My Precious! - 2. fejezet: Virágfiúk

Wooseok:

Az egyetemi díjátadókon már ismert személy vagyok, ezúttal is szántak nekem egy oklevelet, de most különlegesebbre tervezték a vezetők az ünnepséget, és meghívtak egy hírességet, hogy ő adja át a díjat. Kim Donghan nemrég futott be idolként, korábban modellként dolgozott, és az egyik munkája alatt az egyetemünkön is árusító csirkemárka arca volt, gondolom, így került képbe a neve, amikor átadót kerestek. A jelenlétével az ünnepség ideje megnyúlt, mert előadta a legújabb számát, beszédet tartott, aztán következett az ünnepi átadás is, ahol közös képet kellett vele készíteni.

Amikor odaálltam mellé, akkor tűnt csak fel, hogy milyen magas, kicsinek éreztem magam mellette. A keze nem izzadt úgy, mint az enyém, nem izgult a kameráktól, és a rátapadó tekintetektől, kedvesen rám mosolygott, gratulált az eredményeimhez, majd belemosolygott a kamerába. Én komoly fejet vágtam, túlságosan izgultam ahhoz, hogy mosolyogni tudjak, biztosra vettem, hogy szörnyű kép lett rólam.

Az átadást egy kisebb parti követte, félhomályban szólt a bulis, de nem diszkós zene, és a svédasztalról bárki vehetett finomságokat. Meglepett, amikor Donghan odajött az asztalomhoz, talán azért választotta, mert ott volt a legtöbb hely. Vagy lehet, hogy szimpatikussá tett az üres asztal, ha arra gondoltam, hogy Moobinnal is valahogy így ismerkedtünk meg.

– Nem semmi, hogy mennyit tanulsz. Mondták a tanárok, hogy te minden évben itt vagy a díjazottak között – szólított meg, és beleharapott a háromszögre vágott szendvicsébe.

Hasonlóan tökéletes arca volt, mint Moobinnak, fehér bőr, igéző szemek, az orra egyenes, a szája hasonlóan telt, mint az enyém. Helyes hyung volt, a lányok biztosan döglöttek érte, a fekete haján kékesen csillant meg a fény, hihetetlen, hogy még így is, hogy sokszor festhették, milyen erősnek és vastagnak tűntek a szálak.

Nem akartam nagyon megbámulni, inkább reagáltam valamit a dicséretére.

– Köszönöm, hyung. Igyekszem.

– Anyám engem is egyetemre szánt, de nem nekem való hely ez.

– Sikeres énekes vagy, és modellként is elismernek. Biztosan nem bánja már anyukád, hogy nem mentél egyetemre.

– Ne vegyél rá mérget… – motyogta a poharába, és belekortyolt a pezsgőbe. Nem néztem, hogy iszik, nehogy megint úgy járjak, mint Moobin és az eper esetében, a hírességek valahogyan megtanulták, hogyan lehet szexin enni és inni.

Donghan kellemes társaságnak bizonyult, nem beszélt túl sokat, de nem is taszított, csak annyit beszélgettünk, amennyihez kedvünk támadt. Érdeklődtem, milyen az idol élet, és megtudtam, hogy szerencsés, mert a cége úgy kezeli, mintha beugrós lenne.

– Én elsősorban fotómodell vagyok. Azzal, hogy fellépek, nekik teszek szívességet, így nem fognak olyan szorosan. Na, meg egyébként se tartanám be azt, amit mondanak. Ki akarna annyit koplalni, amikor így is jól nézek ki? Megfosztani az embert az ételtől megbocsáthatatlan bűn.

Moobin is nagyon vékony volt, kíváncsi lettem volna, hogy diétázik-e, eddig csak ittam és kávéztam vele, nem láttam étel közelében. Biztos neki is sok mindenről le kellett mondania ahhoz, hogy helyt tudjon állni a világban.

