Szivárványháló (4. évad): 10. fejezet: Áruló

Baekhyun:

Hiába mondtam el ezerszer Donghae-nak, hogy Kris egészen konkrétan kimentetett az ellenség bázisáról, ragaszkodott ahhoz, hogy az asztalhoz láncolja. Szerintem hihetetlenül embertelen egy művelet volt, Kris-nél nem volt semmilyen fegyver, amivel árthatott volna magának, vagy Donghae-nak, de a főnököm hajthatatlanul belelátott Kris-be valami irdatlanul veszélyeset. Kezdésnek például eltiltott tőle, nem láthattam, nem hallhattam róla semmit, és főleg nem beszélhettem vele.

Szerettem volna elmondani az aggályaimat valakinek, de Key túlságosan jóban volt Donghae-val, féltem, hogy megemlítené neki a tervemet, és képesek lennének máshová elszállítani Kris-t, nehogy a közelében legyek. Okosan kellett csinálni, megtalálva a legjobb megoldást. Tartoztam neki ezzel.

Éjszakára két őrt állítottak a folyosóra, de véletlenül se a szoba elé, nehogy egy betörő alakulat megsejtse, hová rejtették a foglyot. Éppen azért, én sem voltam biztos benne, hogy a virágtól jobbra, vagy balra eső szoba az övé, de ez nem is számított túlságosan, körülbelül 1 másodperc választotta el a két kilincset egymástól.

– Srácok, ételt hoztam a rabnak – jelentem meg egy megrakott tálcával, és nagyon aranyosnak és ártatlannak próbáltam tűnni.

– Ügyes próbálkozás, Baekhyun, de Donghae megtiltotta, hogy beengedjünk, akármivel trükközöl.

– Oké, titeket fog lecseszni… – rántottam meg a vállam, és kihasználva a pillanatot, amikor összenéztek, az egyikre borítottam a forró teát, a másikat meg arcon csaptam a tálcával. Ezt a módszert Sehuntól vettem kölcsön.

Senki se gondolná, milyen hatásos fegyver egy tálca, de elég erős ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, és az élével tökéletesen el lehet találni azt a pontot az ember nyakán, amitől pár pillanatig elveszti az eszméletét. Ezt meg Donghae tanította. Mivel nem voltam erős, csak annyit értem el, hogy a kicsit megszédüljenek az őrök, de ez pont elég volt arra, hogy besurranjak a szobába. A harc közbeni pozíciójukkal elárulták, hol rejtőzik a kincs.

Amint bejutottam, elővettem minden tudásomat, amit Donghae mutatott a zárakkal kapcsolatban, és kulcs nélkül bezártam az ajtót. A biztonság kedvéért még a legközelebbi bútort is odatoltam, így is maximum csak öt percem maradt arra, hogy ellássam Kris-t pár segítő eszközzel.

– Tudod, ez a mentőakció nagyon furán nézett ki. Főleg, hogy most te is beragadtál velem – jegyezte meg a rab.

Az asztal mellett ült, a csuklóját kidörzsölte a bilincs, a gyönyörű arcát véraláfutások fedték, vagy olyat mondott, amit nem szabadott volna, vagy csak Donghae akarta direkt veréssel megtörni. Két napja volt nálunk Kris, de alig kapott enni, sápadtnak és fáradtnak tűnt, az ajkai cserepesek lettek a szárazságtól.

– Leszedem a bilincsedet – mondtam, és nekiestem a zárnak. Amint kiszabadult, Kris megmozgatta a csontjait, és várakozva nézett rám. – Hoztam még mást is.

Mindent nagyon kicsiben kellett megoldani, így alig két decis itallal szolgálhattam csak, egy szendviccsel, és egy doboz cigivel, de Kris örült neki, főleg az utóbbinak. Az öngyújtót vonakodva adtam oda neki. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy egy öngyújtó milyen fegyver lehetne egy olyan kaliberű bűnözőnél, mint ő, de Kris a puszta kezeivel megfojthatott volna már ezerszer, ha akar. Ráadásul ő mentett meg, ezért került fogságba.

