Budapest tales - 1: A legjobb orvosság

Wow:

Lassan 26 évesen az embertől elvárnak bizonyos dolgokat, minthogy ki tudja mosni a ruháját, le tudjon adni egy rendelést, el tudjon menni bevásárolni, és igen, olykor orvoshoz is, ha kell. Csakhogy jelen esetben minderre egy idegen országban került sor, ahol azt sem tudtam, merre van a legközelebbi kisbolt, nem hogy a kórház! Úgyhogy fogtam a telefonomat, rákerestem a térképen a szállodánkra, és addig húzogattam a dolgokat, amíg rá nem bukkantam a közelben egy keresztre.

– Biztos jó ötlet egyedül menned? – kérdezte Byungkwan, kicsit sem alaptalanul.

– Miért, ráér valaki elkísérni?

Erre nem tudott mit mondani. Teljesen be voltunk táblázva, még nekem is iparkodnom kellett, ha nem akartam lekésni a várba tartó kisbuszt. Jun egész repülőúton a Budapestről szóló turistakönyveket olvasta, és szerintem többet tudott már róla, mint szükséges, de arra jó volt a lelkesedése, hogy átragadjon rám, és én is látni akartam onnan a kilátást. Már az érkezéskor is olyan gyönyörű volt a városkép, hogy biztosan megérte nappal is megnézni, főleg olyan jó időben, amikor elég egy vékony kabát. Szóval senkinek nem volt ideje arra, hogy velem foglalkozzon, a menedzser folyamatosan a helyszínnel konzultált, meg még pár ezer másik emberrel Koreából, és a staffosoktól, úgyhogy az volt a legkisebb gondja, hogy nekem fáj a torkom. Így elsőre tényleg nem tűnt nagy dolognak, csak ki kellett bírni, de ismertem már a testemet, és félő volt, hogy nem csak, hogy nem lesz hangom estére, de esélyes, hogy belázasodok, és mozdulni sem fogok tudni. Ez így nem maradhatott, intézkednem kellett a saját, és a Choice-ok érdekében is.

Minden elszántságommal felvértezve szálltam be a kisbuszba, mert azt azért kikönyörögtem Manager hyungtól, hogy elvigyenek a kórházig, de ott, belépve a kapun teljesen földbe gyökerezett a lábam. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy én egy szót sem tudok magyarul.

– Ł$łß&@ – csapta meg a fülemet egy határozott női hang, mire ijedten odakaptam a fejemet.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott, de nagyon erősen nézett rám, és intett a kezével, hogy menjek oda, úgyhogy ezt a valamit köszönésnek könyveltem el.

– Öhhmm… Hello… – kezdtem neki, mire kissé megrándult az egyik szemöldöke. Talán ebben az országban a hello udvariatlannak számított, nem tudom, de nem sikerült vele belopnom magam a középkorú hölgy szívébe. – I need…doctor.

– Ä®€÷× doktor? – kérdezett vissza. Nagyon kellett volna az a kérdőszó, hogy rájöjjek, mit akar, de fogalmam sem volt róla.

– I feel good no. No. NO. – Tisztára úgy éreztem magam, mintha nem 25, hanem inkább csak 5 éves lennél. – No good. I feel no good. – Tudtam, hogy össze-vissza beszélek, de úgy izgultam, mint még soha.

– Piros – szótagolta nekem a nő, és a karkötőjére mutatott.

Piros. Ok. Piros. Ez egy jó szó, ki tudom ejteni. De mit jelent? – morfondíroztam. Mindenáron a karkötőjére mutatott, de nem gondoltam volna, hogy Budapesten a kórházba is kell karszalag. Az oké, hogy a koncerten igen, hogy a biztonsági őrök tudják, ki vagy, de itt egy kórházban is ekkora a biztonság? Wow.

Nem jutottunk egyezményre, ő nagyon próbálkozott, én meg nagyon nem értettem, mit akar, aztán áthajolt a szomszéd ablakhoz, és felmutatott egy piros tollat. Arra is azt mondta, hogy Piros. Tehát a piros nem karkötőt jelentett, mert a toll határozottan nem hasonlít egy karkötőre, tehát csak a színére utalhatott. A Piros akkor annyit tett, mint balgansek. Ezt megjegyeztem. Ezzel aratni fogok a koncerten.

