Kapcsolatháló (3. évad): 3. fejezet: Barát, barát… pasi?

Minseok:

Nagyon sokat tanakodtam, milyen különórát vegyek fel. Mindenképpen kellett valami, mert a szüleim nagyon szigorúak voltak, és így inkább délutáni elfoglaltságon szenvedtem, minthogy otthon legyek, és percenként szekáljanak azzal, hogy tanuljak. Mindig jó tanulónak számítottam, és meg is dicsértek a bizonyítványomért, de mintha betegesen ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ne legyen szabadidőm, megállás nélkül ellenőrizgettek. A szüleim úgy gondolták, ha valakinek jól kereső állása van, akkor az boldog is. Én másképp láttam. Még nem tudtam, mi szeretnék lenni, de abban biztos voltam, hogy a cél az, hogy élvezzem a szakmámat.

– Te mit választottál különórának, Minseok? – kérdezte az előttem ülő, nagy szemű srác.

– Kórust és táncot. És te, Lu…?

– Han. Lu Han.

– És mi a vezetékneved? – kérdeztem kíváncsian.

Lu Han csak elnéző mosollyal fordult felém, majd belekezdett a magyarázatba. A mimikájából olvasva azt szűrtem le, ezt már nem egyszer tehette meg. Nem értettem túlzottan a kínai nevekhez, de az osztálytársainkból kiindulva, három szótagosak voltak, akár csak a mieink. Aztán Luhan rávezetett arra, hogy tévedek. Neki a Lu volt a családneve, és a Han a sajátja. Így a neve Őz/Szarvas Hajnalt jelentett, ami igazán találó, mivel tényleg úgy nézett ki, mint egy őzike. Kíváncsi voltam, a családja vajon azért kapta a Lu nevet, mert hasonlítottak az állatra, vagy azért, mert régen vadászok voltak.

– Az én nevem Nagy Jáde-kőt jelent – vigasztaltam. – Legalább is, azt hiszem.

Lu Han erre szívből jövően elnevette magát, és nagyon reméltem, ez egy barátság kezdete lehet. Amikor kiderült, hogy ő is beiratkozott a kórusba, ez a vágyam még erőteljesebb lett. Nagyon jó kedélyű fiú volt, és mellette nagyon szép is. Talán a nagy szemei miatt – amiket jól hangsúlyozott a sminkkel –, de olyannak tűnt, aki a légynek sem tudna ártani.

És megint tévedtem. Lu Hannak volt egy nagyon éles, irányított, erős oldalai is, amit az egyik osztálytársunkkal igen hamar éreztetett. Ez a személy nem volt más, mint Joohyun, alias Irene, aki egy ideig Amerikában élt, és láthatóan tetszett neki Lu Han. A vonzódás azonban nem volt kölcsönös, és a lány hiába próbálkozott minden egyes szünetben, Lu Han makacsul hárította a próbálkozásait.

– Szerintem Joohyunnak nagyon tetszel – mondtam neki halkan, előredőlve a padon.

– Szívás, mert nekem nem tetszik.

– De miért? – kérdeztem.

– Nem az esetem – mondta Lu Han némi hallgatás után.

Nekem sem volt az esetem. Eddig még egyetlen lány sem piszkálta meg a fantáziámat, pedig a korosztályomból sokan már hetedikben randiztak, én meg maradtam a könyveimnek, meg a jegyzeteknek. Mivel kedves voltam, és jó hallgatóság, sok lány kereste a társaságomat általános iskolában, de sosem közeledtek komolyabban. Azt hiszem, jobb is volt így, legalább elkerültem a kínos helyzeteket.

– Szeretsz focizni? – fordult hátra hirtelen Lu Han.

– Igen.

– Akkor menjünk ki a szünetben. Kérek a testneveléstanártól labdát.

A sport egy nagyon jó lehetőség arra, hogy barátokat szerezzen az ember, így Lu Hannak nem kellett győzködnie, hamar vele tartottam, és amikor az udvaron meglátta a többi fiú a labdát, sokan csatlakoztak. Voltak igen technikás játékosok, úgy sejtettem, ők a focicsapat tagjai lehettek, azoknak pedig, akik jelentkeztek focira, ez a rögtönzött nagyszüneti meccs jó bemutatkozó lehetett.

– Mondd, hogy jelentkeztél a focicsapatba! – pacsizott le Lu Hannal egy vékony, mosolygós fiú.

– Jelentkeztem.

– Király! – veregette vállon. – Én Jongdae vagyok. Alig várom, hogy csapattársak legyünk.

