Szivárványháló (4. évad): 9. fejezet: Ha nem te csinálod…

Baekhyun:

– Hogy én? De hát én titkár vagyok – reagáltam Donghae őrült ötletére.

Donghae azt akarta, hogy törjünk be Seunghyeon villájába, és hozzuk el tőle azokat az iratokat, amiket valószínűleg ellopott a főhadiszállásról. Csak azt nem értettem, hogyan jövök a képbe én.

– Key most jött rendbe, de annyira még nincs jól, hogy behatoljon egy ellenséges területre, és élve kijöjjön onnan. Ráadásul nem egyedül mész, lesznek veled fegyveresek, és neked csak az a dolgod, hogy gyorsan bejuss, megszerezd az iratokat, aztán elpucolj onnan – magyarázta.

Nem győzött meg. Hiába képzett ki rá, hogyan használjam a fegyvert, és mozogjak hangtalanul, attól még a személyiségemmel szöges ellentétben állt a gyilkolás, és bármilyen vérontás. A fegyveres alakulat azonban tutira nem kellehetett másra, mint arra, hogy lövöldözzön.

Legszívesebben nemet mondtam volna, de mindketten tudtuk, hogy nincs választásom, kaptam egy küldetést, amit el kell fogadnom. Donghae híján volt az embereknek, a segítőit lemorzsolták az elmúlt hónapokban, Key éppen, hogy tudott járni, tehát csak én maradtam arra a nemes feladatra, hogy meglopjam az egyik legveszélyesebb gengsztert a saját területén.

A villát egy hatalmas kert vette körül, ezer és ezer hellyel, ahol elrejtőzhet az ellenség, hogy lyukat fúrjon a koponyádba, tényleg nem értettem, hogyan gondolta Donghae, hogy fáklyás menet lesz.

– Én elvonom Seunghyeon figyelmét, a nagykutyáit is oda fogja vinni, a villában csak néhányan maradnak, olyanok, akikkel könnyen elbántok – magyarázta Donghae a telefonban.

– És egyáltalán milyen papírokat keresünk? Biztos van ott egy halom vacak.

– Vörös mappában van, és aranyliliomos vízjel van a papírokon. Profilok azokról, akik az elkövetkezendő küldetések megbízói, vagy védencei lesznek, Seunghyeon bizonyára ki akarja iktatni őket, aztán az egészet a főnökre kenni.

Nem hangzott jól, hihetetlen, hogy Seunghyeon képes volt elemelni őket a főnök irodájából, a megmozdulásai jól mutatták, milyen öntelt, és biztos a sikerében. Megértettem, hogy Donghae pont egy ilyen pillanatban akart ellenlépést tenni, csak azt nem tudtam elfogadni, hogy nekem szánja a fő szerepet benne. Nem voltam alkalmas arra, hogy gengszter legyek, nekem sokkal jobban feküdt az irodai munka.

Sötétben a telek még félelmetesebbnek tűnt, és remegett a pisztoly a kezemben, amikor lebuktunk a kőkerítés mögé. A férfi, akit Donghae a küldetés irányításával bízott meg, tapasztalt és kemény volt, de nem hiányzott belőle az emberség, határozottan megszorította a vállamat, és megnyugtatott, nekem biztosan nem esik bajom, ha rajta múlik. Amikor elindultam a fák takarásában, arra gondoltam, ha valaki észrevesz, a parancsnok úr tutira agyonlövi.

Fürge voltam, apró, és észrevétlen, de még így is kiszúrtak minket, és ellenséges feketeruhás alakok özönlöttek ki a házból, hogy megvédjék a területüket. Én a bokor mögött rejtőzködtem, és kihasználtam a fejetlenséget arra, hogy besurranjak az alsó szintre. Hiába tanulmányoztam a tervrajzot korábban, a házba lépve minden kiment a fejemből, és teljesen vakon bolyongtam a hatalmas épületben. Donghae azt mondta, legyek gyors, de ha kapkodtam, azzal senkinek nem segítettem, és koránt sem volt biztos, hogy Seunghyeon az irodájába tette az iratokat.

