Kapcsolatháló (3. évad): 4. fejezet: Minden háznál más a szokás

Suho:

Kéthónapnyi dolgozatjegy után a szüleim meg voltak elégedve a teljesítményemmel. Mint mindig, most is mindenből ötöst kaptam, a tanárok szerettek, az osztályom elfogadott, és keresték a társaságomat. Egy dolog azonban megváltozott az általános iskolához képest, áthívtam magamhoz a barátaimat.

Baekhyun és Jongdae szájtátva bámulták a házat, és kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért ilyen kivételesnek ítéltek meg, szerettem volna áltagos srác lenni, de apa igényelte a fényűzést. Azt mondta, ha áthív magához egy ügyfelet, annak látnia kell, hogy nincsenek anyagi problémáink, és bizalommal köthet velünk üzletet.

– Nem merek enni a villával – jegyezte meg Baekhyun, amikor az egyik cselédlány behozta a süteményt.

– Egyél nyugodtan, nem piszkos – értettem félre az aggályait.

– Persze, ez egyértelmű. Én az árára gondoltam. Mi van, ha elrontom?

– Durva lenne, ha elrontanád – kuncogott Jongdae. – Miből vannak a fogaid, gyémántból?

Erre Baekhyun válaszul megcsattogtatta a fogait, majd hangosan felnevetett. Kedves, csilingelő hangja volt, nagyon kedveltem, hogy mindig olyan életvidám és energikus. Jongdae vele ellentétben kissé lusta volt, de nagyon jó humorú, sokat lehetett nevetni rajta. Mindketten rendelkeztek valami olyannal, ami nekem nem volt, talán éppen ezért barátkoztam velük.

– Üdvözletem a fiataloknak – jelent meg apám a nappaliban, kissé rosszálló hangon. – Mi ez a nagy viháncolás?

– Apa, ők a barátaim – pattantam fel, és a fiúkra mutattam.

Mindketten illedelmesen bemutatkoztak, és kifogástalanul meghajoltak, de apa továbbra is bosszúsnak tűnt. Ahogy elhaladt a dolgozószobája felé, intett, hogy kövessem. Gyorsan elnézést kértem a fiúktól, majd bementem a faborítású, komoly szobába.

– Miért nem a tanulással foglalkozol? – szegezte nekem rögtön a kérdést.

– Nem maradnak sokáig.

– Nem baj, ha a Byun fiúval barátkozol, az apja neves üzletember, de a másik, az a Kim... Kicsoda? Mit lehet tudni a szüleiről?

– Nem tudom, hogy mit dolgoznak a szülei, de Jongdae nagyon rendes srác. Kedves és segítőkész.

– Az senkit nem érdekel. Tudd meg, hogy mivel foglalkoznak a szülei, és ha nincsen hasznodra a barátsága, felejtsd el! Nincs szükségünk felesleges rakományra a hajónkon.

Utáltam a hajókat. Szívből gyűlöltem őket. Gyerekkoromban folyton hajókat kaptam ajándékba, nyaranta jachton süttettem a hasamat, de amikor megtudtam, hogy a hajó a családunkat jelképezi, és az családi üzletet, megutáltam az egészet. Az apám kiskoromtól kezdve arra akart nevelni, hogy csak magammal foglalkozzak, és a kapcsolataimat az üzlet és az érdek határozza meg, de én ezt nem akartam. Mégsem mondhattam ellent, a sorsom megpecsételődött a születésem pillanatába, a barátaimból azonban nem engedtem. Nem érdekelt, mivel foglalkozik Jongdae családja, ragaszkodtam a barátságoz.

– Apukád haragszik, hogy az ezüstvillátokkal eszünk? – kérdezte Baekhyun aggódva. Még mindig nem nyúlt a sütihez.

– Dehogy, csak szólt, hogy a házival is foglalkozzunk. Nincs semmi gond – hazudtam elbővülő mosollyal.

Baekhyun végül legyőzte az aggályait, és belekóstolt a süteménybe, majd rögtön megevett még egyet. Jongdae lassan evett, és közben folyamatosan engem figyelt, mintha elemezne. Kissé zavart, és zavarba hozott, hogy így vizslat, de nem mertem szólni, hogy hagyja abba.

– Ez brutál finom volt – fújta ki magát Baekhyun. – Te mindig ilyen finomságokat eszel? Meg sem látszik rajtad.

– Ritkán eszem édességet. Ezt most csak miattatok rendeltem – vallottam be.

