My Precious! - 3. fejezet: Előítéletek

Wooseok:

Éppen otthon voltam, amikor a szüleim üzleti megbeszélésre készültek a kertben. A klinikát felkereste egy divattervező hölgy, aki megvarrta a dolgozók új egyenruháját, már csak arról kellett megállapodniuk, hogy ki legyen a közös reklám arca. Egyszerre népszerűsíthették ugyanis a ruhákat, és a klinikát, és ez nagyon felvillanyozta a szüleimet. Természetesen a húgom is ott akart lenni, és látni, hogyan néz ki a modell fiú, akit a tervezőnő ajánlott személyesen, úgyhogy én is kénytelen voltam vele tartani egy hűsítő limonádé társaságában a kerti ülőgarnitúrához.

– Átjön Hyeongjun is – húzta el a száját a húgom. – Mindig itt lóg, ha itthon vagy. Szerintem beléd van zúgva.

– Szerintem az agyadra ment a sok shipvideód.

Hyeongjun felnézett rám, egyke gyerek volt, biztosan a bátyjának tekintett, és én szívesen gondoskodtam róla. A húgom lány volt, néha nem tudtam mit kezdeni vele, ráadásul egyre nőiesebben öltözködött, kezdtem félni, hogy lassan elérkezik az az időszak, amikor fiúkat kell elkergetnem a közeléből. Hyeongjunnal mindketten fiúk voltunk, sokkal könnyebben megértettük egymást, ezért se bántam, ha gyakran találkozunk.

A húgom felsikkantott, amikor meglátta a modellt, én nem hittem a szememnek, Donghan sétált egy csinos, kosztümös nő mögött, és kissé megugrott, amikor a húgom szinte rá vetette magát.

– Úristen, Hyeeseok, ne égess már le! – rángattam le a testvérem karjait Donghan derekáról, és helyette is szégyelltem magam. – Bocsánat, hyung! Kicsit túlpörgött.

– Sajnos előfordul néha – jegyezte meg kissé bosszúsan a vendég, de amikor rám nézett, felém nem volt harag a tekintetében. – Mizu, Wooseok? Most is olvasol valamit?

– Oppa, ti ismeritek egymást? – kérdezte a húgom fejhangon.

– Találkoztunk már. Donghan-shi adta át az oklevelet az egyetemi ünnepségen.

– Milyen Donghan-shi? – vágott sértett arcot a kert sztárja. – Hyungban maradtunk, ha jól emlékszem.

A húgom nem tudott továbblendülni azon, hogy én „ilyen jóban” vagyok a hőn imádott idoljával. Annyi mindenkit szeretett, hogy már nem tudtam számon tartani, de ha így is lett volna, akkor se árultam volna el neki, hogy megismerkedtem Donghannal. Nem akartam, hogy olyan őrült liba legyen, mint azok a rajongók, akik követik haza a sztárokat, meg mindenféle baromságot megtesznek értük. Nagyon szerettem volna, ha Hyeeseok kinövi ezt a rajongó időszakát végre, és talál magának valami veszélytelen hobbit. Mondjuk, festhetne.

Amíg Donghan egyeztetett a szüleimmel, mi visszaültünk a korábbi helyünkre, és megpróbáltam meggyőzni a húgomat arról, hogy az ő javát is szolgálja, ha emberien viselkedik. Közben Hyeongjun is megérkezett, szorosan megölelt köszöntésként, majd töltött magának limonádét. A húgom nem is viszonozta az üdvözlését, majdnem kiesett a kanapéból, hogy lássa a kiszemeltjét, úgyhogy inkább levegőnek néztem, mintha nem ismerném. Hyeongjun apja benne volt az igazgatótanácsban, de mivel Hyeongjun rosszul lett a vértől, valószínűleg nem folytatta a családi bizniszt. Valószínűleg az unokatestvére fogja majd átvenni az apa helyét, ő pár évvel volt idősebb nálam, és az orvosin tanult.

A szülők testbeszédéből messziről látszott, hogy valami nem stimmel, majd Donghan kissé elvonult a kosztümös nővel, erősen gesztikulált, majd a nő bűnbánóan hajlott háttal tért vissza a szüleimhez, és mélyen meghajolt előttük. Donghan felháborodottan jött oda hozzánk, és az első limonádét lehúzta, ami a keze ügyébe került, történetesen Hyeongjunét.