Hálóról-hálóra jártam, mintha szellem lennék, közben odakint ropogtak a fegyverek, és emberek haltak meg. Teljesen szürreális volt az egész, fel sem fogtam, hogy halálos veszélyben vagyok, csak hajtott előre a parancs, meg kell találni az iratokat. Mindegy, hogy hány ember életébe kerül, ha Seunghyeon terve sikerült, ennél többen haltam meg, olyanok is, akiknek semmi köze Seunghyeon és Lee úr konfliktusához.

Az irodában nem égett a lámpa, de a hatalmas ablakok így se kedveztek nekem, így a bútorok vonalán próbáltam meg haladni, hogyha valaki odakintről belesne, időben takarásba tudjak bújni. A telefonom kijelzőjének fényét használtam lámpaként, és megpróbáltam nagyon precízen keresni. Ha mindent feltúrtam, hamarabb jöttek rá, hogy mit kerestünk, így viszont időt nyerhettünk azzal, ha kételyek között hagytuk az ellenfelet.

Az iratokat a sötétbarnaszínű íróasztal fiókjába rejtette Seunghyeon, amit könnyen felfeszítettem, Donghae megtanította, hogyan csinálják ezt a hivatásos rosszfiúk. Seunghyeon annyira önelégült volt, hogy még csak széfbe sem tette a tervét, ott hevertek a postit cetlik és különleges golyóstollak között.

Nem szabadott volna nagyon belenéznem, de ellenőriznem kellett, valóban profilokat rejt-e a mappa, és jeges veríték folyt végig a hátamon, amikor egy ismerős arcba botlottam. Az apám nézett szigorúan farkasszemet velem a papírról, rajta az adataival, lakcímével, telefonszámával, és rengeteg olyan dologgal, amit nem is szabadott volna tudniuk róla. A profilkészítők talán még azt is tudták, hány cukorral issza a kávéját.

Egy gyors mozdulattal visszacsúsztattam a papírokat a mappába, és a pólóm alá rejtettem a zsákmányomat, de éppen, hogy csak ráhúztam az anyagot, és megéreztem, hogy egy kemény, hűvös tárgy nyomódik a tarkómhoz. Valaki fegyvert tartott rám.

Vártam, hogy elsüljön, a támadóm golyót repítsen az agyvelőmbe, de nem történt ilyesmi, csak egy kéz benyúlt a ruhám alá, és kitépte onnan a papírtömböt. Az alkalmat kihasználva, hogy talán megtört a figyelme, felkaptam egy tollat az asztalról, készen arra, hogy a megpördülés után kiszúrom vele a szemét, vagy feldugom az orrába, de egy erős mozdulattal hátracsavarta a kezemet támadás közben, és a testével az asztalnak szorított. Ahogy a fegyver ezúttal a homlokomhoz nyomódott, megértettem, mekkora bajba vagyok. A kakas kattant, a fegyvert már csak egy fordulat választotta el a gyilkolástól, de a támadóm előbb látni akarta az arcomat. Nem értettem, miért, a hullámon is megnézhette volna. Ahogy viszont előrébb hajolt a holdfény megcsillant az arcán, és nem hittem el, hogy ki állt előttem.

– Kris? – csúszott ki az ajkamon, és egy világ tőrt össze bennem.

Szóval ezért keresi két hete a társaságomat? Csak meg akart figyelni? Nem is én érdekeltem…

Kris:

Nem hittem el, hogy ki állt előttem. Habár az illata ismerős volt, nem gondoltam volna, hogy tényleg ő az. Baekhyun olyan hatalmas, és olyan csalódott tekintettel nézett rám, hogy bűntudatom támadt. Nem azért kavartam vele, hogy kihasználjam. Jó, nem csak azért.

