My Precious! - Prológus: Virágok és tövisek

Moobin:

Gyerekként megbabonázva figyeltem a hírességeket a tévében, tetszett az arcok, amiket vágtak, a tekintetük csillogott, a bőrük tökéletesnek tűnt, a mosolyuk ragyogónak. Én is olyan akartam lenni, mint ők. A szüleim nem így gondolták, ők olyan munkát szántak nekem, ami szakmával jár, iskolából iskolába megy az ember, hogy kapjon egy papírt. Én csillogni akartam, viszont látni az arcomat az újságokból, a monitorról. Minden zsebpénzemet a külsőmre költöttem, de a családom anyagi helyzete nem engedte meg a túlzott rongyrázást, így hamar eldőlt, hogy nem én leszek az osztály legmenőbb tagja. A középiskolában aztán fordult a kocka, elkezdtem érni, és hiába nem jártam márkás ruhákban, az arcom kinyílt, mintha egy virág lenne, és megmutatta a szépségét. Leszerződtem egy modell céghez, és kisebb reklámokat és fotózásokat vállaltam, ahhoz nem voltam elég magas és felnőttes, hogy kifutókra kerüljek, de jobban is ment a stúdiózás, mint a catwalk. A szüleimnek már ez a húzás sem tetszett, aztán, amikor lebuktam az iskola melletti kis utcában, hogy egy fiúval csókolózom, örökre elvágtam magam náluk.

Azért, mert valaki szép, vagy tehetséges, még nem lesz híres, nem fogják őt felkérni a jól fizető munkákhoz. Ahhoz kapcsolat kell, tenni kell érte, és ezt nagyon hamar megtanultam. A cég, ahová leszerződtem, tű volt a szénakazalban, de a főnököm elég jól udvarol ahhoz, hogy az egyik nevesebb márka estjére bejuthassak, mint utolsó érkező. Leghátul ültem, egy aprócska asztalnál, mellettem folyamatosan sürögtek a pincérek, éreztem a konyhából áradó illatokat és a kínzó hőt. A smink olvadt le az arcomról, rengetegszer ki kellett mennem a mosdóba, hogy fixáljam, és már feladtam volna az egész estet, amikor egy férfi odaállt mellém a svéd asztalnál.

– Nem vagyok túl jó a szerencsejátékban, de fogadnék rá, hogy még nem vagy húsz.

– Szükségem van az italra, uram – válaszoltam, és letettem a tányéromat az asztalra, hogy rászedjek a salátából.

– Szép arcod van. Melyik cégnél modellkedsz?

Amikor kimondtam a nevét, láttam az arcán, hogy most hallja először, de nem lepődtem meg. Az a kis zsebpénz, amit náluk összekerestem, jó volt arra, hogy ne kelljen mindig a szüleim által pakolt ételeket ennem, elmehettem csinos kávézókba, és pár percig tehettem úgy, mintha nem lennék szegény.

– Vannak, akik nem veszik észre az értéket. Nem kellene, hogy veszendőbe menjen a szépséged. Ha segítség kell, keress meg! – nyújtott át egy névjegykártyát, és magamra hagyott.

Azután az este után el is feledkeztem a felajánlásról, aztán a cégnél leépítés volt, mert túl sok adósságot halmoztak fel, és kirúgtak. A szüleim nem rejtették el az örömüket, amikor vesztesként állítottam haza, összemosták az egészet a fiúk iránti vonzalmammal. Emlékszem, apa azt mondta: „Most már nem fogod festeni magad, mint egy nő, így is azt hiszed már, hogy egy vagy közülük. Szépen összeszeded magad, és rendes munkát keresel. Férfimunkát. Nem szégyen a vendéglátás, én is ezt csinálom.” Csakhogy én többről álmodtam, mint egy koszos kifőzde, ahol beleivódik a sülő olaj szaga a hajamba, ahol a kezem kérgessé és durvává válik a folytonos mosogatástól és aprítástól, ahol nézhetem a cetliket a falon, és folyamatosan üvöltöznek velem a kollégáim.

Amikor elmentem az öregúrhoz, iszonyatosan izgultam. A legjobb ruhámat vettem fel, az egyik gyorsétterem mosdójában sminkeltem ki magam, hogy a szüleim ne lássák meg, és fogalmam sem volt róla, mi lesz velem. Biztos voltam benne, hogy mivel kiskorú vagyok, nem vehet csak úgy fel a saját ügynökségéhez, kell a szüleim beleegyezése, és ők kerek-perec megmondták, hogy soha többé nem támogatják a modell karrieremet.