– Nem hiszem el, hogy anya elfelejtette mondani, hogy a klinika egy plasztikai sebészet is egyben. Így már értem, miért nem téged kértek fel arcnak.

– A hyung természetesen ilyen szép! – pattant fel mérgesen Hyeongjunie. – Nem kellene ilyen előítéletesnek lenned, te gonosz torony hyung!

– Hogy beszélsz Donghan oppával?! – fakadt ki a húgom is.

Egy háború kirobbanásánál álltunk, pedig én értettem, Donghan mit akart mondani. Pontosan azt, amivel mindig találkoztam, amikor elárultam valakinek, hogy anya plasztikai sebész.

– Úgy értettem, törpe, hogy azért nem a fiát kérte meg arcnak, mert bár elég helyes hozzá, nem akarja, hogy azt higgyék, műtve van.

Én nem gondoltam elég helyesnek magam ahhoz, hogy reklámarc legyek, pedig az élet folyton azt utalgatta nekem az utóbbi időben, hogy tévedek. A fotózáson jól mutatottam abban a koronában a kihúzott szememmel, és Moobin is folyton azt erősítette bennem, hogy jól nézek ki. Nem tudom, ha magamat néztem a tükörben nem éreztem olyan erős kisugárzást, mint ami Donghant és Moobint is körbeölelte. Vagy lehet, csak annyi az egész, hogy ők bíznak magukban?

Kicsit félrehívtam Donghant, hogy elnézést kérjek tőle, és megköszönjem, hogy azért eljött. Nagyon rendes volt, egyáltalán nem viselkedett sztárosan, ő is elnézést kért, ha megbántott, az anyjára haragudott nem rám, vagy a családomra. Reméltem, hogy Donghan visszatáncolása nem lesz nagy probléma, persze sikeresebb lett volna a vállalkozás, ha ő csinálja, de más modellel is ugyanolyan jól működhetett.

Mire visszaértünk Hyeongjun a könnyeit törölgette, a húgom meg ahelyett, hogy vigasztalta volna, dölyfösen nézte, ahogy pityereg a szerencsétlen. Nem meglepően, miután félrevonultunk, jól elhordta mindennek Hyeongjunt, amiért felemelte a hangját az Istenség Donghan ellen, és Hyeongjun nehezen viselte az éles kritikát. Egy zsebkendővel törölgettem a fogadott öcsém kivörösödött, hatalmas, kerek szemeit, és a fejét simogattam. Donghan is beszállt a kihívásba, és mindent elkövetett, hogy Hyeongjun megnyugodjon, miközben a húgomat felnyársalta az elítélő tekintetével. Hyeeseok megérdemelte, amit kapott tőle.

– Donghan, mit keres itt ez az ember? – Donghan anyja úgy érkezett, mint egy dühös fúria, és villogó tekintettel nézett a fiára.

– Kicsoda? – kérdezte Donghan értetlenül, majd meglátta a felénk tartó, talpig feketébe öltözött magas, nyúlánk fiút. Egy kisállat hordozót cipelt, de úgy tűnt, vagy üres, vagy meg sem kottyan neki az állat súlya, mert úgy tartotta egy kézben, mintha csak egy retikül lenne. – Szia, Tao. Hát te? – lökte el magát a kanapétól Donghan, és amennyire tudta, megölelte az érkezőt.

A Tao nevezetű, valószínűleg kínai fiú kétségbeesettnek tűnt, a macskájával történt valami, állatorvoshoz akarta vinni, és szerette volna, ha Donghan is vele tart. Első ránézésre barátoknak tűntek, de ahogy Donghan hozzáért a fiú vállához, abban volt valamilyen furcsa szívélyesség, már megint a Moobin-eper hatást éreztem, és helyettük inkább a dobozba próbáltam meg belátni. A fényhatások miatt csak két villogó tekintetet láttam, majd egy fehér, bundás farok eltakarta a rácsot. Biztos perzsa macska lehetett, azoknak volt ekkora bundájuk.

– Bocsi, mennem kell – köszönt el tőlük, ami koránt sem nyerte el az anyja szimpátiáját.