Ne tagadjuk, jó volt vele szexelni, de Baekhyun nem csak egy test volt. Például, miután hozzászokott ahhoz, hogy milyen intenzitású velem ágyba bújni, képes volt ébren maradni, és elkezdett beszélni hozzám. Először idegesített, mert sose dumáltam a partnereimmel, de Baekhyun csak mondta és mondta a meséjét, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy érdekel, miről hablatyol. Eleinte csak dugtunk, aztán volt olyan, hogy megnéztünk egy filmet, vagy főzött nekem valamit, és bár mindig az ágyban kötöttünk ki, egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy nem a szex, hanem a beszélgetések miatt megyek át hozzá. Fura volt. Nem tudtam hová tenni.

Seunghyeon irodájában, ruhája alatt a bizonyítékkal, hogy nem csak meglopni akart, de bizonyosan Donghae embere, azzal a csalódott, világfájdalmás szemével olyan ambivalens érzéseket keltett bennem, hogy képtelen lettem volna lelőni. Egyszerre vágtam volna fejbe, amiért pont az ellenségünk emberének kell lennie, és húztam volna magamhoz, hogy nehogy elsírja magát. Tudtam, hogy mire gondol: arra, hogy kihasználtam és játszottam vele. Tényleg tudni akartam, kihez tartozik, és bevallom, kutakodtam is a cuccai között, de nem csak kihasználtam. Nem csak…

Amikor kivágódott az ajtó, döntenem kellett, halálra ítélem-e Baekhyunt, vagy megtartom még egy kis ideig, amíg el nem döntöm, mi lenne a helyes megoldás. Az utóbbi mellett döntöttem, és a fegyvert, a háta mögé rejtve ráhajoltam a csapdába esett kölyökkutya szájára. Először elhúzódott, aztán megértette, mi a célom, és még a szemét is lehunyta csók közben. Cuki…

– Ember, ne most kurvázz már! Donghae emberei megtámadtak. Dobd be a ribit a fürdőbe, majd visszajössz érte!

Úgy tettem, ahogy mondta, kirángattam Baekhyunt az irodából, szorosan magamhoz húzva, hogy ne látszódjon se az arca, se az, hogy ő egyébként nem csaj, és belöktem a hálószobámba. Ráparancsoltam, hogy maradjon ott, el ne mozduljon onnan, mert odakint könnyen szitává lövik a fejét. Reméltem, lesz annyi esze, hogy megbízzon bennem. A villában én voltam az egyetlen, aki meg akarta kímélni az életét, még úgy is, ha kiderült, kihez tartozik.

Nem tudom, Donghae honnan vette, hogy nem őrizzük a házat, Seunghyeon ennél sokkal fifikásabb volt. Okosan a saját védelmét gyengítette meg, és azokat a pontokat, amiket Donghae gyengének találhatott, megerősítette. Az embereit könnyűszerrel vérbe fojtottuk, még Tao zsenialitása sem hiányzott, két sebesülttel megúsztuk az egészet, ők – Baekhyunon kívül – mind egy szálig megsemmisültek.

– Seunghyeon nemsokára megérkezik, tuti beszélni akar veled, úgyhogy gyorsan húzd meg a csajt – ajánlotta a hívatlan vendégünk, és kiment azonosítani a hullákat.

Úton a háló felé, átfutottam a papírokat, és megdöbbenve ismertem rá Baekhyun apjára. Nem gondoltam volna, hogy az Arany Liliom segítségét kérte az üzlete felfuttatásához. Először talán csak egy kis anyagi segítség kellett neki, aztán ez szépen begyűrűzte, ahogy az adósságoknál lenni szokott, és végül eladta a lelkét az ördögnek. Kíváncsi lettem volna, ő küldte-e a szervezetbe a fiát, vagy Baekhyun önként vállalta, hogy az adósság elengedésért cserébe felajánlja a szolgálatait. Pedig voltak olyan egyéb szolgáltatások, amikért nyugodtan pénzt kérhetett volna, nem is keveset, imádtam elmerülni a szájában…

Arra számítottam, hogy Baekhyunt úgy találom, ahogy hagytam, minden idegszálát megfeszítve fog arra várni, hogy visszatérjek, és döntsek a sorsa felöl, ehelyett az ágyban ült, teste körült a takaróval, felhúzott lábakkal, és nagyon aprónak tűnt. Ha azt akarta elérni, hogy megessen rajta a szívem, jó úton járt.

