Kapcsolatháló (3. évad): 1. fejezet: Új osztályok, új emberek, új szerelmek

Chanyeol:

Nem mondanám, hogy féltem az első naptól, inkább kellemes izgatottság vett erőt rajtam, kíváncsi voltam azokra az emberekre, akikkel együtt fogom tölteni az elkövetkezendő három évet. Az általános iskolát fájó szívvel hagytam ott, sok jó barát és szép emlék maradt hátra, de az internetnek hála bármikor tarthattam velük a kapcsolatot, úgyhogy nem aggodalmaskodtam sokat. Ez egyébként sem volt jellemző rám.

A középiskolában, amibe a szüleim erőszakoltak be, az volt az igazán érdekes, hogy keverve voltunk kínai diákokkal. A válaszható nyelvek közül tanulhattunk kínait és japánt, vagy az angolt emelt óraszámban. Én még nem tudtam, mit fogok választani, úgy döntöttem, majd attól függően iratkozom be, hogy az új barátaim hová húznak. Nem féltem ugyanis a barátkozástól, mindig könnyen ment az ilyesmi, az emberek valamilyen oknál fogva kedveltek engem, talán a pozitív hozzáállásom és a vicceim miatt.

Az osztályterembe lépve megtorpantam egy kicsit, mert ahhoz képest, hogy korán jöttem, már elég sokan voltak a teremben. A lányok nagyrészt egy helyre tömörültek, a fiúk azokban szétszórtan foglaltak maguknak helyet, és fogalmam sem volt, hová üljek. Olyan padtársat szerettem volna, aki laza, és sokat lehet nevetni vele, és esetleg még okos is, hogy néha-néha lesni tudjak róla.

Végül egy magas fiú mellé tettem le a hátsómat, aki valószínűleg kínai volt. Őszintén, nem tudtam megmondani, hogyan néznek ki a kínaiak, csak azt tudtam biztosan, hogy a srác nem koreai. Ez valahogy ösztönből ment, de ennél tovább nem jutottam.

– Chanyeol vagyok – mosolyogtam rá a lehető legbiztatóbban, bár nem olyannak tűnt, mint akinek szüksége lenne ilyesmire.

– Kris – mutatkozott be, és kezet nyújtott. Meglepve ráztam meg az erős, nagy kezeit.

– Én azt hittem, ide csak kínaiak meg koreaiak járnak – mondtam angolul, bár valahogy éreztem, hogy a kiejtésem nem az igazi.

– Én is kínai vagyok – válaszolt az anyanyelvemen, és apró mosoly kúszott az arcára. – Legalább is félig.

Ennél tovább nem akartam faggatni, tolakodásnak érezhette volna, ha első ismeretségre felásom az egész családfáját, úgyhogy inkább lakatott tettem a lepénylesőmre, és körbepillantottam a teremben. Az pontosan olyan volt, mint minden osztályterem, fakó és lehangoló.

Kris úgy tűnt, nem akar tovább beszélgetni, így a körömágyaim vizsgálatába mélyedtem, és csak akkor pillantottam fel, amikor új diák érkezett. Semmi extra, teljesen hétköznapi srácok és lányok váltották egymást, ahogy telt az idő, úgy lett egyre biztosabb, hogy egy normális, egyszerű osztályközösség leszünk.

Aztán megérkezett valaki, aki teljesen felbolygatta a lelki állapotomat. Elég volt az arcára pillantanom, és olyan hevesen kezdett el verni a szívem, hogy alig bírtam a bőrömben maradni. A tekintetem egyenesen rátapadt, és amikor helyet foglalt az ablak felöli padsor utolsó helyén, nem volt kérdés, hogy én oda ülök.

– Bocsi – motyogtam oda Krisnek, amikor elhúztam mellőle, majd leültem a friss jövevény mellé, és a korábbinál is szélesebben mosolyogtam. – Chanyeol vagyok.

Látszott a fiún, hogy meglepődött a hirtelen érkezésemtől, és talán azt sem tudta, hogy csak üdvözlöm-e, vagy végleg maradok, de motyogott valamit az orra alatt. Még sosem hallottam senkit ilyen halkan beszélni, és borzasztóan érdekelt, hogy mit mondott.

– Tessék? – kérdeztem, és kicsit közelebb hajoltam hozzá.

– Sehun… Oh Sehun vagyok – felelte, és zavartan összeszorította a száját.

