My Precious! - 1. fejezet: Ismeretlen

Wooseok:

Nyugodt ember vagyok, szeretek elvonulni a könyveimmel egy kellemes, csendes helyre és sötétedésig olvasni. Az ismerőseim sokszor kérdezik tőlem, hogy nem unalmas-e folyton csak olvasni, de én élvezem a történeteket, szeretek elveszti az eseményekben, segít kikapcsolni. A szüleim azt szerették volna, ha orvosnak, vagy ügyvédnek tanulok, de nem tartottak vissza, amikor előálltam a tervvel, hogy irodalomszakra jelentkezem. A húgomból még lehetett egy a megálmodott hivatásokból, a klinikát egyébként se rokoni kapcsolat, hanem szakértelem alapján hagyták volna rá az utódjukra. Apám sebész volt, anyám plasztikai sebész, és együtt üzemeltettek egy klinikát, ami nagyon keresetté vált, hála az ország átrendeződésének, a hírességek előszeretettel mentek oda szépülni. Én nem folytam bele a szüleim üzletébe, így egyetlen idolt, vagy színészt sem ismertem, akiknek ők igazították volna ki a vonásaikat.

Nem szerettem reklámozni, hogy anya plasztikai sebész, mert mindig megkaptam, hogy akkor már értik, hogy miért vagyok olyan szép. Anya csak megszült, semmi mást nem csinált velem, gyerekkorom óta nagy szemem és dús ajkam volt, ezek ellen nem tudtam mit tenni.

Felnéztem a könyvemből, amikor egy férfi megállt az asztalomnál. Külföldi volt, és a harmincas évei végében járhatott, egy mappát tartott a kezében, és kedvesen mosolygott rám.

– Elnézést a zavarásért. Pár kérdést szeretnék feltenni. A parkról szólna, szeretnénk az ide járók igényei szerint tovább fejleszteni.

Meglepett, hogy koreaiul szólt hozzám, azt hittem, útbaigazítást fog kérni. Meglepően jól beszélte a nyelvet, régóta Koreában élhetett, de ha nem így lett volna, akkor is segítek neki. Minden hostesstől el szoktam venni a prospektusokat, kitöltöm a kérdőíveket, és hagyom, hogy megállítsanak az utcán a kérdéseikkel. Kedves személyiség vagyok, szeretek segíteni, és tisztában vagyok vele, hogy ez nekik csak munka. Dolgoznak, pénzt keresnek, szeretnének valamiből megélni, és én igazán nem halok bele abba, ha meghallgatom, amit mondani szeretnének.

Válaszoltam a kérdésekre, és még az e-mailemet is megadtam, hátha nyerek egy múzeumjegyet. Ha túlságosan ellepnének a hirdetéseikkel, csak egy kattintás kellett, és már mentek is az üzeneteik a spam mappába. Az egyetem parkját egyébként is nagyon szerettem, a virágokat gondosan locsolták és védték a betegségek és kártevők ellen, az asztalokat és padokat rendben tartották, az parkőrök odafigyeltek, hogy ne tanyázzanak ott veszélyes alakok. Tökéletes hely volt az olvasásra, az oda látogatók nem hallgattak hangosan zenét, és ők se hangoskodtak, mindenki pihenni és kikapcsolódni járt oda az egyetemről.

Nem szoktam egyedül eljárni szórakozni, mindig társasággal megyek, vagy Jinhyukkal, a legjobb barátommal. Aznap este mégis megkívántam egy italt, úgyhogy felvettem egy hosszított, kockás inget, a szemüvegemet az éjjeliszekrényen hagytam, és kontaktlencsét tettem be. Felkentem egy vékony rétegnyi alapozót, hogy eltűntessem a kisebb bőrhibákat, helyre söpörtem a rakoncátlan hajszálakat, és magamhoz vettem a tárcámat.

Szerettem a Vibes pubot, mert hasonlóan nyugodt volt, mint az egyetemi park, aznap este viszont valamilyen különleges kedvezményestet tartottak, és a békés iszogatásomnak lőttek. Kértem egy vörösboros kólát, és leültem az egyik asztalhoz. Úgy terveztem, nyugodtan megiszom az italomat, aztán hazamegyek, benyomok egy filmet, és elalszom rajta.