– Donghan, meg ne próbálj itt hagyni! – figyelmeztette az anyja, de Donghan magára sem vette a dolgot. – Hallod, fiam?

Donghan intett az anyjának köszönésül, majd a fiúval együtt elmentek, és az ajtóban még láttam, ahogy ő is benézett a dobozva. Kíváncsi voltam, a macska neki mutogatta-e magát, vagy tovább rejtőzködött. Soha nem volt háziállatom, nem tudtam volna gondját viselni, túlságosan lekötött a tanulás.

A tárgyalást követően a szüleim fáradtan ültek le hozzánk, és mindketten ittak egy-egy pohár pezsgőt. Habár Donghan nem vállalta a kampányt, az egyezséget nem bontották fel, megegyeztek, hogy keresnek egy másik modellt. Nem lehetett könnyű, mert valószínűleg többen ugyanazért az okért fognak elállni a munkától, amiért Donghan is kilépett. Nem egyszerű helyzet, de bíztam benne, hogy jól fog alakulni a dolog, és végül mindenki jól jár.

Miután elült a vihar, és a vendégek távoztak, felmentem a szobámba, és megnéztem, Moobin írt-e. Másnap estére elhívott egy koktélpartira, amire biztosan nem mentem volna el, ha a szüleim kérik, de Moobinnal eddig akárhányszor találkoztunk, jól éreztem magam, így rábólintottam a dologra.

Régen volt rajtam öltöny, az átadó ünnepségre egy fekete kardigánt vettem fel az ingre, így kissé feszengtem benne, Moobin meg úgy nézett ki benne, mintha rá öntötték volna az ünnepi szerelését. Megint sok smink volt rajta, de most vörös rúzs helyett egy halványabb, barackos árnyalat fedte az ajkait, ami passzolt a díszzsebkendőjéhez. A koktélpartin nem volt kötelező beszélgetni senkivel, így Moobinnal csak egymással foglalkoztunk, szedtünk különböző, érdekes ételeket a tányérunkra, és félre vonultunk beszélgetni.

– Hyung, mennyire van szükséged szemüvegre?

– Viszonylag látok nélküle is, de hamar megfájdul a fejem a homályosságtól, ezért szokott mindig rajtam lenni.

– Akkor hord így! – húzta lejjebb az orromon, ami először nagyon furcsa érzés volt, folyton vissza akartam tolni. – Így jól látsz?

– Igen.

– Ha nagyon feltolod, akkor sulis lesz, de ha így hordod, akkor divatos.

Megjegyeztem a tanácsát, és próbáltam szokni a szemüvegem új helyzetét. Amikor lőtt rólam egy képet, és megmutatta, be kellett ismernem, hogy igaza van. Lenyűgözött, hogy egy ilyen apróság mekkora változást tud előidézni. Tehát ezért mutatott minden olyan jól a hírességeken, mert ők a legátlagosabb darabokat is tudták divatosan hordani.

Semmi furcsa nem volt abban, ahogy az öregúr Moobint a nevén szólította, de a velem szemben ülő egész testében megremegett, és majdnem kiöntötte az italát. A pupillája kitágult, mint az állatoké, amikor nagyon ráfókuszálnak valamire. A férfi nem mondott semmi különöset, de a hanghordozása sikamlósnak hatott, mintha egy kígyó tekeregne, engem is rázott tőle a hideg.

– Csak nem most kezded a modell szakmát? Olyan ártatlannak tűnsz, mint egy ma született bárány. Ha segítség kell, nyugodtan fordulj hozzám. Moobin csak ideig-óráig tud segíteni neked – nyújtotta át a névjegyét a férfi, majd magunkra hagyott.

Moobin megkérdezte, tervezem-e, hogy felhívom, és amikor nemet mondtam, kivette a kezemből a kártyát, és apró darabokra tépte. Az arca egyre sápadtabb lett, az ujjai remegtek, és nem lepődtem meg, amikor elnézést kérve kirohant a mosdóba. Nem tudom, milyen tapasztalati lehettek erről a férfiról, de nagyon kiborította, és amikor visszatért, és megkért, hogy menjünk, azonnal követtem. Aggódtam érte, szerettem volna, ha nem remeg annyira, nem rohan úgy, mintha üldöznék, és nem kapkodná a levegőt. Féltem, hogy pánikrohama lesz.

