Szivárványháló (4. évad): 6. fejezet: Apró pettyek a sötét égbolton

Taehun:

Sehun szombat estére hívott meg vacsorázni, és amikor megérkeztem, és megláttam Luhant, nem értettem mit keres ott. Ezzel nem voltam egyedül, Chanyeol sem értette.

– Minek van itt Luhan? – kérdezte hangosan, nem törődve azzal, hogy az érintet is hallja a nemtetszését.

– Én hívtam. Be akartam mutatni a hyungnak – felelte egyszerűen Sehun, és letette a salátástálat az asztalra. – Próbáljátok meg nem kinyírni egymást.

Luhanra pillantottam, aki csak bólintott egyet, majd ellopott egy paradicsomot a tálból. Ismerik egymást? – ötlött fel a gondolat, majd Sehunra néztem, és megfogalmazódott bennem egy furcsa sejtelem. Mi van, ha Luhannak tetszik Sehun? Hiszen ugyanúgy nézünk ki…

Hamar kiderült, hogy az ötletem nem alaptalan, Chanyeol és Luhan ugyanis utálták egymást, nem is kicsit. Nem telt el úgy öt perc, hogy ne szóljanak be valamit a másiknak, pedig valójában senkit nem zavart az, hogy Luhan ecetezi a salátát, Chanyeol meg citromot facsar rá. Egyszerűen csak bele akartak kötni a másikba, teljesen alaptalanul. Régóta húzódhatott közöttük az ellenszenv, és mivel mindketten túlontúl kedvesek voltak Sehunhoz, csak arra gondolhattam, hogy rajta civakodnak. Sehun egyáltalán nem titkolta, hogy közte és Chanyeol között lenne valami, még apró puszit is váltottak a konyhában.

Az étel finom volt, a bor is, de a desszertre már kezdett nagyon terhes lenni Chanyeol és Luhan veszekedése. Nem az, hogy meguntam, egyszerűen megfájdult tőle a fejem.

– Modellként nem kellene fogyóznod? – szúrt oda Chanyeol.

– Nem. Utálom a diétákat, semmire nem jók, csak arra, hogy megbetegedj tőlük. Nem rakódik rám súly, veled ellentétben…

– Ha kinyitnád a bambi szemedet, látnád, hogy ez nem háj, hanem izom. Veled ellentétben én izmos vagyok.

– Most tényleg az izmunkat fogjuk méregetni? Mindjárt előveszed a dákódat is?

– Nem akarlak lealázni.

– Istenem, fejezzétek már be! – nyögtem, és Sehunhoz fordultam. – Sehunie, te lecsapod Chanyeolt, én megfojtom Luhant, aztán elszívunk egy cigit a testük felett. Mit szólsz?

– Oké, hyung, bár én nem dohányzom.

Végül tényleg mi csaptunk rendet közöttük, Sehun rápirított Chanyeolra, hogy most aztán már tényleg elég lesz, vagy a kanapén alszik, én megkértem Luhant, hogy ugyan már, fogja be egy kicsit. Alig tíz percre beállt a csend, nyugalomban és békességben falatoztunk a csokoládés süteményből, amikor megszólalt Chanyeol, mintha felrobbanna attól, ha nem osztja meg velünk a megállapítását.

– Azért még mindig nagyon fura, hogy két Sehun van – jegyezte meg, és egy pillanatra Luhanra nézett. – Most már neked is jut egy.

Két dolog történt egyszerre, Sehun hatalmasat vágott Chanyeol combjára, én az asztalra dobtam a szalvétámat, és a kabátomért indultam. Nem fogom ezt hallgatni. Nem vagyok Sehun, ahogy ő sem én. Egyediek vagyunk. Legalábbis ő biztosan.

– Hyung, maradj, kérlek! – kapaszkodott Sehun a karomba. – Chanyeol néha tiszta idióta, bocsáss meg neki, vagy ne is foglalkozz vele. Szeretném, ha maradnál még.

– Nincs értelme. Fáj a fejem. Inkább hazamegyek.

– Én is megyek – jegyezte meg Luhan, és felvette a cipőjét. – Chanyeol elcseszte a hangulatot.

– Én csesztem el? Te provokálsz mindig. Kibírhatatlan vagy. Nem csoda, hogy nincsenek barátaid.

Csak egy pillanatig suhant át a düh Luhan arcán, majd sebtében megölelte Sehunt, és magára kapta a kabátját. Intett a fejével, hogy kövessem, pedig nem volt megbeszélve, hogy együtt távozunk.

