Nehézségek sorozat - 2: Párkapcsolati nehézségek

Seonghwa:

A világkörüli turné mindenkire nagy nyomást helyezett, én is kezdtem izgulni. A tendencia azt mutatta, a kis csapatoknak bejött az élet az Európa-turnék alatt, attól nem féltem, hogy ne várnának minket. Attól féltem, hogy a siker után, visszatérve Koreába, rájövünk, hogy még mindig nem tartunk sehol. Aggódtam, hogy a cég megrészegülve a külföldi sikereken, még keményebben fog hajtani minket, és arra sem lesz időnk, hogy reggelente együtt együnk.

Amikor Yunho felvetette, hogy menjünk el együtt vásárolni, azonnal kaptam az alkalmon, minden lehetőséget ki kellett használni arra, hogy randizzunk. Hiszen egy jó pár bármit randivá tud alakítani. Az átlagember úgysem ehet fagyit a barátjával az SBS liftjében, vagy rajzolhat szívecskéket a szerelme nevével az Idol Radio stúdiójában.

A jók mellett viszont Yunho rossz szokásai sem változtak, pedig már ezerszer kiakadtam emiatt. Úgy tűnt, teljesen feleslegesen jártattam a számat, és ez elszomorított. Nem az, hogy egyszerűen képtelen odafigyelni a beszédére, hanem az, hogy láthatóan nem érdekli, hogy nekem mi esik jól, és mi nem. Normálisan elmagyaráztam neki, hogyha hyungoz, azzal eltávolít minket egymástól, és én nagyon közel szeretnék lenni hozzá, de nem értette meg. Nem akarta megérteni. Nem érdekelte.

– Hány gombóc fagyit kérsz, hyung?

– Tizenkettő.

– Az nem lesz kicsit sok? – nevetett fel.

– Ez a mai hyungok száma. Ezerszer megkértem már, hogyha kettesben vagyunk, ne hívj így! – léptem ki a sorból, és elindultam a kijárat felé.

Yunho utánam futott, és belém karolt, de leráztam a kezét. Csak egy év volt közöttünk, de néha úgy éreztem, sokkal fiatalabb. Kezdtem belefáradni ezekbe az apró csatározásokba. Volt elég gondunk, idolként minden nap zúdult a nyakukba a gond, én tényleg csak annyit akartam, hogy a magánéletemben minden felhőtlen és boldog legyen.

– Miért vagy ilyen? – kérdezte Yunho lemondóan.

– Te miért vagy ilyen? Sosem figyelsz arra, amit mondok.

Yunho nem folytatta a veszekedést, csendben haladt mögöttem, hagyta, hogy lenyugodjak. A sok hang és illat között gondolkodni sem tudtam rendesen, a gyomrom átvette az irányítást az agyam fellett, és csak azzal törődtem, hogy vegyek valami finomat, amit egy műanyag asztalnál elfogyaszthatok. Hatalmas volt a választék, és minden árus azon ügyködött, hogy az ő termékét válasszuk.

– Itt van egy kis rizs süti, próbáljátok ki – ajánlgatta egy alacsony, göndör hajú asszonyság, és a számba nyomta az ételt. Yunho keze tele volt a szatyrokkal, így én etettem meg, ez egy kicsit olvasztott a közöttünk húzódó jéghegyen. A kerek, fekete szemei bocsánatkérően csillogtak, de még várnia kellett a feloldozásra.

Csípős csirkés rament vettünk, én egyensúlyoztam a tálakat egy tálca segítségével, és az első utunkba került asztalhoz letelepedtünk. Nem voltunk még olyan híresek, hogy aggódnunk kelljen a rajongók miatt, de nem lehettünk óvatlanok sem, barát kategóriában kellett maradnunk. A paprika csípte a számat, a leves égette a nyelvem, de nagyon jól esett, a csirke finom puhára főtt, a tészta kellően megdagadt a lében. Yunho átpakolt hozzám pár chili karikát, az engesztelés második szakaszaként.

– Elfogadod a szívem? – tett egy főtt csirkeszívet a tányérom közepére.

