Ouiss me! (Produce X 101 + Produce 101)

Yohan:

Sokan kisgyerekkoruk óta álmodoznak arról, hogy híresek és gazdagok lesznek, nekem mást szánt a sors, az apám más utat akart nekem. Nem utáltam én a taekwondót, szerettem csinálni, motiváltak a versenyek, hogy egyre jobb legyek, és büszkévé tegyem az apám. Aztán, ahogy idősebb lettem, a motivációm csökkent, egyszer csak azon kaptam magam, hogy önmagamtól kérdezem: „Yohan, miért csinálod ezt?” Akkor szembesültem vele, hogy nem vagyok boldog, napról napra ismételtem ugyanazokat a mozdulatokat, és egyáltalán nem okozott már örömet. Amint betöltöttem a felnőtt kort, nagy elhatározásra jutottam, az apám elé álltam, és megmondtam neki, hogy nem akarok élsportoló lenni többé, mást szeretnék. Azt hittem, kiabálni fog velem, hálátlannak tart, csalódni fog, de nyugodt marad, az erős, kemény arcán nem látszott harag. Csak annyit mondott: „Rendben. De mit akarsz csinálni helyette?”. Amikor azt mondtam, hogy idol szeretnék lenni, egy kicsit megrándult a szemöldöke, majd bólogatni kezdett. Féltem, hogy megtiltja, de miután anyával megbeszélték egymás között a dolgokat, alkut kötöttünk. Be kellett iratkoznom egyetemre, és cserébe elmehettem egy ügynökséghez „táncolni”, ahogy apa hívta. Ha sikeres leszek, akkor elismeri a képességeimet, és mindenben támogat, ha nem sikerül, legalább megpróbáltam.

Nem gyakoroltam soha az éneklést, se a táncot, semmit, amit az idolok csinálnak, nem volt múltam egyik cég gyakornokaként se, úgyhogy nem álmodozhattam arról, hogy a neves ügynökségek felvegyenek. Keresgéltem a kis vállalatok között, elküldtem több helyre a videómat, és vártam. Amikor egy OUI Ent. nevű hely visszaírt, hogy megnéznének személyesen, gyorsan rákerestem, mit lehet tudni róluk. Fiúk terén, a Produce 101 műsort követően, az egyik gyakornokuk, Kim Donghan egy nézők által kívánt csapat része lett, majd szólózni kezdett, és azóta is sikeres előadó. Tetszett ez a renomé, de sohasem gondoltam volna, hogy azonnal felvesznek maguk közé. Mintha egy álomba kerültem volna.

Nem elég, hogy felvettek, de úgy döntöttek, mélyvízbe dobnak, és neveznek a Produce széria legújabb fordulójába, mint a cég egyetlen indított gyakornoka. Nem mondom, remegtem a lábaim, és iszonyatosan ideges lettem. Olyan számot kellett választanom, ami megfelel a képességeimnek, és hordoz magában valamit a humoromból és kitartásomból. Rengeteg időt öltem bele abba, hogy rábukkanjak a megfelelő számra, és végül megtaláltam.

Szorgalmasan gyakoroltam, régóta először újra éreztem a motivációt, bizonyítani akartam az apámnak. El akartam érni, hogy úgy érezze, megérte esélyt adni nekem, büszkévé akartam tenni. Minden megtettem, akkor is hajtottam magam, amikor már úgy éreztem, nincs több erőm.

A Produce x 101 meghallgatás egyre közeledett, és a cégem úgy gondolta, ideje tanfolyamra küldenie.

– Olyan ember segítségét kértük, aki hasonló cipőben járt mint te, és hasznos tanácsokkal tud ellátni – informált a cégigazgató, és megkérte az egyik segítőt, hogy nyissa ki az ajtót.

Amikor megláttam Donghan hyungot, a lélegzetem is elállt, munkából érkezhetett, mert smink fedte az arcát, a haját besütötték, ékszerek és menő ruhák fénylettek rajta, mintha egy igazi sztár lépett volna ki a tévéből. Mélyen meghajoltam, és hangosan bemutatkoztam, ő pedig megkért mindenkit, hogy hagyjanak magunkra minket.

Olyan ideges voltam, mint még soha. Kisembernek éreztem magam, a 181 centiméteremmel egy apró törpének. Nem tartottam elképzelhetőnek, hogy valaha olyan legyek, mint Donghan hyung. A kisugárzása letaglózott, ilyennel csak az igazi sztárok rendelkeztek.