A Han folyóig némám sétáltunk, addigra sikerült összeszednie magát, és megkért, hogy vegyek magunknak egy-egy üveg sört, mert beszélni akar velem. Ha egy haver azt mondja, beszélni akar valami fontosról, azt komolyan kell venni, úgyhogy jól benyúltam a hűtőbe, hogy a lehető leghidegebb sört kaparintsam meg.

Nem kényszerítettem beszédre, megvártam, hogy a saját tempójában avasson be. Úgy voltam vele, majd elmondja, ha akarja. Mindenképpen nagyra értékeltem, ha egyáltalán beavat. Nem ismertük egymást túl rég óta, de ilyen rövid idő alatt úgy éreztem, meglepően közel kerültünk egymáshoz. Jól éreztem magam vele, és ha minden így maradt, fontos barátommá válhatott.

– El kell mondanom valamit – kezdte.

Már az elején megdöbbentett, amit mesélt, hogy mennyire szeret modellkedni, és hogy mit kellett azért megtennie, hogy sikerrel járjon. Megértettem, miért akadt ki annyira attól az öregembertől, hiszen majdnem megerőszakolta, és ez teljesen letérítette Moobint a helyes útról. Nem értettem egyet azzal, ahogy élte az életét, de nem szólhattam bele. A neheze azonban csak ez után következett.

– Christopher kért meg, hogy barátkozzam veled, mert látni akart. Nem tudom, mi volt veled a terve, nekem csak annyit mondott, intézzem el, hogy láthasson a fotózáson. Sajnálom.

Nem mondtam semmit. Mit mondhattam volna? Mérhetetlenül csalódtam benne. Azt hittem, magam miatt érdeklem, azért akar velem barátkozni, mert kedvel, nem azért, mert a volt szeretője arra kérte. Egyáltalán mit akart tőlem Christopher? Meg sem keresett azóta. Vagy csak az a kép kellett neki? Arra…? Bele sem akartam gondolni, mit tesz vele.

– Lehet, hogy kérésre kerestelek fel, de megkedveltelek. Egyre jobban, és először, hosszú idő után, elkezdtem szégyellni magam. Amikor olyan őszintén lelkesedtél a lakásom iránt, és elismertél, hirtelen nagyon mocskosnak és hamisnak éreztem magam. Most már tudod, hogy szereztem mindent, amim van, és megértem, ha elítélsz ezért. De én tényleg kedvellek.

Legszívesebben faképnél hagytam volna, de Moobin rosszul volt, és én ki nem állhattam az olyan embereket, akik a bajban cserben hagyták a barátjukat. Még ha Moobin hazudott is nekem, és a barátságunk csak egy hazugság volt, én igaznak éltem meg, és nem hazudtolhattam meg önmagamat. Megvártam, amíg a sápadtsága elmúlt, csak hallgattam, ahogy arról próbál meggyőzni, hogy kedvel, és amint jobban lett, és képes volt beszállni a taxiba, elöntött a harag.

Ekkorát még soha nem csalódtam senkiben, pont előtte gondoltam arra, hogy milyen különleges a barátságunk, erre kiderült, hogy hazugság az egész. Egy idióta voltam, hogy ilyen könnyen bedőltem neki. Még, hogy azt akarja, hogy magabiztos legyek?! Jól a padlóra küldte azt a kis önbizalmamat is, ami volt.

Nem válaszoltam az üzeneteire, beállítottam, hogy ne is jelezze, ha írt nekem, nem voltam kíváncsi a hazugságaira. Hogy hihettem volna el, hogy most már tényleg én érdeklem? Csak kényelmes neki, hogy már megszerettem, és kénye-kedve szerint játszik tovább. Nem én voltam itt a jó színész, hanem ő.

Napokig rágtam ezen magam, az órákon se tudtam odafigyelni rendesen, rosszul aludtam, és a könyvekkel sem haladtam. Elolvastam két oldalt és elfelejtettem egyet, semmi nem kötött le, folyton csak Moobinra gondoltam és az árulására.

Nagyot sóhajtottam, és jobban Jinhyuk hátának dőltem az egyetemi parkban. Piknikeztünk, ő jóízűen falatozott, én egy szőlőszemet se tudtam volna megenni. Nem volt étvágyam, a stressz összeszorította a gyomromat és elvette a jókedvemet.

