Szivárványháló (4. évad): 15. fejezet: Felelősség

Baekhyun:

Apa nem volt olyan állapotban, hogy rendezze az ügyeket, minden rám maradt, nekem kellett intéznem a temetést, kiválasztani a sírfeliratot, elmenni az ügyvéddel a különböző biztosítókhoz, és rendbe tenni a házat, hogyha apám hazaérkezik, tiszta és rendes otthon várja.

Úgy éreztem magam abban a két hétben, amikor ezt intéztem, mint egy zombi, ráhagytam mindent az ügyvédre, nem érdekelt, mennyit öröklök anyám jövedelméből, nem érdekelt, hogy mennyibe kerül a temetés, csak méltó búcsút akartam venni tőle.

Apa tolókocsiban érkezett meg a kijelölt parcellához, a testőrei tolták, sokat öregedett, mióta nem láttam, de sziklaszilárdan ült a székben, az arca komoly és acélos maradt, és rám se nézett. Ott álltam mellette az egész szertartáson, mindent megtettem, ami ilyenkor egy fiú kötelessége, fogadtam a rokonok és barátok részvétét és gondoskodtam arról, hogy legyen mit inniuk és enniük a virrasztás alatt.

Körberajongtam az apámat, lestem minden kérését, ha úgy láttam, hogy fázik, pokrócot terítettem a lábára, felpolcoltam a párnáját, ha le akart dőlni, olyan ételeket főzettem neki, amik megerősítik. Nagyon rosszul esett, hogy nem szólt hozzám, mintha ő is engem okolna, pedig jót tett volna, ha megfogja a kezem, és azt mondja, már én vagyok neki a legfontosabb.

Mindenki máshogy gyászolt, én esténként a párnámba fúrva a fejemet zokogtam, ő a csöndbe menekült. Ott éltünk egymás mellett abban az emlékekkel teli házban, és úgy éreztem, megfulladok, ha tovább maradok. Fájó szívvel, de a rosszhírt követő harmadik héten visszaköltöztem a Liliomtól kapott lakásomba. Apámat a házban dolgozókra bíztam, és megadtam neki az új telefonszámomat, hogyha mégis úgy gondolja, hogy beszélne velem, akkor elérjen. A cégnél nagyon rendesek voltak az igazgatók, nem kezdtek el civakodni azon, hogy amíg apám távol van, ki kaparintsa meg a vezető pozíciót, mindent ráhagytak a korábbi elnökhelyettesre, aki kétnaponta jelentett nekem.

December közepén jártunk, a tél elérkezett, amikor odaléptem Kris mellé, és megfogtam a vaskorlátot, úgy éreztem, a hideg a csontjaimig hatol. Nem a legjobb időszak arra, hogy állatkertbe menjen az ember, de elfogadtam Kris felajánlását. Néha írtunk egymásnak pár jelentéktelen sort, de egyébként nem beszéltünk egymással, én viszont egyre kétségbeesettebben vágytam rá, hogy végre valaki megszólítson, így elfogadtam a meghívását.

– Nézd, ott vannak a farkasok – mutatott a helyükre Kris, és amikor belestem a plexiüvegen, éreztem, hogy megfogja a vállamat. – Vannak kicsik.

Tényleg voltak, cuki kölyökfarkasok kergették egymást az anyjuk körül, majd észrevették, hogy leselkedem utánuk, és hátrébb húzódtak. Mintha megvitatnák a haditervet, megszaglászták egymást, majd egyre csökkentették a köztünk lévő távolságot, és végül odajöttek, hogy megszaglásszák a kezemet. Az üveg miatt persze nem nyúlhattak hozzám igazából, de a gesztus megtörtént.

– Az egyik egy évig a tiéd. Te vagy a jótékonysági gazdája. Lehet ilyet. Nemsokára kiküldik róla az oklevelet.

– Köszönöm – mosolyodtam el, egy hónapja először. A szívem, mintha fellélegzett volna attól a halovány melegségtől, ami belé költözött.

Olyan szívesen hazavittem volna a farkasokat, hogy legyen ott velem valaki, aki feltétel nélkül szeret, de nem tudtam volna gondoskodni egy háziállatról. Magamról is alig tudtam.

