Kapcsolatháló (3. évad): 2. fejezet: Különórák

Yi Xing:

Annak nagyon örültem, hogy olyan osztályba kerültem, ahol sokan voltak a kínaiak, de az egyik fiútól nagyon tartottam. Zi Tao veszélyesnek tűnt, igazi bajkeverőnek, még a hajszíne sem volt megszokott, lilásan csillogott, amikor a fény megcsillant rajta. Az egész testtartásából üvöltött, hogy milyen rebellis, még a tanárokkal sem beszélt tisztelettudóan, bár az is lehet, hogy nem tudott, a koreai kiejtése igen silányul hangzott.

Nagyon sokat tanakodtam azon, milyen különórát válasszak, de mivel két idegen nyelvet is bejelöltem pluszba a mindennapos angol mellé, nem vállalhattam túl magam. Jól kellett teljesítenem, ugyanolyan dicséretes akartam lenni, mint általánosban, hogy a szüleim büszkék lehessenek rám. Nem is lehetett nagyobb boldogságom, minthogy a családom büszke rám.

Azért választottam az informatikát, mert a modern világban elengedhetetlen, hogy ezt használja az ember, és majdnem minden munkához kell már a számítógép minimum felhasználói szinten való ismerete.

Az informatikateremben nem szellőztettek jól, a gépek miatt pedig extra meleg lett, úgyhogy a füzetemmel legyeztem magam, amíg a tanár felírta a vázlatot a táblára. Hatalmas csalódás volt az óra. Azt hittem, hogy már első nap érdekes, új információkat szerzek, ehelyett elkezdtük előrül átvenni az általános iskolás tananyagot, kezdve a beviteli és kiviteli perifériákkal.

– Mindjárt rosszul leszek – nyögtem fel, elbújva a képernyő mögé. Nem bírtam a levegőtlenséget.

– Minden rendben? – kérdezte a mellettem ülő srác.

– Persze, jól vagyok – hazudtam, mosolyt erőltetve az arcomra, de nem vette be.

Azonnal feltette a kezét, és megkérte a tanárt, hogy nyissunk ablakot, mert rekkentő a hőség, de ettől nem lettem jobban, hidratálnom kellett magamat, ahhoz viszont ki kellett volna kéredzkednem. Ez az, amit el akartam kerülni. Fontos az első benyomás. Ha azonnal nyafogok, nem fog komolyan venni a tanár.

– Hogy hívnak? – kérdezte a fiú, és közelebb gurult hozzám.

– Zhang Yi Xing.

– Tanár úr, Iksing rosszul van. Kikísérhetem levegőzni az udvarra? – kérdezte nagyon tisztelettudóan. Kellemes, megnyugtató hangja volt, de rosszul ejtette a nevem.

Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire rosszul vagyok, amikor felálltam, és majdnem lendületből visszaültem a gurolós székre. Nem tudom, mikor veszett ki az erő a lábamból, de nagyon kellett a padtársam segítsége.

– Veszek neked inni – támasztott neki a falnak az automata mellett. – A víz ilyenkor a legjobb – nyomott a kezembe egy flakon, jéghideg ásványvizet, majd újra a hónom alá nyúlt, és letámogatott a lépcsőn.

Hihetetlenül ki voltam száradva, és egy huzamra meg tudtam volna inni a vizet, de annyira jól esett a flakon jeges érintése, hogy amíg haladtunk, inkább csak arra használtam, hogy lehűtsem a lángoló arcomat.

– Köszönöm szépen, hogy segítettél. Kedves… – bólintottam egy aprót, mert meghajolni nem tudtam.

– Suho.

– Mit jelent? – érdeklődtem. Minden érdekelt, a koreai kultúrát is nagyon érdekesnek találtam, és szerettem volna minél jobban elmélyedni benne, mintha tényleg az enyém lenne.

– Őrzőt.

– Mint a börtönben? – próbáltam megfejteni a szót. Hiába költöztünk már ide ötödikben, még mindig rengeteg kifejezés volt, aminek nem értettem teljesen a jelentését.

– Nem, inkább úgy, mint valaki, aki vigyáz rád.

– Oh, értem! Akkor lehetnél diák önkormányzatos. Benne van a nevedben, hogy jó lennél.