– Ez a szíved? – fogtam a pálcikáim közé, és szemmagasságba emeltem. – Jó kicsi…

– De csak is veled van tele.

Elnevettem magam. Annyira nyálasan hangzott, mintha egy sorozatból idézett volna, de értékeltem, hogy próbálkozik. Elfogadtam az ajándékát, megettem a „szívét”, majd a tésztát vettem ostrom alá. Csendben ettünk, csattogtak a pálcikáink, szürcsöltük a levest, és miután végeztünk, mindketten eltelten feküdtünk a székünkben. Úgy éreztem, mozdulni sem tudok, nagyon jól esett volna valami buborékos ital, de a közelben csak sört lehetett kapni, és nem fogyaszthattunk alkoholt menedzseri engedély nélkül.

– Yunhie, hoznál valamit inni? – kértem, elfeledve, hogy haragszom rá, és nem kellene becéznem.

– Persze – élénkült meg azonnal, és eltűnt a tömegben.

A tányérokat szépen a tálcára helyeztem, a maradék szalvétával tisztára töröltem az asztalt, és megköszöntem a takarítónak, aki gondosan elvitte a szemetünket. Az asztalon minden rendben lett, és kicsit bennem is. Talán tényleg túlreagáltam a dolgot, és Yunho egyszerűen csak udvarias akart lenni, meg akart tisztelni engem, és ezért hyungozott folyton.

– Te idol vagy, igaz? – ült le Yunho helyére egy bőrkabátos fickó, vékony, sunyi szemekkel, és borostás állal. Nekem az életben nem akart ilyen szőrzetem lenni, huszonegy évesen olyan sima voltam, mint egy kisbaba.

– Miért kérdezed? – kérdeztem kedves hangsúllyal, még akkor is, ha biztosra vettem, az alak kötekedni jött oda.

– Látszik rajtad – borzolt bele a hajamba, mire automatikusan hátra húztam a fejem. Nem voltunk barátok, se ismerősök, nem tűrtem, hogy egy idegen fogdosson, ráadásul ilyen bunkó módon. Minek nézett engem? A hülye unokaöccsének?

– Mit akarsz? – Ezúttal már fenyegetőbb hangszínt használtam, ne nézzen engem olyan egyszerű esetnek.

– Ki volt a srác, akivel ettél? A barátod?

A barátot nem barátként értette, hanem pasiként, ez egyértelmű volt abból a szóból, amit használt. Mit mondhattam volna erre? Mindig fájt egy kicsit letagadni a kapcsolatunkat, de nem vállalhattuk fel a külvilág előtt, főleg nem egy ilyen kötekedő senkiházinak.

– A haverom. Miért érdekel? Mit akarsz tőlünk?

– Látod ott a bandámat? – mutatott az asztaluk felé. Csupa veszélyes alak, veszélyesen dagadó karizmokkal. – Barátságosabbnak kellene lenned.

Futkosott a hátamon a hideg, kellemetlenül éreztem magam, menekülni akartam, de meg kellett várnom Yunhót. Mégis hová ment el italért? Amerikába?

Alig, hogy a fickó hozzáért a kezemhez, két gyöngyöző üvegű Sprite landolt nem kis erővel az asztalon, és egy dühös Yunho meredt az idegenre.

– A helyemen ülsz – közölte, mindennemű megszólítás nélkül. Elég ijesztően hatott.

– Ez már az én helyem. A „barátoddal” pedig én beszélek – intett felém vigyorogva.

– Hyung…? – fordult felém Yunho, és a mondatát ezerféleképpen be tudtam volna fejezni, de csak a legfontosabbat választottam ki a lehetséges opciók közül.

– Menjünk.

Nagyon határozottan akartam távozni, de az alak megragadta a kabátom ujját, így majdnem az asztalra estem, de visszafordulva még pont elkaptam azt a pillanatot, ahogy Yunho orron vágja kézfejjel.

Úgy futottunk, mintha az ISAC-on lennénk, és teli hassal ez nem volt túl kellemes, de egy egész banda loholt utánunk, készen arra, hogy agyonverjenek a bandavezéren esett sérelem miatt. El sem mertem képzelni, mit tennének velünk, ha elkapnának.