Kris nagyon ügyesen közeledett felém, nem erőltette rám magát, de biztosított róla, hogy benne bízhatok. Hálás voltam, amiért nem terhelt felesleges részvétnyilvánítással, csak fogta a kezemet, és a nagy tenyerébe jó volt elrejteni az apró kezemet.

A parkban ültünk le beszélgetni, addigra érett meg bennem az elhatározás, hogy elmondom neki, mi bánt. Megkértem, vegyen nekünk gesztenyét, és forró csokit, kezdtem éhes lenni. A szinte izzó papírpoharakat a padra tettük magunk közé, a sült gesztenyét rejtő papírzacskót Kris fogta óvatosan.

– Köszönöm, hogy gondoskodsz rólam. Nagyra értékelem.

– Megígértem magamnak, hogy vigyázni fogok rád.

– Az a helyzet, hogy én… – kezdtem, amikor egy idegen félbeszakította a megnyílásomat.

Kikapta Kris kezéből a gesztenyét, és futni kezdett. Iszonyatosan dühös lettem rá, elrontotta a pillanatot, éppen egy nagyon fontos időpontba rondított bele, komoly dolgokról akartam beszélgetni. Meg kellett fizetnie a tettéért.

Utána eredtem, szinte repülve kötöttem ki a hátán, majd megpróbáltam elvenni tőle a zacskót, de hosszabbak voltak a karjai. Mivel nem volt más módom arra, hogy legyűrjem, a fogaimat vetettem be, és beleharaptam a csuklójába. Még morogtam is hozzá, és éreztem a vérét a számba, de mielőtt még elkezdhette volna püfölni a fejem a szabad kezével, Kris is megjelent, és megállította az öklét.

A fiútól végül visszaszereztük az elemózsiát, és Kris megnevelte kissé, hogy többé ilyesmi eszébe se jusson. Csak a padnál vettem észre, hogy a partnerem nem fújtat a sálja alatt, hanem nevet.

– Mi van? – kérdeztem durcásan, és a számba nyomtam egy gesztenyét.

– Én még életemben nem láttam, hogy valaki így szerezte volna vissza az ellopott gesztenyéjét. Úgy lógtál rajta, mint egy kutya. Majdnem beszartam a röhögéstől!

– Ezt nekem vetted. Az enyém. Nem adom oda senkinek – adtam magyarázatot, és kiöblítettem a számat a csokival. – Egyébként undorító íze volt a fickónak. Igazi szemétláda.

Kris a hasát fogva nevetett, és a helyes, karakteres arca vörössé vált. Jól esett egy kis időre boldognak lenni, mintha megszabadultam volna a tehertől, ami a vállamat nyomta. Felszabadított a mosolygás.

Nehezen, de sikerült kiöntenem a lelkemet neki. Elmondtam, hogy mennyire fáj, hogy az apám levegőnek néz, és mennyire utálom magam, amiért nem tudtam megvédeni az anyámat. Kris nem szólt közbe, nem vígasztalt, csak meghallgatta, amit mondani akartam, és közben elfogyott a gesztenye és a forró csoki is. Amikor befejeztem, a könnyeim szinte az arcomra fagytak és az ujjaimat se éreztem már, de az a sok gondolat, ami szétfeszítette a koponyámat, végre távozott.

– Amikor anyám meghalt, senki nem volt ott, akivel beszélhettem volna. Apámat nem engedtem közel, mert őt hibáztattam mindenért. Nem hiszem, hogy apád haragszik rád, egyszerűen csak nem tudja, mit mondjon. Mit is lehetne mondani? Ő is tudja, hogy a Liliom az ő rossz döntései miatt került a képbe. Pedig az igazi hibás ebben a történetben is Seunghyeon. Senkinek nem lenne joga dönteni más életéről.

– Mi is öltünk már embert…

– Más, ha azért teszed, hogy megvédd magad, és más ha előre eltervezve, hidegvérrel, könyörtelenül. Seunghyeon számára az emberek olyanok, mint a sakkfigurák. Ha leütnek egy bábut, csak félrerakja a tárolóba, és újat tesz a helyükbe, ha újra kezdődik a játszma.