Ezt nagyon szórakoztatónak találta, pedig általában nem értékelték a vicceimet. Örültem, hogy így, a második napon sikerült már barátra szert tennem, vagy legalább is egy potenciális jelöltre. Sajnáltam, hogy Suho nem az osztálytársam, akkor sokkal több időt tölthetnénk azzal, hogy megismerjük egymást.

– És milyen nyelveket vettél fel? – kíváncsiskodtam, miután nagyot kortyoltam a vízből.

– Angolt és japánt.

– Én is – lelkesültem fel.

– Akkor ott is találkozunk – mosolyodott el kedvesen.

Ennél szerencsésebb nem is lehettem volna, minden klappolt, még a rosszullétemnek is hálás lehettem. Teljesen feldobottan mentem vissza a terembe, és miután elnézést kértem a tanártól, visszaültem a helyemre, és mindent lejegyzeteltem a tábláról. Úgy éreztem, semmi nem állíthat meg abban, hogy én legyen a legjobb.

Még a haza vezető úton is mosollyal az arcomon tekertem, és azon gondolkodtam, hogyan barátkozhatnék úgy össze Suhóval, hogy ne tartson túlságosan nyomulósnak. Azokkal az emberekkel, akikkel egyezett az érdeklődési körünk – tehát az okosokkal – mindig jól kijöttem, de a többség általában idegesítőnek, vagy túlbuzgónak talált, úgyhogy oda kellett figyelnem, hogy ne legyek túl sok.

Az útra is oda kellett volna figyelnem, akkor elkerülhettem volna, hogy átbucskázzak egy másik biciklis első kerekén. Hatalmasat zakóztam, legalább is, én úgy éreztem, ahogy kirepültem a kormány mögül, és bukfencben érkeztem az aszfaltra. Ha nem lett volna rajtam sisak, biztosan betörik a fejem.

 – Bassza meg, jól vagy? – ugrott oda hozzám a másik fél. Őt csak befordította az ütközés, maximum a térdét verhette be, velem azonban forgott a világ.

– Szédülök – mondtam, és elfeküdtem az aszfalton. Csak én lehettem ennyire béna, hogy a suli második napján majdnem kinyírom magam.

– Hívom a mentőket – mondta, és a füléhez kapta a telefonját.

Ahogy ott feküdtem, volt időm gondolkodni, és szépen lassan feltűnt, hogy kínaiul szólt hozzám, és a kiejtése alapján született kínai volt, ráadásul még a hangszíne is ismerős volt.

– Nyugi, Yi Xing, nincs gáz. Mindjárt jön a segítség – guggolt le mellém, nem törődve azzal, hogy az út közepén vagyunk, és bármikor feltarthatjuk a kertvárosi közlekedést.

– Zi Tao? – kérdeztem kábán. Nagyon reméltem, hogy azt válaszolja, hogy nem.

– Igen. Nagyon rosszul vagy?

– Nem, minden rendben – hazudtam ismét.

A szüleim borzasztóan idegesek lettek, amikor megtudták, hogy kórházba kerültem, és azonnal Zi Taóval kezdtek el veszekedni, amiért nem figyel oda, amikor teker. Hiába mondtam, hogy az én hibám volt, mindketten őt hibáztatták, mert… Nos, azért, mert az emberek előítéletesek, és egy rosszfiút könnyebb okolni, mint a saját gyereküket. Zi Tao nem vette a szívére, vagy legalább is, nem látszott rajta, csak jobbulást kívánt, és meghajolva a szüleim felé, távozott. Reméltem, hogy hamar meggyógyulok, és bocsánatot kérhetek tőle. Úgy szégyelltem magam, hogy nem tudtam elég erényesen megvédeni.

Baekhyun:

Hát persze, hogy mindenhonnan kivágtak! A legrosszabb az volt az egészben, hogy egyik helyen sem mondtak igazat, mindenhol kitaláltak valami ostoba kifogást, hogy miért nem vehetnek be a csapatba. Teljesen ki voltam borulva, hogy egyetlen sporteseményen sem vehetek részt, és megint én leszek a béna srác, aki nem elég férfias. Mert mi lehetne férfiasabb annál, ha izzadtan, kisportolt testtel futkosol, és a lelátón a lányok elájulnak tőled?