– Ah, oke, oke – mutattam egy karikát, hogy ennyivel is közelebb kerüljünk a megfejtéshez. Hátha itt is O az igen, és X a nem.

– Vonal. Vo-nal – jött a következő magyar kifejezés.

Ezt is nagyjából ki tudtam ejteni, bár inkább úgy mondtam, hogy Won-ahl, minthogy vo-nal, de a jelentés ismételten elveszett a sötétségben. Wonnak hívták a nemzeti pénzünket, de volt egy olyan sanda sejtésem, hogy nem piros papírt kell adnom ahhoz, hogy bejussak. Mondjuk, ha jól láttam, az 500 Ft ilyen árnyalatú volt.

Már majdnem elkezdtem elővenni a pénztárcámat, hátha csak annyi az egész, hogy fizetni kell már a recepción a szolgáltatásért, amikor a nő megunta a bénázásomat, kijött, erényesen megragadta a karomat, és a folyosó padlójára mutatott. Egy vörös csík tartott a folyosó vége felé, ahol balra kanyarodott, azt kellett követnem. Nagyon szépen megköszöntem a nőnek a segítséget, mélyen meghajoltam, és reméltem, a fal takarásában ott ül egy magyar-koreai akárki, vagy legalább egy tolmács, de úgy éreztem, nem lehet ekkora mákom.

Zakatoló szívvel követtem a felfestett vörös nyilat, és egy váróba érkeztem, ahol nem kis tömeg gyűlt össze. Nagyrészt öreg nénik és bácsik, akik bottal jártak, és néha-néha megtapogatták a fájó pontjaikat, de akadtak ott vérző kezű emberek, felnyitott cipőjű urak, és egy kisgyerek is, akinek azt hiszem, kitört a foga, de mindenesetre nagyon sírt.

Te jó ég! Mit keresek én a sürgősségin?

Vártam egy kicsit, aztán felpattantam, tettem pár kört a székek körül, majd megint leültem, és tovább vártam. Olyan jó öt percnyi körömrágást követően vettem észre, hogy az egyik néni hozzám beszél, és valószínűleg fogalma sincs róla, hogy nem értem, amit mond. Aranyosan mosolyogtam rá, hátha meghatja, és néha bólogattam, amit nem tett szóvá. Vagy legalábbis nem értettem. Mindenesetre úgy tűnt, jó hallgatóságnak talált.

– Sorry, sorry – ugrottam fel azonnal, amint kijött egy fehérruhás nő. – I need a doctor. I speak English little.

– One minute – mondta, és visszaszaladt a rendelőbe. A kitört fogú fiú édesanyja csüggedten ült vissza a székre, és próbálta csitítani a gyerekét. A lurkónak jobban fájt a foga, minthogy figyelembe vegye a körülötte lévőket. Minden gyerek így volt ezzel.

Újból vártam egy kicsit, közben néztem a telefonomon, hogy a bandatársaim aggódnak-e értem, de csak Jun küldött be a közös csoportba egy térképet, amin bejelölte, hogy milyen helyeket kellene megnézünk. Szerintem egy évig képes lett volna Budapesten maradni, hogy a legeldugottabb kávézót is felkutassa. Kicsit azért fájt, hogy senki nem kíváncsi rá, élek-e még.

– Sok itt a páciens, úgyhogy menj el ebbe a kórházba – adott a kezembe egy cetlit a doktornő, amin az intézmény neve szerepelt. – Hívtam neked taxit.

– Nagyon szépen köszönöm – hajoltam meg. Igazán kedves volt, hogy még taxit is hívott, nehogy eltévedjek.

A sárga autó már odakint várt, bizonyára a közelben lehetett, ha odaért addigra, amíg kiértem arról az egy folyosóról. A sofőr csendes ember volt, nem beszélt hozzám, az utat nézte, a GPS néha bemondta, hogy merre forduljon, de csak biztonságból volt bekapcsolva, az úr pontosan tudta, merre kell mennie. Az épület, ahová elküldtek, nem volt messze, de sokáig tartott odajutni, többször kellett kerülni a felújítások miatt, és néha feltorlódtak az autók, de szerencsére bőven hoztam magammal pénzt, úgyhogy nem kellett aggódnom. A sofőr kezébe nyomtam az összeget, nem törődve a visszajáróval, és újabb próbát tettem a magyar egészségüggyel.

