Nehézségek sorozat - 3: Megértési nehézségek

Yunho:

Éreztem, hogy Jongho tervének nem lesz jó vége. Persze, nagyon ügyesen tört almákat, de itt hús-vér emberekről volt szó, és mégis mivel lennénk jobbak náluk, ha bántanánk őket? Seonghwa megsérült, mellette lett volna a helyem, nem a piac sikátoraiban, az ellenfeleinket kutatva. Tegyük fel, hogy jól megruházzuk őket. Mit érünk vele? Seonghwa jobban lesz? Nem.

– Jongho, hagyjuk ezt! Elmentek. Sose találjuk meg őket.

– Megtaláljuk, hyung. Tudom. Érzem a csontjaimban.

Sosem említette még nekem, hogy a csontjai jósolni tudnak, de nagyon reméltem, hogy most befuccsolnak. Szinte kívántam, hogy ne találjuk meg az elkövetőket. Ketten voltunk, ők öten-hatan, ugyanaz a felállás, mint Seonghwa esetében, hiába Jongho hatalmas testi ereje. A túlerő mindig győzedelmeskedik, csak a saját vesztünkre rohantunk.

Mivel azonban a maknae hajthatatlanul tőrt előre, és nem lehetett beszélni a fejével, cselhez kellett folyamodnom. A banda bizonyára örülve a győzelemnek, behúzódott valahova inni, tehát nem kellett mást tenni, mint messziről elkerülni a kocsmákat és italozókat, akkor biztosan nem botlottunk beléjük.

Akad olyan eset, hogy keresel valakit a tömegben, és az istenért nem látod meg, és van, hogy valakivel nagyon nem akarsz találkozni, és azonnal kiszúrod. Elég volt csak egy pillantást vetnem annak a mocsoknak a pofájára, és máris felment bennem a pumpa. A düh elvakított, csak törtettem előre, és azonnal az öklömmel üdvözöltem. Hatalmas megdöbbenés kísérte a belépőmet, majd elszabadult a pokol, és mindenki ütött mindenkit. Végül a hely biztonsági emberei dobtak ki minket az utcára, hogy ott folytassuk tovább, ne a bolt hírnevét rontsuk.

Rendesen benne voltunk a bunyóban, de ahogy már korábban levezettem magamban, a túlerő mindig győzedelmeskedik, és Jongho ereje ide-oda, hátunkat a falnak vetve néztünk fel a rosszfiúkra. Elfogyott az erőnk, én már másodszorra lettem elverve, alig maradt erőm rá, hogy egyáltalán tudatomnál legyek.

– Nem sikerült bosszút állnod a pasid miatt – ragadta meg az államat a bandavezér. – Mit fogsz most tenni?

Összerezzentem a csatakiáltástól, ami a banda háta mögül rengte be az utcát, és csak egy ezüstös kobakot láttam, majd azt, hogy pár alak a földre esik. Wooyoung nyújtott lábbal érkezett, amiért a fociban biztosan kiállították volna, de most jól jött. Mintha egy középkori lovag lenne, úgy állt ott délcegen és elszántan, farkasszemet nézve a támadóinkkal. Az arckifejezése egy oroszlánt is elijesztett volna.

– Tippelek. A degenerált haverjaitok – mutatott az érkezőkre a vezér. Ahhoz képest, hogy Wooyoung kezdésnek földre vitte két emberét, nem tűnt ijedtnek. – Ki vagy, kölyök?

– Az, aki szétrúgja a seggedet, ha nem takarodsz el – válaszolt a kérdezett, és megrántotta a dzsekijét, mintha összegyűrődött volna a belépőjétől. Ennél már csak az lett volna bántóbb, ha letörli a cipőjét.

– Te jó ég! Ti buzik csoportban jártok? – intett Yeosang felé.

Hiba volt. Lehet, úgy nézett ki, mint egy angyal, de ez csak a külső volt.

Yeosang egyszerűen behúzott a sértegetőnek, majd megrázta a kézfejét, nem volt olyan tanult a verekedésben, hogy anélkül üssön meg valakit, hogy a fájdalmat elkerülné. A bandavezér büszkeségén nem kis csorba esett azzal, hogy ekkora találatot kapott egy virágfiútól, a testtartása fenyegetővé vált, és nagyon hamar újra kezdődött a verekedést.