Komolyan azt hittem, hogy ott helyben lefordulok a székről, és a mentőnek kell elvinnie. Sehun arca ugyanis megváltozott ettől az apró mozdulattól, és olyan kis pufókás lett, mint a babáknak, én pedig nem bírtam a túl aranyos dolgokat. Nem bírtam őket feldolgozni, teljesen kicsináltak, ezért történt mindig az, hogyha valamelyik barátomnál kisgyerekkel találkoztam, el sem lehetett szakítani tőlük. Még az is megfordult a fejemben, hogyha kijárom a középsulit, esetleg óvó bácsi leszek, de mivel imádtam zenélni, az álommeló mégis csak a színpadi lét maradt.

– Te mindig ilyen halkan beszélsz, Sehunie? – kérdeztem közvetlenül. Nagyon meglepett volna, ha ez a srác idősebb nálam.

– Csak a fogszabályzó miatt – motyogott ismét, és zavartan összefűzte az ujjait a pad alatt.

– Az nekem is van – feleltem olyan boldogan, mintha éppen egy aranyrögöt említettem volna, majd kissé visszavettem a lelkesedésből. – Mondjuk, csak esti.

– Nekem sincs most – kapta fel a fejét védekezően, majd ismét visszahúzódóvá vált. – Csak volt. És megszoktam, hogy így beszélek. Tudom, hogy elég gáz…

– Szerintem jól áll neked – mosolyogtam rá bíztatóan. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy aranyos, de féltem, ennek nem örülne túlzottan.

Az óra kezdéséig még egy Jongin nevű srác csatlakozott hozzánk a hátsó háromszögbe, a mellette ülő lány nem számított sokat, ő tutira csak azért szakadt el a lányoktól, hogy jó szögben láthassa Krist. Lehet, hogy azért, mert keverék, de hihetetlenül népszerű lett a lányok körében már az első pillantásra.

– Jó napot mindenkinek! – lépett be a tanár, egy középkorú, szemüveges férfi a terembe, és intett, hogy valaki nyissa ki az ablakokat, mert megsül. Szeptemberhez képest iszonyatosan meleg volt.

Az első órák itt is, mint mindenhol, azzal teltek, hogy megismerjük egymást. Először mindenki bemutatkozott, és ha úgy tartotta kedve, mondott magáról pár szót. Ezt követően mindenféle csapatépítő játékban kellett részt vennünk, hogy összekovácsolódjunk, majd a tanár úr kiosztotta az órarendünket.

– A nyelvóra alatt azt a nyelvórát kell érteni, amit külön választotok. Ezeket csütörtökig le kell adnotok, hogy a kollégák csoportokba rendezzenek titeket. Nem kell félni, ezek csak a lehetséges időpontok, ezek közül sok kiesik majd – nyugtatott meg minket az ofő.

A papíron a válaszható idegen nyelvnél szerepelt a koreai is, de sejtettem, hogy ezt mi nem választhatjuk, ahogy a kínaiak se a kínait. Pedig milyen alibi lett volna, ha a saját anyanyelvemet választom. Mégis mit taníthatnának ott nekünk? Biztosan csak leveleket, fogalmazásokat, meg ilyesmit kellene írni. Nagyon adnám.

– Te mit fogsz tanulni? – kérdeztem Sehunt.

– Szerintem angolt. A kínai túl nehéznek tűnik.

Én is így voltam ezzel, úgyhogy, amint Sehun bekarikázta az angolt, én is így tettem. Minek ezzel csütörtökig várni? Ahová megy ő, megyek oda én is.

– Wu úr, azt hiszem, az Ön esetében célszerűbb lenne a japánt, vagy a koreait választania – adta vissza a papírt Krisnek az osztályfőnök.

– Kettő közül dönthetek? Milyen figyelmesek – grimaszolt Kris, majd áthúzta a papírt, és úgy adta vissza a tanárnak. – Tegyenek be oda, ahol kevés a hely. Nekem tök mindegy.

Ez a srác nagyon menő – ámultam el, de nem mindenki osztotta a véleményemet. Pár buzgómócsing elítélően csóválta a fejét, amiért Kris már az első nap konfrontálódott egy tanárral, a lányok véglegesen beleszerettek, páran pedig féltékenyen vizslatták. Engem teljesen hidegen hagyott a népszerűségi verseny, bőven elég volt, ha Sehun és Jongin bír.

– A következő órán lehetőségetek lesz megismerkedni az évfolyam többi diákjával. Szeretném, ha ez az osztály felvenné a versenyt velük a tanulásban, de nem szeretem az ellenségeskedést. Legyetek jó viszonyban.