Itt egy kicsivel modernebb volt a berendezés, de ez nem változtatott a betegek számán, az orvosnál, ahová a recepciós elkísért, sokan várakoztak. Itt már inkább hozzám hasonló náthás betegek üldögéltek, sehol nem láttam se vért, se szakadást, vagy sebet, úgyhogy megnyugodtam, ezúttal jó helyen vagyok. Leültem, felvettem a maszkomat, és a telefonomba mélyedtem. Még mindig nem írta be senki, hogy „Seyoon megvagy még?”. Elkönyveltem magamban, hogy a tagok egyszerűen csak fáradtak, vagy Jun esetében túl izgatottak ahhoz, hogy miattam aggódjanak.

Nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy gyerek mágnes, de bennem lehetett egy, mert itt is várakozott egy kisfiú. A szemem sarkából vettem észre, hogy rángatja az anyja ruháját, és felém mutogat. Beszarok, ha Choice! – pillantottam rá, és próbáltam olvasni a mozdulataiból. Nem én érdekeltem, hanem a maszkom, úgyhogy levettem, hogy megmutassam, én is ember vagyok, van orrom és szám, ami láthatóan megnyugtatta. Az anyuka elnézően bólintott felém egyet, de én csak rámosolyogtam kedvesen. Semmi rosszat nem tett a fia, csak kíváncsi volt. Én is kíváncsi voltam, mikor kerülök sorra.

A rendelőbe érve megkönnyebbülés vett erőt rajtam, végre bejutottam, innen mindennek simán kellett mennie. Jött az Activity, elmutogattam a torokfájást, hidegrázást, levertséget, fejfájást, és szédülést, és a doktorúr nagyon pengén kitalálta, hogy mit szeretnék. Ha nem lett volna olyan fáradt, talán még élvezte is volna ezt a sajátos beszámolót.

Megkért, nyissam ki a számat, és megvizsgálta a torkomat, majd egy hőmérőt adott a kezembe. Jó hideg volt, és csipogás helyett higanyszál mutatta, hogy mennyi a test hőm, utoljára a nagyszüleimnél láttam ilyet. Mindenestre a készülék nem ítélt lázasnak, úgyhogy már csak a tüdőm meghallgatása maradt. Kibújtam a pólómból, és elkaptam az asszisztens pillantását, ahogy gyorsan leszkennelte a tekintetével a felsőtestemet. Mit ne mondjak, volt mit néznie.

– One minute – mondta, majd magamra hagyott az asszisztenssel.

Visszavettem a felsőmet, és megpróbáltam nem ránézni a hölgyre, aki nem lehetett sokkal időseb nálam. Egy ideig pötyögött a gépbe, majd megköszörülte a torkát.

– Honnan származol? Korea?

– Igen.

Fél szemmel rá sandítottam. Beszarok, ha Choice! Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy ez végül is, szerencse lenne, mert akkor jó kezekben vagyok, és tényleg sok rajongónk van Magyarországon, aztán rájöttem, hogy úristen, látott félmeztelenül. Ijedten merevedtem mozdulatlanná, és vártam, hogy rákérdezzen, nem az ACE-s Wow vagyok-e egészen véletlenül.

– Gondoltam a nevedből. Az unokahúgom szereti a kpop-ot. Ma is lesz koncertje valamilyen fiúcsapatnak.

– Oh… – ennyit nyögtem csak ki. Az unokahúga el fog ájulni, ha ezt elmesélem a koncerten.

Nem tudtunk tovább csevegni a koreai zeneiparról, mert visszatért a doktorúr, három doboz gyógyszerrel a kezében. Ráírta a beszedési javaslatokat a dobozra egy kék tollal, majd átnyújtotta nekem.