Ennyi pihenő bőven elég volt Jonghónak ahhoz, hogy összeszedje magát, bennem viszont már nem maradt erő, inkább csak kitértem a támadások elől, és a környezetemet használtam védekezésre. Az ilyen verekedések csak kiütéssel végződhettek, a tagok addig püfölik egymás, amíg valaki fel nem adja, tehát csak ki kellett tartanunk addig, amíg a rosszarcúaknak elfogyott az ereje.

Annyira kivette az erőnket a verekedés, hogy egymást támogatva érkeztünk meg a kórházba, ahol a leader azonnal megmosta a fejünket. Hallgathattuk, hogy mennyire önzőek és felelőtlenek vagyunk, amiért megyünk a saját fejünk után, és ahelyett, hogy a bandatársunkat támogatnánk, öntörvényűen igazságot szolgáltatunk. A legkeményebb szavai nekem szóltak, hiszen én voltam Seonghwa párja. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy igaza volt. Hihetetlen bűntudatom volt, de már nem tehettem semmit.

Egész éjjel kint ültem a folyosón, a nővérek felajánlották, hogy lefektetnek nekem egy matracot a nővérpult mellé, de tökéletesen megvoltam a műanyag székeken. Talán kicsit enyhíteni akartam a lelkiismeret-furdalásomon azzal, hogy kínoztam magam, és inkább a kényelmetlen alvást választottam vezeklésül.

A reggeli vizitkor úgy húztam ki magam, mintha éppen csak akkor érkeztem volna, az orvosok nagyon komolyan vették a munkájukat. Ahogy teremről teremre haladtak, mintha egy vizsgabiztos különítmény lennének, bennem félelmet keltettek. Nem akartam, hogy megszidjanak, amiért ott éjszakáztam.

A vizit után Seonghwa orvosa engedte, hogy bemenjek hozzá, de a párom nem volt felhőtlenül boldog, amikor meglátott. Talán a nyúzott ábrázatomtól, vagy az új sebek látványától, de olyan mérgesen fordult el, hogy azzal egy kicsit összetörte a szívem. Pedig a szívem már így is szörnyű állapotban volt. Látni, ahogy kötés fedi a szerelmem arcát, felért egy késszúrással.

– Ma végrehajtunk egy kisebb műtétet, megpróbáljuk a vágást minimálisra csökkenteni. A menedzserük említette, hogy hosszabb ideig külföldön fognak tartózkodni. Neki is elmondtam, Önnek is elfogom. Nem támogatom az ötletet, az lenne a legjobb, ha a barátja itt maradna, és orvosi felügyelet mellett gyógyulna, de akarata ellenére nem tarthatom itt.

– Fel fogok lépni – kommentálta Seonghwa az esetet. Megértettem, de féltettem is. Az egészsége fontosabb a karriernél.

– Próbáljon beszélni vele – kért az orvos, majd magunkra hagyott.

Mit mondhattam volna? Mindenki a bandából ugyanannyira várta az első turnénkat, ha Seonghwa kimaradt volna belőle, azt egész életében bánná. Biztos voltam benne, hogy ahogy minden, ez is megoldható kicsiben, velünk tart egy orvos, kezeljük a sebét, a sminkesek valahogy elfedik. A kérdés csak az maradt, ezzel ártunk-e neki, vagy sem.

– Hyung, mi lesz, ha rontunk az állapodon azzal, hogy engedünk fellépni? – ültem le a kisszékre, de szinte azonnal felpattantam, amikor találkozott a tekintetünk. Már ott elrontottam az egészet, hogy hyunggal kezdtem. Seonghwa erre harapott.

– Tűnj innen, Yunho! Nincs szükségem rád. Fel fogok lépni, akkor is, ha egy sereg akar megállítani. Nem miattad fogok máshogy dönteni.

Gonosz volt. Nem tehettem arról, ami történt, egyikünk sem tehetett róla, áldozatok voltunk. Megpróbáltam lenyelni a békát, és csak a frusztráltságára fogni a szavait. Borzasztó lehetett ott feküdni a kórházi ágyban, kötéssel az arcán, miközben mindenki tudja, hogy az arcunkból élünk meg. Jó, fontos a tánc, meg az ének is, de ha csúnyák lennénk, csilingelő hang, és pontos tánclépések semmit sem érnének, fel sem vettek volna a céghez. Seonghwa ráadásul kimondottan helyesnek számított, nagy érvágás számára, hogy pont az arca sérült meg.