– Nem bírom már! – lihegtem, és éreztem, hogy a gyomrom kezd felkavarodni. Muszáj volt megállnunk pihenni, ha nem akartam viszont látni az elfogyasztott levest.

Yunho még egy fordulóig rángatott maga után, majd benyomott a falhoz, és szorosan magához ölelt. Hat centi volt közöttünk, kényelmesen a nyakába hajthattam a fejem, és nagyon jól esett a védelmező ölelése. Így viszont tökéletesen láttam, ahogy az üldözőink beérnek minket, és egyenesen felénk tartanak.

– Yunho… Yunho, itt vannak – próbáltam meg ellökni, de olyan erősen fogott, hogy az Isten sem szedve volna le rólam.

Hamar megértettem, mi a terve, és egy cseppet sem tetszett. Nem védhetett a testével, nem volt fair, hogy minden fájdalmat ő viseljen el. Könyörögtem neki, hogy eresszen el, és vegyünk fel együtt a harcot a rosszfiúk ellen, de meg sem hallotta. Csak erősen fogott, összeszorított foggal tűrve, hogy csapkodják, és rángatják a ruháját. Próbálta lenyomni a fejem, hogy ne kapjak az ütésekből, de pár tenyér így is fejemen landolt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a támadóink is rájöjjenek, azzal tudják őt legjobban bántani, ha engem bántanak. Belemarkoltak a hajamba, mire ösztönösen felkiáltottam, égett a fejbőröm, ahol meghúzták a tincseimet, és Yunhónak sem kellett több, hátra rúgott, és olyan hirtelen pördült meg, hogy csak pislogtam a gyorsaságán. A kéz eleresztett, de Yunho széles háta mindent eltakart, kitárt karral állt előttem, és egészen beszorított a sarokba.

Ekkora túlerővel szemben még egy olyan bátor, és hősies férfi sem húzhatja ki, mint Yunho, hamar ellátták a baját, véresen, és fájdalmak között kuporgott a földön. A szája feldagadt, a testét több helyen véraláfutások színezhették. Amikor az egyik támadó bele akart rúgni, rávettem magam, hogy én kapjam a fájdalmat, de úgy szedtek le róla, mintha súlytalan lennék, és a falnak taszítottak. Vállal érkeztem a téglának, ami nagyon fájdalmas találkozás volt, de az adrenalin csökkentett a kínon, és tovább harcoltam.

Sokkal rosszabbul viseltem a fájdalmat, mint Yunho, és a lelkem is sebezhetőbb volt, amikor elém lépett a vezér, és a hajamnál fogva rántotta hátra a fejem, kiserkentek a könnyeim. Fogalmam sem volt róla, mit ártottunk neki, amiért ezt érdemeltük. Mi zavarta ennyire? Hogy ott ettünk, ahol ők?

– Most is olyan büszke vagy még? – kérdezte, és elővett egy bicskát. A penge élén megcsillant a lámpafény, a sikátort, amiben csapdába estünk, csak egyetlen lámpa világított meg, az is gyéren és csak egy kis körben.

– Mit akarsz tőlem? – nyöszörögtem.

– Egy valag pénzt kerestek azzal, hogy kiteszitek a buzi képeteket a tévébe, a magunk fajta meg megszakad a részmunkaidős munkájába, és egy sört alig tud venni – dőlt ki belőle a keserű irigység, de ő csak az egyik oldalát látta a sztárságnak. Hiába magyaráztam volna neki a nehezebb részét. – A csinos kis pofid nélkül is érnél annyit, amennyi a számládon van? – nyomta az arcomhoz a pengét, és amikor megéreztem, hogy a fájdalmat követően valami nedves folyik végig az arcomon, pánikba estem.

Mingi:

Szerettem húzni San agyát, de a sok viccelődés miatt inkább tűntünk haveroknak, mint egy szerelmes párnak. Tudtam, hogy néha szüksége van egy kis törődésre, és arra, hogy biztosítsam róla, hogy fontos nekem, de szenvedtem a megvalósítással. Végül tökéletes módszer jutott eszembe, elviszem randizni egy játékterembe, és hagyom, hogy nyerjen.