Nagyon kíváncsi voltam a többiekre. Szerettem a sportokat, és reméltem, hogy az iskolai focicsapatban sok barátra teszek szert.

– Akkor most kiosztom a sport és egyéb tevékenységek listáját. Ezeket háromtól-ötig, a küzdősportok esetén hatig lehet igénybe venni. Válogassatok kedvetekre!

Nem kellett kétszer mondania a tanárnak, éhesen faltam a sorokat, amikor megkaptam a lapomat. Elég szép számmal hirdettek foglalkozásokat, és nem tudtam eldönteni, melyiket válasszam. Vonzott a football, kosár, floorball, és a bowling, de az iskolai zenekar is király lehetett, a gitár és zongoraóra meg főleg. Legszívesebben az összesre jártam volna, de ennyi szabadidőt nem áldozhattam fel, hiszen még azt sem tudtam, milyen kemény lesz a tananyag.

– Ti mit választotok? – kérdeztem a srácokat.

– Én táncolok, úgyhogy van már iskolán kívüli elfoglaltságom, de lehet, hogy beiratkozok pingpongra. Ott csak nem sérülök le – mondta Jongin.

– Te? – fordultam Sehun felé.

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy egyikre se megyek.

Ez elszomorított. Örültem volna, ha Sehunnal együtt lehetünk, de mégsem erőltethettem rá az akaratomat, hiszen még alig ismertük egymást. Ehelyett inkább a szívemre hallgattam, ráértem még a jövőben lyukat mesélni Sehun hasába, hogy milyen extra menő dolog gitározni, és jöjjön ő is.

– Te tudsz zenélni? – ámult el, amikor a papíromra pillantott. – De tök menő.

– Gyere te is! – csaptam le az alkalomra.

– Nincs kitartásom – rázta meg a fejét. – Majd te megtanítasz – nyögte ki mindennemű motyogás nélkül, majd hirtelen elszégyellte magát, és magyarázkodni kezdett. – Úgy értem, hogy… Izé… Nem akarok én semmit se…

– Szívesen – fojtottam belé a szót egy kedves mosollyal.

Kettesben gitározgatni a szobám magányában, ennél jobb ötlete nem is lehetett volna. Sehun olyan érdekesnek tűnt, meg akartam ismerni, megtudni róla mindent, és kinyitni, mint egy kincses ládát. Olyan zárkózottnak és gátlásosnak tűnt, ki akartam mozdítani ebből az állapotból, hogy magabiztos és ragyogó legyen. Én legalább is éreztem benne valamit, amit érdemes felfedezni.

Baekhyun:

Nem tudtam mit kezdeni magammal. Borzasztóan izgultam, közben vártam, hogy új embereket ismerjek meg, de féltem is, hogy mi lesz, ha senki nem fog szeretni. Ezek az érzelmek pedig percek alatt váltották egymást, és a kocsiban ülve úgy éreztem, szét fogok robbanni. Apám mindig mondta, hogy túl sok az energiám, de sosem engedett rendesen sportolni, azt mondta, ha átveszem a céget tőle, az eszemre lesz szükségem, úgyhogy folyamatosan csak korrepetálásokra, felkészítésekre, meg hangszeres órákra járhattam. Pedig én úgy szerettem volna versenyszerűen rúgni a bőrt a többiekkel, vagy mondjuk kosarazni, az nagyon menő, de túl kicsire nőttem, és mindig utolsónak választottak tesin.

– Az osztályodban mindenki kitűnő gyerek. Barátkozz velük bátran – látott el tanáccsal apa. Kivételesen a céges autó hozott iskolába, nem az otthoni, bár nem akartam felvágni azzal, hogy gazdagok vagyunk. Az általános iskolában utáltak ezért.

Az osztályterembe érve gyorsan hátra iszkoltam az ablak mellé, hogyha baj lenne, kiugorhassak. Na jó, nem ezért, csak szerettem a fényt és a friss levegőt, meg így jó rálátásom lett az osztályra, és senki nem fixírozta a hátam.

– Szia. Lehetek a padtársad? – lépett oda hozzám egy mosolygós fiú. A szája széle furcsán kanyarodott felfelé, mintha manó lenne, simán el tudtam képzelni, hogy telente a télapónak segít be diákmunkaként.

– Persze, gyere – húztam ki a széket, és nagyon lazának próbáltam tűnni.

– Nem ülhetnék én az ablak mellé? – kérdezte reménykedve.