– Szükséged van valamire? – kérdeztem, reménykedve, hogy elmúlt a haragja.

– A támogatásodra lenne szükségem, de azt nem kapom meg.

– Te támogatnál abban, ha veszélyeztetném magam?

Ezzel megfogtam. Nem felelt, csak elfordította az arcát, és durcásan meredt az ajtóra. Időt hagytam neki, hogy lenyugodjon, és vettem egy kávét magamnak. Az orvos azt mondta, hogy Seonghwát műteni fogják, és úgy tudtam, olyankor semmit nem szabad enni. Vagy az csak altatásnál van? Jó lett volna, ha járatosabb vagyok ebben a témában, így csak sötétben tapogattam.

A párom mellett maradtam, amíg be nem tolták a műtőbe, utána a bandatársaimra bíztam magam. Azt hiszem, abban a pillanatban tört ki belőlem minden feszültség, amikor az ajtó becsukódott az ápolók mögött. Zokogva borultam Hongjoong vállára, és csak azt kívántam, Seonghwa gyógyuljon meg.

Wooyoung:

Mindannyian aggódtunk a hyungért, miközben azért a saját sebeinket is nyalogattuk. Yeosang folyamatosan az arcát vizsgálta, hátha eltűnik onnan a véraláfutás, miközben a kezét fájlalta. Már rongyosra járattam a számat, hogy nézesse meg egy dokival, ha már úgyis kórházban vagyunk, de nem akart kötélnek állni. Tipikus elhárítási mechanizmus, azt hiszi, ha nem tudja az igazságot, akkor az már nem is létezik. Yeosang ujja megsérült a verekedésben, ez akkor is valós probléma, ha erre egy orvos nem bólint rá.

– San, beszélj Yeosanggal! Nem akar elmenni dokihoz, pedig fáj a keze.

– Miért gondolod, hogy rám hallgatna?

– Te olyan lehengerlően meggyőző tudsz lenni – érveltem, mire válaszul egy műanyag kávéscsésze takarta el a kilátásomat.

– Kávé. A tied – szólalt meg Mingi, és miután elvettem az italt, még hozzátette. – Aztán csak okosan.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire féltékeny, semmi rosszat nem tettem, mindenki tudta, hogy San könnyen szót ért a többiekkel. Úgy tűnt, kétszer meg kell gondolnom a mondandómat, mert Mingi rám szegezte a célkeresztet, és képes lőni is, ha veszélyben érzi a pozícióját.

– Megpróbálok beszélni vele – ígérte meg San.

Magunkra hagytam a szerelmes párt, és csatlakoztam Hongjoong hyunghoz, ketten próbáltunk meg életet lehelni Yunhóba. Szegény teljesen kimerült, és irtózatosan aggódott, de ez érthető volt, a párja megsérült, és az állapota az egész banda jövőjét befolyásolta. Bele sem mertem gondolni, én hogyan érezném magam a helyében. Hirtelen nagyon elkezdett hiányozni Yeosang, még akkor is, ha nagyon idegesítő a makacssága.

A várakozás őrjítő volt, minden perc egy órának tűnt, a folyosón folytonos volt a mászkálás, csak a műtő ajtaja nem akart soha kinyílni. Valamivel el kellett foglalnom magam, nehogy halálra unjam magam, így elvállaltam, hogy hazakísérem Yunhót, hogy összeszedjünk pár fontos dolgot Seonghwa számára.

Az orvos azt mondta, hogy két napnál tovább nem fogja bent tartani a hyungot, az első éjszaka kötelező, a második elővigyázatosság. Ha minden rendben megy, akkor már csak arra kellett figyelnünk, hogy Seonghwa hyung betartsa az előírásokat. Hegkorrekciónál három hét után lehetett könnyű fizikai munkát végezni, de itt nem egy már heges terület fixálásáról volt szó, tehát ez még változhatott. El sem mertem képzelni, mi történt volna, ha ez az egész nem két hónappal, hanem két nappal a turné előtt történik meg.