Sehun nem örült, hogy megyek, de nem volt okom maradni, a hangulatnak tényleg lőttek, és nekik is volt mit megbeszélniük Chanyeollal. Rossz ötlet volt pont ezeket a vendégeket meghívnia, de nem tudhatta, hogy valójában mi esett nekem olyan rosszul.

Nem voltak illúzióim, Luhannal lefeküdtünk, ahogy két felnőtt ember lefekszik egymással, ha megvan a szikra, mégis, voltak olyan pillanatok, olyan csókok és érintések, amik többet mondtak ennél. Azt hittem, Luhan lát bennem valamit, ami érdemes arra, hogy érdekelje, de talán csak Sehunt kereste. Lehet, hogy aznap éjjel nem is velem, inkább vele feküdt le.

Megugrottam, amikor a földszintre érve Luhan egyszerűen belebokszolt az egyik postaládába. Hatalmasat szólt, és irtózatosan fájhatott neki, nem gondoltam, hogy ennyire feldühítette Chanyeol beszólása. Nem volt szép. Lehet, fájó pontra tapintott rá.

Luhan sportkocsija felmorgott, és a gazdája úgy nyomta a gázpedált, mintha üldöznék. Nem féltem mellette, még ha karamboloztunk is volna, nekem nem számított, de érte kicsit aggódtam. Az arcából élt, ha összevágta, lőttek a munkájának, ráadásul a keze is jobban megsérült, mint szabadna. Elég furcsán szorította a kormányt, mintha csak az ujjainak megmozdítása szörnyű fájdalommal járna.

– Kiteszlek a hotelnél. Harminckettes szoba. Elmegyek kocsikázni, aztán jövök.

– Nem vagyok a kurvád – közöltem vele, mielőtt még félreértésekbe esünk.

– Tudom. Nem is mondtam, hogy szexelnünk kell. Dumáljunk, vagy igyunk valamit. Mindegy. Legyen valami jó ebben a napban.

 Nem volt dolgom estére, belefért, hogy vele töltsem az időmet, és az alkoholt kimondottan támogattam. Nem részegségig, csak addig, amíg kellően ellazulok, és elfelejtem, hogyha Luhan rám néz, akkor nem engem, hanem Sehunt látja. Lehet, hogy mégis be fogok rúgni?

A hotelszobákat azért utáltam annyira, mert hiába a különböző berendezés, mindegyik ugyanolyan személytelen, üres és egyszer használatos. A koncert túrnék alkalmával hotelekben szálltunk meg, de akár alhattunk volna a kocsiban is, nem számított, minden reggel ugyanolyan fáradtan ébredtem. Ismétlődő monotonitás, hotel, autó, backstage, színpad, autó és megint hotel, folyamatos spirál. Az idol létbe könnyen bele lehet őrülni, úgyhogy csak a színpadra összpontosítottam. A fellépések sosem voltak ugyanolyanok, nem tudtam ugyanazokkal az érzésekkel kétszer énekelni, lehetetlen. Minden előadás egyedi és megismételhetetlen, pontosan ezért olyan értékes.

Sokáig vártam Luhant, és amikor megérkezett, a keze vörös és dagadt volt. Hagytam, hogy lepakoljon, kikészítse az italokat, és amíg rendezkedett, egy törölközőbe pakoltam a whiskyhez használható jég felét, és borogatást csináltam belőle. Luhan nem akarta, hogy a bőréhez nyomjam, de valamit tenni kellett. Biztos voltam benne, hogy nem akarja azzal a hírrel, szombat este felhívni a menedzserét, hogy lehet, összezúzta a kezét mérgében.

– Pezsgő, vagy whisky? – kérdezte.

– Whisky, aztán pezsgő.

Mielőtt Luhan kitöltötte volna az italt, elővett egy fehér tégelyt a zsebéből, és bedobott két szem pirulát. Fájdalomcsillapító volt, ismertem a címkéjét, egy ideig szedtem, de a nyugtató jobban hatott nálam. Egy szót sem szóltam, nem sok jogom lett volna arról papolni, hogy gyógyszerre nem iszunk, de a biztonság kedvéért mégsem engedtem meg magamnak, hogy lerészegedjek, hátha szükség lesz egy éber emberre.