– Meg akarsz ölni? – kérdezte szomorúan.

– Nem terveztem. Jelenleg.

Nem tudom miért, de Baekhyun likvidálása egyszerűen hibának tűnt. Egyébként sem szerettem öldökölni, ha lehetett távol tartotta magam tőle, főleg, ha ilyen kényes, személyes ügy volt. Tao más volt. Ha ő parancsot kapott valamire, akkor azt teljesítette, akkor is, ha nem értett vele egyet. Ezt Seunghyeon visszavonhatatlanul belé nevelte.

Ha viszont nem öltem meg Baekhyunt, valahogy ki kellett juttatnom anélkül, hogy azért később megüssem a bokámat. A támadás miatt biztosan nem lehetett elhagyni a villát, de hajnalban mindig feloldották a zárakat, és akkor elhajthattam vele a városba.

Fogalmam sem volt, mit tegyek, Seunghyeon biztosan kinyírt volna, ha megtudja, hogy futni hagytam Donghae egyik emberét, csak azért, mert ismerem, szánom, és talán kedvelem egy kicsit. Teljesen megőrültem.

– Kris, Seunghyeon tényleg meg akarja ölni azokat, akik a papírokon vannak?

– Honnan veszed ezt a baromságot? Miért akarná? – kérdeztem, teljesen őszintén. Seunghyeon azt mondta, azért kellenek neki a papírok, hogy a nagyfőnök legbefolyásosabb szövetségeseit maga mellé állítsa. Nem volt szó semmilyen leszámolásról. Értelmetlen lett volna.

– Az apám… Az apám ott van azokon a papírokon. Ha baja lesz… Ha baja lesz, az az én hibám is.

Olyan élesen ugrott be a régi házunk konyhája, mintha egy pillanatra ott lettem volna, és megpróbáltam nagyon gyorsan kiűzni ezt a fejemből. Nem, Baekhyun nem járhatott úgy, mint én. Az apám rossz emberekkel üzletelt, és az anyám halt meg helyette. A történelem nem ismételhette önmagát.

El kell szívnom egy cigit!

Jó lett volna kimenni a kertbe, de a zár miatt csak a folyosóig jutottam, és remegő kézzel halásztam elő a dohányt a zsebemből. Meg kellett nyugodnom. Ha segíteni akartam Baekhyunnak, nem szabadott kizökkennem. El kellett űznöm a szorító érzést a mellkasomból, és a feladatra koncentrálni.

Az élet viszont nem akarta, hogy megnyugodjak, elég volt csak egy pillantást vetnem az érkező Taóra, és tudtam, hogy baj van. Újra nekem kellett erősnek lennem ahhoz, hogy ő ne törjön össze.

Nem szóltam semmit, csak elnyomtam a cigit, és hagytam, hogy Tao szinte az egész testsúlyával nekem dőljön. Erősen fogtam a derekát, és vártam, hogy elsírja magát. A rezignáltság idején olyan mély csend és sötétség ül az emberen, amit egy kívülálló sosem tud elképzelni. Idő kell, hogy újra megtanulj érezni, és hagyd, hogy a fájdalom kitörjön belőled. Sokáig álltunk ott, mire Tao teste végre megremegett. Gyengéden csitítottam, simogattam a hátát, a haját, a tarkóját, aztán lecsúsztam vele a fal mentén, és megkínáltam egy cigivel. Ki kellett várni, amíg az első szavak megszületnek.