Yunho gépiesen pakolta a sporttáskába a ruhákat, könyveket, elektronikai cuccokat, és amikor a közös képük került a kezébe, inkább magára hagytam egy kicsit. Bíztam benne, hogy Seonghwa teljesen felépül, és mindnyájan elfelejtjük ezt a szörnyű esetet. Ha én pozitív maradtam, talán tudtam hatni a többiekre is.

Vittem pár almát a gyümölcskosárból, majd Jongho félbetöri nekünk, biztosan Seonghwa is örülni fog neki, fontos a vitaminok pótlása, és Jongho mindig nagyon vicces, amikor áriázva gyümölcsöket tör össze.

Visszatérve a kórházba egy vigyorgó San, és egy bekötözött kezű Yeosang várt rám a folyosó elején. Az utóbbi tekintete azt üzente: „Tessék, igazad lett. Most boldog vagy?” Boldog voltam, hogy Sannak sikerült hatni rá, és most már csak a gyógyulásra kell összpontosítania. Miután odakísértem Yunhót a leaderhez, az almákat pedig letettem a maknae-nál, leültem Yeosang mellé, és megvizsgáltam a fehér kötését.

– Nem komoly. Hamar helyrejön – nyugtatott, és a vállamra hajtotta a fejét. – Bocs, ha bunkó voltam. Aggódom Seonghwa hyungért.

– Mindketten jól lesztek – simítottam végig a kötésen.

Két hónapunk maradt arra, hogy maradéktalanul elkészüljünk a koncerttervezettel, és úgy induljuk útnak, hogy mindegyik tag képes legyen a fellépésre, és a jó munkára. Én mindenre képes voltam, hogy támogassam a barátaimat.

San:

Meglepett, hogy Wooyoung engem alkalmasabbnak talált magánál arra, hogy meggyőzzem Yeosangot a kivizsgálásról, de ennél még jobban meglepett Mingi féltékenysége. Nem a kávés beszólása, azt lehetett poénnak venni, hanem az egész ezt követő viselkedése. Mint egy betanított őrzővédő tapadt rám, és még wc-re sem mehettem egyedül. Pedig a fiúknál nem divat közösen menni pisilni.

– Egész nap a seggemben akarsz lenni? – szegeztem neki a kérdést az automatánál.

– Eddig ez sosem zavart – húzta pimasz mosolyra az ajkait.

– Nem vagy vicces – hűtöttem le a hangulatát. Mindenki feszült volt Seonghwa hyung műtéte miatt, nem kellett fokoznia a hangulatot az alaptalan féltékenységével.

Hiába a fapofa és a megjegyzés, Mingi nem értett a szóból, és fél órát követően annyira felhúzott, hogy már csak azért is Wooyoung közelében maradtam, hogy idegesítsem. Ha már dühös, legyen oka is rá. Yeosang nem bánta, hogy a nyakukon lógok, nagyon kreatívan el tudta foglalni magát egyedül, a telefonját nyomkodta, és sorra döntötte meg a saját rekordjait.

– San, miért érzem úgy, hogy Mingi tekintete felnyársal? – tette fel a koránt sem költői kérdést Wooyoung, amikor elmentünk szendvicset venni az egyre éhesebbé váló Jongho számára.

– Féltékeny rád.

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szörnyű napon nevetést fogok hallani, de Wooyoung eszméletlenül viccesnek találta a párom őrült ötletét. Sosem adtam okot rá, hogy Mingi féltékeny legyen, nem értettem, miért éppen egy ilyen helyzetben kezd neki.

Egy fél szendviccsel a számban hallgattam, ahogy Wooyoung arról beszél, mennyire sajnálja szegény Yunhót, amikor nem várt fordulat állt be a párosunkban. Wooyoung egyszer csak előre hajolt, és leharapta az étel kilógó részét, vészesen közel a számhoz, az orrunk összeért a művelet közben. Sokkosan meredtem rá, de mivel semmi választ nem tudtam leolvasni az arcáról, csak pislogtam párat, és folytattam volna az utamat, ha két pokoli szempár rám nem mered. Az egyik Yeosanghoz tartozott, a másik Mingihez, és nem tudtam eldönteni, melyikük a félelmetesebb. Talán az előbbi, de lehet, csak a szemnagysága miatt.