San nagyon kicsípte magát, feszülős öltönyt vett fel, édes, bódító parfümmel fújta be a nyakát, és a haját úgy lőtte be, ahogy a fellépésekre szokták neki.

– Hová megyünk randizni? – kérdezte kíváncsian, de nem árultam el neki, nehogy tönkretegyem a rejtélyességemet.

Kinyitottam neki a taxi ajtaját, de én előre ültem, nehogy elcsábítson a külseje. Szépen levezettem magamnak, hogyan kell kinéznie egy tökéletes randinak, és semmiképpen sem úgy, hogy még azelőtt rámozdulok, hogy odaérnénk. Mindent a helyén kellett kezelni, hogy az eredmény tökéletes legyen.

A játékterem előtt San furcsálló arckifejezéssel szállt ki az autóból, majd hagyta, hogy odabent a fogasra akasszam az öltönyét, de még a zsetonok kiváltását követően sem hitte el, hová hoztam.

– Nem randizunk kellene? – kérdezte fojtott hangon, nehogy meghallják körülöttünk.

– Azt csináljuk – nyomtam a kezébe egy maréknyi játékpénzt, és a gépekre mutattam. – Válassz egyet!

San mélyet sóhajtott, majd csalódott arckifejezéssel elment a flipperhez, és bedobott egy zsetont. Nem estem kétségbe, ez csak az első reakció volt, minél többet játszottunk, és minél többet nyert, annál több esélyem volt arra, hogy boldoggá tegyem. Még nem veszett el semmi, csak hagyni kellett, hogy belemelegedjen.

Sanie úgy ütötte a gépet, hogy kétség sem férjen hozzá, engem képzel a helyére, és muszáj volt leállítanom, mielőtt odajönnek a biztonságiak, hogy rendet csapjanak közöttünk. Arrébb löktem Sant, így a labda kiesett, de a saját körömet nagyon hamar elvesztettem, majd körbeugráltam a páromat.

– Jaj, de ügyes vagy! Simán levertél – paskoltam meg a hátát, majd a paskolásból finom, nagy körök lettek, de San ajkára nem rajzolódott mosoly.

– Ez nem randi.

Zsinórban végigvesztettem mindent, amiben eredetileg jó vagyok, de meg sem hatotta, úgyhogy belenyúltam a pénztárcámba, és vettem magunknak kólát és pizzát, de ez se vált be. Pedig San étteremhez méltóan öltözött ki, ergo számított étkezésre, nem tudom, miért preferálta volna jobban egy flancos kaját, amit késsel és villával kell enni, mint egy jó zsíros, szalámis pizzát, amit tudom, hogy imád.

– Mingi, ugye ez most csak egy vicc, és mindjárt elmegyünk randizni?

– Persze – kamuztam. – Miután elköltjük a zsetonokat.

Sanie ezek után már sokkal felszabadultabban játszott, néha engedélyeztem magamnak egy-két nyerést, miközben serényen azon törtem a fejem, mégis hova az istenbe vigyem el. Már nem maradt túl sok pénzem, ráadásul ettünk is, úgyhogy valami olyan kellett, ami nem jár kiadással. A moziba kellett jegyet venni, a színházba szintén, igazából nem létezett olyan opció, ahol nem húzzák le az embert. Még a parkban andalgáshoz is dukált egy forró kávé, vagy legalább egy puha perec. Anyagilag nagyon megterhelő párkapcsolatot fenntartani.

Kifelé menet átkaroltam Sanie vállát, és a park felé kormányoztam magunkat, ahol nagyon reméltem, hogy egyetlen árust sem sodor felénk a balszerencse, és megúszom költés nélkül a sétafikálást. San átkarolta a derekamat, és a vállamra hajtotta a fejét, nagyon meghitt és aranyos fél métert tettünk meg így, aztán kiszúrta a vattacukrost.

– Vegyünk édességet!

