meg, de a jó társaság feloldotta a dühömet. A játék ugyanis nem csak az erőből és ügyességből állt, hogy ki tud a leggyorsabban átmenni a lengőlécen, hanem taktikázni is kellett. Ez tetszett.

Mivel nem akartunk csalni, Taóval külön csoportba kerültünk, de Baekhyunt megtartottam, és Yi Xinget is a csapatomba választottam. Az infózsenitől arra számítottam, hogy félúton leesik a mászórúdról, de ügyesen csimpaszkodott fel a tetejéig, aztán azon is meglepődtem, hogy milyen bicepsze van Yi Xingnek titokban a kivasalt inge alatt. Talán a sok játék, vagy a programozás miatt, de nagyon sebesen vágott az agya, amikor tervet kellett kieszelni, vagy egy logikusai feladatot megoldani. Baekhyun csak díszként funkcionált, szinte mindent mi csináltunk Yi Xinggel, de nem vitatom, Baekhyun, hozzánk képest apró termete kellett a kulcsok megszerzésénél.

Izzadtan, büdösen, de jókedvűen zártuk a közös tréninget, és a gyors zuhany után képes lettem volna befalni egy egész disznót. Az asztalnál baráti társaságokként ültünk le, de mindenki látott mindenkit, és a beszélgetés közös maradt.

– Tao, előnyből indult a kaszkadőr suli miatt, de Kris, nem gondoltam volna, hogy te is ilyen sportos maradtál. Abbahagytad a kosarat, nem? – ámuldozott Chanyeol.

– Szoktam edzeni, hogy formában maradjak. Engem D.O lepett meg. Azt hittem, rendőr létedre jobban teljesítesz majd.

– Fáradt voltam – jött a válasz, és D.O belekortyolt a kólájába. Folyton a fegyverem helyét nézte, talán kiszúrta, amikor öltöztem, és nagyon reméltem, hogy nem fog feljelenteni.

Chen arról mesélte, hogy milyen házakat adott el legutóbb, és mennyire furcsa szokásai vannak a sznoboknak, Suho arról panaszkodott, hogy az anyja már a hatodik vakrandira viszi el, és már unja, Chanyeol meg a közelgő fellépéséről áradozott.

– El se hiszem, hogy sikerült megnyernem a helyet, bár a tulaj azt mondta, ha tényleg le akarom nyomni a fél órát, szereznem kell egy énekest, mert a gitárjátékomat öt perc alatt meg fogják unni a vendégek.

– Baekhyun jól tud énekelni – dobta be a mélyvízbe Xiumin a haverját. Hiába, ilyen egy jó barát.

Baekhyun visszakozott, pedig nem volt mitől félnie, én is hallottam már énekelgetni, és szép hangja volt, csak túlságosan félénké vált, ha közönséget kapott. Nem értettem, hova ez a nagy lámpaláz, amikor az iskolai kórusban is benne volt, de talán az zavarta, hogy nem veszhetett el a tömegben.

– Szerintem simán megpróbálhatnád. Chanyeol ott lesz melletted, nem leszel egyedül – bátorítottam.

– Hát, igazad van… Akkor elfogadom a felajánlást.

– Hogy elfogadta rögtön! – súgta oda Chen Suhónak, mire egy maréknyi sült krumplit kapott Baekhyuntól az arcába. Megérte felszólalnom.

Taóval kimentünk dohányozni, és amikor D.O. elhaladt mellettem, szinte éreztem, hogy meg fog szólítani. Nagyon keveset beszélt, de áthatóan tudott nézni, és ugyanaz a mindent tudó mosoly ült a szája szélén, mint a sulis időkben.

– Van fegyvertartási engedélyed?

– Van – vágtam rá azonnal. – Amerikában – tettem hozzá mosolyogva.

– És Taónak is van, gondolom, mivel neked is van…

– Igen, biztos úr! – kontrázott rá a társam. – A rosszfiúk máshol vannak.

D.O. nem feszegette tovább az ügyet, tudomásul vette, hogy nem akarjuk, hogy többet kérdezzen, és visszament a többiekhez sütizni. Jó volt látni, hogy mindenki jól boldogult az élet azon területén, amit magának választott, egyedül Baekhyunt sajnáltam, hogy belekerült a szervezetbe, pedig inkább egy irodai munka, vagy valami kreatív, intelligens pálya feküdt volna jobban a szelíd, óvatos karakteréhez.