Azt hagytam majdnem utolsónak, amit a legjobban szerettem volna, de a legkevesebb esélyem volt rá. Már attól izgalomba jöttem, ahogy elmentem a szekrények mellett, és meghallottam a kosárlabdák pattogásának jellegzetes visszhangját. Annyira be szerettem volna kerülni a csapatba, hogy még azt is elvállaltam volna, hogy kabalaállat leszek. Nem olyan rossz az, csak fel kell venni egy meleg, kitömött ruhát, amiben egy meccs alatt fogysz tíz kilót, és ha szerencséd van, még össze is verekedhetsz az ellenfél kabala állatával… Nem álommeló, de legalább a csapattal lehetek.

Ha a kosarasokat egy szóval kellene jellemeznem, azt mondhatnám, hogy magasak. Nagyon, nagyon magasak. Kicsit kínosan éreztem magam, hogy simán a hónuk alá csaphattak.

Minden döntés az edző felelőssége volt, de mégsem ő alakította ki a felállást, hanem a már tagokat kérte meg, hogy válogassanak össze egy csapatot a jelentkezőkből. Olyan sokan voltunk, csak akkor nézhettem meg jobban az évfolyamtársaimat, amikor egyedül maradtam a másik oldalon. Megint engem választottak utolsónak, és nem elég, hogy már ezzel kinyilvánították felém a véleményüket, még kispadra is ültettek. Teljesen fel voltam háborodva.

Ahogy ott ültem, és néztem, hogy a többiek játszanak, és mennyire jók, legszívesebben kiszaladtam volna az ajtón. Olyan szerencsétlennek éreztem magam, annyira bénának és feleslegesnek, hogy amikor meghallottam a nevem, bután néztem körbe, és csak akkor pattantam fel, amikor az edző vállon csapott. Becseréltek, hogy játszhassak, de annyira féltem, és olyan hirtelen ért az egész, hogy a szokásosnál is ügyetlenebb voltam. Teljesen úgy játszottam, mint aki még az életben nem kosarazott. Hamar újra a kispadon találtam magam.

– Ha be vagy szarva, akkor a játék sem fog menni – hallottam meg egy kellemes, mély hangot, és azonnal odakaptam a fejem.

A srác nem hozzám beszélt, hanem egy magas, nyúlánk alakhoz, akin lötyögött a trikó, és olyan hófehér volt, mintha életében nem látott volna napot. A szép fehér bőr vonzó, de ez a srác egy kriptaszökevénynek tűnt.

De a lényeg sem a Hipósrác, hanem a másik fiú. Olyan erős, parancsoló kisugárzása volt, és olyan szexi hangja, hogy még a korábbinál is nagyobb sokkot kaptam. Csak bámultam rá, mintha sosem láttam volna még embert, nem bírtam elszakítani róla a tekintetemet. Sötétbarna, felzselézett haját oldalt rövidre nyírta, a fülében fülbevalók csillogtak, a szemöldöke vastag, az arca arányos, a szája kissé telt.

Amikor összetalálkozott a tekintetünk, az arcom, mintha fel akart volna robbanni, majdnem meggyulladtam, és úgy leizzadtam, mint akit rajtakaptak valamin. Egészen pontosan rajta kapott azon, hogy őt bámultam, mégsem tudtam elszakítani a pillantásomat, mintha megbabonázott volna.

Nem mondott semmit, de mintha egy halvány mosoly jelent volna meg a szája szélén, és ettől én is elmosolyodtam. Úgy vigyoroghattam, mint egy komplett idióta, és legszívesebben elkezdtem volna morzsolgatni a nadrágomat zavaromban, de mozdulni sem bírtam.

A duda hangjára a szívem nem, hogy még hevesebben kezdett verni, de majdnem kivágódott a torkomon, és akkorát ugrottam, hogy azt egy nyúl is megirigyelte volna. Csoda, hogy nem estem le a padról! Még csak az kellett volna! Így beégni az erős aurájú srác előtt…!

– Ismertetem az új csapattagok nevét – közölte az edző, és elkezdte a felolvasást.