Jongdae nagyon beszédes fiú volt, neki hála az udvaron tartózkodó összes osztálytársát megismerhettük. Egy Suho nevű srác, akit Jongdae úgy mutatott be, hogy a Gazdag Jófej Zseni, Yi Xinggel beszélgetett, és ha a jellemzés illet rá, értettem, hogy miért. Yi Xing – akinek nem tudtam jól kimondani a nevét – láthatóan a legokosabb diák volt az osztályomban, ez látszott abból, ahogy beszélt. Intelligens, megfontolt, udvarias és körültekintő volt minden szava, mintha mind átment volna egy szűrőn, mielőtt kiejtette őket. Egy alacsony srác, aki egyedül ült a padon, és vágyakozva nézte a focizókat, Baekhyun névre hallgatott. Jongdae szerint nagyon energikus és pozitív személyiség volt, és mivel szerettem az ilyen embereket, otthagytam a koreai bajnokságról beszélgető srácokat, és csatlakoztam Baekhyunhoz.

– Miért nem állsz be? – vetettem fel. A hülye is megmondta volna róla, hogy arra várt, hogy valaki bevegye.

– Nem lehet – felelte lemondóan. – Megsérültem – mutatott a lábára, majd felhúzta a nadrágja szárát, és megmutatta a befáslizott bokáját.

– Mi történt? – ültem le mellé, és kedvesen rámosolyogtam.

– Egy hülye kínai elgáncsolt a wushu edzésen.

A hülye kínaiba inkább nem kötöttem bele, bizonyára csak mérges volt az elkövetőre. Egy olyan iskolában, ami az elfogadást tűzte ki a zászlajára, furcsa lett volna, ha valaki rasszista. Én legalább is így gondoltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki milyen nemzetiségű, csak az számított, hogy jó ember-e vagy sem. Reméltem, hogy Baekhyunból is csak a düh beszélt, mert nálam a pozitív megítélésbe nem illett bele a gyűlölet.

– Szóval wushúzol? – kérdeztem kíváncsian. Hála Zi Taónak, már tudtam, az micsoda.

– Nem, csak kipróbáltam. Majdnem mindenhová jelentkeztem, de csak a kórusba vettek fel, meg vizes fiúnak a kosárcsapatba.

– Az tök jó. Mármint, hogy… Én is benne vagyok a kórusban. Úgy tűnik, tegnap nem láttalak.

– Ez azért van, mert alacsony vagyok – sóhajtott fel, és ivott egy kortyot a citromos vizéből.

– Megértelek. Tiszta szívás – mosolyogtam rá kedvesen.

Baekhyun viszonozta a mosolyomat, és hirtelen olyan nagyot dobbant a szívem, hogy megijedtem. Nem tudom, honnan jött, de legszívesebben megöleltem volna. Annyira aranyos volt, ártatlan és kedves, mint egy kisállat, és újra rájöttem, hogy mennyire szeretnék egy kistestvért. Egyszer ezt az ötletet már felvettettem a szüleimnek, még úgy ötödikben, de azt mondták, minden figyelmüket rám szeretnék áldozni. Így mondták, áldozni. Még háziállatot sem tarthattam, nehogy elvonja a figyelmemet a tanulásról.

– Jongdae nagyon jófej. Bír téged! – intettem a focista felé.

– A padtársam, ciki lenne, ha utálna – jegyezte meg, majd mintha megcsípte volna valami, úgy kezdett el fészkelődni mellettem.

Követtem a tekintetét, hogy megtudjam, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót, és megpillantottam az udvarra érkező Zi Taót, és egy hasonlóan gengszter kinézetű fiút. Jól összepasszoltak, ordított róluk, hogy bajkeverők, és az a felsőbbségtudat, amivel végignéztek a diáksokaságon, felháborító volt. Úgy viselkedtek, mintha végzősök lennének, tapasztalt, sokat megélt valakik, pedig ugyanolyan tizennégy évesek voltak, mint mi.

Baekhyun láthatóan félt tőlük, és mivel a wushu órán sérült meg, még azt is megmertem kockáztatni, hogy esetleg Zi Tao bánt el vele. Szerettem volna megnyugtatni valahogy Baekhyunt, de még nem voltunk olyan jóban, hogy csak úgy hozzá érhetnék, megölelni meg végképp nem mertem.

– A lilahajú az osztálytársam – súgtam oda neki. – Zi Taónak hívják.