Baekhyun:

Csak Kris bíztatására mentem bele, hogy fellépjek Chanyeollal, és ahogy ott álltam a függöny mögött, arra várva, hogy bekonferáljanak minket, úgy éreztem, bárhol máshol szívesebben lennék, mint ott. Hiába gyakoroltam rongyosra a számokat, semmire nem emlékeztem, azt se tudtam, hogy kezdődik az első produkció, féltem, hogy elfelejtem a dallamot, vagy rosszabb, egy hang sem jön ki a torkomon. Pánikhangulatban voltam, Chanyeol meg csak vigyorgott az ezer wattos mosolyával, mint mindig, rajta nem látszott izgalom jele.

Remegett a kezem, ahogy átvettem a mikrofont, a vakító fényektől nem láttam a közönséget, de a tekintetüket éreztem magamon. Nem tudtam eldönteni, hogy leüljek-e a magas bárszékre, vagy inkább álljak egy helyben, ügyetlenül totyogtam. Próbáltam átlátni a fényáradaton, és keresni egy bíztató tekintetet, de csak árnyékokat és körvonalakat tudtam kivenni. A bárpultnál egy magas alak felemelte a poharát, mintha köszöntőt akarna mondani, és volt mellette egy másik is, úgy képzeltem, Kris és Tao az. Próbáltam arra koncentrálni, hogy Kris bízik bennem, és bizonyítanom kell, hogy a bizalma nem alaptalan.

Hallottam a remegést a hangomban, az első szám kezdete nagyon döcögősre sikerült, aztán az izgalom helyett Chanyeol gitárjátékára összpontosítottam, és sikerült átlendülnöm a nehezén.

Amikor lejöttem a színpadról, úgy éreztem, fogytam egy kilót, ömlött rólam a víz, és az első italt lehúztam, amikor Kris a kezembe nyomott. Szerencsére csak limonádé volt, nem marta végig a torkomat, kellemesen hűsített.

– Ügyes voltál, Baekhyunie – dicsért meg, és megpaskolta a fejemet. – Szépen vonyítasz.

– Köszi – mosolyodtam el, mielőtt még Chanyeol elkezdett volna védeni. Furcsállva nézett rám, ő ezt sértésnek vette, de nekünk, Krisszel ez a közös kis nyelvünk volt. Az, hogy tudta, mennyire rajongok a farkasokért, azt jelentette, hogy figyel rám, és törődik velem.

Sokáig ünnepeltünk, Sehun tartotta a távolságot, de aztán volt benne annyi, hogy odanyögött egy „jó voltál”-t, de inkább a párjával törődött. Nem forszíroztam, hogy javítsak a viszonyunkon, az, hogy kavartam Chanyeollal, ő meg a párja, örök szakadékot eredményezett kettőnk között.

Amikor Tao elhívott, hogy beszélni akar velem, kellemetlenül éreztem magam. Amikor beültem a kocsijába, és egyre távolabb kerültünk Kristől, és egy raktár közelébe vitt, egyenesen félni kezdtem. A viszonyunk… Nem is tudom, hogyan nevezhetném, ő lőtte meg a szüleimet, de Kris legjobb barátja volt, összedolgoztunk az ellenségeink ellen, és kicsit sajnáltam őt. Nem tehetett arról, hogy Seunghyeon volt a mestere, amikor bement a házunkba, küldetést teljesített, és talán nem is tudta, hogy mi vagyunk a célpont. Emlékszem, régen Tao nem tudta megjegyezni, hogy Baekhyunnak hívjak, mindig lebaconözött, talán még ismerős se volt neki a Byun vezetéknév.

– Mindketten tudjuk, hogy miről akarok beszélni veled – támaszkodott az autójának Tao, és a lábam elé dobta a fegyverét. – Én voltam az, aki lelőtte a szüleidet. Most te is ezt teheted.

Nem vettem fel a fegyvert, csak messze rúgtam, a kocsi alá csúszott be, ahonnét egyikünk se tudta egykönnyen elvenni. Nem akartam erőszakot, ha bármilyen testi összeütközés is történne közöttünk, az maximum egy öklös lenne tőlem Tao kemény arcába.