Tudtam, hogy a saját nevemet nem fogom hallani, de az nagyon érdekelt, hogy hívják a sötétszeműt. Ezer meg ezer jelzővel tudtam volna jellemezni, és egyik sem írhatta le, hogy milyen hatással volt rám.

– Wu Yifan Kris – hangzott a név, amire odafordult Ő az edző felé. – Jó, ha Krisnek hívlak?

– Tökéletes – mondta, és csatlakozott a csapathoz.

Szóval Krisnek hívják… Az edző szemét követve már csak pár név maradhatott, úgyhogy elkezdtem keresgélni a kulacsomat a pad alatt, így, amikor meghallottam a Byun Baekhyunt, majdnem előrebucskáztam.

– Én? – kérdeztem meglepetten, a mellkasomra mutatva, mintha nem lenne egyértelmű, hogy az én az engem takar.

– Igen. Szükségünk van egy vizes fiúra.

– Yuppii!! – ugrottam fel, koránt sem férfiasan, a magasba tartva a karjaimat, mint az animék hősnői, majd rájöttem, hogy hoppá, ez ciki, és összehúzva magamat a csapat mögé iszkoltam.

El sem hittem, hogy beválasztottak, ráadásul így hetente háromszor láthattam Krist, és tovább gyönyörködhettem a kisugárzásában. Nem értettem, én miért nem tudtam olyan lenni, mint ő. Szerettem volna nagy, széles vállú, magas, férfias férfi lenni, ehelyett alacsony voltam, kölyökképű, és túlontúl lelkes.

Az edző szeretett volna beszélni velem, hogy elmagyarázza, mi a feladatom, de eszembe jutott, hogy még hátravan az a wushu nevű valami, és oda is át kell rohannom, úgyhogy megkértem, ezt inkább beszéljük meg valamikor máskor. Azt mondta, az ebédszünetben megtalálom az irodájában.

Úgy öltöztem át, mintha égne alattam a talaj, majd az edző cuccomat a hátamra kapva rohantam a faliújsághoz, hogy megnézzem, hol ó lesz a wushu edzés. Nem nehéz kitalálni, hogy az is a tornateremben volt, úgyhogy sehová nem kellett volna futnom, de nem is én lettem volna, ha nem így teszek.

A fejemet csóválva sétáltam vissza a tornateremhez, ahol az ajtó zárva volt. Hiába rángattam, szinte már csüngtem rajta, de semmi, a nyavalyás nem engedett. Nem értettem, mi történt. Magukra zárták a tesi termet? Mégis milyen sport ez a wushu, hogy zárt ajtók mögött lehet csak csinálni?

Tanácstalanul ballagtam vissza a faliújsághoz, hogy még egyszer megnézzem, hol tartják a wushu órát, de megint csak a tornaterem volt mellé írva. Tényleg nem vágtam, mi a helyzet.

– Elnézést – szólítottam le a takarítót. – Meg tudná nekem mondani, hogy miért van zárva a testnevelésterem?

– Honnan tudnám én azt? Biztosan az egyik testneveléstanár zárta be.

– Igen, de itt azt írják, hogy lesz még ott wushu.

– A kínai sportok mind a másik tornateremben vannak az iskola mögött.

Ez volt az én formám, persze, hogy kiderült, hogy van még egy tesi terem, és ahogy ismertem a szerencsémet, még azt is el tudtam képzelni, hogyha oda megyek, kiderül, hogy van egy harmadik is. Megint nyargalhattam, szinte porzott alattam a talaj.

Úgy fékeztem le, amikor megláttam Krist, hogy abba tuti lekopott az egész cipőm talpa. Arra tartott, amerre én, és ettől összerándult a gyomrom. Látni fogja, ahogy a tatamin bénázok? Mi van, ha ő is beiratkozott, és vele kell harcolnom? – tomboltak a fejemben a gondolatok, miközben sietnem kellett volna. Végül úgy döntöttem, egye fene, ennél rosszabb már úgy sem lehet, és elszáguldottam mellette. Úgy kaptam magamra a köntösszerű ruhát, hogy az övet már a teremben kötöttem meg, és próbáltam úgy tenni, mint aki nem késve érkezett.