– A másik Kris. Kosarazik, magas, és nagyon he…magas.

Nem akartam felhívni Baekhyun figyelmét arra, hogy kétszer mondta, hogy Kris magas, bizonyára meg volt az oka arra, hogy az utolsó szót elharapta. Azt mondta, vizes fiú lett, úgyhogy még azt is el tudtam képzelni, hogy a kosármeccsen is érte valamilyen atrocitás.  Nem tudtam miért, de meg akartam védeni minden egyes támadástól, volt valami a kisugárzásában, ami arra késztetett, hogy törődjek vele.

– Úristen, ide jön! – csúszott fel Baekhyun hangja, valamilyen egészen magas regiszterbe, majd leszegte a fejét, és olyan kicsire húzta össze magát, hogy az teljesen megdöbbentett.

Kris végül nem hozzánk jött oda, a kapu előtt befordult, és egy magas, mosolygós, sokhajú srácnak mondott valamit. Nem értettem, hogy lehet valakinek ilyen dús frizurája, bizonyára hosszú órákba tellett, hogy a fekete haját világosbarnára fesse. Én is egész nyáron a fodrász székben ültem, hogy hidrogén szőke lehessek. Így lázadtam a szüleim szigora ellen, bár ők ezt bizonyára nem értették meg.

– Huh, teljesen kiszáradtam – sóhajtott fel Baekhyun, és egy huzamra kiitta az italát. – Köszi, hogy beszélgettél velem. Találkozunk a kóruspróbán – köszönt el, és célba vette a kijáratot, de nem sokáig jutott.

A bőrlabda hangos csattanással ütközött Baekhyun karjának, aki először felkiáltott a fájdalomtól, majd dühében akkorát rúgott a labdába, hogy az a falnak csapódva még a vakolatot is leszedte. Mindenki elhűlve meredt a sérültre, aki a szemét törölve rohant be a folyosóra, és csapta be maga után a nagyajtót. A két bajkeverő meghűlve bámulta azt a pontot, ahol korábban Baekhyun állt, majd kitört belőlük a nevetés. Amikor Baekhyun után siettem, hogy megnézzem, jól van-e, mindkettőjüket elítélő, lesajnáló pillantással illettem. Szemetek – gondoltam. Utáltam az olyanokat, akik élvezik mások szenvedését.

– Baekhyun! Baekhyun! – jártam végig a mosdót, minden kabinba benyitva. Egyedül az utolsót zárták be, de amikor leguggoltam, és belestem a résen, nem láttam lábakat. – Furcsa, vajon hogyan záródott be ez az ajtó belülről? – tettem fel a kérdést hangosan. Egyértelmű, hogy valaki tartózkodott bent, csak titkolni próbálta. – Mindegy. Ezt neked adom – nyújtottam be egy zsebkendőt a résen, és a „szellem” elfogadta.

Nem akartam letámadni, bizonyára szégyellte a könnyeit, és időt akartam hagyni neki, hogy nyisson felém. Nem volt kötelező barátokká válnunk, de nem bántam volna, ha így alakul. Baekhyun nekem való társnak tűnt, aki felrázza az unalmas életemet, és jobb esetben hagyja, hogy szeressem, ha már engem nem szeret senki.

Sehun:

Chanyeol nagyon rám tapadt, ez már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor reggel bementem az osztályterembe, és úgy nézett rám, mint aki egészen addig arra várt, hogy láthasson. Kicsit megijedtem, hogy titokban megszállott, és miután kinézett magának, először csak elzár a barátaimtól, majd tönkreteszi az életemet, aztán elrabolt, és megkínoz. Már komolyan elgondolkodtam rajta, hogy átülök máshová, amikor Chanyeol elmosolyodott, és minden kételyemet eloszlatta. Nem volt ő megszállott, csak egy kicsit túlságosan barátságos.

– Anya csomagolt nekem egy egész tepsinyi sütit – mondta, és felnyitotta az ételes dobozt. – Kérsz? Kai diétáját már elrontottam.

– Aha – mondtam, és elvettem egy gyümölcsös kockák. – De ki az a Kai?

– Jongin. Ezt a becenevet találtam ki neki. Megkérdeztem a kínaiakat, és a Kaimen azt jelenti, hogy ajtókat nyitni, de az hosszú, meg olyan, mintha Spidermen, Batmen, vagy ilyesmi lenne, úgyhogy csak simán Kai.