– Gyere, Yohanie, üljünk le! – telepedett le a mentorom a gyakorló parkettájára, és kihúzott egy flaskát a kabátja zsebéből.

Miután csatlakoztam hozzá, felém nyújtotta az italt, és én jó gyerekként belekortyoltam. Mivel ittam már alkoholt nem köptem vissza azonnal a fémdobozba, de nem esett túl jól. Vártam, hogy a hyung beszélni kezdjen, de váratott, a vonásai fáradtságról árulkodtak, hagytam, hogy kicsit kifújja magát.

– Magamra emlékeztetsz – kezdte. – Sokban hasonlítunk, mindketten küzdősportoztunk, és végül követtük az álmunkat, hogy idolokká váljunk. Nem akarom, hogy te legyél a következő Donghan, azt akarom, hogy Yohan legyél. Ez a legjobb tanács, amit adhatok.

– De hiszen még én sem tudom, hogy milyen vagyok. A kamerák előtt meg… olyan ideges leszek.

Donghan mindent tudóan mosolyodott el, valószínűleg tényleg tisztában lehetett az érzéseimmel, talán őt is ugyanezek gyötörték, amikor elhatározta a cég, hogy nevezi a versenybe. Indulhattak mások, akik sokkal régebb óta gyakornokok, mint én – valószínűleg csak ilyenek lesznek –, ezzel egyenesen arányosan tehetségesebbek, ügyesebbek és könnyebben viselkednek kamera előtt. Én még azt sem tudtam, hogyan nézzek bele a lencsébe úgy, hogy jól fessek a képernyőkön, és nagyon izgultam, ha továbbjutok, hogyan jövök majd ki az ottaniakkal. A taekwondo csapattal jártunk vidéki versenyekre, így az együttlakás, vagy közös utazás nem lett volna ismeretlen, de teljesen más haverokkal együtt tölteni az idődet, mint versenytársakkal. Féltem, hogy ki fognak nézni maguknak, elbizonytalanítanak, szekálnak, és azt a kis magabiztosságomat is elveszik, amim van.

– Mutasd meg nekem, hogy mivel készülsz a meghallgatásra! – ült át Donghan egy székre, és begyűjtötte a chipsemet.

Felvettem a gurulós cipőmet, és mindent beleadtam az előadásba, de Donghan nem tűnt elégedettnek. Szégyenkezve topogtam előtte, vártam, hogy mondjon valamit, de ehelyett csak odalépett hozzám, és azt mondta, vegyem le a cipőmet. Meglepett, amikor belelépett, majd benyomta a zenét, és megkért, hogy üljek le a székébe.

Gyorsan leutánozta a mozdulatokat, hihetetlen, hogy milyen gyorsan tanulta meg a koreográfiát, és egészen máshogy mutatott, mint én. Nem is tudom, volt valami megkapó a mozdulataiban, rátapasztotta a tekintetemet.

– Most próbáld meg újra! – utasított, és újra helyet cseréltünk. – A legfontosabb, hogy élvezd.

Megpróbáltam kizárni a fejemből, hogy egy kisebb meghallgatáson vagyok, és úgy csináltam, mintha csak a haveromnak hülyéskednék. Ettől a mozdulataim nem lettek elég pontosak és nagyok, de Donghan arcára kiült a mosoly, és tapsolt a ritmusra, mintha bátorítana. Amikor a tenyerei egymáshoz csapódtak, az felért ezer Fighting!-gal.

– Ez az arckifejezés kell! Ez, amikor jól érzed magad.

Nagyon hálás voltam neki, amiért segített. Nem volt más dolgom, csak az, hogy ezzel a lendülettel tökéletesítsem a mozdulataimat, hogy egyszerre legyen profi és élvezhető. Nem csak nekem, de a közönségnek is élveznie kellett. Ha csak nézték, de semmilyen érzést nem váltott ki belőlük, akkor veszítettem.

– Elég elfoglalt vagyok, így nem tudtam sok időt veled tölteni, pedig kíváncsi lennék, hogy milyen vagy – szabadkozott Donghan. – Ez nem csak egy verseny, hanem valamilyen szinten reality is, a személyiséged majdnem olyan fontos, mint az előadásod. Ha a nézők szeretnek, szavazni fognak rád. Ez csak úgy működhet, ha magadat adod. Aki megjátssza magát, idegenné válik egy idő után.