– Nem szereted? – kérdezte Baekhyun, hatalmas, értetlen tekintettel.

– De, szeretem, csak ritkán eszek, hogy el ne hízzak.

Ezt a választ megfelelőnek találta, majd a lábát kezdte lóbálni, kipillantva a kertbe. Nem bírtam nézni, ahogy szinte ordítja felette egy hirdetőtábla, hogy menjünk ki, így felvetettem az ötletet, és Baekhyun volt az első, aki kirohant.

A kert ismételten ámulatba ejtette őket, a kertész tényleg jó munkát végzett. A fű zsenge zöld volt, és egyenletes, a virágos kertben gyönyörű színek pompáztak, a fákat és a tujákat formára vágták. Baekhyunt mégis a medence nyűgözte le.

– Ebben milyen jót lehet fürödni nyáron – bámult le az aljára.

– Ha akarod, átjöhettek majd. Tartunk egy partit.

– Az király lenne! – lelkesült fel, és Jongdae is osztotta a véleményét.

Nem tudtam mit kezdeni a pénzemmel és a gazdaságommal, így ha arra használhattam, hogy a barátaimat boldoggá tegyem vele, akkor megérte, hogy ilyen családba születtem.

A további sziesztát a szobámban töltöttük, hogy apa ne legyen mérges, azt mondtuk, tanulunk, de miután megírtuk a leckét, inkább konzoloztunk, meg videókat néztünk a neten, úgyhogy, amikor Baekhyun elment kóruséneklésre, már jócskán megszegtem a napi beosztásomat.

– Hihetetlen, hogy mennyire ereje van – csóválta meg a fejét Jongdae. – Kár, hogy nem sportol, tutira nyerne a futóversenyen.

– Biztosan azért, hogy legyen ereje a tanuláshoz.

– Téged is ezért kényszerítettek az unalmas informatikára? – szegezte nekem a kérdést.

Meglepett ez a kérdés, főleg azért, mert azt feltételezte, hogy nem önszántamból választottam az informatikát. Érdekelt az elektronika, és úgy gondoltam, az ott elsajátított tudást még felhasználhatom az életben, de abban igaza volt, hogy a szüleim nem engedték, hogy sportoljak. Egészen pontosan, olyanokat, amiket az iskolában ajánlottak.

– Én választotta az infót. Egyébként pedig, sportolok. Golfozok és squashozom.

– Az mi?

– Fallabda.

– Áh, értem – vakarta meg az állát, majd kényelmesen hátra dőlt a kanapémon. – Csupa elit sport. Csoda, hogy nem teniszezel.

Nem akartam mondani, hogy általánosban versenyszerűen teniszeztem, csak megsérült a könyököm, és a szüleim azt mondták, maximum hobbi szinten folytathatom. Jondgae láthatóan piszkálni akart, kihozni a sodromból, vagy egyszerűen csak őszinte beszédre bírni, és ez egyszerre dühített fel, és ámított el.

– És a te szüleid mit szólnak a footballhoz?

– Azt, hogy: „Jól teszed, fiam! A csapatmunka a legfontosabb!” – utánozta, valószínűleg az apja hangját, nagyon viccesen. – A fater szereti a focit, és mindig kijött a meccseimre.

– Melyik csapatban játszottál?

– A suliméban – nevetett fel. – Nincs nekünk pénzünk arra, hogy benyomjanak egy hivatásos klubba, és lehetőleg még pályára is kerüljek.

Nem mondhattam el apának, hogy Jongdae családja nem elég gazdag. Biztosan nem éltek rosszul, hiszen fizettek tandíjat, és nem mellesleg az osztálytársam lett, ami azért jelent valamit, de nem ütötte meg a mércét. Falaznom kellett neki, úgy beállítani, mintha a mi szintünkön lenne, akkor apa nem tiltott el tőle.

– És focista akarsz lenni? – kérdeztem kíváncsian.

– Dehogy. Annyira nem vagyok jó. Ez csak hobbi.

– Akkor mik a terveid?

– Fogalmam sincs. Mindek gondolkodjak még ezen? Csak tízedikesek vagyunk. Lazíts!

Bárcsak lazíthattam volna, de az én életemben minden nap egy kihívás volt, teljesítendő feladat. Mégis, úgy éreztem, ha Jongdae továbbra is mellettem marad, gazdagodhatok olyan élményekkel, amelyekre majd szívesen gondolok vissza a suli végeztével.