Mingi úgy viharzott el mellettem, mintha minimum egy csókon kapott volna rajta a szeretőmmel. Nem rohantam utána. Miért kellett volna? Semmi rosszat nem tettem. Szétosztottam a vett szendvicseket, majd félrehívtam a baj okozóját, hogy számon kérjem.

– Wooyoung mire volt ez jó?

– Felgyorsítottam a folyamatot. Most veszekedtek egyet, mindenkiből kijön a feszültség, aztán édes lesz a kibékülés – kacsintott rám büszkén.

– Akkor jó veszekedést a te démonoddal – veregettem meg a vállát, és az előtt leléptem, hogy Yeosang oda ért volna. Nem akartam a közelében lenni, amikor le akarja tépni a pasija fejét.

Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nem rohangálok senki után, ha nincs okom rá, de Hongjoong össze akarta trombitálni a csapatot, hogyha Seonghwa hyung felébred, azt lássa, mindnyájan ott vagyunk, és támogatjuk őt. Nem maradt más választásom, elő kellett kerítenem a sértett uram.

A büfében duzzogott, és a sokadik jegeskávéját fogyasztotta, a kivégzett, üres poharak ott sorakoztak az asztalon, mintha telesírt papírzsepik lennének. Mingi magas, nyúlánk alakjából senki meg nem mondta volna, hogy ennyi édességet képes magába tömni.

– Előkerült az áruló – jegyezte meg filmbeillően vádló hangon.

– Nem árultam el senkit. Felfújod.

– Felfújom? – emelte fel a hangját, és az olvadt masszába ejtette a kanalát. – Kajasmároltatok.

– Össze sem ért a szánk – kértem ki magamnak, és félretoltam a poharat. – Kombinálsz.

– Tudok ám a WooSan shippről! Nem most jöttem le a falvédőről.

Szerettem volna megfejelni az asztalt, de éppen elegen sérültünk már meg a bandából, nem akartam, hogy Hongjoong hyung is idegösszeroppanást kapjon. Valahogy sérülés nélkül kellett kezelnem Mingi hülyeségét.

– Mindenkit shippelnek mindenkivel keresztbe-kasul. Ha mind igaz lenne, zsinórban csalnánk egymást.

– A miénk is igazi. Meg Seonghwa és Yunho, és Wooyoung és Yeosanng kapcsolata is. Az utóbbiról legalább is, eddig azt hittem…

– Jól hitted. Nincs köztem és Wooyoung között semmi. Csak rá akart tenni egy lapáttal a hülye feltételezésedre, hogy észhez térj.

– Kételkedem a szándékainak tisztaságában.

– Én meg a te bizalmadban.

Ez betalált, Mingi elszégyellte magát, és bánatában majdnem rendelt még egy fagylaltos kávét, de intettem a pultosnak, hogy hagyja csak, nem kérünk semmit. Hongjoong hyung azt akarta, hogy gyűljünk össze, ezzel kellett foglalkozni. Mingi bűnbánóan követett, mint egy rossz kutya, aki engedély nélkül belefeküdt a gazda ágyába. Összefontam az ujjainkat, nehogy azt gondolja, egy kis hullám miatt majd elhagyom. Ezek után én már bármit kinéztem abból a bolond fejéből.

Hongjoong:

Estére már úgy éreztem magam, mint akit kicsavartak, egész nap aggódtam, és próbáltam erősnek tűnni a többiek előtt. Én voltam a vezető, rám kellett támaszkodniuk, miközben nekem is szükségem lett volna rá, hogy valaki megtartson. Ahogy elköszöntem mindenkitől, és becsuktam magam utána a fürdőszoba ajtaját, a csempének döntöttem a homlokomat, és utat engedtem a könnyeimnek.

Arra nem számítottam, hogy szomorú magányomban rám törik az ajtót.

– Te meg mit csinálsz, hyung? – kérdezte Jongho energikusan, mintha ez a szörnyű nap meg sem történt volna.

– Nézem a csempéket – mondtam, és gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Fürödnék. Kimennél?

– Persze – zárta el a csapot, és szárazra törölte a kezét. – De amúgy nem gáz, ha sírsz. Még én is szoktam néha.