– Már így is kétszeres kalóriát vittünk be a diétában megszabottakhoz képest. Ne akasszuk ki a menedzsert!

Sikeresen lebeszéltem az ötletről, de mire az út végére értünk, már nem tudtam mit kitalálni. Elrontottam a gyomrom, olvastam a neten, hogy egészségtelen, ismerem az árust, és rosszul tárolja a virsliket, már senki nem eszik útközben fagylaltot, és egyéb baromságok, amikkel étel helyett etettem a kedvesemet. Sanie kezdeti lelkesedése a sok visszautasítás után jócskán megcsappant, és csalódottan baktatott mellettem. Már nem hajtotta a fejét a vállamra.

– Akarod te egyáltalán ezt a randizást? – fakadt ki a Sanie szökőkútnál.

– Persze, miért ne akarnám?

– Mert mindenre húzod a szádat. Valld be, hogy nem is akartál randizni, csak elmenni a játékterembe!

– Jó, őszinte leszek – álltam kötélnek, mert már éppen eleget hazudtam az nap estére. – A játékterem volt a randi. Azt hittem, tetszeni fog.

San egyszerűen faképnél hagyott. Nem mondott semmit, csak sarkon fordult, és elindult a legközelebbi taxi felé. Loholtam utána, mint egy hülye, és a nevét kiabáltam, de nem állt meg. Makacsul tartott előre, nem figyelve a jelzőlámpára, ami zöldből már régen pirosra váltott.

Az utolsó pillanatban ragadtam meg a kapucniját, és rántottam hátra, ha csak egy fél másodperccel vagyok lassabb, az autó áthajtott volna a lábán, és sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha Sanie miattam nem tud táncolni.

Szorosan öleltem magamhoz, ő remegett az ijedtségtől, az autó csikorgó kerekeinek hangját, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni.

– Ezentúl te szervezed az összes randinkat, elmegyek a világ végére is, ha oda foglalsz asztalt, nem érdekel, de soha többé ne rohanj így el előlem! Majdnem elveszítettelek – motyogtam a pulcsijának vállába, és beharaptam a számat, nehogy elsírjam magam. A szívem az ijedtségtől olyan hevesen vert, mintha kilométereket futottam volna.

San beleburkolózott az ölelésembe, és nyugtató csókot nyomott a nyakamra. Nem volt semmi baj, nem történt tragédia, de jó jel volt arra, hogy többé ne veszekedjünk baromságokon. Talán tényleg nem én voltam a legjobb pár a számára, de mindent képes lettem volna megtenni azért, hogy boldognak lássam.

– Ezentúl jobban odafigyelek rád, rendben? – fogtam a tenyereim közé az arcát, és összeérintettem a homlokunkat. – Hová szeretnéd, ha elvinnélek?

– Haza. Menjünk haza.

Kézen fogva sétáltunk a dorm felé, az ijedtséget a parkban hagytuk, már csak egymással törődtünk. Minden idillinek hatott, még a telefonom idegesítő csengése is. Yunho hívott, és egy hyungot sosem szabadott megvárakoztatni, még akkor se, ha szerelmes vagy, és randizol, úgyhogy felvettem. Nem értettem semmit abból, amit mondott, de azt felfogtam, hogy sír, és hatalmas a baj. Valami Seonghwa hyunggal történt.

Yeosang:

Jobb ötletem nem is lehetett volna, minthogy a szabad péntekünket azzal üssük el Wooyounggal, hogy béreljünk egy szobát egy wellness szállodában. Minden feszültséget hátrahagyva lebegtem a víz felszínén, szívtam magamba a gyógynövények illatát, és lazultam el, amikor később a helyes, izmos masszőrfiú bekent masszázsolajjal. Wooyoung arcán viszont mindent láttam, csak nyugodtságot nem, amikor a masszőr hozzámért. Pedig semmi oka nem lehetett arra, hogy féltékenykedjen, ha csak nem az egóját bántotta, hogy rajta kívül mást is megkapónak gondolok. Hangsúlyoznám, nem bele vagyok zúgva, vagy elalélok a mellizmától, egyszerűen csak tetszik a masszőrfiú. Bakker, van szemem.