– Bocsánat, leülhetek ide? Elég sokan vannak most. Alig van hely – szólított meg egy fiatal fiú.

Az örök kedvességemmel bólintottam egyet, és hellyel kínáltam az idegent. Nem akartam nagyon megbámulni, de azonnal feltűnt, hogy milyen finom vonásai vannak. Nem lepődtem volna meg, ha gyakornok egy cégnél, meg volt az arca hozzá, hogy híresség lehessen. Abban biztos voltam, hogy nem idol, akkor jobban rejtőzködött volna.

– Gyakran jársz ide? – szólított meg újra a fiú, zavartan mosolyogva.

– Igen. Miért?

– Én most először vagyok itt, és fogalmam sincs, hogy mit igyak. Tudnál egy jó koktélt ajánlani?

Meglepett, hogy koktélozik, a baráti társaságom sörözni szokott, vagy keményebb italokat fogyaszt, én voltam a bébi közöttük a boros-kólás mániámmal, de a fiú biztos fiatalabb volt nálam – olyan tizennyolcnak néztem –, és még csak barátkozott az alkohollal. Ajánlottam neki egy Red Mojitót, azt kérhette alkoholmentesen és dzsinnel is, rajta állt, mennyire bátor. Gyermeki lelkesedéssel tette le az asztalra az italát, és látszott, hogy mennyire boldog, hogy elfogyaszthatja. Aranyos volt, biztosra vettem, hogy még nem nagykorú, és először bűnözik.

– Kim Moobin vagyok. Ha már így alakult, dumálhatnánk is. Elég uncsi egyedül inni, nem?

Nem hyungozott, tegezett, tehát azt hihette, hogy egy idősek vagyunk, és nem törtem össze az álmait, egyébként se ragaszkodtam olyan szigorúan ezekhez az udvariassági szabályokhoz. Persze, mindig megdobogtatta a szívemet, ha valaki hyungozott, de ezzel a fiúval úgy se tarthatott fél óránál tovább az ismeretségünk, így nem lovagoltam apróságokon.

– Mesélj magadról! Hova jársz iskolába? – passzoltam át neki a lehetőséget.

– Nem járok iskolába, dolgozom. Modell vagyok.

– És milyen modellnek lenni?

Amíg mesélt, az arcát vizsgáltam. Nem lőttem túl messze a gyakornokkal, biztos voltam benne, hogyha jól táncolna, vagy jól énekelne, biztosan szerződtetné egy vállalat. Friss és üde vonásai voltak, nagyon fiatalnak és ártatlannak tűnt, de mégsem volt olyan kerek, gyerekképű, mint mondjuk Hyeongjun. Hyeongjun apja is orvos volt, ezért jól ismerték egymást a szüleink, és így mi, gyerekek is. Őt leginkább egy kölyökkutyához tudtam volna hasonlítani a göndör hajával, és a hatalmas, kerek szemeivel. Nem nézett ki tizenhatnak, inkább általános iskolásnak, de ezt sosem mondtam volna neki. Moobinnak vékony, hosszúkás szeme volt, egyenes, szoborszerű orra, és hófehér bőre. Az álla kerek, az arccsontja szép ívet írt le, az ajka dús, de a felsőben van egy kecses hullám, nem úgy, mint az enyémben. Nekem olyan a szám, mintha megcsípte volna egy méhecske, az alsó és a felső ajkam is pufók. Anya szerint szép, „olyan csókolni valóak” mondja rá a húgom. Mindkettő bókot zavarba ejtőnek éreztem.

Moobin szerette a munkáját, ez hallatszott abból, ahogy beszélt róla, és minden képessége meg volt hozzá, hogy sikeres legyen benne, csak rá kellett nézni. Annyira elmerengtem azon, hogy vajon mit láthat a fotós, amikor a csúcskészülékének lencséjével nézi Moobin vonásait, hogy nem is figyeltem oda, mit mesél nekem az idegen fiú. Csak arra eszméltem fel, hogy forróság önti el az arcomat, és gyorsan elkaptam a tekintetemet a szájáról. Moobin szétnyitotta az ajakait, a fogai közé vette az eperdarabot, és mielőtt eltűntette volna, kissé megnyalta. Úgy éreztem, olyat láttam, amit nem szabadott volna. Így éreztem magam a szórakozóhelyeken is, amikor a barátaim összeakadtak egy-egy lánnyal. Vannak olyan helyzetek, amik annyira intimek, hogy nem tartoznak senki másra, csak azokra, akik csinálják. Most is valahogy így éreztem magam. Ez nem tartozott senkire, csak Moobinra és az eperre.