– Az én főnököm megölt volna engem azért, amit most tettél. Én az ellenséged vagyok, Baekhyun, nem a barátod. A főnökeink harcban állnak.

– Az az ő csatájuk, nem a miénk. Én nem utállak téged.

Kris halványan elmosolyodott, majd meggyújtotta a cigarettáját, és mélyet szívott belőle. Még ezt is irtózatosan szexin csinálta, nem tudtam levenni róla a tekintetem, és ez neki is hamar feltűnt.

– Most nem lesz időnk egy gyors menetre.

– Nem is azért néztelek – szegtem le a tekintetemet, majd az ablakhoz ugrottam, de ahogy sejtettem, nem csak lerácsozták, de még le is lakatolták.

Kris tovább dohányzott, és a lábát is megpróbálta bejáratni, de alig lépett párat, Donghae már be is rontott a terembe. Kris nem próbált meg se védekezni, se támadni, csak visszaült a székre, és a földre hamuzott. Donghae úgy nézett rám, mint aki képes lenne azonnal börtönbe vetni.

– Nyomd el azt a cigit, nem hotelben vagy! – parancsolt rá Kris-re, aki csak flegmán kifújta a füstöt, és állta a katona tekintetét. – Sosem tanulsz, igaz?

Nem értettem, Donghae miért utálja ennyire Kris-t, lehet, hogy ellenséges csapatban játszott, de azt hittem, a főnököm tud objektíven gondolkodni. Hiszen ez részben a szerencsétől függött. Kris Seunghyeont kapta, nem sok lehetősége lehetett arra, hogy változtasson ezen.

Amikor Donghae megragadta Kris kezét, és kikapta a puha, dús ajkai közül a cigarettát, tudtam, mit akar csinálni, és azonnal cselekedtem. Rácsimpaszkodtam Donghae karjára, hogy ne tudja Kris kézfején elnyomni a szálat, az biztosan nyomot hatott volna, arról nem is beszélve, mennyire fájhat, és szakszerű kezelés nélkül nagyobb bajt is okozhat.

Donghae úgy rázott le magáról, mintha csak egy kis porszem lennék, a kézfejével vert szájba, talán nem szándékosan, de a szekrénynek estem, és égett az ajkam. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy ezt kihasználva Kris is támadásba lendült, és ököllel Donghae-nak esett.

Nem nehéz kitalálni, ki nyert az egy-egy elleni harcban, Donghae olyan erővel szorította az asztallapnak a védelmezőmet, hogy biztos voltam benne, a koppanó homlokán dudort fog nőni, és ha nem is tört el a karja, biztosan megrándult.

– Most már tudom, hogy Baekhyunra harapsz. Ezt ki is használhatnám, de ő az én emberem. Ez a különbség köztem, és Seunghyeon között. Ő feláldozna titeket, gondolkodás nélkül. Veled is ezt teszi most. Éppen ezért nem kerestet.

– Vagy csak nem tudsz róla – morogta Kris, mire Donghae még egyet rántott a karját. Kris fájó kiáltása kés volt a szívembe.

– Donghae, elég! Engem büntess, én szöktem be. Ő nem csinált semmit.

A főnököm csak párat ütött, de Kris nem bírt felállni tőle, és amikor az ajtó újra bezárult, talán még rosszabb állapotban maradt magára, mint korábban. Semmit nem segítettem neki, csak elértem, hogy újabb verést kapjon. Szörnyű felmentő sereg voltam.

Donghae néma maradt, egészen addig, amíg a szobámba nem értünk, ott aztán elkezdett üvöltözni velem. Ostoba, naiv, bolond, meggondolatlan, hiszékeny, hülyegyerek, voltam minden számára, de nem érdekelt. Ha ő sem hallgatta meg az én érveimet, én is tettem magasról a mondandójára. 