– Jól esik? – kérdezte a fiú, aki egy kicsit hasonlított a Kard BM-jére, úgyhogy gondolatban Matthew-nak hívtam.

– Nagyon – sóhajtottam fel, és közben Wooyoung arcát figyeltem. Minden pénzt megért az ábrázata, olyan vörös lett, mintha a szaunából lépett volna ki az imént.

Szerettem játszadozni vele, néha kellett, nehogy túlságosan elbízza magát. Az esetek többségében elcsábultam a próbálkozásaitól, hiszen nagyon értett ahhoz, hogyan vegye le a lábáról a mindenkori közönségét, éppen ezért kellett néha egy-egy pofon az egójának, nehogy elszálljon.

A masszázs után úgy éreztem magam, mint aki újjá született, minden feszültség kiszállt a testemből, és a szállodai köntös puha anyaga simogatta a testem. Wooyoung benyakalt egy fél üveg bort egyedül, amíg én zuhanyoztam, és kissé ittasan, és változatlanul féltékenyen meredt rám az ágyból.

– Remélem, nem arról a két méteres hústoronyról ábrándoztál ennyi ideig.

– Miért, neked nem ízlett a szűzszelet? – adtam a hülyét. A vacsoránál a húsokat egymás tetejére tűzték, mint a gyrososnál, és Wooyoung befalt belőle vagy tíz szeletet a salátája mellé.

– A masszőrről beszéltem, akinek úgy sóhajtoznál, mint egy…

– Mint egy mi? Gyerünk, mondd csak ki! – emeltem meg a hangomat.

– Mint egy csaj! – pattant ki az ágyból, és felém mutogatott a borosüveggel. – Tudom ám, mire megy ki a játék! Féltékennyé akarsz tenni. Most szólok, hogy nem fog sikerülni. Olyan masszív vagyok, mint egy jéghegy.

– Központ, jéghegyet látok – kaptam a fülemhez egy banánt a gyümölcskosárból, és telefonosat játszottam. – Nem kell aggódniuk, már olvadásnak indult. Mire találkoznék vele, jégkocka lesz. Majd beleteszem a whiskymbe.

Ha Wooyoung azt hitte, hogy könnyű eset vagyok, nagyot tévedett. Mindketten tudtuk, hogy a csajnál sokkal cifrábbra gondolt, úgyhogy megérdemelte, hogy megtapossam egy kicsit. Ha ennyire sem bízott bennem, mint a mellékelt szituáció mutatja, akkor semmi értelme nem volt egy párt alkotunk.

– Adod itt a dívát, de egyedül fogsz játszani – fújt visszavonulót, és bevágta maga után a fürdőszoba ajtaját.

Befeküdtem az ágyba, és masszírozni kezdtem a halántékomat. Hiába a pihenés, és a BM hasonmás masszőrfiú ügyessége, Wooyoung el tudta érni, hogy megint fájjon valami a testemben. Fájt a szívem, amiért ilyen igazságtalanul bánt velem. Én hány száz emberre lehettem volna féltékeny, akiket elbűvölt a fellépések során? És a fanmeetingek? Egyetlen egyszer sem gondoltam rosszat róla, amikor flörtölt a rajongókkal, vagy megpróbálta elbűvölni őket. Fordított helyzetben én mit kaptam először? Hogy csapodár vagyok, mert jól esett egy masszázs.

Borús hangulatban húztam nyakig a takarót, amikor Wooyoung visszatért, és befeküdt az ágyba. Úgy terveztem, hogy az este nem csak lazítani fogunk, hanem szeretkezni is, de ilyen hangulatban azt nem nagyon lehetett. Pedig hogy vártam már, hogy ne kelljen visszafojtani a hangunkat a többiek miatt.

– Bocsánatot kérek – törte meg a csendet Wooyoung. – Szemét voltam veled.

– Nem ezt vártam tőled – fordultam felé szomorúan. – Azt hittem, többre tartasz.