Egyszerre hatott meg és döbbentett le a cselekedete, hiszen én nem adtam pénz gyógyszerre, ő mégis a saját pénzéből megvette nekem, és láthatóan nem várt semmit érte. Amikor megpróbáltam elővenni a pénztárcámat, csak intett, hogy menjek, majd a küszöbnél jó egészséget kívánt. A jó hírt azonnal közöltem a fiúkkal, akik különböző smile-kkal reagáltak erre. Donghuné mosolygott, Chané vigyorgott, Byungkwané összeszorított fogakkal izgult, Juné szívecskés szemeket villogtatott rám.

Pont elértem a várba tartó kisbuszt, és a szopogatós gyógyszernek olyan íze volt, mint egy gyümölcsös cukorkának, és miután elolvadt a számban, már nem éreztem úgy, mintha ezer tű szurkálná a mandulámat. Ezer helyett százra redukálódott, de senki nem tud varázsolni.

– Szerintem minket karanténba zártak – állapította meg Byungkwan egy kiadós orrfújást követően a szállodai szobánkban.

Igaza volt, csak mi ketten szenvedtünk a náthától, a többieknek kutya bajuk sem volt, és nagyon haragudtam magamra, amiért ennyire óvatlan voltam. Minden egyes koncerten 100%-ot akartam nyújtani, és ezzel a szobatársam is így volt. Nagyon reménykedtem benne, hogy az esti koncert jól fog elsülni.

– Nagyon meleg? – érdeklődött Byungkwan, amikor belekortyoltam a forró, gőzölgő citromízű folyadékba.

– Eléggé – tettem vissza az asztalra, és megnyomkodtam a fájó részt a számon. – A sminkesek megölnek, ha feldagad az ajkam.

– Tessék! – kotort bele a jeges vödörbe Byungkwan, és miután kiemelt onnan egy jégkockát, a számra nyomta. – Nem mondhatod, hogy nem vagyok zseniális.

Csak motyogni tudtam, majd ellöktem a kezét, és visszatértem a beteg, nyűgös kis világomba, és a takarót magam köré tekerve melegedtem a forró gyógyszeremmel. A szer annyira bevált, hogy az indulás előtt tíz perccel ébresztettek fel a többiek. Szinte kicsattantam az energiától, a száz tű tízre esett vissza, így már képes voltam nem csak grimaszolni, de mosolyogni is a koncerten.

A hirtelen ébresztés azonban megtette a hatását, borzasztóan szétszórttá váltam, kapkodtam, pár perccel kezdés előtt én még fel s alá rohangáltam a lépcsőn, mert folyton elhagytam valamit. Azt hiszem, lebuktam a Choice-ok előtt.

Az adrenalin egyik jótékony hatása, hogy csökkenti a fájdalmat, képes voltam végigbulizni a koncertet, és csak akkor vett rajtam újult erőt a fáradtság, amikor beültünk a kisbuszba. Jun és Chan úgy döntött, megismerni Budapest éjszakai életét, de csak titokban, mert a menedzser biztosan kitépné az összes hajszálát, ha megtudná, hogy ezek ketten egy fülledt, emberekkel zsúfolt helyen tervezik végigtáncolni az éjszakát. Én jófiú módjára megvacsoráztam, felmentem a szobámba, és készültem a lefekvéshez, amikor a torokfertőtlenítőmnek lába kélt. Feltúrtam az összes fiókot a gyógyszereimet keresve, pedig biztosra vettem, hogy egy helyre tettem őket, éppen azért, hogy később ne kelljen keresgélni.

– Byungkwan – törtem rá a szobatársamra a fürdőszobát, és majdnem megfulladtam abban a hatalmas gőzben, ami odabent terjengett. – Mi a franc…

– Kifüstölöm a betegséget – tájékoztatott egyszerűen.

– De hülye vagy te! – rángattam ki a zuhany alól, és a dereka köré tekertem egy törölközőt. – Az a megelőzéshez kell. Amikor beteg vagy, nem szabad szaunázni.

Byungkwan kissé szédelgett, próbáltam legyezni, és legszívesebben kitártam volna az összes ablakot, hogy bejöjjön a friss levegő, de az kicsit sem segített volna az állapotunkon. Pedig eleredt az eső, és kellemes esőillatot szimatoltam a bukóra tett ablak réséből.