– Baekhyun, ebben a világban nem irányíthatnak az érzéseid.

– És akkor te mit teszel éppen? – vágtam vissza.

– Az más.

– Persze, ilyenkor minden más. Menj a francba!

– Ha még egyszer meglátlak a közelében, bezáratlak.

Úgy örültem volna, ha van egy barátom a szervezetben, akiben megbízhatok, Minseoknak nem mondhattam el, mi történik velem. Teljesen egyedül voltam, magányosan, és a fiú, akit szerettem nem csak, hogy rab, de az ellenségem is. Barátok nélkül maradt hát a kispárnám, meg a szobám magánya vigasztalóként. Elég szegényes egy társaság, de legalább nem beszéltek senkinek a könnyeimről.

Donghae:

Iszonyatosan felhúzott Baekhyun. Lázadó katonákkal nem lehetett csatát nyerni, így is rengeteg szövetségest vesztettem az elmúlt hónapokban. Csak Arisára, és apám legközelebbi szövetségeseire számíthattam biztosan, miközben fogalmam sem volt róla, hányan állnak Seunghyeon mellett.

– Baekhyunnak elment az esze – kezdtem a kifakadásomat, és káromkodásokat nem mellőzve adtam elő a történteket a nagyfőnöknek.

Apa csendben hallgatott, néha elmosolyodva olyan részeken, amelyeken nekem sírni támadt volna kedvem, és nagyon reméltem, hogy kitalál valamilyen hatható büntetést Baekhyunnak, mert én annyira haragudtam rá, hogy nem tudtam volna objektíven dönteni.

– Baekhyun szerelmes belé, nem igaz? Mit vársz tőle? Te is megmentenéd azt, akit szeretsz.

– De ez abszurd! Ráadásul ez… Mindegy. Kris nem tartozik hozzánk, ezt Baekhyunnak is fel kell fognia.

– Nem emlékszel, mit mondtam neked? Ha legyőzöd Seunghyeont, te kapod meg az embereit. Ilyen bánásmód mellett, szerinted Kris mennyire fog a jövőben engedelmeskedni neked? Az első alkalommal lelép, vagy rosszabb, hátba szúr.

– Babusgassam az ellenséget?

Nem értettem apa logikáját, egy háborúban keménynek kellett lenni, ő túl sokat taktikázott. Mindegy, hogy mit tettem, Kris soha nem engedelmeskedne nekem, Taóról nem is beszélve. Nem véletlenül ők Seunghyeon bizalmasai, hűségesek hozzá, és minden romlottságában osztoznak vele. Kizártnak tartottam, hogy valaha behódolnának nekem.

– Neked Seunghyeon az ellenséged, nem az emberei.

– A kettő egy és ugyanaz.

– Tényleg? Donghan is tehet arról, hogy Amerikában él?

Ez nem volt szép apától, az öcsémet felhozni egy ilyen helyzetben. Természetesen Donghan nem tehetett arról, hogy elszakították tőlünk, az mind az anyja hibája volt – nem tudtam a saját anyámnak nevezni azt a nőt, aki olyan könnyen lemondott rólam. Donghan viszont nem Kris, és főleg nem Tao. A gengszterek világa teljesen más a normál átlagemberétől, apa csak összemossa a dolgokat, hogy befolyásoljon.

– Mindenki másért kerül be a szervezetbe, őket Seunghyeon találta meg, és nyilvánvalóan a saját képére formálta őket, de attól még az alaptermészetük nem olyan, mint az övé. Ezt kell megtalálnod, megértened, és elfogadnod ahhoz, hogy az oldaladra állítsd őket.

Nem akartam se elemezni, se megismerni azt a két idiótát, akik versenyt űztek abból, hogy az agyamra menjenek, és teljesen gyerekesen viselkedtek, nem lehetett komolyan venni őket. A nem létező kutyámat se bíztam volna rájuk, nemhogy a csapatom, vagy a saját életemet. Semmit nem ért a képességük, ha nem akarták kamatoztatni a javamra.