Azonnal rá akartam vágni, hogy „nem, ez az én helyem”, de aztán eszembe jutott, hogy apa azt mondta, barátkozzak, így feladtam a pozíciómat, és átengedtem neki. Bevallom őszintén, egyáltalán nem örültem a kialakult helyzetnek, de még mindig közel lehettem az ablakhoz, és ezzel a gesztussal talán az ismeretlen jóindulatát is elnyerhettem.

– Úristen, be sem mutatkoztam! – csapott a fejére a padtársam, és pótolta a hiányosságot. – Jongdae vagyok. Kim Jongdae.

– Byun Baekhyun – mutatkoztam be, és elővettem egy zacskó cukrot a táskámból. – Kérsz?

Jongdae kért, és annyira rákapott, hogy mire megtelt a terem, már csak két szem maradt benne. Az előttünk ülő fiúkat alig tudtam megkínálni, olyan hülyén nézett ki, hogy az utolsó kettőt adtam nekik. Mondjuk, nem panaszkodtak, a Suho nevű még meg is próbálkozott azzal, hogy visszautasítja, de ha én cukrot akartam adni valakinek, akkor annak cukrot adtam. Lehet, hogy gyerekes, de nagyon akaratos voltam. A szüleim esetében sosem mertem követelőző, vagy utasító lenni, még kisgyerekkoromban sem, de az ismerőseimmel szemben sokszor észrevettem magamon, hogy parancsolóan lépek fel. Sajnos, a személyiségem ezen részén volt még mit javítani.

Az osztályfőnökünk egy vékony, titkárszerű férfi volt, éles tekintettel, és makulátlan ruhával. Úgy nézett ki, mintha egyenruhát vett volna fel, pedig az iskolában nem írtak elő semmi ilyesmit. Még azt sem szabták meg, hogy milyenre lehet festeni a hajunkat, de ahogy elnéztem, az osztályban semmi kirívó frizura nem volt, a barnától a feketéig tartott a színskála.

– Ettől az osztálytól várok a legtöbbet. Nagy potenciál van Magukban, ne okozzanak csalódást! Nekünk kell a legjobb osztálynak lennünk.

Mindig ezt hallottam, már a könyökömön jött ki. Te legyél a legjobb, érd el a céljaidat, törj a csúcsra! Csak azt nem mondta el soha senki, hogy hogyan tegyem. Pontosan ezért nem versenyeztem soha a tanulmányi eredményeimmel. Felállítottam magamnak egy elvárást, és azt próbáltam meg teljesíteni, nem érdekelt, hogy a többiek milyen szinten állnak. Amúgy sem gondoltam jó ötletnek azt, hogy más teljesítménye után fussak.

– Kínait jelölsz be? Az nagyon nehéz – emelte meg a szemöldökét Jongdae.

– De vannak itt kínaiak, nem? Beszélgetni akarok velük. Ők is megtanulják a mi nyelvünket – magyaráztam, és odaadtam a lapfelelősnek a jelentkezésemet.

Jongdae elismerősen bólogatott, de ő azért nem volt ennyire bátor, és az angol mellett döntött. Suho viszont japánra és angolra is beiratkozott, pedig egyáltalán nem tűnt strébernek. Amikor megkérdeztem, hogy miért döntött így, azt mondta, az üzlet miatt. Ugyanolyan örökös volt, mint én, de ő lelkiismeretesebben készült rá.

– Nem lesz ez egy kicsit sok, Baekhyun? – kérdezte Jongdae, amikor a különóra listámra pillantott.

– Nem – feleltem magabiztosan. – Úgyis egy csomóról kiesek.

– Akkor mi értelme?

– Legalább meg akarom próbálni.

Jongdae úgy vette el a beiratkozási lapomat, mintha azon lenne a világ legújabb csodája, majd ő is karikázni kezdett. Ahogy láttam, a sportok érdekelték jobban, és nagyon reméltem, hogy legalább az egyik olyanra bekerülök, ahová ő is jelentkezik. Sokkal jobb úgy csinálni valamit, ha a barátaid is részt vesznek.

 – Suho, te tudod, mi az a wushu? – bökte meg az előtte ülő vállát Jongdae.

 – Egy kínai küzdősport.

– Baekhyun, te tényleg biztos vagy ebben? – kérdezte tőlem Jongdae.

– Persze. Miért ne? – Nem voltak kétségeim, hogy azonnal hazaküldenek, amint meglátnak, de ezt nem akartam a srácok orrára kötni.