– Láttad, hogy a Choice-ok hogy élvezték a koncertet? – kérdezte, és a gyógyszeres dobozt forgatta az asztal lapján. – Tök jó volt.

– Ülj le az ágyra, Byungkwanie! Nem kell, hogy megfejeld az asztalt.

– Junhee hyung teljesen rád mozdult a Black and Blue alatt.

– Hogy érted azt, hogy rám mozdult? – ráncoltam a homlokomat, miközben segítettem neki leülni az ágyra.

– Le akarta venni az ingedet. Pedig a koreográfiában csak a derekadat fogja meg. Ráadásul háttal áll neked. Túlzásba esett.

– Azért ez nem volt ilyen durva – nyugtattam meg, és az egyik eltett bannerrel legyezni kezdtem az arcát.

Úgy nézett ki, mint egy durcás kisgyerek, a váróban látott kisfiúkra emlékeztetett, úgyhogy kivettem egy gyümölcsízű szopogató tablettát a dobozából, és Byungkwan ajkai közé toltam. A kisgyerekek mindig örültek a cukorkának.

– Hyung, szerinted is szép Budapest?

– Igen.

– Szerintem az előttem elterülő látvány szebb – mosolyodott el. Az arca két oldalán vörös foltok égtek, biztosra vettem, hogy már lázas is.

Rosszállóan megcsóváltam a fejem, a koncerten zsinórban nyúltuk egymástól ezt a dumát, pedig Chan tényleg jól bekezdett vele. Byungkwan minden kétséget kizáróan félrebeszélt, és nem az én szépségemet akarta ezzel kiemelni, bár valljuk be, van rajta mit dicsérni.

– Hyung, tudod, mit mondott anyukám, mi a legjobb, ha beteg vagy?

– A leves? – próbáltam kiindulni a saját anyámból.

– Gyógyító puszi – javított ki. – De nekem most nincs itt az anyukám – görbült le a szája.

Úristen, el ne kezdjen sírni! – pánikoltam be, és a telefonomért nyúltam. Koreában reggel nyolc-kilenc körül járhatott, tehát az anyja már ébren lehetett, de nem tartottam jó ötletnek zargatni. Még volt hátra koncerthelyszín, és ha Byungkwan lelkileg összeroppan az anyja emlékétől és a hirtelen rátörő honvágytól, azzal senkinek nem segítettünk.

– Gyere, ideje lefeküdni – húztam fel a párnákhoz, ügyelve, hogy közben ne mozdítsam el az alkalmi alsóruházatát, és benyomtam Byungkwan libabőrös testét a takaró alá.

– Maradj, hyung – csimpaszkodott a nyakamba.

Egy pillanatra felrémlett előttem a vírusok mutációjáról tanultak, pedig biztosra vettem, hogy biológián sosem figyeltem, aztán elvetettem. Lehet, hogy keresztbefertőztük egymást, ha túl közel fekszünk, de az is biztos, ha Byungkwan egész éjszaka zargatni fog a nyafogásával, egy szemhunyásnyit sem fogok aludni. Kialvatlanul képes vagyok a legboldogabb ember hangulatát is romokba dönteni, és Jun tényleg nem érdemli meg, hogy elrontsam álmai tavaszolását.

Kényelmesen elhelyezkedtem Byungkwan mellett, hagytam, hogy a karomon támassza a fejét, és próbáltam elaludni. Nehezen ment, hiszen ketten aszalódtunk a vastag takaró alatt, és Byungkwan valamiért úgy érezte, jó ötlet úgy aludnia, hogy átveti a lábát a derekamon, és még a karjával is belém kapaszkodik, nehogy el tudjak szabadulni onnan. Hajnali háromkor sikerült bekábulnom a fáradtságtól, de éppen csak átléphettem a küszöböt, amikor a ChanJun páros megérkezett, és hangos kurjongatásokkal kísérve találtak be a szobájukba. Egy számomra idegen nyelven kiabáltak, csak annyit értettem meg belőle, hogy Piros.

Ezek ketten mi a francot csináltak, hogy egy éjszaka alatt megtanultak magyarul?