– Kaptam ma egy küldetést – kezdte, és mélyet szívott a szálból. – Csak név, cím, és ítélet. Ahogy lenni szokott. – Újabb szívás. – A fickó volt a célpont, a felesége ott feküdt mellette az ágyban. – Minden mondatot egy követte. Tao próbálta megfogalmazni, amit átélt. – A nő kelt hamarabb. Vállon lőttem, a férfit mellkason. Maradt öt percük búcsúzkodni. Nem maradtam, hogy megvárjam.

– És mi a baj? – tettem fel a kegyetlen kérdést. Amit addig Tao elmesélt, semmiben sem különbözött a szokásos megbízásaitól. A nőt nem ölte meg, csak megsebesítette. Valami másnak kellett lennie a háttérben.

– A nappaliban ránéztem a kandalló fölötti képekre. Tudom, hogy hiba volt, de csak egy másodpercig tartott. Elég volt, hogy felismerjem a srácot. Kihívtam a mentőket.

Az első gondolatom az volt, hogy Seunghyeon ki fogja nyírni Taót, ha megtudja, hogy segítséget hívott. Nem ez volt a feladata. A feladata a gyilkolás, könyörtelenül, pontosan, és érzéketlenül. Ha a fickó megmenekül, akkor az terhelő bizonyíték lehet ellene a nagyfőnöknél. A halálával soha senki meg nem mondta volna, hogy a mi kezünk volt benne, így viszont láthatott valamit. Mindegy, hogy mit, Tao nagyon felismerhető, és azonosítható, ráadásul még a hangját is rögzíthette a telefon. Hatalmas hibát követett el.

– De ki a franc volt az? Kit ismertél meg?

– Baekhyunt.

Ne… – nyeltem egy nagyot, és azonnal levert a víz. Tao azt mondta, csak vállon lőtte az anyját, és ő profi, képes úgy célozni, hogy csak felületi sérülést szenvedjen valaki. Nem volt veszélyben az élete. Nincs veszélyben az élete. Baekhyun anyja nem fog meghalni. Fogalmam sem volt, miért akasztott ez ki ennyire. Nem ez lett volna az első eset, hogy Tao megöl egy anyát, akármelyik célpontnak lehettek gyerekei, ezek nem ránk tartoztak. Ez most mégis más volt. Hiszen Baekhyunt ismertem, talán még a szüleit is láttam egyszer-kétszer a suliban. Az anyja vékony, és meleg tekintetű. Ha felidéztem magam előtt a kosárpálya lelátóját, csak a saját anyám arcát láttam tisztán a tömegben.

Be kéne állnom…

– Na, végre megvagytok! – dörrent ránk Seunghyeon, és gyorsan végignézett a szánalmas kupaktanácsunkon. – Mi a francot műveltek? Tao! Miért nem jelentettél még? Minden rendben volt?

– Persze, éppen azt mesélte le, hogy mi volt. Kicsit kifáradt – vettem át a szót, Tao nehezen hazudott Seunghyeonnak, valamilyen beteges módon kötődött hozzá, még akkor is, ha Seunghyeon csak kihasználta, és irányította.

– Szuper. Akkor a következő célpont a fiúk. Donghae megkeserüli, hogy szarakodott velem.

Bassza meg! – szitkozódtam, és tudtam, Tao nem fog mérlegelni, megteszi, amit kértek tőle. „Mert ha nem te csinálom, megcsinálja más.” Ezzel nyugtatta őt Seunghyeon, és ezzel érte el, hogy Tao érzelemmentes géppé váljon, ha küldetésre megy.

– Tao, én akarom megcsinálni – mondtam, amikor Seunghyeon távozott.

– De te kavartál vele.

– Éppen ezért. Én akarom csinálni.