Seunghyeon adta ki a parancsot, azért támadta meg a szüleimet, hogy tesztelje Krisszék hűségét, ráijesszen a főnökömre, és demonstrálja, hogy mennyire kegyetlen tud lenni. Nem foglalkozott erkölcsi szabályokkal vagy a hagyománnyal, hogy a koreai gengszterek is csak végső esetben bántják a másik családját. Seunghyeon a saját szabályai szerint játszott, pusztulást és halált hagyva maga után, de végül őt is elérte a végzete. Megnyugtatott, hogy többé már nem tesz kárt senkiben egy ilyen gonosz és romlott ember.

– Te tudod már, hogyan ünnepled a karácsonyt? – kérdeztem.

Rettegtem az ünnepektől, nem volt mit ünnepelnem, mégis mindenhol szembe jött velem a karácsonyi hangulat, az égők, a kis ajándékos bódék, a boldog, izgatott családok. Ha meg is látogattam volna az ünnepek alatt az apámat, mégis mit adhattam volna neki, ami boldoggá teszi?

– Apával leszek. Meghívnálak, de Tao is ott lesz. Gondolom, nem akarod látni.

– Félek, mit hozna ki belőlem, ha meglátnám. Jobb, ha nem megyek, de köszönöm a meghívást.

– Egyik nap meglátogatlak. Csinálunk valamit együtt.

Otthon átöltöztem valami melegbe, főztem magamnak egy teát, és kikölcsönöztem egy csomó filmet, hogy az ünnepekkor annyi DVD-m legyen, ami megakadályozza, hogy egyetlen karácsonyi film is szembe jöjjön velem. Nem sütöttem sütit, nem díszítettem fát, nem ajándékoztam meg senkit, és vendéget se vártam Krisszen kívül.

Meglepetésként ért Xiumin megjelenése, az arca még pufókabb lett a sok sírástól, biztosan nagyon sajnált engem a veszteségem miatt. Elmondtam neki, hogy mi történt, mert szükségem volt valakire, aki gondol rám, de nem engedtem, hogy miattam elforduljon a karrierjétől. Év végére feltornyosult a munka, sok csatorna rendezett karácsonyi adásokat, koncerteket, és nagy díjátadókat, Taehunnak jól kellett teljesítenie, és Xiuminnak is, aki a tánctanára.

Egy mikulássapkás farkas figurát kaptam tőle ajándékba, már tudtam is, hová ültetem a polcon, jól beleillett a gyűjteményembe, és Xiumin gondoskodása kis karácsonyi melegséget hozott a lakásomba. Nem hagytam, hogy rólam, vagy apáról kérdezzen, inkább én faggattam a gyakorlásokról, mindent tudni akartam, hogy ne kelljen beszélnem.

Apát karácsony másnapján látogattam meg, ugyanúgy ült a tolószékben, mint akkor, amikor elköltöztem otthonról, a kertet nézte, és nem reagált rám semmit. Elmondtam neki, hogy azt tervezem, hogy elkezdtek egy üzleti tanfolyamot, hogy felelősségteljes elnöke lehessek a jövőben a családi vállalkozásnak, de ez sem hatotta meg. Pedig mindig arra vágyott, hogy a nyomdokaiba lépjek.

Feladtam a próbálkozást, hogy szóra bírjam, elfogadtam, hogy már soha sem lesz olyan a kapcsolatunk, mint régen, pedig azt se neveztem volna rózsásnak. Talán az ő teste nem adta fel a küzdelmet, de a lelke anyámmal együtt halt.

– Baekhyun… – ütötte meg a nevem a fülemet. Apa hangja rekedt volt, és erőtlen, de biztosra vettem, hogy nem hallucinálok, ő szólított meg. – Adj nekem egy kis időt, és vissza fogok térni!

– Rendben, apa.

Úton a bejárati ajtó felé letöröltem a könnyeimet, és megerősítettem az elhatározásomat, hogy ezentúl felelősséget vállalok minden tettemért, és keményen fogok dolgozni az apám boldogságáért.