Jongin:

– Egyél még, kicsim! – tolta közelebb hozzám a húsos tálat a nagymamám. – El fogsz fogyni!

– Mama, már így is degeszre tömtem magam, és nem is vagyok sovány. Sőt! Fogynom kéne.

– Normális vagy, te gyerek? – csapott fejbe játékosan a mama egy összetekert újsággal. – Miyeon, hallod, mit mond a fiad? Ki tanította neki ezt a badarságot?

Anya századszorra is megpróbálta elmagyarázni a nagyinak, hogy nincs semmi baj a testképemmel, csak azért szeretnék vékonyabb lenni, hogy kecsesebbnek tűnjön a táncom, de a nagymama ezt nem értette meg. Sosem értette meg, ő csak annyit látott, hogy az unokája válogat, nem eszik meg négy-öt szelet húst, mint az apja. Nem azért, hogy bántsam, de apa pocakján meg is látszott a nagyi gondoskodása, de ettől csak még kedvesebbnek tűnt. Apa nagyon jó kedélyű ember volt, és mindig bátorított, bármibe is kezdem bele. Vele tanultam meg biciklizni, ő tanított meg fára mászni, és minden sportversenyemen, majd később táncelőadásomon drukkolt. A családban inkább anya volt az, aki a karrierjére összpontosított, és ő látta el anyagilag is a családot, de ez a mamámon kívül senkit nem zavart.

– Miyeon, már megint olyan flancos vacsorára mész? Nem vagy elégedett a főztömmel?

– Nagymama, már mondtam, hogy ez munka. Nem enni megyek oda, hanem kapcsolatokat építeni.

– Kapcsolatokat? – háborodott fel a mama. – Az én fiam mellett? Hogy képzeled?

– Jaj, nem olyanokat, nagymama! Üzleti kapcsolatokat. Tudja, mint Ön a piacon, amikor azért barátkozik, hogy más varrja meg a lyukas zokniját.

– Mit tehetnék mást? – kérte ki magának a nagyi. – Ha a menyem még arra sem ér rá, hogy az anyósáról gondoskodjon, fel kell találnom magam. Én már öreg vagyok ahhoz, hogy zoknit stoppoljak. Szegény remegő kezeim nem tudják tartani a tűt, és az öreg szemem már nem lát jól.

Nem akartam megjegyezni a nagyinak, hogy az öreg szeme mindig nagyon jól látja, hogy a szomszédok mit csinálnak, és a fájós kezeivel isteni süteményeket tud sütni, nem szabadott beleszólni a két nő háborújába, ezt apával már korán megtanultuk.

Az egész családomban az volt a legviccesebb, hogy a látszat ellenére mindenki nagyon szerette a másikat, és képesek lettek volna tűzbe menni egymásért, csak két dudás nem fért meg egy csárdában, ahogy a nagyi szokta mondani.

– Mama, elmentem táncolni – nyomtam puszit a ráncos arcra.

– Jól van, fiacskám. Aztán ügyesen tekeregjél – paskolta meg az arcomat.

A mama egyetlen egyszer jött el megnézni a táncomat, azóta folyamatosan azt mondta, hogy ez nem is tánc, hanem kígyómozgás, és úgy kitekerem magam, mintha nem is lennének csontjaim, de csak nevettem a megállapításán. Szó, mi szó, nem ehhez volt ő hozzászokva.

– Anya, elviszel? – kérdeztem, miközben felvettem a cipőmet.

– Igen. Igyekezz! Hátul leszek apádnál.

Apa minden szabadidejét a kertben töltötte, és azon ügyködött, hogy a faház, amiben annyit játszottam gyerekként, elég erős legyen ahhoz, hogy elbírja a mostani súlyomat is. Azt mondta, felső középiskolásként már barátnőzni fogok, és nincs is annál romantikusabb, mint a fa tetejéről nézni a csillagokat, úgyhogy megfeszítetett tempóval fűrészelt, kalapált, és festett. Nem éreztem úgy, hogy barátnőt szeretnék magamnak, lekötött a tanulás, meg a tánc, de ráhagytam. Úgysem lehetett volna lebeszélni róla.

Leellenőriztem, minden nálam van-e, majd hátra mentem, hogy szóljak anyának, indulhatok, de el volt foglalva. Apával csókolóztak szerelmesen, mintha még mindig a kapcsolatuk elején tartanának, és én nem akartam nézni, ahogy a szüleim csőröznek.