– Hassak Kris személyiségére? Fontos neki Baekhyun. Zsaroljam vele?

– Azt mondtam, hogy azonosítani, értelmezni, és elfogadni, nem kihasználni. Gondolkodj el rajta, miért olyan fontos neki Baekhyun!

Nem mertem már tovább ellenkezni apával, így inkább bólintottam egyet, és visszavonultam a szobámba. Mit érdekelt engem Baekhyun és Kris kapcsolata…! Kris csak egy eszköz volt arra, hogy Seunghyeon megtámadja a főhadiszállást, és végre leszámolhassak vele.

Kris:

Az a rohadék Donghae olyan erős volt, mint egy bika, de legalább nem kötött már az asztalhoz, és aludhattam a földön, összekuporodva, fázva, és fájdalmak között, de végre nem éreztem úgy, hogy lerohad a csuklóm.

Nagy robajra ébredtem, és amint nyitódott az ajtó, azonnal talpra ugrottam, hogy időben védekezni tudjak, de Tao látogatására számítottam a legkevésbé. Főleg úgy, hogy csúnyán megverték, és láthatóan nem mint megmentő, hanem mint cellatárs érkezett. Ráadásul iszonyatosan pipa volt rám.

– Idióta! – vágott állba, de már meg sem éreztem, Donghae után érzéketlen lettem minden arcot ért fájdalomra. Biztosan szörnyen nézhettem ki. – Minek akartad megmenteni Baekhyunt? Elárultad Seunghyeont! Elárultál engem! – üvöltött, ökölbe szorított kézzel, de nem ütött meg mégy egyszer.

– Én téged sosem árultalak el – keltem ki magamból védekezően. Taónak nem volt igaza. – Ez nem kettőnkről szól, vagy Baekhyunról, hanem Seunghyeon módszereiről. Túlzásba esik. Meg akarta öletni veled Baekhyun családját.

– Ez munka, Yi Fan! Szerinted hány embert öltem már meg?

– De nem érted? Ez nem véletlen.

Az elmúlt két napban rengeteget gondolkodtam az elmúlt hónapok eseményein, meg akartam érteni, mi vezetett el odáig, hogy tényleg elárultam a főnökömet egy olyan fiúért, akik különösképpen nem is szerettem, egyszerűen csak szimpatikus volt, és volt benne valamilyen megmagyarázhatatlan bájosság. Sosem voltam hűséges Seunghyeonhoz, egy pillanatra se, mert romlott, gonosz és aljas embernek gondoltam, de közben okosnak, ravasznak és sunyinak is. Ilyen ostoba módon nem hagytam volna hátra, főleg nem úgy, hogy Taót vele hagyom. Mégis így cselekedtem, mert az igazságérzetem nem hagyta volna, hogy a családja lemészárlása után Baekhyunt is megölesse, ráadásul Taóval, aki még ismeri is.

Seunghyeon ezt direkt így találta ki. Egyszerre iktatta volna ki Donghae emberét, lépett volna át egy határt, a családot nem bántjuk törvény megszegésével, és tesztelte volna le azt, hogy mennyire vagyunk hűek hozzá. Az utóbbi kettő sikerült is, Donghae nagyon begőzölt rá, és már nem csak én, de Tao is az ellenség székhelyén raboskodott.

– Tao, ki kell jutnunk innen valahogy.

– Seunghyeon biztosan kiment.

– Két napja itt vagyok…

– De te áruló vagy. Én nem.