Kíváncsi voltam, hogy a nézők szeretni fognak-e. A taekwondós haverjaim bírtak engem, sokat nevettek a vicceimen, vagy azon, amikor „beindultam”. Egyes ünneplések alkalmakkor annyira elengedtem magam, hogy táncoltam az asztalon, vagy utánoztam híres színészeket, esetleg az tornán megismert ellenfeleinket. Közöttük nagy formának számítottam, de koránt sem biztos, hogy ez a felvételeken is így lesz. Lehet, a műsorban egyszerűen csak idegesítővé válok.

– Énekes vagy, de lehet, kell majd tudnod rappelni is. Mutatok pár alapfogást. Előre leszögezem, magam se vagyok rapper – vezette elő Donghan a következő órát.

Még nem egészen értettem, hogy mi köze a reflexnek a ritmusérzékhez, de úgy éreztem, a kettő valahogy összefügg. A táncnál akadt, hogy problémát okozott, mikor kell elkezdenem, túlságosan siettem, vagy lemaradtam, de a rappnél jól éreztem a ritmus. Jól kézben tartottam, én uraltam, és ez felvillanyozott. A céggel már megegyeztünk, hogy énekesként indulok, de jó volt tudni, hogyha a zsűri arra kér, rappeljek valamit, talán nem bőgök le előttük.

A harmadik óra a pózolásról szólt, hogyan nézzek a kamerába, milyen arcokat vágjak a fotózásoknál, hogyan hangsúlyozzam ki az arcom megkapó részleteit, és hogyan rejtsem el azt, ami nem túl tökéletes. Donghan szempillantás alatt váltott cukiból szexivé, és egyáltalán nem tűnt műnek a mosolya, vagy megszállottnak a hipnotizáló bámulása.

Jobban szerettem, amikor csak a tükröt bűvölte, amikor felém fordult, és rám nézett azokkal a sötét, csillogó szemeivel, amik ezer titkot ígértek, hevesen kezdett verni a szívem. Iszonyatosan zavarba jöttem, ha túl közel lépett hozzám, pedig közvetlen egy srác voltam.

– Hyung… – szegtem le pironkodva a fejemet, de Donghan az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem.

Mindig kiröhögtem azokat a karaktereket, akik a csóknál úgy bámultak, mint a döglött hal a szatyorban, de én is valami hasonlót művelhettem, amikor megéreztem a számon Donghan finom, puha ajkait. Nem hittem el, hogy megcsókolt egy fiú, ráadásul az a hyung, aki tanított engem, és ráadásul egy helyes, népszerű sztár, és biztosan ezer nő vágyna a figyelmére.

– Milyen volt? – súgta, és a tekintete fogva tartotta az enyémet.

– Fura – motyogtam teljesen őszintén.

– Kamerák előtt ilyesmi nem fog történni veled, úgyhogy ne félj, ha valaki közel hajol hozzád. Az, hogy a szálláson mi történik, csak a sors tudhatja, de azt hiszem, a múltból tanulva, szigorítani fogják a szabályokat.

Nem féltem attól, hogy valaki molesztálni kezdene, fizikailag meg tudtam védeni magam, ha kellett, akkor egyszerűen lerúgtam az ellenfelemet. Egy sportolónak az első lecke, amit meg kell tanulnia, hogy nem használhatja a képességeit saját célra, nem basáskodhat, és nem bánthat másokat, de meg kell védenie magát a támadásokkal szemben. Habár a csókot nem akartam, nem terveztem megrúgni Donghan hyungot.

A meghallgatáson aztán mindent úgy csináltam, ahogy a hyung mondta, az izgalom mellett próbáltam élvezni az előadásomat, és legnagyobb meglepetésemre jó eredményeket értem el. A zsűri megértette, mennyire fontos nekem ez az új ösvény, amin elindultam, és a versenytársaim között igaz barátokra leltem. Rengeteget nevettem a forgatások alatt, soha senki nem akart bántani, a hyungok segítettek, a kisebbeket én karoltam fel. Minden egyes nap azért imádkoztam, hogy sikerüljön büszkévé tenni a szüleimet, és visszafizetni azt a sok szeretetet a nézőknek, amit tőlük kaptam. Amikor megkaptuk a telefonjainkat, hogy írhassunk pár nyugtató sort a szüleinknek, megláttam, hogy Donghan hyung SMS-t írt nekem. Biztosan az ügynökségnél kérte el a számomat, és próbáltam odafigyelni rá, hogy ne vörösödjek bele. Nem akartam, hogy Junho, vagy Seungwoo hyung kéretlen kérdésekkel bombázzon.

Ha megnyered a versenyt, kapsz még egy csókot! DH hyung ;)

 Azt hiszem, kaptam egy újabb motivációt ahhoz, hogy első legyek.