Kris:

Ahogy ígértem, meglátogattam Baekhyunt. Nem tudom, miért ígértem meg neki, hogy rám mindig számíthat, soha senkinek nem akartam így elkötelezni magamat az apámon és Taón kívül. Úgy tűnt, Baekhyun bekerült a család kategóriába, pedig nem jártunk, és habár ő úgy gondolhatta, se az állatkertben, se a parkban nem randiztunk.

– Az randi volt – kötötte az ebet a karóhoz Tao.

– Taozi, hagyjál már ezzel! Nem volt randi. Mondom, hogy nem.

Nem hitte el, és az apám se, de volt benne annyi, hogy ő legalább nem rágta ezzel a fülemet. A karácsonyi ünnepek és a szilveszter közötti időt Amerikában töltöttük, a nagyszüleim odarendeltek minket, de nem náluk laktunk, inkább kivettünk egy szobát a szállodában. Nem tudtam, mit akarhatnak tőlem, egész évben rám se néztek, és a viszonyunk egyébként is feszült volt, apával soha nem békültek ki. Ha nem lettek volna anyám szülei, valószínűleg elfeledkezünk róla, hogy a rokonaink.

Az a ház, ahol kiskoromban eldugtam a kínai vázát, és ezért a szüleim, és a nagyszüleim majdnem engesztelhetetlenül összevesztek, semmit sem változott. Mintha megállt volna ott az idő, csak a személyzet cserélődött ki, egy fiatal és udvarias csapat kísért be a nappaliba, ahol a nagyszüleim vártak rám. Pontosan úgy néztek ki, mint a sorozatokban a gazdag chaebol öregek, csak koreai helyett amerikaiak voltak. Nem kérdezték meg, hogy vagyok, nem érdeklődtek a munkámról, nem beszélgetni hívtak, hanem tárgyalni.

– Sokat beszéltünk nagyapáddal, és úgy döntöttünk már elég érett vagy ahhoz, hogy átvedd a családi üzletet.

Első körben felháborodtam azon, hogy azt hiszik, ismernek annyira, hogy eldöntsék, mihez vagyok eléggé érett, aztán azon, hogy rám akarják sózni azt a vállalatot, amitől anyám egészen Kínáig menekült az apámmal. Egyáltalán nem akartam cégigazgató lenni, nem feküdt nekem az irodai munka.

– Köszi, de nekem nem kell. Ti eddig is jól irányítottátok, és erősnek és egészségesnek tűntök.

– Ez anyád öröksége.

Ezzel betaláltak, tudták, mivel tudnak befolyásolni, de megkeményítettem a szívemet, és nem engedtem a zsarolásnak. Anya se akarta volna, hogy olyat csináljak, amit nem csak, hogy nem szeretek, de igazából a nagyszüleim irányítanak. Hiába hangzott úgy, mintha a cég az enyém lehetne, az igazi irányítók továbbra is ők maradnának, és minden lépésemet ellenőriznék, és megszabnák a határaimat.

– Nem fogadom el.

– Már mindent előkészítettünk. Ha nem fogadod el, a céget szétszedik a kishalak, és veszendőbe megy az egész életünk.

Zsarolás, folyton ezzel éltek. Bűntudatot akartak kelteni bennem, felébreszteni a felelősségtudatomat, hogy egyetlen unokaként az én felelősségem, hogy a családi vagyon megmaradjon, és a cég jó hírneve tovább ragyogjon.

– Semmi közöm a cégetekhez.

– Ez az utolsó szavad? – kérdezte a jéghideg nagyanyám.

– Ez.