Meglepett, amikor Donghan beállt csörögni a díjazottak közé, a lányok nem tudtak mit kezdeni a közelségével. Intett, hogy kövessem, de megráztam a fejem, nem voltam egy túl nagy táncos, főleg nem józanul, de aztán csak rászántam magam, és beálltam. Mire vége lett az estnek, Donghannal egész jól összebarátkoztunk, de nem cseréltünk számot, vagy hasonló, jó éjszakát kívántunk egymásnak, és mindenki ment a dolgára.

Ahogy Moobin megígérte, elhívott egy szabadtéri fotózásra, amit egy kastélyszerű épületben tartottak. A kertben hatalmas fejű, több fajtájú és színű rózsák nyíltak, a kertet szépen rendben tartották, tökéletes helyszíne lett a fotózásnak. Moobin leguggolt az egyik bokor mellé, óvatosan a hosszú ujja közé vette a rózsafejet, és fölé hajolt, mintha megszagolná. A leglenyűgözőbb mégis az a fotósorozat lett, ahol a zöld fűben feküdt, körülötte rózsaszirmok és virágok, a ruháján az ékszerek mintha tövises indák lettek volna, csak ámuldoztam a monitor mögött.

– Lélegzetelállító, igaz? – szólított meg egy lágy, kellemes hang. Amikor szembefordultam vele, megismertem a kérdőíves férfit a parkból.

– Igen, nagyon szép – makogtam, és nem értettem, mit keres ő ott.

– Christopher úr, nagyon köszönjük, hogy forgathatunk a birtokán – hajlongott neki Moobin menedzsere.

Nem értettem, ha a férfié a birtok, és rajta minden, akkor mégis miért vesz fel kérdőívet az egyetemi parkról, de aztán hamar választ kaptam a fel nem tett kérdésemre. Moobin és az egész stáb mindenféle, rózsából készült kozmetikumot és szépítőszert kapott ajándékba, valószínűleg azért érdekelte az egyetemi park, mert oda is telepíteni akart a rózsabokraiból.

– Kérem, készítsen pár képet a kedves vendégünkről – kérte a fotóst a házigazda, majd megfogta a vállamat, és a rózsáihoz kísért. – Tökéletesen fog mutatni.

Nem hittem, hogy olyan jól mutatnék ott, egyáltalán nem voltam úgy öltözve, mint egy modell, és még a szemüvegemet se cseréltem kontaktlencsére, teljesen átlagos egyetemistának tűntem. A fotósnak is hiányzott valami rólam, így odarendelte hozzám a sminkes stábot, levetették velem a szemüvegem, csiklandozó ecsettel kikenték a számat és a szememet. Amikor a tükörbe néztem, meglepődtem a saját arcomtól. Christopher egy kisebb koronát tett a hajamba, és amikor visszanéztem a képernyőről a végeredményt, egy herceget láttam.

Csak egy pillanatra tartott, amíg összeakadt a tekintetem a terasz korlátjánál álldogáló fehérbőrű, vérvörös hajú fiúéval, de azonnal elfordultam tőle. Semmi különleges nem volt a pillantásában, mégis elszégyelltem magam. Mintha lebuktam volna, hogy olyan szerepben parádézom, ami nem az enyém.

– Megyünk, Moobin? – kérdeztem zavartan, és visszaadtam a sminkes lánynak a koronát. Cserébe visszakaptam a szemüvegemet.

Nem beszéltünk meg semmilyen programot a fotózást követően, így miután Moobin hidratálta magát, és beszálltunk a taxiba, kért egy pár percnyi gondolkodási időt a sofőrtől.

– Most már feljössz hozzám, hyung? Vagy dolgod van?

– Felmegyek – bólintottam, és azon gondolkodtam, hogyan lettem hirtelen hyung a számára. Nem, mintha bántotta volna a fülem, Moobin kellemes, selymes melegséggel ejtette ki, csak eddig sohasem hívott így. Lehet, rájött, hogy idősebb vagyok nála? Vagy a smink teszi?