– Csak azt akarom tudni, hogy tudtad-e, hogy kiket támadsz meg. Tudtad-e, hogy az én családom az.

– Nem tudtam, de nem számít. Ha tudtam volna, akkor is odamegyek.

– Értem.

Beszéltem már erről Donghae-val, megkérdeztem, ha a nagyfőnök azt kérné, hogy a társát lője agyon, mit tenne. Donghae azt mondta, ha a társa elárulná őt, vagy azokat, akik fontosak neki, megtenné, egyébként más megoldást keresne. Kris azt mondta nekem, náluk más szabályok uralkodtak, Seunghyeon szava szent volt, és ha nem teljesítetted a kérését, akkor kegyetlenül megbüntetett.

– Sajnálod?

– Igen, sajnálom.

– Jó. Megbeszéltük.

Mit mondhattam volna? A tényeken az sem változtatott, ha megbocsátottam, és az se, ha haragot tartottam. Tao elhívott, elmondta, hogy mit gondol a helyzetről, és azt is, hogy sajnálja, ennél többet nem tehetett. Visszaszálltam az autóba, megvártam, hogy bekússzon az autó alá, visszaszerezze a fegyverét, majd hazafurikázzon. Útközben az eget néztem, és azon gondolkodtam, viszont láthatom-e még a szüleimet.

Amikor kiszálltunk a főhadiszálláson, és Donghae elénk jött, rossz érzés kerített hatalmába. Volt valami megmagyarázhatatlanul ijesztő az arckifejezésében, mintha nem is ő lenne az, hanem egy viaszmása, mintha az érzések kivesztek volna belőle. Lassan közelítettem meg, hogy minél később tudjam meg, mit akar mondani, a nadrágom kemény anyagába kapaszkodtam, és éreztem, ahogy az izgalom elszorítja a torkomat.

– Baekhyun… Sajnálom. Édesanyád ma elhunyt a korházban.

Pár másodpercig nem hallottam semmit, a világ mintha megmerevedett volna, ahogy a szívem dobbant egy hatalmasat, és az autó karosszériája hirtelen nagyon közel került. Csak akkor vettem észre, hogy összeestem, és fáj a térdem, amikor Donghae a hónom alá nyúlt, és felsegített.

A sírógörcs a kanapé körül kapott el, alig kaptam levegőt a könnyeimtől, a szívem ki akart szakadni a mellkasomból. Olyan irreálisnak tűnt, hogy ez megtörtént, miközben tudtam, hogy valami olyasmi történt, amit semmi nem írhat át. A halál visszavonhatatlan.

Üvöltve vetetettem rá magam Taóra, és Donghae alig bírt leszedni róla, elszakítottam a kabátját, és mindennek elhordtam, pedig a felét se gondoltam komolyan annak, amit mondtam. Egyszerűen csak ki kellett töltenem valakin az elkeseredésemet, ha hibáztathattam, nem gyűlöltem magam annyira. Meg kellett volna védenem őket, el kellett volna érnem, hogy a Liliom minden egyes lépésüket figyelje, és ne engedje, hogy a hajuk szála is meggörbüljön. Jobbnak kellett volna lennem.

Az orvos benyugtatózott, de nem aludtam, csak néztem a plafont, és vártam, mikor szakad rám végre, hogy vége legyen annak az eszeveszett fájdalomnak, amit éreztem. Hihetetlenül fáradt voltam, mintha minden energiám elhagyott volna, úgy éreztem, soha nem kapom vissza a mosolyomat.

Már az előtt tudtam, hogy Kris ült le mellém, hogy megszólalt volna, megéreztem az illatát. Kissé megnyugtatott, de féltem, hogy mit fog mondani. Nem akartam azt hallani, hogy részvétet nyilvánít, vagy bocsánatot kér Tao nevében, esetleg védeni kezdi. Jobban rettegtem a szavaitól, mint bármitől a világon.

– Jobb lesz – csak ennyit mondott, és megfogta a kezem. A szorítása bíztató volt, reményt adó, és végre újra el tudtam sírni magam.

Addig zokogtam, amíg el nem aludtam a kimerültségtől. Amikor reggel kinyitottam a szemem, még mindig Kris kezét szorongattam. Egész éjjel ott maradt velem.