– Mi volt ez a sóhajtás? – kapta fel a fejét Jinhyuk hirtelen. – Nem szoktam ilyet hallani tőled. Mi van veled?

Ellöktem magam Jinhyuk hátától, és törökülésbe ültem, lehorgasztott fejjel piszkáltam a pokróc felfeslett anyagát. Nem tudtam, hol kezdjem, hiszen annyi mindenről lemaradt, mert bolond módon nem avattam be. Ha már az elején szólok neki, ő talán észreveszi a turpisságot, és nekem se kell végigmennem egy ekkora bukáson.

Mindent elmondtam neki, hogy mennyire simán ment a barátságunk Moobinnal, hogy mellette lazának és felszabadultnak éreztem magam – kivéve, amikor zavarba hozott. Nem, mintha Jinhyukkal nem így lett volna, éppen ez az, hogy korábban csak és kizárólag mellette tudtam így elengedni magam. Nagyon dühített, hogy Moobint olyan közel engedtem magamhoz, mint Jinhyukot, és hálából kést döfött a hátamba.

– Neked kell tudni, mikor telt el elég idő ahhoz, hogy újra találkozz vele. Az biztos, hogy foglalkoztat ez a dolog, különben nem agyalnál rajta ennyit.

– De hogy bízhatnék meg benne ezek után? Honnan tudjam, hogy kérést teljesít-e még.

– Azt mondta, hogy csak a fotózásig szólt a dolog, nem? Figyelj, ez olyan, mint amikor egy csaj azért néz, mert bejössz a barátnőjének. Ha eközben megszeret téged, és végül összejöttök, nem dobot ki csak azért, mert eredetileg nem érdekelted.

– Jó, de ez más. Én megbíztam Moobinban. Teljesen. Úgy, mint még senkiben rajtad kívül.

– Neked kell dönteni. Én azt mondom, mindenki megérdemel egy második esélyt. Ha megint szemét lesz veled, majd megverem.

Elfogadtam a felém nyújtott sajtdarabot, és elkezdtem bepótolni a kiesett kalóriamennyiséget. Jinhyuk mindig meg tudott nyugtatni, vele sokkal egyszerűbbnek tűntek a problémák, bátran támaszkodhattam rá.

Kifelé menet tűnt csak fel, hogy valami megváltozott benne, sötétbarnára festette a haját, pedig korábban szőke volt, de így szerintem sokkal karakteresebb lett az arca. Szerettem, ha mosolygott, és nagyon vicces fejeket tudott vágni a közös képeken, vagy akkor, amikor részeg. Mellette az élet mókának és kacagásnak tűnt, senki ki nem nézte volna belőle, hogy jogot tanul.

– Hyung! – integetett ki a céges autó hátsó üléséről Hyeongjun. – Gyere, szálljatok be!

Jinhyuk kapva kapott az alkalmon, hogy ilyen menő autóban utazhat, a járgány hosszított volt, mintha egy limuzin és egy céges autó szerelemgyereke lenne. Ahogy lenni szokott, Hyeongjun elújságolta nekem, hogy megint ötöst kapott az iskolában, és nem bírt leállni a cukisággal.

– Hyung, olyan okos akarok lenni, mint te.

– És ettől a hyungtól nem akarsz semmit eltanulni? – mutatott magára Jinhyuk, és széles mosolyt villantott. Ahhoz képest, hogy mindketten a barátaim voltak, sokat nem találkoztak egymással, de Jinhyuknak gyakran meséltem a fiatalabbról.

– Szeretnék olyan magas lenni, mint te, hyung.

– Helyes – nyugtázta Jinhyuk, és lepacsizott Hyeongjunnal.

Én továbbra se tudtam kiverni a fejemből Moobin esetét. Késő estig rágódtam rajta, hogy mit tegyek, és végül győzött az, amit Jinhyuk mondott, és írtam Moobinnak, hogy találkozzunk másnap délben az egyetemhez legközelebbi kávézóban. Nem olvastam el, miket írt, új lappal akartam kezdeni. Jinhyuk azt mondta, mindenki megérdemelt egy második esélyt, úgyhogy ő is megkapta a sajátját. Semmi hiba, semmi sérelem, semmi előítéletesség.