Szerettem volna veszekedni vele, mert sértette az önérzetemet az a gúnyos hangsúly, ahogy az árulót kiejtette, mintha az kötne össze minket, hogy szeretjük-e Seunghyeont, vagy sem. Tao túlságosan kötődött hozzá, olyan dolgokat látott bele a kapcsolatukba, ami nem volt ott, Seunghyeon törődése sosem igaz érzelmekről szólt, csak érdekről. Tao nem látta ezt, ő úgy gondolt arra a férfira, mint egy bátyra, aki mellette állt, és egyengette az útján. Én átláttam rajta.

Mégsem tudtam megszólalni, mert robbanás rázta meg a kertet, és a ház felbolydult. A felmentő sereg megérkezett, csak az volt a kérdés, kiért. Taót nyugodtan elvihették, engem akár meg is ölhettek volna, hiszen már nem tartoztam hozzájuk. Nem tartoztam senkihez, egyedül maradtam, önmagamra hagyva.

Amikor megláttam az ismerős arcokat az ajtóban, velük mentem, hátha Seunghyeon ad egy esélyt rá, hogy Tao mellett maradhassak. Miatta csináltam úgyis az egész gengszteresdit, ráadásul nem bírtam volna megbocsátani magamnak soha, ha a saját bőröm mentéséért benne hagyom a szarban a legjobb barátomat.

A telek nyugati szárnyánál vártak ránk az autók, ott volt maga Seunghyeon is, aki szívélyesen ölelte magához Taót, mint megkerült, elveszett fiút, majd valamit a fülébe súgott, és beszállt az autóba. Tao falfehér ábrázattal fordult felém, és húzta fel a kakast a frissen kapott fegyverén. Tehát kivégzés lesz. És Tao csinálja – raktam össze a képet, és beletörődve, megbocsátóan és szeretettel néztem a barátom szemébe. Nem tehetett mást. „Ha nem te csinálod, megcsinálja más”, így szólt a varázsmondata, már túlságosan beleégett a tudatába. Talán tényleg így volt a legjobb. Így legalább gyors lesz.

Hallottam a dörrenést, majd az éles fájdalmat a testemben, és azonnal elsötétült minden. Vártam a fényt, a villanást, az angyalok énekét, de nem jött semmi, se anya, se nyugalom, se békesség. A halál után úgy tűnt, nincs semmi.

Tao:

Szerettem volna anyaghoz nyúlni, de Seunghyeon nem engedte. Azt mondta, férfiként viseljem a történteket, és legyen büszke arra, hogy a hűségem megtörhetetlen. A bűntudat úgy marcangolt, hogy abba majdnem beleőrültem, és minden este imádkoztam Yi Fan bocsánatáért. Amikor Seunghyeon a fülembe súgta, hogy öljem meg a társamat, remegni kezdett a kezem, pedig egy mesterlövésszel ez sosem fordulhat elő. Remegtem, a fegyvert olyan görcsösen szorítottam, hogy az már fájt, pedig millimétereken múlott minden. Ahogy teltek az órák, úgy lettem egyre bizonytalanabb abban, jól céloztam-e. Hittem, bíztam benne, majd már csak reméltem, hogy tökéletesen találtam célt, és Yi Fan nem halt meg, csak megsebesült. Nem voltam képes rá, hogy megöljem a legjobb barátomat, és ezért elárultam Seunghyeont. A megtörhetetlen hűségem csak látszat volt, akármit is tett, Yi Fan mindig is fontosabb volt nála.

El kellett tűnnünk, nem maradhattunk a vidéki villában, túlságosan feltűnő volt, és az ellenség tudott a helyzetéről. Olyan rejtekre kellett menni, ami titkos és biztonságos. Seunghyeon sokat pepecselt az irodában, nem értettem, a fontos iratokat miért nem menekítette ki már hamarabb, a pontossága és a precizitása csak kárunkra volt. Ilyen helyzetben annyira mindegynek éreztem, hogy a faliórája tíz óra tizenegyet, vagy tíz óra tizenkettőt mutat, de ő görcsös ragaszkodással csavargatta rajta a gombokat.