– És te mit tanulsz? – következett az én köröm.

Ha bármi másról kérdezett volna, nem tudtam volna ilyen gyorsan összeszedni magam, de a könyvekről órákig tudtam beszélni. Moobin érdeklődve hallgatott, pedig a tapasztalataim szerint az emberek nem szerettek az olvasásról beszélgetni. Lehet, tetszett neki az előadásmódom, vagy talán ő is szeretett olvasni, nem tudom, de csillogó tekintettel figyelt, és… A jégkockákat rágja? Vagy inkább szopogatja? Úristen…!

A telefonszámával a mobilomban tértem haza, és egyáltalán nem értettem, hogy tudott ilyen furcsa érzéseket kiváltani belőlem. Hiszen fiú volt. Nem értettem, mi történt. Lehet, megártott az ital, túl rég ittam és fejbe csapott, vagy egyszerűen már annyira ki voltam éhezve, hogy még egy… Nem, kicsit sem vonzódtam a fiúkhoz. Csakis az ital lehet a ludas – nyugtáztam, és miután lemostam az alapozómat, és kivettem a kontaktlencséket, ágyba bújtam. Nem kellett film ahhoz, hogy elaludjak.

Pár nap múlva Moobin hívott fel, és felajánlotta, hogyha szeretnék, találkozhatunk. Semmi dolgom nem volt, így belementem, és nagyon meglepett, amikor kiderült, hogy a megadott cím egy fotóstúdiót rejt. Idegesen totyogtam a recepciós pult körül, és nem tudtam eldönteni, hogy inkább ott üljek le valahol, vagy kint várjam meg újdonsült barátomat.

– Moobinhoz jöttél? – kérdezte a frufrus lány.

– Igen. 

– Mondta, hogy jön egy barátja. A folyosón balra, a tizenegyes teremben van. Menj be nyugodtan!

Megköszöntem az útbaigazítását, és az aktuális könyvemet szorongatva megközelítettem a termet. Amikor kinyitottam a súlyos ajtót, azonnal arcon csapott a hőség, a lábamnál füst gomolygott, de nem éreztem szúrós, égő szagot, tehát semmi sem kapott lángra. Odabent furcsa fénykontraszt uralkodott, egy kocka alakú szettet több lámpa világított meg, azon kívül viszont minden sötét félhomályba burkolózott. Nem is mertem közelebb menni, megálltam a fal mellett, és onnan figyeltem, ahogy Moobin dolgozik. Könnyedén pózolt a fotósoknak, az arcát nem láttam tisztán ilyen távolságból, de biztos voltam benne, hogy tökéletes arckifejezéseket vág. Kifelé menet majdnem elment mellettem, aztán hirtelen visszalépett, és boldog mosollyal ragadta meg a ruhám ujját, mintha meg akarna ölelni.

– Hát te meg miért álldogálsz itt? Miért nem jöttél oda?

– Nem akartam zavarni. Lehet, túl hamar érkeztem. Nem tudtam, hogy még dolgozol.

– Igazából el akartalak hívni, hogy megnézz munka közben. Hát, nem jött össze teljesen.

– Bocsánat.

Moobin kinyitotta az ajtót, így végre rendesen láttam az arcát, és a sok smink idősebbé tette. Még mindig nagyon finom és fiatalos vonásai voltak, de az, ahogy kihúzták a szemét, és az ajkára kent vörös rúzs rádobott pár évet a korára. Így már elhittem volna, hogy egy idősek vagyunk. Igaz, pontosan még mindig nem tudtam, hány éves.

Miután átöltözött, beültünk egy közeli kávézóba, és kissé kellemetlenül éreztem magam mellette. Nem mosta le a sminkjét, és hiába volt az erős, a ruhája pedig visszafogott a fehér ingjével, és a fekete farmerjával, valahogy mégis jól állt rajta, én pedig nagyon egyszerűnek éreztem magam mellette. Habár odafigyeltem a ruházatomra, hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk, a csíkos, hosszított ingem, és a vászonnadrágom slamposnak tűnt, és kontaktlencse helyett most egy kereklencsés szemüveg ült az orromon.