– Itt vagyok – jeleztem neki, eltakarva a szememet. – Menjünk, mert nem akarok kési.

– Persze, kicsim – köhintett anya, és elsietett mellettem, elhúzva a kezem a szemeim elől.

Odaintegettem apának, aki széles mosollyal intett vissza, majd felhúzta a kendőt az arca elé, és tovább folytatta a farigcsálást.

Útközben anya ezerszer megkérdezte, hogy biztosan elég üzletasszonyosan néz-e ki, és én kötnék-e vele üzletet, ha nem lennék a fia, de nem tudtam elégszer elmondani neki, hogy gyönyörű. Annyira fiatalos volt, az alakja csodás, a haja pedig mintha selyemből lett volna, teljesen megértettem, hogy apa még mindig őrülten szerelmes belé.

– Ügyes legyél – adott puszit a homlokomra, amitől nagyon gyereknek éreztem magam, majd utánam integetett, és elhajtott a fekete Audival.

Nem győztem letörölni a vörös rúzsát a homlokomról, amikor beléptem a terembe, és belenéztem a tükörbe, pontosan úgy néztem ki, mint aki lefejelt valamit. Nem baj, még mindig jobb, mintha látták volna, hogy anyám kisfiúnak kezel.

Tao:

Yifan nem volt az a szarozós típus, egyszerűen közölte velem, hogy suli után menjünk át hozzám, mert mutatni akar valamit, amit nála nem lehet. Egyáltalán nem örültem neki, hogy át akar jönni. Én már voltam náluk rengetegszer, és csodálatos családja volt, az anyukája, kedves, törődő, és gyönyörű, az apja nagyon jófej. Imádtam, azt kívántam, bárcsak nekem is olyan apám lehetne, mint ő, de bilibe lógott a kezem. Az apám meghalt, amikor gyerek voltam, a nevelőmet meg mindennek nevezhettem, csak apának nem.

– És nem lehetne a parkban? Mindenképpen hozzám kell átmenni? – kérdeztem a szünetben.

– Most mit rinyálsz? Azt mondtad, a szüleid dolgoznak. Tiszta a terep. Hidd el, megéri!

Fogalmam sem volt, mit akar mutatni, de rohadtul nem akartam, hogy átjöjjön. Az ő házuk olyan szép volt, rendes, tiszta, otthonos, a miénk meg egy szégyen. Bevallom, szégyelltem, hol lakom, és nem akartam, hogy lássa. Anya mindent megtett azért, hogy otthonossá tegye, de az a részeg barom folyton összetörte a dolgokat, amikor hazatámolygott, így inkább nem költöttünk semmi értékesre.

Egész nap győzködtem Yifant, hogy ne jöjjön át, és a végén kezdett már nagyon mérges lenni rám. A fejemhez vágta, hogy én is voltam nála, és most már igazán ideje, hogy én is meghívjam, mert a barátoknál így szokás. Ezzel legyőzött. Nem voltak barátaim, csak ő, és azért, hogy ezt megtartsam, bármire képes voltam.

Már akkor égett a pofám, amikor elértünk a kerületig, Yifan nem ehhez volt szokva. Rendes családban nőtt fel, és abból, amit kivettem a szavaiból, gazdagok voltak a nagyszülei. Nem is értettem, miért barátkozott egy olyan csóróval, mint én.

– Sajnálom – mondtam, amikor kinyitottam az ajtót, és beinvitáltam.

Yifan nem tűnt sokkosnak, nem is undorodott, csak ledobta a táskáját a cipők mellé, majd kotorászni kezdett. Amikor előhúzott egy cigisdobozt, nem értettem, miért kellett ezért annyira titkolózni. A parkban is nyugodtan füstölhettünk volna.

– Hétvégén voltam egy buliban, és ezt nyomták a kezembe – húzott elő a dobozból egy tekert cigarettát. – Kipróbáljuk? – kérdezte izgatottan.

Nagy volt a kísértés, de nem lehettem teljesen nyugodt, így az ablak mellé húzódtunk, nehogy a szag beivódjon bármibe, és az anyám megsejtse, hogy mit szívtunk. Yifan kezdte, és a fintorából ítélve, nagyon szar íze lehetett, de azért én is beleszívtam, és tényleg nagyon rossz volt.

– Mit szeretnek ebben? – kérdeztem undorodva.

– Nem tudom, de valamiért sokan tolják. Szívjuk el, lehet, hogy később hat.

