Szivárványháló (4. évad): 11. fejezet: A kínai-kombo

Baekhyun:

Marcangolt a bűntudat, amiért nem látogattam meg a szüleimet a kórházban. Egy jó fiú nem tesz ilyet azokkal, akiknek mindent köszönhet. Aggódtam értük, de Donghae nem eresztett, először a főhadiszállás lett a börtönöm, aztán a saját lakásom. Nem mehettem sehová, Minseoknak azt hazudtam, vírusos megbetegedésem van, és az ágyat nyomom, a szüleimmel még telefonon sem beszélhettem, hátha meghackkelték a készülékemet. Igazán elkellett volna a szervezetnek egy jó informatikus.

A tonnányi új szabály közül, amit be kellett tartanom, az volt az egyik, hogy nem nyithattam ajtót senkinek, csak Donghae-nak, neki is akkor, ha előtte kódolt üzenetet írt. Hihetetlenül körülményesen jártak el, állítólag az én védelmem érdekében, bár azt nem értettem, miért lettem hirtelen ilyen fontos személy.

Az sms megjött, így ajtót nyitottam a kopogásra, és tátott szájjal néztem, ahogy Kris, Tao és Donghae három hatalmas bőrönddel becuccol a nappalimba. Kris-el nem volt semmi bajom, neki az ágyamat is szívesen felajánlottam, Donghae közelségében folyton úgy éreztem magam, mintha érettségiznék, Taóval meg egészen konkrétan nem tudtam mit kezdeni. Még mindig nem fogtam fel, hogy ő volt Seunghyeon fegyvere, az a fiú, aki a suliban mindig veszélyesnek tűnt, de legutóbb Minseokkal karöltve karaoke-zott, nem is olyan rosszul. Teljesen ambivalens érzéseim voltak vele szemben, egyszerre féltem tőle, és csodálkoztam rá a kettősségére.

– Kris-ék lesznek a testőreid. Ez egy küldetés – informált Donghae, és leült a karosszékembe. – Én felügyelem a munkájukat.

Próbáltam jó házigazda lenni, de az első órában kifogytam az érdekességből, és rájuk hagytam a dolgot, csináljanak, amit akarnak. Ha együtt kellett élnünk, akkor az volt a legjobb, ha otthon érzik magukat. Az pedig csak úgy lehetséges, ha nem liheg a nyakukon egy idegen. Kris és Tao összeszokott páros volt, Donghae nem zavart senkit, mintha egy berendezési tárgy lenne, úgyhogy bementem a szobámba, és a cég iratait olvasgattam. Mivel apa kiesett a körforgásból a sérülése miatt, a helyettesének kellett vinnie az ügyet. Apa biztosan csalódottan gondolt rám. Ha azt csináltam volna, amit kér, üzletet tanulok, akkor az ilyen esetekben egy Byun irányíthatott volna, de én makacsul a saját utamat akartam járni.

Kopogás zavarta meg az elmélkedésemet. Felültem, miközben kiszóltam a kint várakozónak, jöjjön csak be nyugodtan. Kris egy csésze teával, és az egyik farkasos könyvemmel jött be, zavart tekintettel. A forró italt az éjjeliszekrényre tette, és leült mellém az ágyra.

– Tao és Donghae elkezdtek csipkelődni, nem lehet tőlük olvasni. Nem baj, ha itt folytatom?

– Dehogy is! – feleltem egy kissé talán túl boldogan, majd elkuncogtam Kris spontaneitásán. – Tudod, az a második rész.

Ezen mindketten jót derültünk, majd korrigáltam a problémát, és odaadtam neki az első kötetet. Nem tudom, mi alapján kapta le a polcról, de az egyik kedvencem volt. Nagyon reméltem, hogy neki is tetszik.