A tanító hihetetlenül félelmetesnek tűnt, első ránézésre megmondtam, hogy ez a program is kiesett a lehetőségek közül. Már az is megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, úgyse akarom már a wushut, de aztán rám nézett a tanár, mintha megsejtette volna, hogy mire gondolok, és attól a tekintettől mozdulni sem tudtam.

– Gyerekek, ma az egyik társatok fog bemutatót tartani nektek. A tanára nagyon jó barátom, igen kiváló oktató, a tanítványánál jobb embert nem is találhatnék arra, hogy bemutassa, miért olyan kiváló és tiszteletreméltó ez a sport.

A srácnak, aki bemutatta a mozdulatokat, lila haja volt, és olyan komoly, ragadozó tekintete, hogy kiszáradt tőle a torkom. Nem szívesen találkoztam volna össze vele egy sikátorban, főleg azok után, hogy konkrétan képes volt fejbe rúgni saját magát.

– A wushúnak két formája van. A taolu a formagyakorlatok pontos bemutatását kéri, olyan, mint a sportgimnasztika. A sanda vagy sanshou, küzdelem egy nyitott ringben. Használható a láb is, a kickboxhoz hasonlítható. Csak, hogy értsétek – tette hozzá nagy tudományosan.

Az első, amikor nem kell verekedni vonzóbbnak tűnt, de a mozdulatokból ítélve nagy hajlékonyságot igényelt, és nem voltam biztos abban, hogy én ezt akarom-e. Valahogy úgy képzeltem, hogy az edzések abból állnak, hogy az embert felrakják egy nyújtófára, és addig kínozzák, amíg a nyakába nem tudja tenni a saját lábát.

– Mindenki kap maga mellé egy párt, gyakoroljatok serényen – mondta az edző, és a tapasztaltakhoz kísért minket.

Én egy faarcú kínait kaptam, a srácnak nem voltak arckifejezései, csak bámult rám bambán, mintha szobor lenne. Próbáltam kedvesen megkérdezni, hogy mit is kellene most egészen pontosan csinálnunk, de nem válaszolt. Megpróbáltam angolul is, hátha a koreai nyelvvel vannak problémái, erre begurult, és dobbantott elém egyet, egy erényes harci kiáltással, amitől majdnem összeszartam magam.

– A szívbajt hoztad rám – mondtam neki homlokráncolva, de megint semmi reakció nem jött.

Lehet, hogy a kínzások miatt van – ötlött fel a gondolat, és kissé megértőbbé váltam.

– Elmondod nekem, hogy mit kell csinálni? Mit kell csinálni? – szótagoltam, de ez megint nem tűnt jó ötletnek, mert úgy vállon vágott, hogy seggre ültem.

Ez viszont aztán már tényleg felhúzott. Hülye kínai, itt van az országomban, segítséget kérek tőle, és nem tesz mást, csak a szívbajt hozza rám, és még meg is üt – kaptam fel a vizet. Elhatároztam, hogy most aztán emberesen arcba rúgom, mint a ninja filmekben, de alig lendítettem a lábam, már ki is rúgta a másikat, és elvágódtam a matracon. Nagyon fájt a bokám ott, ahol megrúgott, nem kis erő lehetett a mozdulatában, hiszen a támasztólábamat kaszálta el.

– Te normális vagy, ember? – kiabáltam rá, miközben a fájó részt szorítottam. – Eltöröd a lábam!

– Ez nem eltörés, puhány – szólalt meg végre, és olyan szívesen kitekertem volna a nyakát, még mint senkinek.

Nem törődve a fájdalommal, felpattantam, azzal a céllal, hogy most már aztán tényleg laposra verem ezt a bevándorló tetűt, amikor valaki megragadta a vállam, és megállásra késztetett. Nem volt erős a szorítása, de parancsoló, úgyhogy nyugton maradtam. Nagyon reméltem, hogy a tanár az, és jól lecseszi a patkányt, amiért bántalmazza a kezdőt.

– Átveszlek – mondta nekem koreaiul, majd valamit a másikhoz is intézett kínaiul, de faarc nem reagált erre sem, csak sarkon fordult, és megkereste az érkező korábbi párját. – Akkor, kezdjük előröl. Meddig tudsz felrúgni?