Így tettünk, de se öt perc múlva, se tíz perc múlva, de még fél óra elteltével sem éreztem máshogy magam. Kétségtelenül volt fű a dohány mellett, ez érződött a szagából, de vagy túl kevés, vagy túl silány termék, így nem hatott egy kicsit sem.

– Ezek átbasztak – csóválta meg a fejét Yifan, és kidobta a csikket az ablakon. A szűrő öt emeletet esett, egyenesen a házvezetőnő kedvenc rózsabokrába, sejtettem, mennyire örülni fog, ha meglátja.

Megkínáltam Yifant üdítővel, és még ropit is találtam a konyhaszekrényben, de nem volt se playstationöm, se menő filmjeim, csak a kábeltévét nézhettük, viseletes, öreg, doboztévén, de Yifan nem panaszkodott.

– Sajnálom. Tudom, hogy nagyon gáz a lakásunk – hajtottam le a fejem, és a körmömet piszkáltam.

– Dehogy is – hazudta. – Úgy veszem, mintha időt utaztam volna. Menő. Retro.

Semmi menő nem volt az otthonomban, de rendes volt tőle, hogy nem vágta az arcomba, hogy egy csóró gyökér vagyok. A nevelőapám nem fizetett nekem az iskolán kívül semmit, az a kevés zsebpénz meg, amit anyám adott, arra volt elég, hogy kaját vegyek magamnak a suliba. A régi haverokkal még volt, hogy elmentünk lopkodni, és eladtuk az elcsent rágókat, cukorkákat, vagy éppen vattapamacsokat, attól függött az áru, mit tudtunk leemelni a szállító platójáról. Az ilyen ügyletekből félretett pénzből tudtam venni magamnak olyan ruhákat, amikkel azt a látszatot kelthettem a suliban, hogy középosztálybeli vagyok, és nem csesztetett senki a csóróságom miatt.

– Mi a faszom itt ez a szar? – jött meg a mostohafaterom, és rúgott bele Yifan útban hagyott táskájába.

– Elnézést, uram! Az az enyém. Bocsánat, hogy ott hagytam – pattant fel Yifan, és elnézést kért, majd mélyen meghajolt. – Wu Yi Fan vagyok, Tao barátja.

– Már pasid is van, te szerencsétlenség?

– Nem olyan barát – oszlatta el a kétségeket Yifan azonnal. – Haver barát. Egy iskolába járunk.

– Kész az ebéd, vagy felzabáltátok az egészet? – kérdezte tőlem.

– Nem ettünk semmit – mondtam, és kikapcsoltam a tévét. – Ott van a hűtőben.

– Miért nem melegítetted fel, mire megérkeztem? Semmire sem vagy jó.

Nem kezdtem el veszekedni vele, nem akartam botrányt Yifan előtt, így inkább ráhagytam, és megkértem a barátomat, hogy lépjünk. Még a lépcsőházban is hallottam a rohadék szidalmait, és amikor kiértünk, telibe szartam, hogy mit fognak szólni, de felrúgtam mérgemben a kukát.

– Bocsi, nem akartam gondot okozni – szabadkozott a barátom.

– Nem csináltál semmit. Inkább menjünk le a pályára dobálni.

A pálya már foglalt volt, de ez nem riasztott vissza minket, beszálltunk a kissrácok játékába. Yifan nagyon jól értett a gyerekekhez, hamar megtalálta velük a közös hangot, hagyta is őket nyerni, de meg is nehezítette sokszor a dolgukat, hogy megküzdjenek a győzelemért. Egyedül ellenem vette fel a kesztyűt, és ennek eredményeként, egyszer úgy ütköztünk össze, hogy spárgában végeztem. Yifan azonnal odaugrott hozzám, és aggódva segített fel.

– Úristen! Jól vagy?

– Persze. A wushútól hajlékony vagyok.

– De ennyire? – döbbent meg. – Nekem tutira szétgurultak volna a golyóim.

– Dehogy is! – nevettem fel, és kissé megmozgattam magam. Bemelegítés nélkül tényleg nem volt túl kellemes spárgázni, de nem haltam bele a fájdalomba.

Egészen sötétedésig kint maradtunk, és Yifan teljesen elfelejtette velem a gondjaimat, jól éreztem magam vele, még egy sütire is meghívott a cukrászdában. Igazi jó barát volt, reméltem, hogy a kapcsolatunk nem fog megromlani, rengeteget jelentett nekem, hogy van valaki, akinek fontos vagyok.