Soha nem gondolkodtam azon, hogy Moobin milyen anyagi körülmények között élhet. Azt láttam, hogy márkás cuccokban jár, de úgy gondoltam, ezeket a szponzoroktól kapta, mint ahogy nemrég a kozmetikumokat Christophertől. A lakásába lépve azonban egyáltalán nem fért kétség hozzá, hogy nagyon jól keres. Panorámás terasz-erkély, spotlámpás álmennyezet, sötétfa parketta, világos szőnyegek és kanapé. A konyhában minden beépített, a hűtőszekrény ajtajából jeget lehet szervírozni a poharadba, a mikró egész felülete érintőképernyős, a pult egy része okos kijelzős, és magas bárszékekkel lehet odaülni hozzá. A kanapéval szemben, a falon, egy beépített polcos szekrény keretezte a hatalmas plazmatévét, kissé hátrébb egy rendes, hagyományos asztalhoz lehetett leülni, de székek helyett inkább foteleknek tűntek az ülőalkalmatosságok.

– Ez a lakás eszméletlenül király – ámuldoztam. – Mintha egy magazinba léptem volna be.

– Örülök, hogy tetszik – mosolyodott el félszegen Moobin, és a hűtőhöz lépett.

– Te aztán tényleg keresett modell lehetsz. Tök menő, hogy ennyi évesen ilyen lakásod van a saját erőfeszítésedből. Nekem a szüleim vették meg a sajátomat.

Imádtam a lakásomat, de sokkal kisebb és kevésbé dizájnos volt, mint Moobiné. Nem, mintha ciki lenne, ha az embernek a szülei veszik meg az első lakását, de Moobin említette, hogy a szülei nem élnek túl jó körülmények között, szóval, amiben élt, csak is a saját munkájának gyümölcse lehetett. Nagyon tiszteltem az olyan embereket, akik sikeresek tudtak lenni abban a szakmában, amit maguknak választottak.

– Igyunk egy kis bort – ajánlotta kellemetlenül Moobin. Lehet, túlságosan izgatott lettem a lakása miatt, és nem figyeltem oda, hogy ne hozzam zavarba.

– Bocsánat, ha udvariatlan voltam.

– Nem, hyung. Semmi rosszat nem tettél – mosolygott kényszeredetten, és odaadta a poharamat. – Egészségedre.

Egy ideig beállt közöttünk a csend, aztán az ital feloldotta a nyelvét, és minél többet ivott, annál ábrándosabbá vált, sokszor mintha nem is hozzám beszélt volna, hanem csak úgy a levegőbe.

– Ebben a szakmában az határozza meg, hogy milyen életet élsz, hogy mennyit vagy képes megtenni érte.

– Ez mindenhol így van. Csak az boldogul, aki keményen dolgozik – szálltam be a monológba. – Bátor vagy, hogy ilyen fiatalon belevágtál a modell világba, és nézz körül, szépen teljesítettél.

– Hyung, ne mondd már, hogy ilyen fiatalon. Egy év van közöttünk.

Ez meglepett, tehát akkor húsznak kellett lennie, pedig nem tűnt annyinak. Felidéztem a fiatalabbakat az egyetemen, és kimondottan idősebbnek tűntek Moobinnál, de ha azt mondta, csak egy év van közöttünk, akkor úgy kellett lennie.

– És te mit fogsz csinálni az egyetem után? Hol tudsz elhelyezkedni irodalmár diplomával?

– Írhatok könyvismertetőket, tanulmányokat és elemzéseket szaklapoknak, vagy kutathatok.

– És ez érdekel téged? – kérdezte kissé kétkedve. Hát igen, nem tűnt valami izgalmasnak.

– Azért mentem irodalom szakra, mert szeretek olvasni és érdekelnek a könyvek. Ha lehetne, szívesen kipróbálnám a színészetet.

– Akkor próbáld ki. Az arcod megvan hozzá.

Egyáltalán nem volt színész arcom, kimondottan helyesnek se éreztem magam, ráadásul egyáltalán nem bíztam benne, hogy lenne tehetségem hozzá. A sorozatok sztárjai mind vagy nagyon férfiasak voltak, vagy nagyon virágfiúk, és én egyik kategóriába se tartoztam bele. Biztosan kudarccal ért volna véget, ha kipróbálom magam benne.

– Színészkedj nekem, hyung! – kért meg Moobin, és addig könyörgött csillogó, reménykedő szemekkel, amíg rá nem bólintottam.

Fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom, még szövegem se volt, teljesen elveszettnek éreztem magam. Moobin a kezembe adta a poharat, és azt mondta, kezdjek el beszélni valamiről, akármiről, ő pedig elmondja a véleményét a színészkedésemről. Nagyon izgultam, és tanácstalanul szorongattam a pohár vékony nyakát. Éreztem, hogy hatalmas lebőgés lesz, mert a fejem olyan üressé vált, mint egy kiszáradt kút, aztán rögtönöztem valami monológot a pénzről, meg azokról a reménytelen alakokról, akik egész életükben azt hajkurásszák, hogy aztán üres kézzel tengődjenek magányosan a világban.

Moobin elkerekedett tekintettel, az ajkát rágva figyelt, és amikor elmotyogtam, hogy ennyi volt, ámuldozó arccal dőlt hátra.

– Hyung, ez eszméletlenül jó volt. Tisztára megállt a pillanat, a hangod megváltozott, és teremtettél egy borongós, esős atmoszférát.

– Tisztára úgy hangzol, mint valami profi kritikus – nevettem el magam zavaromba, és kiittam a boromat.

– Hyung, komolyan mondom, hogy jó voltál. Van tehetséged hozzá. Már csak magabiztosságot kell szerezned – mondta bíztatóan, majd lehúzta az orromról a szemüvegemet. – Elbújsz e mögé, miközben gyönyörű szemeid vannak. De ne aggódj, hyung, majd én magabiztosságot öntök beléd!

Hátrébb húzódtam, és visszavettem a szemüvegem, majd felpattantam, és megkérdeztem, hol találom a mosdót. Jó volt egy kicsit magam lenni, teljesen összezavarodtam Moobin viselkedésétől, lehet, hogy csak beképzeltem, de mintha kikezdett volna velem. Ahogy a szemembe nézett, és azt mondta, hogy magabiztosságot önt belém, az teljesen zavarba hozott. Muszáj volt felfrissíteni magam, de mivel ki voltam festve, nem moshattam arcot, csak a csuklómra folyattam a vizet, és a nedves kezemmel dörzsöltem meg a tarkómat, hogy kissé magamhoz térjek.

Ne reagáld túl, csak sokat ivott! Csak kedves akart lenni, és támogatni. Nem kell félreérteni – győzködtem magam. Már egészen elhittem, hogy én gondoltam oda valamit, ami ott sincs, amikor Moobin felvetette, hogy aludjak vele.

– Én nem szoktam ott aludni másoknál. Lányoknál se – védekeztem kissé esetlenül.

– Nem? Annál a Jinhyuk nevű barátodnál se?

Oké, ezzel megfogott, Jinhyuknál már aludtam, és ő is a családi házunkba, sőt, egy ágyban velem, de Jinhyuk kivétel. Ő olyan, mintha a testvérem lenne, de egy idegen fiúval befeküdni egy franciaágyba, nem is tudom… Olyan furcsán hatott volna. Lehet, csak én voltam így ezzel.

– Na, hyung! Kérlek! Maradj itt velem! – pislogott rám könyörgően Moobin, és én elgyengültem ettől.

Mégse tudtam mit kezdeni a zavarommal, amikor Moobin elment zuhanyozni, a ruhásszekrényének tükrében néztem az esetlen alakomat, és elhatároztam, hogy reggel, amilyen gyorsan csak lehet, el fogok tűnni a lakásból.

Mivel nem hoztam magammal váltó ruhát, Moobin adott kölcsön a sajátja közül, de a méretünk különbözött, így a pólója először szorított. Végül kaptam egy nagyobb méretűt, de amíg odaadta nekem, alig tudtam takargatni magam valamivel. Szégyenlős fiú voltam, a sulis időben tesi órára se szerettem az osztálytársaim előtt öltözni, egyedül az uszodában nem zavart, ha félmeztelen vagyok.