Luhan dühe nem akart csillapodni, csak nőtt és nőtt, minden egyes pohár után, és megállíthatatlanul szidta Chanyeolt. Nem ismertem őt, se a kettőjük múltbeli konfliktusát, úgyhogy csak hallgattam, ahogy Luhan szitkozódik, és megpróbáltam összerakni belőle azt, ami számomra érdekes. Luhan sokat dolgozott, és mindenkivel jól kijött, de sosem mert barátkozni másokkal, mert ha valakit megszeretett, azt annyira megszerette, hogy nem tudja elengedni. Mindketten féltünk attól, hogy őszintén szeressünk és viszont szeressenek, csak más-más okból tettünk így. Ő túlságosan szeretett, én nem tudtam szeretni.

– Taehun, nem azért feküdtem le veled, mert úgy nézel ki, mint Sehun. Azért akartam, mert tetszel.

– Tetszem, mert úgy nézek ki, mint Sehun.

– Nem, ez… Figyelj, lehet így van, de amikor veled voltam, nem gondoltam azt, hogy vele vagyok. Ne értsd félre! Nem így volt.

Elfogadtam, amit mondott. Nem hittem el teljesen, de elfogadtam, hogy ezt mondja, és mással nem törődtem. Végül is, úgysem számított, az életem egy keserédes, de legalább édes pillanata volt. Egy fokkal jobb, mint a gimi, mert itt legalább megpróbálhattam. Volt rá egy órám, hogy bizonyítsak neki, talán valamennyire sikerült.

Amikor Luhan hirtelen megcsókolt, sokat gondolkodtam, engedjek-e neki. Túl sok kétely marcangolt, túlságosan erősen hallottam Chanyeol hangját a fejemben, ahogy azt mondja, hogy most már Luhannak is van egy Sehunja. El akartam tolni, megkérni, hogy hagyjon békén, de túl jól esett a csókja. Mint egy kifáradt utazó a sivatagban, akinek a mocskos víz is olyan, mintha a legfrissebb forrásból kortyolna.

Miután fáradtan elnyújtóztunk a takaró alatt, elszívtunk egy cigit, és kitöltöttük a maradék alkoholt. Fáradt voltam, és zsibbadt, a gyógyszeres dobozt forgattam az ujjaim között. Üres volt, Luhan az érkezésekor elfogyasztotta azt a két szemet, ami benne volt.

Nem gondoltam volna, hogy gyógyszerezik. Miért akarja elnyomni a fényét? Ha én úgy vibrálhattam volna, mint ő, ha annyi színem lett volna, mint neki, boldog ember lehettem volna. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg megjátssza a jókedvét, és az életigenlését, azt nem lehetett így megjátszani, de mégis volt valami, amiért gyógyszert szedett. Valami az ő lelkét is marcangolta, még ha nem is látszott. Amennyire különbözött a külsőnk, a belsőnkben úgy tűnt, volt egy hasonlóan kirágott lyuk.

Hiába koncentráltam a fellépésekre, sokszor bárokban kötöttem ki, és úgy leittam magam, hogy a menedzser alig tudott hazarángatni. Ketyegett az óra, és még mindig nem találtam okot arra, hogy tovább éljek. Kezdett az is idegesíteni, hogy lefotóztak a szórakozóhelyeken, nem akartam, hogy miután meghalok, mindenki arról cikkezzen, hogy alkoholproblémáim voltak. Legalább ezt az egy dolgot az életemben senki ne hamisítsa meg.

Olyan helyet kerestem az utolsó napjaimon, ahová nem jutnak be egykönnyen se a rajongók, se az újságírók. Az InJoy nevű szórakozóhely pont megfelelt erre a célra. Tisztában voltam vele, hogy milyen emberek járnak oda, de kétszer is lefeküdtem Luhannal, úgyhogy talán nem is lógtam ki annyira. Az ital jó volt, a VIP-ban senki nem zaklatott, és a bár fényeiről Luhan jutott eszembe. Nem tudtam beazonosítani, ki lehetett a tulaj, de kiszúrtam egy aranyos, alacsony, vörös hajú srácot, aki egy irattartóval rohangált körbe-körbe, és instruálta a személyzetet. Amikor elhaladt mellettem, elkaptam a zakójának ujját.

– Ülj le ide, kérlek!

– Sehun?! Bocsi, nem vettelek észre – szabadkozott, és helyet foglalt. – Hatalmas a pörgés, mint mindig. Tök kivagyok.