Az a lilahajú srác volt, aki a bemutatót tartotta, és ahhoz képest, hogy milyen ijesztőnek tűnt elsőre, most bíztatóan csillogott a tekintete. Egészen meglepett.

– Szerintem semekkorára nem tudok. Az az állat szétszedte a bokámat – közöltem vele, nem foglalkozva azzal, hogy az állat szintjére süllyesztettem a honfitársát. Az a barom egy állat volt.

– Mutasd! – tartotta a markát, én meg beletettem az apró lábamat.

Nem mondom, viccesen nézhettünk ki, de a lilahajú nagyon kedves volt, kicsit megnyomkodta a piros felületet, majd elkísért a padhoz, és ráfújt valami hideg, de nagyon kellemes permetet.

– A lábad pár nap alatt rendbe jön. Elnézést kérek az ő nevében is – hajolt meg mélyen. – Úgy osztották melléd, mint egy idős testvért, hogy tanítson, de ő túlzásba esett. Elnézést.

– Mindegy. Úgysem fogom ezt csinálni. Nem nekem való.

– Nem. Megbocsáthatatlan, amit tett. Még egyszer, elnézést.

Faarcnak nem bocsátottam meg, de nagyra értékeltem, hogy a lilahajú ilyen lelkiismeretes, és utána megy az igazságtalanságnak. Szimpatikus volt ez a fajta hozzáállás, úgyhogy nem folytattam a hisztit, továbbléptem a dolgon, és kisántikáltam az öltözőbe, hogy átöltözzek. A wushu nem tehetett róla, hogy ilyen rossz élménnyel gazdagodtam, de nem terveztem, hogy a részesévé akarok válni. Tökéletesen elég volt nekem a vizes fiú szerep, meg a tenor pozíció a kórusban. 

Kris:

Először semmilyen különórára nem akartam beiratkozni, de aztán anya rágta a fülem a telefonban, hogy milyen jót tesz a testemnek, meg a szociális helyzetemnek az, ha egy csapat része lehetek, úgyhogy elmentem a kosárválogatásra. Amerikában szerettem meg a sportot, és ez volt az egyetlen, amit még nyáron is képes voltam űzni a környékbeli srácokkal, úgyhogy kérdés sem fért hozzá, hogy bejutok-e vagy sem. Az újoncok felhozatala azonban nevetséges volt. Az egyik olyan vékony és törékeny volt, mint egy pálcika, a másik alacsony, egyesek azt sem tudták, hogy mik a szabályok, és melyik kosárra játszik a csapatuk.

Mégsem akartam lelombozni senkit, úgyhogy erőt vettem magamon, és elkezdtem bátorítani az egyik ügyetlenkedőt. Ez is, mint sok minden az életben, arról szólt, hogy mennyire tudsz magabiztos lenni. Ha úgy álltál hozzá valamihez, hogy úgysem sikerül, akkor saját magadat vágtad el a lehetőségtől. Oda kellett lépni, és megcsinálni, csak így működtek a dolgok. Apa munkatársa azt mondta, magabiztosság nélkül még baszni sem lehet, és bár anya kitért a hitéből, amikor én ezt az aranyköpést benyögtem az ebédlőasztalnál, apa titokban leöklözött velem. Néha úgy éreztem, hogy az öregem nem is az apám, inkább egy idősebb haverom, hihetetlenül laza volt, még azt is engedte, hogy a parkolóban vezessem a céges autót. Imádtam vele menni kiszállítani a csomagokat, ő meg hasznot húzott abból, hogy a lányok helyesnek találnak, és engem küldött azokhoz az házakhoz, amiknél késedelmet kellett volna fizetnünk. Mellékesen megjegyzem, csajozási lehetőségnek sem volt rossz a terve, biztos voltam benne, hogy a korosztályomban én rendelkezek a legtöbb női telefonszámmal.

Tehát éppen arról próbáltam meg meggyőzni langaléta „barátomat”, hogy szedje össze a tökeit, amikor feltűnt, hogy kettővel arrébb bámulnak. Megszoktam már, hogy megnéznek, Amerikában azért, mert ázsiai vagyok, Koreában azért, mert furcsa. Sehol sem illettem bele igazán a társadalomba, de nem is bántam. Egyedi akartam lenni, olyan, akit bármikor megismernek, és irigyelnek, hogy van stílusom, és kiállásom.