Hatalmas hülyeségre készültem, mert már nem csak arról volt szó, hogy megszöktetek egy ellenséget, de megtagadom a parancsot, kijátszom a barátomat, és fogalmam sincs, miért csinálom ezt. Beszélni akartam az apámmal, de féltem, hogy Seunghyeon lehallgatja a telefonomat, az idő pedig szorított. El kellett rejtenem Baekhyunt, és kicsempészni pirkadatkor.

– Alszunk együtt? – kérdezte Tao reménykedve. Ezt most muszáj volt visszautasítanom.

– Bocsi, de már foglalt az ágyam.

– Oh, bocsi – szontyolodott el. Úgy sajnáltam, szüksége lett volna rá, hogy valaki mellette legyen. Talán a gondolatolvasó UFO macskája tudott pótolni egy éjszakára. – Akkor alszok Cukival.

– Jó ötlet.

Tao mindenhová magával cipelte azt a szőrgolyót, és engem kirázott a hideg a macskától. Full félelmetes volt, ahogy vizslatott az emberi intelligenciát tükröző szemével, és biztos voltam benne, hogy az a macska valójában egy álcázott UFO. Tao azt mondja, csak be voltam állva, de én tudom, hogy annyira nem, hogy ilyet beflash-seljek. Az a macska tutira képes teleportálni. Állt egy helyen, aztán pislogtam egyet, és közelebb jött, majd még közelebb, és még közelebb, és fullra beszartam tőle. Szóval Cuki akkor is UFO, ha Tao nem hiszi el.

– Figyelj, Baek… – kezdtem, de nagyon gyorsan elhallgattam, amikor megláttam Seunghyeont a szobában. Baekhyun nem volt sehol, de a fürdőszobában csobogott a víz. Nagyon reméltem, hogy nem futottak össze.

– Beküldtem a látogatódat a fürdőbe.

– Beküldted? – kérdeztem, és próbáltam úgy helyezkedni, ha lőni kell, gyorsan elő tudjam húzni a fegyveremet.

– Ráparancsoltam, hogy engedje meg a vizet, és meg ne mozduljon addig, amíg érte nem mész, különben az ajtón keresztül lövöm agyon.

Nem tudtam olvasni Seunghyeon arcából, ugyanolyan rókaképe volt, mint mindig, ravasz, gonosz és megkent. Taszító egy alak, aki gonoszabb, mint az ördög, és a saját anyját is eladná, hogy hatalomhoz jusson. Egy cseppet sem kedveltem.

– Nem értem én ezt a ti ferde hajlamotokat. A nők a lábad előtt hevernek, minek kezdesz egy ilyen kisfiúval?

– Furcsa az ízlésem.

– Nekem meg a humorérzékem, és már egyszer mondtam, hogy ne ide hozd fel az alkalmi partnereidet, mert ez egy főhadiszállás. Ha még egyszer előfordul, először a szeretődet lövöm le, és ha nem tanulsz belőle, te következel.

Az volt a durva, hogy Seunghyeon engem is simán lepuffantott volna, ha valamit nem a kedve szerint teszek, nála a valóságban nem léteztek olyanok, mint barát, szövetséges, bizalmas. Egyedül önmagát szerette, és mindent feláldozott volna azért, hogy a főnök székébe üljön. A bosszúvágya megrészegítette, és éppen ez volt a legnagyobb gyengesége.

– Tao mostanában szarul néz ki. Mit tol?

– Nalcit.

– Akkor szoktasd le róla! Nemsokára terítünk egy új keverésű füvet, szívja inkább azt.