A zenei képzések közül csak a kórust jelöltem meg, zongorázni jól tudtam, más hangszerre meg nem vágytam. Elegem volt már a szépruhás előadásokból, meg a fogadásokból, valami olyat akartam, ami eltér a megszokottól. Mondjuk elhívni a szüleimet egy boksz ringhez, ahol kiütöm az ellenfelet. Tiszta király! – mosolyodtam el, és összehajtottam a nevezési lapot.

Tao:

Egy célom volt, amikor beléptem az iskolába: minél hamarabb hazamenni. Utáltam az egészet már az első pillanattól kezdve, de a középsuli kötelező volt, anya ragaszkodott hozzá, pedig nem szívesen hagytam magára azzal az állattal. Nagyon reméltem, hogy anya megkapja az eladói munkát a kisboltban, és akkor késő estig haza sem kerül.

Az osztályom hervasztó látványt nyújtott. Kétség sem férhetett hozzá, hogy én voltam a vezető, mindenki alám tartozott, és habár ezt ők még nem tudták, törekedtem a rendre. Ez abból állt, hogy ők békén hagynak engem, és nem kutakodnak a magánéletemben, én cserébe nem szekálok senkit, és megvédem őket, ha a felsőbb évesek, vagy az évfolyamtársak keménykedni akarnak.

Egyetlen dolog tetszett a társaságban, az pedig a lázadásra való hajlam megléte. Az egyik srácnak hidrogénszőke haja volt, a másik láthatóan sminket viselt, és találtam pár jókötésű fiút is, akikkel még lehetett mit kezdeni. Egyedül az első sorban feszítő kis stréber rontott az összképen, úristen, ordított róla, hogy tövig nyal a tanároknak.

Az osztályfőnökünk egy igazi rasszista szipirtyó volt, a koreaiakkal úgy bánt, mintha a gyerekei lennének, minket kínaiakat meg max megtűrt, mintha betolakodók lennénk. Nem értettem, hogyan taníthat egy ilyen tanár egy olyan iskolában, ami az elfogadást és a beilleszkedést támogatja.

– Huang Sitao – olvasta fel a nevemet.

– Zi Tao – javítottam ki.

– Igen. Nos, te különleges helyzetű vagy, igaz? Mondták, hogy szóljak, hogy a különórák nem kerülnek pénzbe.

Persze, üvölts szét az udvaron, hogy szegény vagyok! – kaptam fel azonnal a vizet, és legszívesebben megfejeltettem volna a nőt a táblával. Nem is tudom, mi történt volna, ha nem járok küzdősportra, és nevelnek belém türelmet. Valószínűleg már hatvankétszer lecsuktak volna, köztük a nevelőapám meggyilkolásáért.

– Figyi, Luhan! Mi az a wushu? – kérdezte a hidrogénszőke srác.

Mivel az első sorban ültem az ablak mellett, hogy jó rálátásom legyen az udvarra, amit az órák nagyján bámulni fogok, kicsit kényelmetlen volt hátra fordulni, de első napon még senki nem szólhatott rám azért, amiért forgolódok.

– Az ilyen izé… – magyarázta Lu Han, karate mozdulatokat téve. Vagy nem tudta, hogy miről beszél, vagy koreaiul nem jutott eszébe, de nagyon nevetségesen festett.

– Küzdősport – szóltam bele a beszélgetésbe, pedig nem szerettem koreaiul beszélni. Nagyon béna kiejtésem volt. – Megmutassam?

A szöszi először megrettent, mintha azt mondtam volna neki, hogy meg fogom verni, aztán mégis bólintott egy aprót. Aranyos arca volt, főleg a szemei tetszettek. Egyszerre volt nagy és húzott, amit irigyeltem tőle. Nekem csak szimplán dülledtek voltak a szemeim, mintha nem is szemek, hanem mondjuk szilvák lennének, és csak sminkkel tudtam szélesíteni rajtuk. Azt meg mégsem akartam a suli első napján felkenni, fontos az első benyomás.

– Nem kell felállni – mondtam, amikor lassan felemelkedett a székéről, majd a falhoz mentem, és úgy közelítettem meg a szemben lévő szekrényeket, hogy közben arábelt mutattam be.

Mindenki ámuldozva nézte a mozdulatot, Lu Han még tapsikolt is utána. Nem mondom, jól esett!

– Ce kong fan.

– Hogy mondod? – kérdezte a tanárnő, kissé előrébb hajolva, mintha attól értené.