– Most valahogy mintha máshogy néznél ki – állapította meg Moobin. A rúzsa nem maradt ott a csésze szélén, mint a filmekben a nőké.

– A szemüveg miatt – mutattam a keretre, és én is belekortyoltam a kávémba. Finom volt.

– Jól áll. Aranyos vagy vele.

Nem igazán szerettem, ha aranyosnak hívtak, főleg nem, ha egy haverom tette, de Jinhyuk néha még az arcomat is meg akarta csípni, amiért képes lettem volna letörni a kezét. Habár ő volt a legjobb barátom, és mindent megosztottunk egymással – ő néha már túl sokat is –, Moobinról mégsem beszéltem még neki. Nem titkolóztam, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem hoztam fel, és reméltem, hogy nem fog rosszul esni neki, ha megtudja, hogy van egy haverom, akiről ő még nem hallott.

– Mivel ez a mai fotózás nem úgy jött össze, ahogy terveztem, nem lenne kedved eljönni egy kültérire? Azok úgyis sokkal menőbbek.

– Szívesen, ha nem gond…

– Nem gond. Tök jó lenne – mosolyodott el, és megint csillogni kezdett a tekintete, mint legutóbb, amikor az italt kihozta magának a pubban.

Az egész délutánt együtt töltöttük, sétáltunk céltalanul, és beszélgettünk. Meséltem neki a középiskoláról, hogy Jinhyuk mennyi hülyeségbe vitt bele. Mindig is jó tanuló voltam, kiváló, a szüleim ezért se bánták meg, hogy irodalomszakra mentem, mert itt is folyton ötösre vizsgáztam, és okleveleket és kitűzőket kaptam a kiváló teljesítményemért. Jinhyuk sokkal nagyobbat merített az életből, mint én, ő szeretett rosszalkodni, lógni az órákról, lógatni a lábát valahol, amikor dolgozatot kellene írnia, és középiskolában előfordult, hogy vele tartottam. Ki akartam próbálni, milyen tilosban járni, és Jinhyukkal minden nagyon bulisnak és könnyűnek tűnt. Utána persze borzasztóan szégyelltem magam, de a szüleim egyszer se tiltottak el Jinhyuktól, szerették az életteli, vidám stílusát.

Már ránk sötétedett, amikor észbe kaptam, hogy azt se tudom, hol vagyok, és ha elválunk, hogyan találok haza. Moobin észrevehette a zavarodottságot az arcomon, és felajánlotta, hogy menjek fel hozzá. Vonakodtam elfogadni az ajánlatát, hiszen még csak másodjára találkoztunk, és bár jól éreztem magam vele, felmenni hozzá kicsit gyorsnak tűnt. Nem tudom, lehet, hogy ez csak nálam volt így, de nekem nagyon sokat jelentett a lakásom. Nem hívtam oda akárkit, a barátaim közül is csak Jinhyuk járt nálam, meg a családom. Hiába ismertem például Hyeongjunt régebbről, sose hívtam volna át. Eszembe se jutott volna.

– Majd máskor – utasítottam vissza az ajánlatát. – Most haza kell mennem. Azt hiszem, hívok egy taxit.

Moobin megvárta velem a fuvart, és utánam integetett, de mintha kicsit csalódott lett volna. Reméltem, hogy nem bántottam meg. Egész úton ezen gondolkodtam, lehet, hogy azt hitte, nem kedvelem, és csak azért lógok vele, hogy elmehessek egy igazi, profi fotózásra. Valamit ki kellett találnom, hogy eloszlassam a kételyeit. Következőleg elfogadom a meghívását – döntöttem el, és bedőltem az ágyba. A lábam sajgott a sok sétálástól, de ezt leszámítva jól éreztem magam. Mégse bírtam magammal, és írtam neki egy üzenetet.

Wooseok: Bocsi, hogy nem mentem át. Kicsit elfáradtam.

Moobin: Nem baj, pihend ki magad! Nemsokára úgyis újra találkozunk. Szép álmokat! :* Jaj, bocsi! Ezt akartam küldeni: :)