Néztem azt a két embert, aki a dohányzóasztal másik oldalán ült, és megpróbáltam felfedezni bennük anyát. A nagyanyám egy maffiát is elvezethetett volna, olyan határozott és könyörtelen tudott lenni, a nagyapám ritkán beszélt, mindenben követte az uralkodó felesége akaratát. Fogalmam sem volt, ilyen érzéketlen emberek között hogyan lehetett anyámból egy csupa szív tündér. Nem csodáltam, hogy folyton azt hangoztatta, hogy a család a legfontosabb, és a közösen töltött pillanatok, nem sok ilyennel büszkélkedhetett. Elképzeltem, milyen lehetett egy karácsony estéjük, megették közösen az ünnepi menüt, a szülei odaadták neki az ajándékot, amit talán nem is ők, hanem a titkárjuk vett, aztán jó éjszakát kívántak, és másnap már azon gondolkodtak, hogyan kellene manipulálni az igazgatótanácsot, hogy jobb pozícióba kerüljenek. Nem értettem, hogyan foroghat valakinek ennyire az élete a munkahelye körül.

– Felkészültünk arra, hogy olyan csökönyös leszel, mint az apád, úgyhogy készültünk egy másik ötlettel is. Adunk anyagi és szellemi tőkét neked az anyavállalattól, és hagyjuk, hogy a saját elképzelésed szerint nyiss egy leányvállalatot Koreában. Ott gyakorolhatsz, kiteljesedhetsz, és ha sikerre viszed, idővel majd átveheted az itteni vállalatot is.

Jól hangzott, hogy csinálhatok egy saját céget, aminek az útját én kövezem ki, de túl lusta voltam ahhoz, hogy igazgató legyek. A nagyszüleimet ismerve viszont addig rágták volna a fülemet, amíg teljesen elfogy, így belementem az alkuba. Nem kellett mást tennem, csak elfeledkezni a saját cégemről, és élhettem úgy az életemet, ahogy korábban. A pénzüket nagyon jól el tudtam költeni tuning autókra, és minden baromságra. A tanácsadókat nem lesz nehéz megvezetni, jól ki tudtam taktikázni az ellenséget. Egy menedzserbe nem törhetett bele a bicskám.

– Bemutatom a mentorodat és tanácsadódat. Eunhyuk a legjobb emberünk, lojális, megfontolt és tökéletes szakember.

Eunhyuk a harmincas éveiben járhatott, kicsi, vékony szeme volt, vékony alakja, nem volt túl magas, de ahhoz képest, hogy a nagyszüleimnek dolgozott, egész normálisnak tűnt. Nem árasztotta magából azt a hűvös sznobságot, mint ők, és nem ijedt meg a kemény kézszorításomtól se.

– Öröm lesz együtt dolgozni – vigyorogtam rá hamiskásan, és legnagyobb meglepetésemre ugyanezzel az ábrázattal viszonozta a fogadtatást.

– Alig várom.

Ebben az Eunhyukban emberemre akadhattam, de nem zavart, szerettem a kihívásokat. Meglátjuk, ki az erősebb – vettem fel a kesztyűt, és aláírtam a papírokat. Mindent gondosan átolvastam, nehogy átvágjanak a nagyszüleim, és amikor visszamentem a szállodába, már cégtulajdonos voltam. Apa csak a fejét rázta a nagyszüleim viselkedésén, és nem támogatta a tervemet, hogy elköltöm a pénzt, és kicselezem Eunhyukot.

– Ha kaptál egy ekkora lehetőséget, élned kellene vele. Okos gyerek vagy, még az is előfordulhat, hogy jó igazgató lesz belőled. Egyébként sem árt, ha több lábon állsz. Nem várhatod el a Liliomtól, hogy egész életedben eltartson.

– Apa, fiatal vagyok én még ehhez. Élni akarom az életemet. Boldogan és szabadon. Nem való nekem a mókuskerék.

Apa nem veszekedett velem, de éreztem, ez még nincs lezárva. Jó nagy gondot vettem a nyakamba, de azzal nyugtattam magam, hogy annyi pénzt kapok, hogy simán megtölthetek egy raktárt jobbnál-jobb kocsikkal.

Az újévet úgy terveztük, Kínában töltjük apa szüleinél, de mielőtt még kimentem volna a reptérre, elugrottam venni szuvenírt Baekhyunnak. A karácsonyi vásár nem bontott sátrat csak azért, mert huszonnegyedike elmúlt, még el tudtam kapni az indián árusokat, akik maguk faragtak ki egy tenyérnyi nagyságú farkas figurát. Nagyon nemes, és büszke farkast választottam, aki tud vigyázni Baekhyunra, amikor én nem vagyok ott vele. Biztosra vettem, hogy imádni fogja.