Nem hittem el, hogy mindenhol Sehun barátaiba botlok, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, kiadom magam neki, de aztán elvetettem, semmit nem értem volna vele. Mit számít, ha még egy ember megtudja, hogy Sehunnak van egy híresség rokona?

– Nem Sehun vagyok. Taehunnak hívnak. Sehun ikertestvére vagyok.

– Wow, Sehun sosem mondta, hogy van egy tesója.

– Ez bonyolult. Csak annyit akartam mondani, hogy jó a koktél, és szép a szemed.

A fiú irtózatosan zavarba jött, és beletúrt a belőtt hajába, de még így sem tette tönkre. Olyan selymesnek tűntek a tincsei, mint Luhannak. Nem hittem el, hogy mindenről ő jutott eszembe. Miért nem tudom kiverni a fejemből?

– Te most flörtölni akarsz velem? – kérdezte, és beleivatott az italomba. Nem szóltam érte.

– Csinálhatunk mást is.

– Bocsi, de irtózatosan hasonlítasz Sehunra, és kicsit fura lenne.

– Nem gáz. Menj dolgozni nyugodtan. Köszi, hogy leültél.

Nem tudtam meg a fiú nevét, de mivel nem akart velem folytatást, nem is számított. Felültettek, újra, úgyhogy bele kellett törődnöm, nem marad számomra más, csak az alkohol és Luhan emléke. A taxiban ülve azon merengtem, mit kellene tennem, hogy a hátralévő időmet értelmesen töltsem el. Abban biztos voltam, hogy a pénzemet rá fogom hagyni Sehunra, vegyen magának egy sokkal jobb lakást annál, mint amiben lakik, legalább ennyivel támogatni tudom. Xiumint sajnáltam egy kicsit, biztosra vettem, hogy nagyon fog sírni, és magát hibáztatja, amiért nem tudott nekem segíteni, de nem is volt kötelessége. Munkatársak voltunk, bírtuk egymást, ennyi. Senki nem felelhet más döntéseiért.

Az utolsó fellépésemen elsírtam magam, mindent megköszöntem a rajongóknak, mert bár ki nem állhattam őket, mégis miattuk állhattam ott, ahol. Ha nem vették volna a lemezeimet, ha nem nézték volna a klipjeimet, ha nem jöttek volna el a koncertemre, énekelhettem volna a zuhanyrózsának. Egy idolnak kellettek a rajongók, ők biztosították a helyét a cégnél, több hasznukat nem láttam.

Megírtam a felhatalmazást, hogy minden vagyonomat Oh Sehunra hagyom, és felírtam az adatait, nehogy egy másik Oh Sehunt találjanak meg nekem, és a papírt a dohányzóasztalon hagytam. Beültem az ágyba, körbenéztem, rögzítettem a bútoraim képét, az ölembe vettem Maci urat, majd felcsaptam a teli doboz nyugtatót. Gyógyszerekkel tartottam ki eddig, azzal is fejezem be.

A fehér pirulák, mint apró kövek, amiket a tengerparton lehet szedni, a markomban csörögtek. Átszámoltam őket, újra és újra. Ennyi elég lesz.

A telefonom éles sipítása bántotta a fülem, csendben akartam véghezvinni, nem is értem, miért nem halkítottam le. A fülemhez emeltem, és lenyomtam a zöld gombot, mondja csak, mit akar, aztán hagyjon békén. Nem volt szükségem rá, hogy ezerszer újrahívjon, és megszakítson ebben a fontos folyamatban.

– Nincs kedved találkozni? – kérdezte Luhan. Hallottam a rádióból a saját számomat, nem hittem el, hogy megint azt hallgatja.

– Nem érek rá.

– Ne hazudj, már lement a fellépés! Átmegyek. Látni akarlak.

– Ne gyere! Dolgom van.

– De hiányzol.

Ahogy összeszorítottam a markomat, pár szem kiesett, és Maci úr bundáján landolt. Dühös lettem. Nem akartam hazugságokat hallgatni, most nem. Az sem érdekelt, hogy sírok, és Luhan meghallja a hangomból.

– Hiányoztam? Talán inkább Sehun hiányzott. Nem leszek a pótléka. Elegem van abból, hogy mindenkinek csak eszköz vagyok.

Luhan nem válaszolt azonnal, de amikor megszólalt, őszintének tűnt. Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Nem ismertem Luhant, bármikor átvághatott. Titokban profi színész is lehetett, az sem lepett volna meg.