Félszemmel Krist figyeltem, jól állt neki az olvasás, komoly és megfontolt arcot vágott közben, egészen elfeledkeztem a cégről, és a problémákról. Minden vonását annyira megkapónak találtam. A vastag szemöldökét, a kerek, barna szemeit, az arcának férfias vonalait, a vékony orrát, a vastag száját, a jellegzetesen álló állkapcsát. Mindig úgy tűnt, mintha kissé összeszorítaná a fogait, és emiatt az állkapcsa előrébb állna, de ez bizonyára csak a fogainak elrendezése okozta. Egy farkasnak sok éles, egészséges foga van.

– Baekhyun… – morgott Kris játékosan, és az arca elé emelte a könyvet. – Látom, hogy nézel.

– Bocsi, csak elgondolkodtam – hazudtam, és visszafordultam a laptophoz.

Jól megvoltunk kettecskén, el is feledkeztem róla, hogy még két másik személy is tartózkodik a lakásban, de a vacsoránál tettek róla, hogy a figyelem központjában legyenek. Hihetetlen, hogy milyen apróságokon össze tudtak kapni, Tao folyamatosan piszkálta Donghae-t, aki nem tűrte a tiszteletlenséget, és ebből néha vicces, de sokszor inkább kínos szituációk kerekedtek.

– Ez egy küldetés. Nem kellene ilyen szétszórtnak lenned – szidta meg Donghae, amikor Tao nem találta a telefonját.

Szerettem volna Kris-el tölteni az éjszakát, nem szexelni, csak együtt aludni, odabújni hozzá, biztonságot keresni a karjai között, de nem mertem megkérdezni. Biztosan cikinek érezte volna, ráadásul Donghae világossá tette, hogy ez egy küldetés, nem pedig pizsiparti, úgyhogy én is ehhez tartottam magam.

Befeküdtem az ágyba, a nyakamig húztam a takarót, és azon gondolkodtam, miért érzem magam veszélyben, amikor három ilyen kaliberű gengszter vigyáz rám. Egyszerűen rossz érzésem volt, minden neszre felkaptam a fejem, és legszívesebben hatvan lakattal zártam volna be az ajtómat. Seunghyeon emberei veszélyt jelenthetnek rám, ezt mondta Donghae, és így, a sötétben, egyedül a szobámban nagyon valósnak éreztem ezt a fenyegetést.

Egy körül adtam fel a forgolódást, és lámpát kapcsoltam, de nem tudtam a szövegre koncentrálni, úgyhogy anélkül tettem félre a könyvemet, hogy akár egy sort is haladtam volna benne. Idegesítő volt, hogy nem tudok megnyugodni, pedig biztonságban vagyok.

Kimentem a konyhába egy pohár tejért, hátha az megnyugtat, és az égnek állt minden szőrszálam, amikor megpillantottam a szembe szomszéd ablakát. Az egész testem remegni kezdett, és az agyam azt követelte, azonnal vessem be magam egy szűk, kicsi helyre, de erőt vettem magamon, és természetességet kényszerítettem a tagjaimra. Kinyitottam a hűtő ajtaját, kivettem a tejet, kiöntöttem egy pohárba, majd visszatettem a dobozt, és becsuktam az ajtót. Mindent nagyon pontosan és feszesen tettem, majd visszamentem a szobámba, de az ajtót nem csuktam be.

Vártam két percet, majd a poharat félre téve hasra vetettem magam, és négykézláb másztam ki a nappaliba. Fogalmam sem volt róla, mi az a terület, ahol haladhatok, de bíztam benne, hogy takarásban vagyok.

Kris mellé érve először a ruháját kezdtem el rángatni, majd megböktem az oldalát, amitől akkorát ugrott, hogy majdnem leverte egyet a karjával.

– Baekhyun, mi az istent keresel a földön? – kérdezte visszafojtott hangon.

– Valami nem stimmel. Nézd azt az alakot szemben! Olyan, mintha ide bámulna be.

– Tao – csak ennyit mondott Kris, amitől a barátja azonnal éber állapotba került, és már a kezében is volt a fegyver. Lehet, hogy a telefonját elkeverte, de a pisztolya szinte hozzánőtt.

Kris és Tao az ablak két oldaláról figyelték a gyanúsítottat, és még arra is volt lélekjelenlétük, hogy viccelődjenek.