Hatalmas volt a ház, a miénknek a sokszorosa, európai stílusú, hatalmas csillárokkal, szőnyegekkel, és drága festményekkel. Egy alkalmazott nyitott nekem ajtót, mint a filmekben, öltöny volt rajta, és nagyon udvariasan beszélt, a ház urához kísért engem. A nappaliban kellemes zene szólt, miután bementem, az inas becsukta a nagy, kétszárnyú ajtót mögöttem. Az öregúr a kanapén ült, és amikor meglátott, boldogan rám mosolygott. Intett, hogy üljek oda hozzá.

Idős volt, talán még apámnál is idősebb, hatvan körüli, tipikus ázsiai arccal, kicsi, vékony szemek, apró száj, az arcán több helyen a kor redői. Erős, édes kölnit használt, émelyegtem tőle.

Annyira izgultam, hogy az elején nem is figyeltem arra, amit mond, csak szorongattam a konyakos poharat, és lassan kortyolgattam belőle. Fogalmam sem volt róla, pontosan mit akarok tőle, és hogyan veszem rá, hogy meggyőzze a szüleimet a szerződés aláírásáról.

– Nem kell ennyire aggódnod. Biztosan voltál már jelen üzletkötéseknél, tudod, hogyan működik ez – paskolta meg a combomat, és kissé közelebb húzódott. – Még kiskorú vagy, kellene a szüleid beleegyezése, hogy dolgozhass, de mindig vannak kiskapuk.

Feketén dolgozni veszélyes vállalkozás, nem akartam, hogy börtönbe csukjanak, de szükségem volt a pénzre, és egy olyan helyre, ahol meg tudják nekem szerezni a jó munkákat.

– Alkalmazni akar engem az ügynökségénél?

– Nekem nincs ügynökségem, de helyette vannak kapcsolataim. Bérlünk neked egy házat, megkapsz mindent, amire szükséged van, költök a külsődre, és intézek neked munkákat. Nem kell ügynökség, szabadúszó leszel. Egyéni vállalkozó, mondhatjuk így is.

– Ez túl szép, hogy igaz legyen – nevettem fel, és összerándultam, ahogy erősebben a combomra markolt.

– Nem is lesz ingyen. Mondtam, hogy ez üzlet – simított végig az arcomon.

A helyzet komolyságát azonnal megértettem, de nem mertem beismerni magamnak. Aztán, ahogy az arcomat simító ujjai a számhoz siklottak, és lassan bedugta őket a számba, kétség sem fért hozzá, hogy mi lenne az ár.

– Térdelj ide elém, szép fiú – parancsolta, de meg sem mozdultam. – Azt mondtam, hogy gyere ide! – rivallt rám, és a ruhámnál fogva rángatott le a kanapéról a szőnyegre.

A torkomat markolta a büdös, bagószagú ujjaival, és a tarkómat a dohányzóasztalhoz nyomta. Fuldokoltam, markolásztam a kezét, hogy fejezze be, de ő csak dühösen és elégedetten nézte a szenvedő arcomat, majd egyszer csak újra oxigén áramlott a tüdőmbe. Halálfélelmem volt, az egész testem remegett, hang nélkül sírtam, a könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem mertem hüppögni. Egy hang sem jött ki a torkomon, mintha megnémultam volna.

– A hírnév áldozatokkal jár. Te döntöttél, amikor idejöttél – markolt bele a hajamba, és hátra feszítette a fejemet. – Nyisd ki szádat!

Újra nem kaptam levegőt, a torkomból fuldokló hangok törtek fel, hányni akartam, de nem lehetett. Lecsuktam a szemem, és azt kántáltam magamban: „Kibírod! Mindjárt vége.”

Amikor elengedett, a fejbőröm égett a fájdalomtól, a számban undorító ízt éreztem, de nem köphettem a drága szőnyegre, így más nem lévén, remegő ujjakkal előhalásztam a zsebemből egy használt zsebkendőt, és abba folyattam ki a számból az ondót.

Hatalmas pofon csattant az arcomon, egy pillanatra beleszédültem, és úgy éreztem, ezernyi tű szúrja az arcomat.

– Ne aggódj, megtanulod majd a rendet, kis senkiházi!

Szó szerint elmenekültem abból a házból, szinte másztam az utcán, és amint biztonságban éreztem magam, azonnal ledugtam az ujjam a torkomon, nehogy egyetlen csepp maradjon bennem ebből az undorító féregből. Ziháltam, a ruhám rám tapadt, a gyomrom görcsbe rándult, de eltántorogtam az első gyorsétterembe, és majdnem felsikítottam a tükörképemből. Egy hullasápadt arc nézett vissza rám, a szemeim kivörösödtek a könnyektől, az arcom feldagadt, a bal oldalon hatalmas vörös folt virított, a rúzsom elkenődött, mintha bohóc sminket kentem volna fel . Megjegyeztem ezt az arcot egy életre, és megfogadtam, soha többé nem hagyom, hogy ilyen helyzetbe hozzanak.