– Csak féltékeny voltam. Rossz volt nézni, ahogy masszírozott az a két lábon járó Duble Big Matthew, és te élvezed.

– Nem neki szóltak a sóhajok, hanem a kezének – szabadkoztam, aztán azonnal, amint végig mondtam, kitört belőlem a röhögés. – Oké, ez nagyon furán hangzott.

Wooyoung nem nevetett velem, helyette tolt magán egyet, és máris felettem termett. Szenvedélyesen tapadt a számra, mint aki bizonyítani akar, pedig nem volt szükség rá, őt szerettem. Hagytam, hogy a nyelve utat törjön a számba, és a hajába túrtam, de nem élvezhettem sokáig a közelségét, a telefon hangja megakasztotta a folyamatot. A leader hívott, fel kellett venni. Elég volt meghallanom a hangját, tudtam, hogy vége az édes kettesnek, azonnal vissza kell térnünk a dormba.

Jongho:

Mivel minden hyungpáros úgy döntött, házon kívül tölti a péntek estét, bevethettem magam a gép elé, hogy végre megdöntsem a játékrekordot. Hosszú hónapokig én vezettem, aztán Mingi hyung megfázott egy napra, otthon maradt, és hirtelen lekerültem a második helyre. Minden koncentrációmra szükségem volt, hogy visszaszerezzem a vezetést.

Hongjoong hyung úgy döntött, megcsillogtatja főzési potenciálját, és csinál nekünk valami különlegeset, ha már így kettesben maradunk. Örültem neki, hogy a konyhában ügyködik, legalább békén hagy, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

– Jongho, megtennéd, hogy kinyitod? – jött az első üveg, egy kovászos uborkáé, amit könnyűszerrel megszabadítottam a kupakjától.

Egyszer meg lehet állítani a harcot, abba senki nem halt még bele, de amikor már a hatodik üveggel jött a hyung, kezdtem nagyon dühös lenni. Egyáltalán mit akar főzni kovászos uborkából, olívabogyóból, lekvárból, szardíniából és barackkompótból? Bármit is, én biztosan meg nem kóstolom.

– Egy pillanatra igazán le tudod állítani a játékot. Van benne Pause funkció.

– Hyung, nem lehetsz ennyire gyenge… – jegyeztem meg, anélkül, hogy odanéztem volna.

Mindig hozzám jöttek, hogy nyissak ki ezt-azt, és már tényleg komolyan elgondolkodtam rajta, hogy másodállásban elmegyek építkezésekre betontömböket kettétörni. Tiszta jó jövedelem kiegészítésnek tűnt.

Amikor elsötétült a képernyő, fel sem fogtam, hogy az egészről Hongjoong hyung tehet, azt hittem, a gép szart be, aztán megláttam a hyung kezében a kábelt. Egyszerűen fogta, és kihúzta a konnektorból. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a hyungot fogom kettétörni.

– Vége a játéknak. Jössz nekem segíteni! – parancsolta.

Elnyomtam magamban néhány cifra káromkodást, és követtem a leadert. Tényleg elkellett a segítség, mert a konyha úgy nézett ki, mint egy háborús helyszín. A hyung egyszerre akart több ételt elkészíteni, tehát nem egy tálba került a sok minden, amit kinyitottam, valamelyik az előételbe kellett, a gyümölcsök a desszertbe. Nem is értettem, kinek főz ennyit, hiszen csak ketten vagyunk. Nekem tökre megfelelt volna egy mirelit pizza felmelegítése.

A hyung lehet, hogy nagyon rosszul osztotta be az idejét, de jól fűszerezett, és a mesteri segítségemmel mindent sikerült idejében elkészíteni. Mennyei illattok töltötték meg a konyhát, az asztalon szép rendben álltak a fogások, és én készen álltam rá, hogy mindet befaljam. Már közre is fogtam egy paradicsomot a pálcikámmal, amikor kivágódott a dorm ajtaja. Kíváncsi voltam rá, melyik szerelmes unta meg először a másik pofáját.

– Hyung! Hongjoong hyung! – kiabált San hyung pánikhangulatban, és nekem se kellett sok hozzá, amikor megláttam Seonghwa hyungot.