– Donghae lemerült. Fel kellene tenni töltőre, mert így nem lesz hasznunkra – bökött a fejével a vezető irányába Kris, mire őt is magához térítettem az előző technikával.

– Jelentést kérek! – tőrt ki belőle, mintha ez lett volna az első szava kisgyerekként. – Mi történt? – nyúlt ő is a fegyveréért.

– A szembe szomszéd gyanúsan viselkedik. Ég mögötte a villany, és erre néz. Kevergeti a kávéját – informálta Tao.

– Ez nagyon menő. Most én is kiállnék ide egy gőzölgő kávéval, megkevergetném, és intenék egyet az emberünknek – merengett el Kris, még a száját is megnyalta, mintha máris érezné a koffein keserű ízét a nyelvén.

– Ti tényleg így szoktatok viselkedni egy bevetésen? Hogy nem haltatok még meg? – csóválta meg a fejét Donghae, és felém fordult. – Baekhyun, mit tudsz róluk?

Nem sokat tudtam a szembe szomszédról, mivel külön tömbben laktunk, ezért is láttuk egymás ablakát, de abban biztos voltam, hogy egy öreg néni szokta a virágokat locsolni, és néha a férje szereli a nyílászárót. Az tuti, hogy egy ilyen magas, nyúlánk alakot, mint az, aki a kávéját kavargatta, még sosem láttam ott.

– Oda kellene küldeni valakit – javasolta Kris.

– Már intézem – pötyögött Donghae a mobiljába.

Majdnem azzal egy időben, hogy lenyomta a küldést, felsikított a csengő. Egy ütemet kihagyott a szívem, és azonnal az ajtó felé kaptam a fejem. Mégis ki akarna látogatóba jönni éjjeli egykor? Csak is csapda lehetett.

– Tao, maradj az ablaknál, Kris, biztosítsd Baekhyunk védelmét. Én odamegyek az ajtóhoz.

Fel sem eszméltem, de Kris már a karomat fogta, és a konyhapultnak támasztott. Kicsit lehajolt, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni, és olyan lassan, és érthetően beszélt hozzám, mintha egy kisgyerek lennék, akivel most kell közölnie a közlekedés szabályokat.

– Bújj el a szekrényben! Ne gyere ki, akárki is kér meg rá! Lehet, hogy csapda.

Kinyitottam a szekrényt, ami nagyon szűk volt, ki kellett venni a kenyérpirítót, hogy beférjek, de sikerült becsomagolnom magam, és Kris rám húzta az ajtaját. Félelmetes volt a sötétben gubbasztani, fájt mindenem, de nem mertem megmozdítani a kis lábujjamat se, nehogy zajt csapjak. Csak a fülemre hagyatkozhattam.

– Meghoztam a pizzát. Byun Jinhyun nevére – harsogta egy ismeretlen férfihang az apám nevét, majd kivágódott az ajtó, és dulakodás kezdődött.

Egy láb belerúgott a szekrénybe, amiben lapultam, mintha figyelmeztetne, nehogy kijöjjek, de az első dörrenést követően még levegőt venni is elfelejtettem. Nem tudtam meghatározni, hányan lehetnek a támadók, nekem több száznak tűntek, és a lakásomat egy bűntény helyszínévé változtatták.

– Mocsok kínaiak – üvöltötte valaki, majd szinte azonnal felordított, és összetörte az egyik székemet.

– Rasszista köcsög – jött a válasz Taótól, majd egy lövés. – Így baszakodj a kínai kombóval.

 Miután elhalkult a csatazaj, Kris bekopogott a szekrénybe, hogy kijöhetek. Meg sem mozdultam. Azt mondta, semmiképpen ne jöjjek ki onnan, még akkor se, ha ők mondják. Csak azt nem beszéltük meg, hogy akkor mégis mi lesz a jel. Eléggé idegőrlő dolog rejtőzködni.

– Baekhyun, bármikor visszajöhetnek. Védett helyre kell mennünk – nyitotta ki Kris, és a telefonnal az arcára világított, hogy lássam a szemét. Teljesen őszinte volt.