Seunghyeon autójába ültem be, én voltam a testőre, ha az úton ellenségbe botlanánk, bennem bízott a legjobban, nem volt szükségünk senki másra. A kecses, fekete luxusautó halkan siklott a betonúton, az erdőn keresztül vágunk át, a fákon már sárgultak és vörösödtek a levelek, október közepén gyönyörű festményszerűvé vált a természet. A csodás színek kavalkádja kissé megnyugtatott, vagy talán csak az autó illatosítója, és a nyugodt zene tette ezt, de egy pillanatra elfelejtettem, hogy menekülünk, és Kris nincs mellettem.

A telefoncsörgés élesen törte meg az idillt, Seunghyeon csak egy másodpercre emelte a füléhez, majd letette, és lassított a tempón. Amikor leparkoltunk, éreztem, hogy baj van.

Seunghyeon kiszállt, és amint nyúltam volna a biztonsági öv kapcsolójához, a biztonsági rendszer lezárt, az autó fogja lettem.

Ijedten pillantottam ki az ablakon, de a feketített üveg miatt a főnököm nem láthatta az arcomat, csak én az övét. A szemei sötéten csillogtak, az arca kifejezéstelen volt, talán sejtette, hogy nem tudtam megtenni. Amikor felhívott, és belemondta a telefonba, hogy áruló vagyok, nem lepődtem meg, hogy ezzel keresték korábban. Seunghyeon mindig mindent megtudott valahonnan.

– Az autóban bomba van. Meg fogsz halni – közölte hidegen.

– Seunghyeon… Hyung…Főnök… Mester – kerestem a megfelelő szavakat. Tudtam, hogy az utolsó szerette a legjobban, én a legkevésbé. Nekem ő hyung volt. – Sajnálom. Hibát vétettem. Megérdemlem a büntetést, de én vagyok a legjobb embered. Megvédelek.

– Miért tagadtad meg a parancsot? – kérdezte élesen, de kíváncsian.

– Yi Fan… Ő a legfontosabb nekem.

– De hiszen én vagyok a főnököd…

– Sajnálom.

Láttam a kezében a kocsi kulcsot, amikor az ujja a gombra simult, felkészültem rá, hogy darabokra robban a testem. Elfogadtam a halált, és arra gondoltam, Yi Fan talán éppen a főhadiszálláson lábadozik, a doki fejcsóválva nézi a sebét, és korholja, amiért nem akar nyugton maradni. Sajnáltam, hogy egyedül kell hagynom, a kemény külső mögött, az anyja halála óta iszonyatosan törékeny volt, támogatás kellett neki, biztonság és szeretet. Reméltem, az apja ezúttal egyben fogja tudni tartani, és mellette áll.

A csipogást azonban nem követte robbanás, csak az ajtó nyílt ki, Seunghyeon kiengedett. Értetlenül néztem rá, amikor kiszálltam, majd megütötte a fülemet a közeledő autók hangja. A kérdés csak az volt, a mi embereink jöttek, vagy az ellenség. Ez is hamar kiderült, amint tüzet nyitottak ránk.

Lassabban futottam, mint Seunghyeon, hogy fedezni tudjam, ő volt a főnököm, az élete többet ért az enyémnél, és jobban is céloztam nála. Csak rohantunk, elkövetve mindent, hogy messze jussunk, de az érkezők túlerőben voltak. Ropogtak a fegyverek, a levelek zörögtek a talpam alatt, cikk-cakkban kerülgettük a fákat, majd Seunghyeon egyszer csak elterült. Odaugrottam mellé, de olyan groteszk, olyan döbbenetes volt a tény, hogy ott látom a földön, mozdulatlanul, holtan, hogy nem ért semmit a lövésztehetségem. Donghae úgy tepert le a földre, mintha egy buldózer gázolt volna át rajtam, de nem is ellenkeztem sokat, gyászoltam, csendben, mélyen és szomorúan. Elvesztettem valakit, aki fontos volt.