– Hülyeségeket beszélsz. Meg akarlak ismerni. Ha annyira zavar, hogy hasonlítasz Sehunra, akkor tessék, mutasd meg, hogy milyen vagy igazából!

– Hogy milyen vagyok? – nevettem fel keserűen. – Üres. Kibaszottul üres. Nincs bennem semmi, csak fájdalom és sötétség. Elegem van az életből. Annyira elegem… – Ezt már szinte csak suttogtam. Tegye már le Luhan! Legyen már vége!

– Akkor engedd, hogy betöltsem az ürességedet. Megpróbálnám.

Ordítani akartam vele. Ordítani, hogy nem ismer, ne akarjon a barátom lenni, ne akarjon tőlem semmit, menjen vissza a saját életébe, törődjön a saját problémáival, szálljon le rólam. Közben mégis úgy vágytam rá, hogy segítséget nyújtson. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyre kevesebb erő volt a tagjaimban, a gyógyszerek még mindig arra vártak az izzadt tenyeremben, hogy bevegyem őket. Eldöntöttem, hogy meg fogom tenni, mégis elgyengültem. Úgy éreztem, arra sincs erőm, hogy felemeljem a karomat.

– Leszek a csillagod.

– Nem kellenek csillagok.

– Akkor a napod.

– Az sem kell.

– Akkor mid legyek?

– Semmim. Ne legyél semmim!

Kopogtak, erősen és határozottan, de úgysem tudtam volna kinyitni. Le akartam zárni a beszélgetést Luhannal, hogy újra magam maradjak, a magánnyal, akit már olyan régóta ismerek. Úgy örültem volna, ha ott lebeg mellettem a halál, és csak meg kell kérnem, hogy tegye végre meg. Az életemet viszont én irányítottam, csak annyi volt a dolgom, hogy a számhoz emeljem a tablettákat, és lenyeljem őket. A kavicsokból viszont sziklák lettek, alig bírtam tartani őket, húzták le a kezemet a fantom súlyuk.

– Kinyitnád végre? Még mindig fáj a kezem – sóhajtott fel Luhan a telefonban.

– Te kopogsz?

– Csöngethetek is – ajánlotta, és megnyomta a gombot. A csengő sikítása sokkal rosszabb volt, mint bármi, amit el tudtam képzelni. – Ráfeküdjek?

– Úristen, ne! Ott van a pótkulcs a számlap mögött.

Leejtettem a telefont a fülemtől, és lehunytam a szemem. Úgy ültem ott, mint aki képes ülve bealudni, pedig csak fájt a lelkem, és húzott le a mélybe. Luhan nagy robajjal érkezett meg, aztán satuféket nyomott a küszöbön, valószínűleg nem arra a képre számított, ami fogadta.

– Te meg mi a francot csinálsz? – ugrott oda hozzám, és először a dobozt nézte meg, majd az öklömet kezdte feszegetni. – Engedd el! Engedd el, hallod?

Mivel nem sikerült megszabadítania a gyógyszerek szorításától, más módszerhez folyamodott, szorosan megölelt, a kezemet a testünk közé szorítva, hogy véletlenül se tudjam a számhoz emelni. Nem mintha tudtam volna.

Luhan teste meleg volt, éreztem, ahogy forróság szépen lassan folyik át a testembe, és erővel tölti meg a tagjaimat. Ellazítottam a markomat, és a gyógyszerszemek kipotyogtak belőle, majd kiszabadítottam a kezemet, és Luhan lapockáira vezettem. A homlokomat a vállába fúrtam, és sírni kezdtem.

Luhan próbált csitítani, simogatta a hátamat, a végén szinte már ő lógott rajtam, nem én rajta. Örökkévalóságnak tűnt, amíg ölelt, de gyógyítóan hatott rám, mintha napfényben fürödnék. Akartam Luhan színeit, azt akartam, hogy a fekete világomat rikítóvá, fényessé és kitörölhetetlenné színezze be, tegyen engem is olyan élettel telivé, mint ő.

– Itt maradok – jelentette ki Luhan. Nem kérdezte, nem engedélyt kért, kijelentette.

Úgy, ahogy voltunk, oldalra dőltünk, és egyszerre kapaszkodtam a ruhájába, és Maci úrba. Luhan kinyúlt a központi kapcsolóig, és leoltotta a lámpát.

– Emlékszem, csak sötétben tudsz aludni.

Már arra sem volt erőm, hogy elmosolyodjak, elnyelt az álomvilág. Reméltem, újra szivárványt fogok látni.