A kezembe vettem az életemet, és eldöntöttem, nem hagyom, hogy kihasználjanak, inkább én fogom ugyanezt tenni. Szépen lassan megtanultam, hogyan adjam el magam úgy, hogy ne én legyek a tárgy. A gazdag férfiak, akiknek a szeretője lettem, azt hitték, hogy a tulajdonuk vagyok, uralkodnak felettem, de egészvégig én irányítottam őket. Megvetettem velük azokat a ruhákat és ékszereket, amelyeket kinéztem magamnak, fizették a számláimat, a telefonomat, az internetem, mindent, aztán elfeledkeztem róluk, a pénzükkel pedig tökéletes életet alkottam magamnak.

Élesen él bennem a mai napig, amikor elköltöztem otthonról. A szüleim sejtették, hogy nem normális, hogy dizájner cuccokban járok haza, olyan elektronikai eszközeim vannak, amiket ők csak a transzparensekről láthatnak, és későn jövök haza, sokszor otthon sem alszom.

– Ide vissza nem teszed még egyszer a lábadat! – üvöltött velem az anyám. – Mit hiszel, hogy eléred a nevetséges álmaidat, ha felköltözöl a gazdagokhoz?

– Ne aggódj, édes anyám, többé nem fogsz látni! Hagyom, hogy megrohadjatok ezen a szeméttelepen.

Elkaptam a kezét, amikor meg akart pofozni, többé senkinek nem engedtem, hogy megüssön, se neki, se az apámnak, azoknak az időknek már vége szakadt. Nem bántam, hogy elmegyek, és nem érdekelt, mennyit kell tennem azért, hogy fenntarthassam az álomszerű életemet Gangnamban.

Sok ember szeretője voltam, inkább férfiaké, mert ők kétségbeesettebben vágytak rám, nehezebben viselték az öregkort, és többet és jobban fizettek, mint a nők, akikben gyakrabban felébredt a jóság. Nem kellett nekem anya, se apa az életembe, tőlük se ezt vártam el, csak a pénz és a luxus kellett, soha nem mentem el senkivel nyaralni, vagy ültem le a családi asztalhoz, mintha csak egy barát lennék. Az érzelmeket a munkán kívül hagytam.

Voltak durva alakok, akiket hamar leépítettem, és olyanok, akit kapcsolatot akartam szex helyett, ezek is repültek a listáról. Voltak kedvenceim, és olyanok, akiknél össze kellett szorítani a fogamat, és nagy levegőt venni egy-egy éjszaka előtt, de a legjobban egy Christopher nevű férfit szerettem meg.

Európai volt, pontosan nem tudom, honnan valósi, de nagyon kifinomult, és intelligens. Rózsákat termesztett, és egy kastélyszerű épületben lakott, de soha nem hívott fel magához, mindig szállodákban tett magáévá. Tetszett az előkelősége, ahogy beszélt, ahogy hozzám ért, mintha a rózsáit simogatná, de nem hitegetett hamis érzésekkel, nem becézgetett, nem súgta a fülembe, hogy szeret.

Nem mentünk együtt a luxuspartikra, és koktélestekre, de találkoztunk, és együtt távoztunk. Sokan tudták, hogy Christopherrel jó viszonyt ápolunk, talán azt is, hogy milyen ez a viszony egészen pontosan, de túlságosan tartottak tőle ahhoz, hogy belerondítsanak. Christopher a rózsatermesztésen kívül üzletember is volt, a szépségiparban nagy névnek számított a krémjeivel és parfümjeivel, mindent a saját rózsáiból állított elő, így nagyon keresett termékekkel büszkélkedhetett.

Volt egy időszak, amikor elhanyagolt, és magamat is megleptem azzal, hogy ez zavarni kezdett. Nem vágytam másra, vele akartam lenni, magamra vettem a hálószerű, drágakövekkel kirakott nyakláncot, amit tőle kaptam, és elképzeltem, ahogy a mellkasomat simogató kezem az övé. Nem bírtam magammal, túlságosan vágytam rá, hogy újra hozzám érjen, így elmentem a házánába.

Itt is, mint annál a sátáni öregembernél, inas fogadott, és a nappaliba kísért. A sötét kanapén egy vérvörös hajú, fiatal fiú ült, a fehér ujjai között egy könyvet tartott, és fáradt szemekkel nézett rám, amikor leültem vele szembe. Nagyon fiatalnak tűnt, talán tizennyolc is alig lehetett, két évvel voltam akkor már idősebb nála. Amikor megszólalt, mégsem hívott hyungnak.

– Kit keresel?

– Christopherhez jöttem.

– Most dolgozik, de nemsokára megérkezik. Addig hozassak neked egy teát?