Chanyeol másik tulajdonsága, hogy rengeteget tud beszélni. Ha megnéztük őt, és megnéztünk engem, akkor egymás teljes ellentétei voltunk. Ő folyton jártatta a száját, én inkább nem beszéltem, ő könnyen barátkozott, én nehezen, ő szívesen volt a figyelem központjában, én inkább elbújtam. Szóval egyáltalán nem értettem, miért engem nézett ki magának, de azért annyira nem bántam. Lehet, hogy pont egy ilyen barátra volt szükségem ahhoz, hogy megnyíljak.

– Finom ez a süti – dicsértem meg az anyukáját, de ekkor találkozott a tekintetem Chanyeol szinte könnyes tekintetével, és majdnem félrenyeltem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny.

Az én szüleim rengeteget dolgoztak, kiskoromban alig láttam őket, mindig a szomszéd néninél néztem a meséket, amíg késő este haza nem jöttek, és talán ezért is lettem olyan zárkózott. Szerettem volna, ha a többet foglalkoznak velem, együtt nézünk meséket, vagy egyszerűen csak sétálunk a parkban, de megállás nélkül dolgoztak. Valamikor általános iskola felső tagozatában léptették elő apát, és attól kezdve kicsit jobb lett a helyzet, de a személyiségemen már nem változtathattak sokat.

– Te mindenkinek beceneveket adsz? – kérdeztem Chanyeolt, csak úgy a semmiből. Ez sem volt jellemző rám.

– Szokásom.

– És nekem mi a becenevem? – kíváncsiskodtam. Úristen, Chanyeol nagyon fura hatással volt rám.

– Szerintem te aranyos vagy Sehunie-ként – mondta halkan, mintha kissé zavarban lenne.

Ez meglepett. Nem az, hogy Chanyeol is képes zavarba jönni, hanem, hogy aranyosnak tart. Nem volt bennem semmi aranyos, az emberek inkább hűvösnek mondtak, arrogánsnak, és elutasítónak, azt hiszem, egyedül anyukám nevezett aranyosnak.

Jól esett. Nem is tudtam mit reagálni rá, inkább elvettem még egy kocka süteményt, és kifelé kémleltem. Szerettem a friss levegőt, a világoskék eget, a réteket, a nyugodt dolgokat. Alig vártam már – így az iskola első hetében –, hogy szünet legyen, és elmehessek sétálgatni. Talán Jonginnal és Chanyeollal közösen, bár ez utóbbinak nem ártott volna adni valamit, amitől elcsendesül.

Az órák egy hangyányit sem kötöttek le, vagy a füzetemet firkálgattam, vagy a felhőket néztem, és annyira unatkoztam, hogy még az udvarra sem mentem ki. Az egyetlen dolog a suliban, ami vonzott, az a rajzkurzus volt. Imádtam alkotni, az mindig megnyugtatott, és a tanárjaim szerint volt hozzá tehetségem. Arról álmodtam, hogy képregényeket fogok rajzolni, és meggazdagszom belőle, a rajongó kissrácok meg mind az én szuperhőseimmé akarnak válni, ha nagyok lesznek. Ez annyira menő gondolatnak tűnt, de addig még rengeteget kellett fejlődnöm, a skicceimmel nem voltam elégedett, jobbra törekedtem.

A nagyszünetről Chanyeol extra izgatottan tért vissza, állítólag a pályán eltaláltak egy gyereket, aki akkorát rúgott bele a labdába válaszul, hogy leesett a vakolat. Elég megdöbbentő lehetett, örülhettek, hogy senki nem állt bele a labda útjába, azt biztosan mentő vitte volna el. Chanyeol elmondása alapján legalább is mindenképpen, bár úgy sejtettem, erősen túloz.

– Mit csinálsz ma órák után? – kérdezte a padtársam.

– Semmit.

– Nincs kedved átjönni?

Egy pillanatra megfontoltam az ajánlatát, de végül visszautasítottam. Még túl korai volt. Nem járkáltam én soha át máshoz, ráadásul féltem is attól, hogy Chanyeol csalódna bennem. Valamiért mellém ült, barátkozni akarta velem, de talán csak túlságosan sokat látott bennem. Féltem, hogy rájön, hogy egyáltalán nem vagyok érdekes, és megint egyedül leszek. Lehet, hogy egy kicsit terhes volt a társasága, de hálás voltam neki, hogy foglalkozik velem.