Segített kimászni, majd maga előtt terelt, nem engedve, hogy a földre nézzek. Így is tisztában voltam vele, hogy holttestek között szlalomozunk, és bele sem mertem gondolni, mit hihetnek a szomszédok. A rendőrség már biztosan úton lehetett, és nekünk nem csak a rosszfiúk, de a jók miatt is menekülnünk kellett. Gengszterként a rendőrség néha rosszabb, mint egy ellenséges csapat.

Kris ült a volán mögé, engem Tao és Donghae fogott közre, pedig szívesebben lettem volna a sofőr közelében. Persze megértettem, hogy így döntöttek, Kris tudott legtechnikásabban vezetni, ha üldözőbe vettek, csak neki volt esélye arra, hogy lerázza őket.

Nem kellett sokat várnunk rá, hogy Kris megvillogtassa a tehetségét, két autó is ránk tapadt. Úgy szlalomoztunk az utakon, mint egy filmes autós üldözésben, és mivel én ültem középen, még kapaszkodni is csak a fiúkba tudtam. Nem mertem Kris székéhez érni, nehogy megzavarjam a koncentrálásban. Hihetetlen, hogy milyen élesek voltak a reflexei, nem gondoltam volna, hogy látok valaha egy ilyen profit sofőrt vezetés közben. Én nem mertem még csak megpróbálni se a jogosítványt, ahhoz túlságosan félénk és ügyetlen voltam, hogy kiengedjenek az utakra.

– Bassza meg! – csak ennyit mondott Kris, mielőtt egy autó belénk csapódott volna.

A filmekben ezeket a jeleneteket mindig lelassítják, látod, ahogy a szereplők haja lengedezik, ahogy az ajkuk O-t formál a döbbenettől, de a valóságban ez mind másodpercek alatt történik. A szíved a torkodban dobog, a tested sajog, a bőröd ég azon a helyen, ahol a biztonsági öv megszorította, de én szerencsére annyira megijedtem, hogy elájultam az előtt, mielőtt igazán felfoghattam volna, hogy felborultunk.

Zúgott a fejem, és hányingerem volt, amikor magamhoz tértem. Nem láttam tisztán, csak elmosódott foltokat tudtam felfogni, és azt, hogy nem bírom megmozdítani a végtagjaimat. Minél erősebben próbálkoztam, annál erősebb lett a csuklómba nyilalló fájdalom. Pislogtam párat, majd lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, hátha csak annyi a kulcs, hogy meg kell nyugodnom. A fülemre hagyatkoztam, az nem csalt meg. Cipőkopogásokat és fémes koppanásokat észleltem, valaki ritmusosan ütögette valamivel a földet – ami minden bizonyára betonból lehetett. Valaki fojtott hangon lélegzett a bal oldalamon, ismerős szuszogás volt, Kris. Mintha mondani akart volna valamit, súgni, hogy mit csináljak, de nem értettem. Megfájdult a fejem a sok hallgatózástól.

Óráknak tűnt, mire visszanyertem az érzékszerveim feletti irányítást, és a szemem felfogta, hol vagyok. Félhomály, rozsdás vaslécek, koszos, törött ablakok, egy raktárba hoztak minket. Három férfi, a vezér, éppen eligazítást tartott a többieknek, nehogy lazsáljanak, mert elég csak egy pillanat, és máris halottak, hiszen ezek – mi – itt elit bűnözők, és sosem lehet tudni, mi lesz a következő lépésük. A másik kettő is veszélyesnek tűnt, de a tekintetük nem árulkodott túl sok értelemről, valószínűleg csak ahhoz értettek, hogyan hajtsanak végre feladatokat, gondolkodni nem volt tisztük.

– Na, csak felébredtek a kislányok – röhögött fel a főnök, és egyenesen Kris felé haladt. – Jól aludtál, te szarházi? – nyomta a fegyver csövét Kris torkának, aki csak elmosolyodott ezen az egész erőfitogtatáson.