Egy kölyökképű srác bámult rám, mintha minimum három szemem lenne. Sokkal fiatalabbnak tűnt nálam, ha máshol találkoztunk volna, biztosan áltisisnek nézem, de meglepően nem nézett el, amikor találkozott a tekintetünk. Azt hittem, zavarba jön attól, hogy rajtakaptam, de mégsem volt gyáva. Ha jobban megnéztem, még talán aranyosnak is nevezhettem volna – főleg, ha lány lett volna –, olyan kölyökkutya benyomást keltett. Ha kitettem volna a kertbe, és láncot kötök a nyakára, simán hihették volna, hogy a kutyám.

Végül kissé elpillantottam, mert elég beteg gondolat volt arra asszociálni egy kisfiú látványáról, hogy megláncolok valakit, de szerencsére az edző már a neveknél tartott, úgyhogy fel sem tűnhetett, hogy min jár az eszem.

Meg sem lepődtem, hogy bekerültem, az azonban igen, amikor a kissrác neve is elhangzott. Nem jegyeztem meg, de két B is volt benne, úgyhogy Beagle Bogyónak kereszteltem, aztán, mivel ez nagyon viccesen hangzott, csak szimplán Blöki lett. Szóval Blöki lett a vizes fiú, és valahogy biztosra vettem, hogy még nagyon sokat fogok nevetni rajta, igazi kis szerencsétlenségnek tűnt, aki felbukik a saját lábában.

Zi Tao, miután az első nap kétszer is nekem dörgölte a foghagyma seggét, annyira jó barátjának tartott, hogy elhívott, nézzem meg a wushu előadását. Érdekes egy srác volt, külsőleg bajkeverőnek tűnt a sötétlila hajával, de túl magas hangja volt, és amikor a wushuról magyarázott nekem, olyan izgatott és lelkes lett, mint egy gyerek. Úgy éreztem, ő tipikusan az az ember, aki szöges ellentéte annak, amilyennek mutatja magát, mégsem tűnt képmutatónak.

Útban az iskola mögötti tornateremhez, még elszívtam egy cigit, otthon anya nem tudhatta meg, hogy cigizem, úgyhogy addig kellett füstölnöm, amíg házon kívül voltam. Éppen élveztem volna a dohány maró karcosságát, amikor valaki úgy rohant el mellettem, mintha rájött volna a szarás. Hát persze, hogy Blöki volt az, nem hittem el, hogy még wushúra is beiratkozott. Szerintem azt sem tudta, mi az.

A lelátón viszonylag sokan helyet foglaltak, egy tövig benyalós bemutató szöveg után pedig Zi Tao nekikezdett a bemutatónak. Nem mondom, leszakadt az állam. Láttam már ilyet, főleg, amikor kínai csatornákat néztem, de teljesen más volt tizenhárom évesektől látni, meg Zi Taótól, aki velem egy magas, vékony, és van benne valamilyen megmagyarázhatatlan vonzerő. Persze nem úgy, mint a csajokban, inkább rejtélyesnek mondanám. Talán azt láttam benne, amit bennem az amerikaiak, Ázsia minden egyes izgalmas titkát.

Azt hittem, miután kiugrálja magát, feljön a lelátóra, de ehelyett beállt tanároskodni. Az ilyen órákon az lehetett a szívás, hogy nehéz bevonni a kezdőket. Mégsem kérhette senki elsőre azt, hogy rúgd orrba magad, úgyhogy kétfős csoportokban folyt a „gyakorlás”, ami leginkább szintfelmérésre hasonlított. Zi Tao szigorú arcot vágott a „diákjánál”, de amennyire láttam a székemből, gyengéden ért hozzá, nem használta ki a tudását, és nem akarta megalázni se a kezdőt. Nem úgy, mint egy másik srác tette Blökivel.

Először csak megijesztette egy hangos kiáltással, ami még vicces is volt, aztán, amikor kirúgta a lábát, kedvem támadt letépni a fejét. Jó, talán túlzok egy kicsit, ennyire azért nem érdekelt Blöki sorsa, csak utáltam, amikor valaki a gyengébbekkel keménykedett. Miért nem kötött bele inkább Zi Taóba? Biztosra vettem, hogy a barátom laposra verné.