Mingi hyung és Yunho hyung cipelte, az utóbbi se nézett ki sokkal jobban a párjánál, az arcát csúnyán összeverték, a szája felrepedt, és koszosnak és hulla sápadtnak tűnt. Bármi is történt velük, csoda, hogy ideértek, valószínűleg útközben csatlakozhatott hozzájuk a MinSan páros.

– Mi történt? – kérdezte a vezető, de Yunho nem tudott válaszolni, rátört egy sírógörcs, és a párja kezét szorongatta.

Seonghwa hyung arcát vér fedte, a szőke haja csapzott és véres lett, és habár úgy tűnt, hogy magánál van, csak meredt előre, mint aki nem fogja fel, hol van. Az arcának bal oldalán egy vágás húzódott, valószínűleg onnan származott a sok vér.

– Miért ide hoztátok? Mentőt kellett volna hívnotok – szidta meg a vezető a mentőalakulatot.

– A menedzser megmondta, hogy nem mehetünk kórházba engedély nélkül – adott magyarázatot Mingi.

– És ki nem szarja le a menedzsert? – öntöttem szavakba Hongjoong hyung arcára kiült véleményét. – Valamit kezdeni kell Seonghwa hyung arcával. Ez így nem maradhat. Így nem léphet fel!

– Hallgass már el! – rivallt rám Yunho, de nem vettem magamra a dühét. Tudtam, hogy bárkinek nekiment volna, aki szóba hozza azt, amit mindenki lát.

Találnunk kellett egy orvost, aki össze tudja foltozni úgy a hyungot, hogy nem csak láthatatlanná teszi a sérülését, de még a száját is tudja tartani. Ráadásul ezt mind a világkörüli turné előtt, vagyis záros határidőn belül, lehetőleg kifizethető összegért.

– Mindannyian bemegyünk Seonghwa hyunggal a kórházba, és mellette maradunk, ameddig csak szükséges. A menedzserrel majd én beszélek – vette át Yunho helyét a leader a cipelésben, és Mingivel együtt elindultak a folyosó felé.

San nyitogatta az ajtókat, nekem maradt feladatként, hogy bezárjam őket, és kísérgessem Yunho hyungot magam előtt, kezdett elérkezni a kimerülés fázisába. Yeosang hyung és Wooyoung hyung a terv szerint a kórházban találkozik velünk, és a menedzser is oda érkezik. Én viszont mást akartam.

– Yunho hyung, emlékszel, hogy néz ki az, aki ezt tette Seonghwa hyunggal? Ne ködösíts, látszik, hogy megvertek titeket!

– Miért?

– Mert le szeretném tépni a karját.

– Én is, de Seonghwával kell maradnom.

– A hyungot egy ideig úgyis foltozni fogják, és rajta kívül csak te ismered meg azt a köcsögöt. Bosszút akarok állni. Senki nem bánthatja a hyungjaimat.

– Neki bandája van, Jongho. Esélyünk se lenne.

– Viccelsz? Neki lehet, hogy bandája van, de én dinnyéket török. Csak add a kezembe a fejét, és összeroppantom.

Nem tudtam volna nyugodtan ülni a kórházban, és arra várni, hogy sikerül-e megjavítani Seonghwa hyung arcát, miközben az az ember, aki ezt tette vele, szabadon kószál a városban. Hiába a feljelentés, hiába a rendőrség, azzal, hogy elítélik, nem kapja azt, amit érdemel. Mert mi van, ha Seonghwa hyung nem épül fel? Mi van, ha örök életében az arcán fogja viselni ennek az estének a nyomát? Mi van, ha olyan súlyos lesz az állapota, hogy nem jöhet a turnéra? Rosszabb. Kirúgják a csapatból, mert már nem eléggé szép?

El kellett kapni azt a mocskot, és bosszút állni rajta.

– Segítesz nekem, hyung? – néztem fel Yunho hyungra, akinek a mindig kedves tekintetében most ugyanazt láttam, amit éreztem: tömény bosszút.

– Segítek.