Lu Han:

Az a vacak bringám az istenért sem akart elszakadni a korláttól, bár erről inkább a lánc meg a lakat tehetett, de nem mertem csak úgy otthagyni a tárolóban. Elfogadó, jó hírnevű suli ide vagy oda, nem bíztam senkiben. A lakat azonban már két éve meghalt, csak túl lusta voltam ahhoz, hogy elmenjek a „biciklistához” – vagy hogy is hívják a bácsit, aki mindig megszereli – és vegyek nála egy új lakatot.

– Nem megy? – kérdezte egy halk, lágy hang.

Magabiztosan akartam a szemébe nézni, és eloszlatni minden egyes képzetét arról, hogy én béna vagyok, de megdöbbentett az arca. Irtózatosan helyes fiú volt, angyali, lágy vonásokkal, szabályos arccal, és finom, csókolnivaló ajkakkal. Nekem legalább is kedvem támadt megcsókolni, és ez egy kicsit megijesztett. A rám olyan jellemző magabiztosságom elpárolgott, és csak dadogni voltam képes.

– N-n-nem… Én csak… Izé…

– Segítek – mondta, és egy határozott mozdulattal megoldotta a problémámat. A lakat engedett neki, és hihetetlenül szégyelltem magam, amikor a helyes srác keze koszos lett a rozsdától.

– Nagyon sajnálom. Megtörlöm – ugrottam oda hozzá, és más híján, az ingemmel kezdtem el törölni a kezét, de ő azonnal elrántotta, és tett egy lépést hátra.

– Nem kell összekoszolnod miattam az inged.

– Dehogy is! Előbb a lakatom koszolta össze a kezed.

Nem sok választott el minket attól, hogy elkezdjük veszekedni azon, ki lett piszkosabb és miért, de még idejében felismertük, hogy ez mekkora hülyeség, és csak összeröhögtünk. Nagyon szép mosolya volt, és igen kellemes hangja, ittam minden egyes rezdülését ennek a srácnak.

– Meghívlak egy shake-re – jelentettem ki. Ha kérdeztem volna, biztosan nemet mond. – Te meg vehetsz nekem egy nyalókát cserébe.

– Oké – bólintott, és ő is leszerelte a bicaját. Ütött-kopott egy darab volt, de a lakatom után meg sem szólalhattam.

Útközben kiderült, hogy Sehunnak hívják, és a harmadik osztályba jár, amit én csak Gyűjtőnek hívtam. Az első osztályba jártak a leggazdagabbak, ez látszott, a mi osztályunk volt a kínai többségű csapat, úgyhogy ők lettek a maradék. Sehun azt mondta, nem vészes az osztálya, vannak benne jófej srácok, és ettől féltékeny lettem. Valamiért zavart, hogy vannak fiú barátai, akiket bír, pedig nem volt mindenki olyan, mint én. Neki a srácok csak szimplán haverok voltak, semmi több, pedig milyen kivételes lett volna, ha ő is meleg. Persze, nem volt nekem ekkora mákom, hogy pont egy ilyen jó pasi osztozna a sorosom, és még engem is választana. Ilyen csak a mesékben létezett.

– És milyen zenéket szeretsz? – kérdeztem a kávézóban.

Bármit kérdeztem, nagyon hamar kiderült, hogy Sehunnal ugyanazokat a zenéket, filmeket és színészeket szeretjük, mintha egymásnak teremtettek volna minket. Úgy szerettem volna áthajolni az asztalon, és összeérinteni a szánkat, de minimum belefojtott volna ezért a turmixomba, úgyhogy inkább megmaradtam az álmodozásnál. Még sosem érdekelt ennyire senki. Volt, hogy tetszettek fiúk, főleg, amikor hetedikes lettem, és a nyolcadikosok, meg a lakótelepen játszó gimnazisták fölső nélkül rúgták a bőrt, de még senkit nem akartam olyan lágyan és becézgetve érinteni, mint Sehunt. Ha fantáziálgattam srácokkal, azok mindig szenvedélyes és vad csókcsatákról szóltak, sosem arról, hogy végig akarok simítani valaki arcán, és olyan óvatosan csókolni, mintha virág lenne, ami bármikor levetheti a szirmait egy erősebb rohamtól.

Teljesen elvarázsolódtam. Mire hazaértem, biztossá vált, hogy reménytelenül belezúgtam Sehunba. A nővérem a sas szemével rögtön kiszúrta, hogy fura vagyok, és faggatni kezdett, de egy árva szót sem tudott kihúzni belőlem. Végül már a szüleink szóltak rá, hogy hagyjon békén, és foglalkozzon a saját dolgával. Néha tényleg átok, ha az embernek van egy nővére.