Zi Tao is felfigyelt az esetre, és odament intézkedni. Blöki kapott egy kis téli fuvallatot a lábára, majd elbicegett átöltözni. Egy kicsit sajnáltam szegényt, először beégett kosáron, aztán kigáncsolták wushún, beszartam volna, ha még focin is felrúgják.

– Nem voltál semmi – gratuláltam Zi Taónak az óra után. – Tiszta ninja vagy.

– Az teljesen más – rázta meg a fejét, de mivel nem akartam belemenni a küzdősportok rejtélyes világába, inkább a kezébe nyomtam egy doboz kólát. – Köszönöm Wu Yi Fan.

– Úristen, csak Kris! Haverok vagyunk, nem?

– Igen? – ragyogott fel a tekintete.

Miért vonzom én a kölyökkutyákat? – ráncoltam össze a homlokomat, amit persze azonnal félreértett.

– Bocsánat. Tolakodó voltam.

– Nem tolakodó vagy, hanem hülye – közöltem vele, majd felé nyújtottam a cigis dobozomat. – Menjünk haza. Merre laksz?

Zi Tao nem lakott túl jó környéken, egy percre megfordult a fejemben, hogy felajánlom, hogy elkísérem, aztán eszembe jutott, hogy milyen pörgő rúgásokat csinált a szőnyegen, és inkább nem szóltam semmit. Meg tudta védeni magát, jobban, mint bárki.

– Mi volt az a kis affér ott a dühöngőben? – kérdeztem útközben. Egy ideig együtt mentünk, addig dumálhattunk még.

– Dühöngő? – kérdezett vissza értetlenül.

– A koncerteknél így hívják azt a részt, ahol a közönség van – magyaráztam neki. Nem az ő hibája volt, néha kevertem az angolt a kínaival, meg olyan szavakat használtam, amiket nem is tudtam, hogy ismerek, úgyhogy ez nem az ő tudatlanságát igazolta, csak én voltam egy csodabogár.

Zi Tao bólogatni kezdett, aztán megpróbálta összerakni a mondat többi részét. Azt hiszem, az affért is angolul mondtam, és már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy fordítsak, amikor megszólalt.

– A gáncsra gondolsz? Elég csúnya volt, nem? Utálom az ilyet. Szóltam is a mesterének, hogy nézzen rá a srácra. Nem szabad ilyet csinálni. Ezzel a viselkedéssel megalázza a wushút.

– Ja. Én is utálom az ilyen seggfejeket.

A cigim fogyott, és az elágazás is egyre közeledett, ahol elválnak az útjaink Zi Taóval. Sajnáltam, jó volt vele dumálni, meg nem is volt kedvem hazamenni, azt hallgatni anyától, hogy megírtam-e a házimat. Miért hitték azt a szülők, hogy az iskola második napján már házival traktálnak? Tiszta hülyeség, de anya azt akarta, hogy jó tanuló legyek, én meg magasról tettem a tanulmányaimra. Csak azért nem buktam meg soha, mert akkor biztosan extra mérges lett volna rám, így is hallgathattam, hogy sokkal többre lennék képes, ha fele annyira lennék lusta, mint vagyok. Szerettem a lustaságom, az hozzám tartozott. Így voltam igazán szexi.

– És jól van a kisfiú? – tereltem vissza figyelmemet a beszélgetésre.

– Persze. Nem nagy sérülés, csak gondolom, nincs hozzászokva. Nagyon vicces. Olyan kicsi lába van.

– És hogy is hívják?

– Valami Bacon, vagy mi.

Nagy szerencse, hogy már eldobtam a cigimet, mert tutira megfulladtam volna a füsttől, ahogy kitört belőlem a nevetés. Annyira röhögtem, hogy elkezdett folyni a könnyem, és csak oda intettem Zi Taónak, majd futni kezdtem. Biztosra vettem, hogy nem értené a poént, de én még a szobámba is ettől fetrengtem. Rájöttem, hogy akkor Blöki valójában Hot Dog…