Donghae:

Teljesen hihetetlen volt számomra, hogy Seunghyeon meghalt. Ironikus is, hogy évek hosszú áskálódása, körtáncai, és taktikázásai dacára végül egy egyszerű lövés teríti le, de az, hogy így, ilyen egyszerűen halt meg, némi hiányérzetet hagyott maga után. Nem mondta el, miért tette azt, amit tett, nem tudtuk meg, mit tervezett még, szinte ezzel a fatális halálával is csak bosszantani tudott.

Tao egy szót sem szólt, nem ellenkezett, amikor megkötöztem, ballagott utánam a gyengélkedőbe, és hangtalanuk tűrte, hogy a doki lefertőtlenítse a sebét. Yi Fan bekötözött karral feküdt az ágyán, fél szemmel sandított oldalra, úgy nézte aggódva a barátját. Nem piszkáltam őket, már nem voltunk ellenségek. Talonba kerültek, várták, hova fognak tartozni ezek után.

– Seunghyeonnak vége – közöltem a nagyfőnökkel a tényállást, és megálltam a széke előtt, összeérintett bokával, ez még a katonaiskolából maradt hátra, a felettes közelében megadott tiszteletteljes testtartás.

– Akkor már csak a takarítás maradt – csukott össze egy dossziét apa. – Seunghyeon emberei még gondot okozhatnak, össze kell gyűjteni őket, és megbizonyosodni róla, hogy visszailleszthetőek-e a szervezetbe, vagy kihullottak.

– Értesítem a szövetségeseinket.

– Kris és Tao a csapatod része lesz, amint felépülnek, megkapják az első feladatukat. Baekhyun testőrei lesznek.

Furcsálltam ezt a feladatot, hiszen Baekhyun ugyanolyan szervezeti tag volt, mint bárki, nem kellett volna testőröket adni köré, de aztán jobban átgondoltam, és megértettem apa tervét. Kris védte Baekhyunt, talán ő sem tudta miért, de ösztönösen tette, így a feladatot se tagadta volna meg daccból, Taó meg oda ment, ahová Kris-t küldtük. Az első feladatuk alatt nem okozhattak gondot, hozzászokhattak az új rendhez, és ha egy helyen voltak, a rájuk vadászó ellenség is irányíthatóvá vált. Seunghyeon embereinek nézőpontjából a legnagyobb áruló Kris és Tao volt, az egész ügy pedig Baekhyun miatt robbant ki, tehát rájuk vadásztak.

Baekhyunnal kapcsolatban pedig volt még egy hálátlan, de kötelező feladatom, közölni vele, mi történt a családjával. Központi, civil kórházban voltak, de a beépített embereink figyeltél őket, és aggasztó híreket hoztak. Baekhyun apja továbbra sem hagyhatta el az intenzívet, de már magánál volt, ami jó jel, hiszen ő szenvedett súlyosabb sérülést. A gondot az anyja jelentette, aki ahhoz képest, hogy csak egy karcolást kapott, megdöbbentően rossz állapotban lábadozott.

– Baekhyun, beszélnünk kell valamiről – hívtam félre a fiút, aki ijedt, nagy szemekkel nézett rám, megérezte, hogy komoly dologról van szó. – Seunghyeon emberei megtámadták a családodat, még aznap, amikor bevetésen voltál. Eddig nem volt alkalom rá, hogy elmondjam. Mindketten kórházba kerültek.

Baekhyun úgy reagált, ahogy sejtettem, azonnal oda akart menni, hogy velük legyen, de nem tehette. Ha odamegy, elvezeti hozzájuk az ellenséget, ezt meg kellett értetnem vele, bár nem ment könnyen. Végül Keyre bíztam az egészet, ő sokkal jobban értett a kommunikációhoz. Nekem csak azt tanították meg, hogyan hajtsam végre tökéletesen a feladatokat. Már a suliban is minding Eunhyuk volt az, aki beszélt helyettem.