Elfogadtam a teát, Christopher társaságában mindig teáztunk, úgyhogy megszerettem az italt, bár nem igazán értettem hozzá. Mindig ráhagytam, hogy ő válasszon nekem, de megismertem az ízét annak, amit a fiú hozatott. Christopher rózsáinak eszenciáját éreztem bennük, amiktől mindig végigfutott a testemben valami kellemes bizsergés.

– Hány éves vagy? – kérdeztem rá.

– Huszonhárom.

– Akkor idősebb vagy nálam – döbbentem meg. Lehetetlennek tartottam, hogy az a fiú ennyi legyen. Hiszen még a tizenhetet is csak jóindulattal tippeltem volna meg rá. Hogyan nézhet ki ilyen fiatalnak?

Christopher nem örült az érkezésemnek, ez érződött a hangjának keménységéből, majd abból, ahogy megragadta a karomat, és a kertbe „kísért”. Soha nem nyúlt durván hozzám, így meglepett a dühe, de nem bántott igazán, ennél már ezerszer keményebben is nyúltak hozzám, mégis kissé rosszul esett.

– Miért jöttél ide? Nem hívtalak.

– Hiányoztál. Látni akartalak.

– Mondtam, hogy majd kereslek.

– De nem kerestél – vágtam vissza sértetten. – Amiatt a fiú miatt? Ő az új kedvenced?

– Ő nem a kedvencem, hanem… Valaki, aki nagyon fontos nekem.

A zöldszemű szörny, aki általában elkerült engem, most előbújt. Nem szerettem én Chistophert igazán, a haragom a helyemért lángolt fel, nem akartam, hogy más is olyan értékes legyen számára, mint én. Nem akartam, hogy mást simogasson lágy érintéssel, másnak a sóhajait lélegezze be, másokat fürösszön abban a csodás figyelmében.

– És tudja, hogy szeretőd van?

– Tudja, és nem örül neki. Ezért nem kerestelek. És ezért nem is foglak többé.

Nem hittem el, hogy az a porcelánbabának tűnő fiú ennyivel jobb legyen nálam a fáradt tekintetével, és a dús, rózsa vörös ajkaival. Mintha Christopher valamelyik virága született volna életre, ijesztően valótlannak tűnt.

Sértetten távoztam, fájt az önérzetemnek, hogy félre lettem dobva, de nem szomorkodtam sokáig, a Christopherrel közös hónapjaink alatt elég ajándékot kaptam ahhoz, hogy azokból jól eléljek. Kicsit szünetet tartottam, nem bújtam össze mással, a munkára összpontosítottam, Christophernek hála egyre nagyobb márkák kértek fel reklámarcnak, és azért, mert többé már nem akart velem szexelni, nem hagyta abba a mentorálásomat.

Teljesen lemondtam arról, hogy valaha újra megkeres, így nagyon meglepett, amikor egyik este elhívott egy bárba. Nem voltak nagy elvárásaim, elég komolynak tűnt a kapcsolata azzal a rózsafiúval, de valamit minden bizonnyal akart tőlem. Nagyon reméltem, hogy nem fogok csalódni benne, és nem akar beajánlani valamelyik barátjának.

– Kérni szeretnék tőled valamit.

– Mi lenne az? – hajoltam közelebb, és mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátomat, de nem ment bele a játékba. Jól sejtettem, nem szexet akar.

– Van egy fiú. Azt akarom, hogy közel kerülj hozzá, és érd el, hogy veled jöjjön egy fotózásodra. Nálam fogjuk tartani. Látni akarom őt.

Nem értettem, miért nekem kell kikaparni az ő gesztenyéjét, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy jópofizzak egy idegennel, de Christopher sokat tett értem, és jól bánt velem, amíg tartott a viszonyunk. Végül is, semmi rosszat nem kért tőlem, nem kellett egyetlen ártatlan lelket sem az ágyába löknöm, ha Christopher azt mondta, látni akarja ezt a fiút, akkor az úgy is volt.

– Ennyit tudok róla – nyújtott át egy borítékot. – Köszönöm a segítségedet.

Elvettem a csomagot, megittam az italomat, és elegánsam távoztam. Nem akartam előtte turkálni a borítékban, azt sem akartam, hogy más lássa, amint izgatottan falom a sorokat. Akármennyire is adtam a hűvöst, felvillanyozott ez a küldetés, úgy éreztem magam, mintha magánynyomozó, vagy kém lennék. Az aktában a következő szerepelt:

Név: Kim Wooseok

Iskola: Sintag University (irodalom szak)

Család: orvos szülők, húg középiskolai tanuló

Szociális élet: egyetemi baráti társaság, Istagram: @booklvrwsk

Megfordulás: Egyetempark, Vibes pub, Lines szórakozóhely