A Nalcit egy ásványról kapta a nevét, az Analcimról, ami egy fehéres csillogású kristály. A drog annyira kiüt, hogy nekem egy fél nap kimaradt tőle, és utána nem is mertem használni még egyszer. Tao is csak akkor szokta, amikor egy huzamba kap bérgyilkos melókat, vagy kiiktatás helyett leszámolást. A rémálmai annyira kínozzák, hogy muszáj valamivel elnyomnia, Seunghyeon nem engedi dokihoz, mert a szervezet pszichológusa erősen kötődik a nagyfőnökhöz. Pedig Taónak szüksége lenne egy szakember segítségére, én is jártam az Arany Liliom dokijához, amikor bekerültem, és azóta egyszer sem estem vissza. A füvezés néha-napján belefért, legalábbis, nélküle nehezen tudtam volna csinálni ezt a munkát. Apa persze már arra is harapott, úgyhogy csak nagyon okosan és ügyesen rosszalkodhattam.

Miután Seunghyeon távozott, és úgy tűnt, nem ismerte fel Baekhyunt, bekopogtam a rabhoz, és résnyire nyitva az ajtót beszóltam, hogy fürödjön le nyugodtan, aztán aludjunk, mert reggel korán kelünk. Amíg megtisztálkodott, elszívtam egy cigit, és megterveztem a menekülő útvonalat. Egyszerű, céges kocsival kellett menni, ami elég gyors ahhoz, hogy meglógjak, de nem túl feltűnő. Baekhyun elég kicsi ahhoz, hogy amikor a kapuban igazoltatnak, elbújjon hátul, senkinek nem fog feltűnni, hogy ott van.

Baekhyunra hatalmas volt a köntösöm, mintha egy kisgyerek felvette volna az apja ruháját, irtózatosan aranyosnak találtam benne. Amikor pedig befeküdtünk az ágyba, és mellém kuporodott, eszembe jutott Tao félelmetes macskája. Viharnál a macska annyira félt a dörgésektől, hogy muszáj volt a gazdája mellett aludnia, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy csak a bajsza ér hozzá Tao bőréhez. Baekhyun is pontosan ezt csinálta, csak a homloka súrolta a ruhám ujját, de elég volt ahhoz, hogy megnyugtassa.

Reggel arra ébredtem, hogy valami nyomja a mellkasomat, és amikor odanyúltam, hogy megérintsem, selymes, puha tincsekbe túrtak az ujjaim. Az éjszaka folyamán Baekhyun befészkelte magát a karomba, és én ezt valószínűleg engedtem.

– Ébredj, indulunk!

Minden simán ment, kijutottunk a kapun, elhagytuk a telket, már láttam a városhatár körvonalait, amikor a mellékútról, a fák és bokrok takarását kihasználva autók gurultak az utamba. Pontosan olyan autók, mint amiben mi is ültünk. Le tudtam volna rázni őket, ha visszafordulunk, de éppen visszafelé nem akartam menni, úgyhogy inkább elővettem a fegyveremet, hogy vállaljam a tűzpárbaj lehetőségét.

– Várj, Kris! – jelent meg Baekhyun feje a visszapillantó tükörben, egy másodperccel az előtt, hogy kinyílt volna az egyik autó ajtaja.

Donghae szállt ki a vezetőülésből, és egy szál fegyverrel, nyugodtan közelítette meg az autót, nem félve attól, hogy vagy őt, vagy Baekhyunt lelövöm. Vagy nagyon bízott abban, hogy megrettentem a túlerőtől, vagy egyszerűen csak blöffölt.

– Ugye nem fogod lelőni? – kérdezte Baekhyun ijedten.

– Nem – válaszoltam, és lenyomtam az ablaknyitó gombot. Értelmetlen lett volna megölnöm Donghae-t, az emberei azonnal kivégeztek volna, a telekre érve pedig Seunghyeon belez ki, amiért átvágtam. Két tűz közé szorulva a lehető leglogikusabb döntést hoztam. – Hello, Donghae. Mit szólnál, ha megadnám magam?

– Örömmel foglak fogva tartani.

Egyben bíztam csak, Seunghyeon elhiszi, hogy tényleg elkaptak, és nem Taót küldi a kiszabadításomra. Ha e kettő közül valamelyik nem teljesül, még nagyobb szarban leszek.