Meglepett, amikor a taxi sávban egy fekete autó parkolt le előttem, de az ajtóra egy hatalmas arany liliomot festettek fel, úgyhogy beszálltam a hátsó ülésre. A sofőr azt mondta, a reptérre visz, és nem kell aggódnom, ez csak elővigyázatosság. Nagyon ismerősen csengett a hangja, és némi akcentust felfedezni véltem az angoljában, de annyira az arcába húzta a sapkát, hogy nem tudtam rendesen meglesni a visszapillantóból.

A telefonomat nyomkodtam, és amikor megálltunk, ki akartam nyitni az ajtót, de a zár fogva tartott. Érdekes, a megérzésem ismét cserben hagyott, nem sejtettem, hogy bajba vagyok, pedig jobban belegondolva, miért hirdette volna a Liliom ekkora jellel, hogy itt van az államokban egy embere? Jól átvágtak. Apának igaza volt, nem szabadott volna olyan lustának lennem.

– Kris, tényleg nem ismertél meg? – húzta le a sofőr a sapkát a fejéről, és legnagyobb meglepetésemre Yi Xing ült a kormány mögött. – Segítened kell nekem.

– Te meg mi az istent keresel itt? – szegeztem neki a kérdést. Nem értettem, hogy jöhet a képbe pont ő, aztán beugrott a teljesítménye az erőpróbán. Lehet, hogy mindvégig félreismertem?

– Úgy tűnik, egy sorson osztozunk – húzta fel az ingje ujját, és megmutatta a tetoválását. – A Liliom védelmet ajánlott, de Seunghyeon is liliomos volt, hogy bízzak így bennük?

– Na, álljunk meg egy percre! – hajtoltam közelebb hozzá, és dühösen rá meredtem. – Te meg honnan tudsz róla?

– Ő a nagybátyám. Vagyis nem egészen, mert a nagynéném férje, és eddig fogalmam se volt róla, hogy egy maffiózó. Pár napja kaptam egy levelet a nagynénémtől, amiben sok mindent leírt. Azt mondta, el kell menekülnie, mert Seunghyeon ellenségei őt se fogják kímélni. Segítened kell megvédeni a családomat. Nekem ismeretlen ez a terep.

Újabb csavar került a történetbe, azt se tudtam, hogy Seunghyeon házas, azt meg főleg nem, hogy rokonságban áll Yi Xinggel. A régi főhadiszálláson néha összefutottam egy kínai nővel, aki bizalmasan sugdolózott a főnökömmel, de azt hittem, csak a szeretője. És egyébként se lehetett az a nő Yi Xing nagynénje, ahhoz túl fiatal volt.

– Hogy néz ki a nagynénéd?

– Most feketére festette a haját, de korábban világos volt, olyan szürkés, vagy ezüstös. Nagyon faital, a nagyapám második házasságából született. Mutatok róla képet.

Az a nő volt az, akit Seunghyeonnal láttam, tehát nem a szeretője, hanem a felesége volt, és most menekülőre fogta, nehogy a Liliom őt is elkapja. Pedig biztos sok mindent tudott a férje ügyeiről, főleg a jövőbeli terveiről. Reméltem, hogy nem akar a nyomdokaiba lépni, és sereget toborozni magának, nem volt szükség rá, hogy újabb ellenséget akasszon a nyakunkba. Bőven elég volt megküzdeni a tőrösökkel, vagy áltőrösökkel – ez még nem volt világos –, és most még Yi Xinggel is törődnöm kellett. Nem értettem, miért mindenki hozzám fordult segítségért. A fenébe, Baekhyun! Én mondtam neked, hogy nem vagyok falkavezér. Mégis úgy tűnt, az emberek azt akarták, hogy én egyengessem az életüket. Yi Xinget a barátomnak tartottam, így segítő kezet nyújtottam neki, nem is sejtve, milyen útra léptem ezzel rá.