Moobin ágya nagyon kényelmes volt, a takarója puha és selymes, a matrac jól tartotta a gerincemet. Amennyire csak lehetett, az ágy szélére húzódtam, nehogy összeérjünk véletlenül, vagy ráfeküdjek reggelre, azt a zavart biztosan nem éltem volna túl.

– Mit csinálsz? – kérdeztem Moobint, amikor megéreztem a testét mellettem, és a leheletét fölöttem. A szívem hevesen vert, és a félhomályban nem tudtam rendesen felmérni, hogy milyen messze van az enyémtől az arca.

– Bocsánat, hyung. Felteszem a telefonom töltőre.

Nem akartam veszekedni vele arról, hogy ezért ki is szállhatott volna az ágyból, hiszen a saját ágya volt, a saját szobája, a saját lakása, azt csinált benne, amit akart. Lenyugtattam a szívverésemet, és próbáltam aludni, de nem jött álom a szememre. Több bort kellett volna innom.

– Hyung, néha úgy viselkedsz, mintha nem is lennél idősebb nálam. Donghyungnak foglak szólítani.

– Mint Dongsaeng és Hyung? Nagyon szellemes – morogtam a takaróba.

– Szerintem aranyos. Mint te, Donghyung.

– Wooseoknak hívnak – gyűrtem össze a párnát frusztráltan, és átöleltem, mintha egy plüssállat lenne.

– Tudom, hyung. Wooseok hyung – sóhajtotta Moobin, és nagyon szerettem volna, ha végre elhallgatna. Hogy hozhatott zavarba folyamatosan?

Az álmot szinte megváltásnak éreztem, és amikor reggel felébredtem, nem feküdt mellettem senki. Egy pillanatra már abban sem voltam biztos, hogy hol vagyok, aztán megismertem a szobát, ugyanott keltem, ahol lefeküdtem, Moobin szobájában. A finom illatokból ítélve a tulaja reggelit készített, és a gyomrom makacsul követelte, hogy keressem meg az ételt.  

A reggeli kellemes hangulatban telhetett volna, ha Moobin nem dönt úgy, hogy egy tabutémát hoz fel társalgási alapnak. Nem értettem, miért pont ez kérdezte, talán egy kicsit el is kezdtem kombinálni, hogy magáról beszél, de aztán megcáfolta a feltételezésemet. A beszélgetés valahogy így hangzott:

– Hyung, te mit szólnál, ha a baráti társaságodban lenne egy meleg?

– Furcsa lenne. Tudom, hogy nem az határoz meg valakit, hogy kihez vonzódik, de biztosan kellemetlenül érezném magam a közelében. Félnék, hogy megtetszem neki.

– A barátnőm is ezt mondta a suliban, amikor az egyik barátnője ezt kérdezte tőlünk. Én elég sok meleget ismerek, a szakmámban vannak bőven, de nem hiszem, hogy mindnek tetszenék. Neked se tetszik az összes csaj, nem?

Bólintottam, és ezzel le is zártuk ezt a témát, fogalmam sincs, mit akart ezzel Moobin letesztelni. Hogy mennyire vagyok előítéletes? Lehet. Reméltem, hogy átmentem a vizsgán, őszintén válaszoltam neki. Ha a baráti társaságomból kiderülne valakiről, hogy meleg, nem fordulnék el tőle, de biztosan tartanék némi távolságot, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy az érdeklődése nem fordult az irányomba.

Bezzeg a húgom biztos nem így vélekedett volna, idolokról is szokott zavarba ejtő videókat nézni, ahol ölelgetik és puszilgatják egymást. Azt hiszem, shipvideóknak hívják őket, én egyszerűen csak cikinek gondoltam, hogy a húgom ilyeneket néz, és sajnáltam szegény hetero fiúkat, hogy ilyet kell csinálniuk a pénzért. Lehet, ez valami olyasmi volt, mint amit Moobin említett az este, nekik ezt kellett megtenniük azért, hogy sikeresek legyenek. Az már más kérdés, hogy a rajongóik miért gerjedtek ilyesmire, de ez már igazán nem az én dolgom volt. Megelégedtem azzal, ha a húgom ezt a szobájában műveli, és nekem se látnom, se hallanom nem kell.