Habár értékeltem a próbálkozását ezzel nem sikerült megvigasztalnia, és miután távozott, újra rám tőrt a sírhatnék. Hiába engedtem magamra a forró vizet, a hangulatom nem javult, mire ágyba kerültem, depresszióba estem. Már abban sem voltam biztos, hogy lesz-e egyáltalán turné, és ha igen, helyt tudunk-e állni. Hogy én helyt tudok-e, mint leader. Kevés voltam ahhoz, hogy ennyi ember problémáját cipeljem a vállamon. Hiszen még tehetségesnek sem mondhattam magam. Csak próbálkoztam jó lenni, teljesen eredménytelenül.

Alig aludtam valamit, egész éjjel forgolódtam, és magamat ostoroztam. Úgy éreztem, minden, ami történt, az én hibám. Ott kellett volna lennem velük, amikor megtámadták őket, akkor talán meg tudom győzni a rosszfiúkat, hogy hagyjanak békén minket, úgyis odébb állunk.

Szükségem volt valamire, ami elaltat, alvás nélkül még annyit sem értem, mint nélküle, a bandának viszont szüksége volt rám. Előástam a gyógyszeres dobozból egy szem altatót, ami úgy fejbe vágott, hogy tízig fel sem keltem tőle. Akkor aztán rohanhattam a többiek után.

Az elalvásom miatt újabb bűntudat tört rám, semmi sem javult az előző estéhez képest, egy hatalmas szerencsétlenségnek éreztem magam. Az lett volna a legjobb, ha átadom valakinek a leader pozíciót, és meghúzom magam a csapatban, hátha egyszer tudnak még valamire használni.

– Hyung, Seonghwa téged akar látni – jött ki Yunho a kórteremből. A szemei vörösek voltak a sírástól, és nagyon kimerültnek tűnt, reméltem, ha a párja hazajöhet, és újra együtt alszanak, attól majd jobban lesz.

Szívszorító volt ilyen sebezhetőnek és betegnek látni Seonghwát, az arcát ezúttal még nagyobb kötés fedte, valószínűleg a beavatkozás miatt a fél arca felduzzadt, fogalmam sem volt róla, mit fog szólni, ha meglátja magát a tükörben.

– Hongjoongie, bocsánatot szeretnék kérni – kezdte, miután végre sikerült leültetnie a székre. – Sok fejfájást okoztam a csapatnak. Most biztos nehéz neked.

– Ne törődj ezzel, csak gyógyulj meg! – nyugtattam. Hihetetlen, hogy van ereje ilyesmin aggódni.

– Mindig melletted álltam, és támogattalak, de most kiestem, és mindent neked kell elviselni. Kérlek, bocsáss meg nekem!

Nem bírtam elviselni a kedvességét, eltört a mécses, és a végén már kisgyerekmódjára zokogtam az ágya szélén. Hihetetlen, hogy ő vígasztalt engem, mikor nekem kellett volna őt. Még ezt is elrontottam. Szörnyen éreztem magam.

– Yunhónak is megmondtam, hogy nem vagyok cukorból. Ne kíméljetek engem! Az orvos azt mondta, nem csinálhatok fizikai munkát, de attól még itt vagyok, és meghallgatlak titeket. Téged is. Ha úgy érzed, hogy túl nagy súly nehezedik rád, csak beszélj hozzám! Ha kiadod magadból, könnyebb lesz a tested.

Fogalmam sincs, Seonghwa hogyan érte ezt el nálam, de ha vele voltam, egyszerűen csak megnyitottam a szívem előtte, és minden titkomat elárultam neki. És ahogy bölcsen megmondta, utána tényleg jobban éreztem magam. Ha átbeszéltem vele a problémákat, minden megoldatlan baj sokkal átláthatóbbá és egyszerűbbé vált. Ahogy kimondtam a félelmeimet, szépen lassan el is kezdtem feldolgozni őket. Lehet, hogy én voltam a csapat leadere, de valójában ketten vittük a csapatot előre, egymást támogatva, mint két jó barát. Megígértem Seonghwának, hogy erős leszek, és ha úgy érzem, a felelősség összenyom, akkor felkeresem. Reméltem, hogy Yunhóval is ilyen könnyedén meg tudják oldani a gondjaikat.