– Úgy sejtettem, hogy a hiénák között leszel. Dögevő. Felzabálod, ami Seunghyeon után maradt.

– Nem lenne ekkora a pofám egy székhez kötözve – figyelmeztette az alak, és felém fordult. – Emiatt a kis patkány miatt árultad el a főnököt, nem igaz? Mit szólnál, ha fejbe lőném?

– Már rég megtehetted volna. Kell neked. Ahogy mi is. Bizonyára példát akarsz statuálni, és az egész csapat előtt végzel ki minket, hogy bizonyítsd a tökösséged.

Ciki, amikor telibe trafálják a tervedet, látszott a kopasz, tetovált nyakú fickón, hogy elvették a játékszerét. Nem tudom, Kris meddig gondolkodott ezen, hogy szépen levezette-e magában, vagy egyszerűen csak ráérzett, de mesteri húzás volt összetörni a fickó magabiztosságát. Egyszer Donghae magyarázott nekem erről, hogy a jó katona fel tudja mérni, kivel áll szemben. Vannak olyan ellenségek, akiket nem érdemes piszkálni, mert azonnal agyon lőnek, de vannak olyanok, akik pont azáltal lesznek sebezhetőek, ha feldühödnek, és hibákat vétenek. Kris erre játszhatott.

Nem is kellett sokáig várnia, a fickó egy erényes mozdulattal vágta el a csuklómat tartó köteleket, a kése iszonyatosan éles lehetett, majd a hajamnál fogva rángatott a falhoz. Kaptam pár pofont, majd a kemény, koszos ujjai megragadták az államat, és arra akart kényszeríteni, hogy nyissam ki a számat. Közben azt magyarázta Krisnek, mit fog tenni a kis kurvájával – velem. Amíg kiselőadást tartott a terveiről, mindent, ami a kezem ügyébe került, felkaptam, és a zsebembe tuszkoltam. Az egyik üvegszilánk megvágta a kezem, éles fájdalom hasított az ujjaimba, de elvonatkoztattam tőle. Talán ahhoz is elég éles volt, hogy a többiek kötelét elnyesse.

– Seunghyeon undorodott a homoszexualitástól. Nem tudtam, hogy a legnagyobb rajongója is meleg… – jegyezte meg Kris tettetett megdöbbenéssel.

– Te vagy a mocskos buzi, meg a kis pasid, ne hasonlítgass engem magatokhoz! – dühödt fel a fogva tartónk, és egészen elment a kedve a szexuális kegyetlenkedéstől, inkább visszakötözött a székre. Amíg odaráncigált a helyemre, Kris kezébe ejtettem az üvegdarabot.

Vártunk, úgy tűnt, az örökkévalóságig kell várnunk, mert a bandatagok nem érkeztek meg. Közben Tao folyton szóval tartotta a főnököt, bizonyára észrevette, hogy Krisnek kell egy kis figyelemelterelést. Akkor tűnt csak fel, hogy Donghae nincs közöttünk, csak mi hárman raboskodtunk, ő vagy elszökött, vagy súlyosan megsérült, vagy a legrosszabb, nem élte túl a karambolt. Az utolsóra gondolni sem mertem. Donghae olyan volt, mint egy gép, ahogy Kris és Tao mondta, humanoid, úgyhogy nem halhatott bele egy kis koccanásba. Őt annál keményebb acélból öntötték.

– Befoghatnád már végre! Szarok a véleményedre – fakadt ki a vezető. – Vagy szeretnéd, ha én is kinyitnám a pofámat? Mondjam el a kis védenceteknek, hogy te voltál az, aki agyonlőtte a szüleit? Jaj, hoppá! Pont most mondtam el.

Azonnal Tao felé kaptam a tekintetemet, akinek az arca komoly, és kemény maradt, nem nézett rám, nem kért elnézést, és nem is tagadott. Nem hittem el, hogy ő volt az. Hogy gondolhatta komolyan Donghae, hogy ő vigyázzon rám? Hiszen miatta feküdtek kórházban a szüleim. Simán rájuk lőtt, pedig ismertük egymást. Pár héttel korábban együtt ettünk a karaoke teremben. A legjobb haverjával lógtam. Taónak tényleg semmi nem volt szent.