– Így hívják. A mozdulatot.

Ezek után már nem akartam mást mondani, fogtam magam és visszaültem a helyemre. Ha a szöszinek tetszett, eljön megnézni, ha nem, engem különösebben az sem érdekelt. Már meg volt a saját wushu oktatóm, nem akartam váltani, de szívesen elmentem az első órára bemutatót tartani, nem lehetett tudni, milyen a felhozatal.

– Most, hogy ezzel megvagyunk, menjetek a nagyelőadóiba. Ott megismerhetitek a többieket – mondta a tanár, és a nyelvi papírokat is összeszedte. Az angolt jelöltem be, abból úgy sem ártott fejlődnöm.

A nagy előadói tényleg elég nagy volt, mondhatta volna csarnoknak is. Ahhoz képest, hogy úgy harangozta be, mint a hely, ahol megismerkedhetünk a többiekkel, valójában egy börze volt. Mindenhol a korábban kiválasztható szakkörök és sportok standjainál lehetett kérdezősködni, csak ennek így semmi értelme nem volt. Nem fordítva kellett volna? – morfondíroztam, aztán megláttam a kiíráson, hogy csütörtökig lehet jelentkezni. Szóval csak a szipirtyó akarta, hogy gyorsan túl legyünk rajta…

Császkáltam az asztalok között, néha elvettem egy-egy szórólapot, és elolvastam a kínai oldalon az ismertetőket, aztán a következő kukánál kidobtam. Annyira untam az egészet, haza akartam menni, vagy legalább öt percre kiszökni a zöldbe, hogy elszívjak egy cigit. Stresszelt a suli.

A gyors reflexemnek hála gond nélkül hárítottam az arcom felé száguldó labdát, majd hanyagul visszadobtam egy kosártrikós srácnak. Rendes volt, mert legalább elnézést kért, de annyira azért nem tartott menőnek, hogy beválasszon a csapatba. Persze, mert vékony voltam, és első ránézésre úgy tűnhetett, hogy gyenge is. Pedig volt ám erő bennem, nem is kevés.

– Wow, haver, ez nagyon menő volt! – pacsizott le velem egy magas, vigyorgó srác, akinek nagyon sok haja volt, és kicsit túl szívélyesen koccolta össze a vállunkat. Mintha ezer éves pajtások lennénk.

– Aha. Kösz – vetettem oda, és faképnél hagytam. Nem bírtam az ilyen alakokat, akik elsőre belépnek az ember személyes terébe.

Tényleg nem bírtam már tovább a sok hülye között, amint nem figyelt egy tanár, kiszöktem a folyosóra, onnan pedig egyenesen az udvarra tartottam. Az iskola felé jövet már felmértem a terepet, ha az ember ügyesen csinálta, be lehetett úgy állni az egyik fa mögé, hogy a tanáriból ne látszódjon semmi.

– Uh, baszd ki! – fordultam be a fa mögé, háttal a törzsnek, és az ajkam közé vettem a cigit.

Elsőre is szokatlan volt, de aztán, ahogy még egyszer nekidőltem, feltűnt, hogy puha, és nem egyenletes a törzs.

Amikor megfordultam, tőlem szokatlanul, de sűrű elnézések közepette hajlongtam a megzavarnak.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom. Bocsánat. Elnézést! – ismételgettem, több nyelven is, ami éppen eszembe jutott, miközben a cigi még mindig kilógott a számból.

– Nyugi, haver, nem gáz – felelte kínaiul, és előkotort a zsebéből egy öngyújtót. – Neked is eleged lett belőlük, mi?

A dohánytársam kimondottan nekem való gyerek volt. Magas, szálkás, vagány, és sallangoktól mentes. Nem akart jópofizni, egyszerűen, első ránézésre – vagy inkább megérzésre – eldöntötte, hogy szimpatikus vagyok neki, vagy sem. Én is így voltam vele. Elég volt rápillantanom, és tudtam, mi nagyon jóban leszünk.

– Zi Tao – mutatkoztam be, miután meggyújtotta a cigarettámat.

– Yi Fan, de szólíts csak Krisnek. Örülök – öklözött össze velem, majd elmosolyodott.

Nem tudom, mi volt a mosolyában, ami annyira megvett, de egy hosszú percre odaragasztotta a tekintetemet az ajkaira, amik meglepően csábítónak tűntek. Van olyan, hogy valakinek szexi szája van? Mert ha igen, akkor Yi Fan ebbe a kategóriába tartozik.