Még sosem éreztem akkora haragot, mint akkor. Képes lettem volna puszta kézzel kikarmolni a szívét a mellkasából, addig szorítani a torkát, amíg meg nem fullad, annyi fájdalmat okozni neki, hogy már ne bírja tovább, hiszen én is majdnem belehaltam az aggodalomba. Nem láthattam a szüleimet, miközben ők szenvedtek, és talán nem is tudták, hogy élek-e. Képes lettem volna megölni Taót.

– Csak nem vérbosszút szeretnél, kisfiú? – hajolt egészen közel az arcomhoz a fickó. Undorító volt még a parfümje is, tömény szesz, mintha magára öntötte volna a feleseit.

– Adj egy fegyvert, és agyonlövöm! – sziszegtem.

Habár hajtott a bosszú, semmit nem értem el azzal, ha megölöm Taót. Ő volt a legjobb mesterlövész a szervezetben, és ha tőle függött a szabadulásom, ideiglenesen képes voltam összefogni vele. Majd később elszámolunk – figyelmeztettem gondolatban, és ellazítottam az izmaimat, amikor eloldoztak. Fél szemmel Kris felé sandítottam, jól állt a reszelésben, bár az ujjai vérben áztak, reméltem, a szép, hosszú ujjainak nem lesznek bajai a sebektől.

Taót nem merték eloldozni, ezt megértettem, székestül húzták el a barátjától, majd egy vonalba tették velem, és fegyvert adtak a kezembe.

– Csak egy töltény van benne. Ügyesen célozz! – figyelmeztetett a bandavezér, és a csapata a biztonság kedvéért rám szegezte a puskacsöveit, nehogy trükközni próbáljak.

– Azt sem tudja, hogyan kell használni – nevetett fel Tao, és a sötét szemeivel a figyelmemet kutatta. – Ha tudna lőni, legalább elérné, hogy szenvedve halljak meg. Így csak simán megdöglök. Kinek izgi ez? – Annyira fesztelen volt, mintha nem is a saját haláláról beszélne. – Ha én a helyedben lennék, nyakra céloznék, hogy az ellenfél belefulladjon a saját vérébe. A fulladás a legösztönösebb reakciókat váltja ki, a kéz azonnal mozdul, de én le vagyok kötözve. Szánalmasan vergődnék itt a széken.

Tao nem szokott sokat beszélni, az iskolás éveinkben szinte alig hallottam, csak annyit láttam, hogyha Kris közelében volt, mozgott a szája, de mással nem kommunikált. Nem véletlenül beszélt ennyit, de az értelmét még keresnem kellett a szavainak. Azt biztosan nem akarhatta, hogy nyakon lőjem, hiszen akkor tényleg megfullad, de a főnököt se puffanthattam le, mert akkor az emberei lőnek szitává engem. Mégis kit kellett volna akkor nyakon lőnöm?

Egy egészen apró rándulás volt, ahogy Kris könyöke megmozdult hirtelen, a kötél elengedett, most kellett cselekednem.

Ahogy Tao javasolta, nyakra céloztam, egyenesen a büdös kölnis nyakába, és szinte a fegyver eldörrenésével egyszerre dőlt oldalra székestül Tao, és vágta neki a védőőrizetnek a saját székét Kris. Egyszerre túl sok minden történt, én nem is tudtam, mit kellene tennem, lesokkolt a tudat, hogy megöltem valakit.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Kris rázogatja a vállam, és látom, hogy hozzám beszél, de nem értem, hogy mit mond. Talán sokkot kaptam. Furcsa volt, mert még sosem történt velem ilyen, hogy egyszerre voltam tudatomnál, és történt mégis minden akaratom ellenére.

Kris felkapott, mint egy menyasszonyt, a karjában vitt ki. Sötét felhők vonultak át az égen, vihar közeledett, és ahogy a gomolygó, szürke masszát néztem, arra gondoltam, vajon milyen lehet meghalni?