Éppen egy ékszerüzlet mellett hallattunk el, amikor Yifan rápasszírozta magát az üvegre. A tekintetének vonalát követve egy ezüst nyakláncot figyelt, keresztes medállal. Elég volt egyszer rápillantanom, tudtam, hogy egy vagyonba kerül.

– Megvehetnénk. Lehetne a barátságnyakláncunk – vetette fel.

– Páros ékszert a párok szoktak hordani, nem?

– Nem baj. Mi friendshipben nyomjuk.

Próbáltam értelmezni, mit mondott. Baráthajó. Sehogy sem értettem, aztán eszembe jutott egy mondás, hogy egy hajóban evezünk. Yifan bizonyára erre gondolt.

– Tényleg jól néz ki, de nem hiszem, hogy nekem van ennyi pénzem.

– Kár – sóhajtott fel Yifan, de hamar túltette magát rajta. – Akkor majd keresünk valami mást.

Sajnáltam, hogy nincs pénzem, de elhatároztam, hogy a fekete „munkából” összeszedek annyit, hogy legalább egy nyakláncot tudjak venni Yifannak. Lehet, hogy csak télre tudok annyit összekaparni, amennyi kell, de karácsonyra nem is találhatnék jobb ajándékot neki.

Nagyon elszántan mentem haza, de alig léptem ki a liftből, hallottam, ahogy az az állat üvöltözik az anyámmal. Futva érkeztem meg a konyhába, és arrébb löktem a parasztot, aki már megint megverte anyát.

– Takarodj a közeléből, te állat! – rivalltam rá.

– Megjött a kis drogos – köpte felém. – Hogy volt képed a lakásomban drogozni a nyomoronc haveroddal?

– És neked hogy van képed megütni az anyámat?

– Én tartalak el, taknyos!

– Jó eltartás... Egy lepratelepen élünk.

Ritka pillanatok egyike volt, de meg akart ütni, a reflexeimmel azonban nem számolt, és miután elkaptam a kezét, felé csaptam. A száját találtam el, de nem ütöttem túl erősen, a fogainak semmi baja nem lett, csak a szája repedt meg egy kicsit.

– Zi Tao, azonnal fejezd ezt be! – kapaszkodott anyám a karomba. – Kérjél bocsánatot!

– Nem kérek – kiáltottam rá, pedig ő volt a legnagyobb áldozat ebben az egészben. – Bántott téged.

– Én jól vagyok. Inkább válaszolj nekem őszintén. Igaz, amit mond? Drogoztál?

Anyámnak nem tudtam hazudni, egyszerűen képtelen voltam rá. Éppen ezért nagyon keveset meséltem csak neki arról, mit szoktam csinálni délutánonként, nehogy hazudnom kelljen. Úgy sejtettem, tudja, honnan vettem magamnak divatos ruhákat, de sosem kért számon. Hihetetlenül sajnáltam, hogy még nem vagyok felnőtt, és nem húzhatok el vele, és adhatok neki egy olyan életet, amit megérdemel.

– Csak kipróbáltuk, anya.

– Szégyelld magad! – csapott fejbe, de alig volt ereje. – Most nagyot csalódtam benned.

– Anya… – kezdtem, de ekkor a rohadék is beleszólt.

– Látod? Szégyent hozol anyádra, te neveletlen, büdös, drogos…

Nem hagytam, hogy tovább folytassa, elkapott a düh, és felpattantam anyám mellől, majd először csak bevertem a tagnak egyet, aztán lábbal is kapott párat, amíg a földre nem került. Ott már nem ütöttem tovább, mert ellene ment az elveimnek, még ennyire sem szabadott volna használnom a harci képességeimet, de elszakadt a cérna. Nem bírtam örökké tűrni a megjegyzéseit, meg végignézni, ahogy megveri az anyámat.

– Anya… – guggoltam le, a még mindig térdelő anyámhoz, és megpróbáltam felsegíteni, de ellökte a kezem.

– Menj a szobádba, és nagyon szégyelld magad!

Bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, és előkotortam az ágy alól a perselyemet. Nem sok volt benne, de elhatároztam, hogy még két ilyet megtöltök, és lelépek anyámmal ettől a féregtől. Bocsáss meg, Yifanie! Az ajándékra még várnod kell egy kicsit.

Kris:

Eléggé ciki volt Taónál a helyzet. A nevelőfaterja láthatóan bepöccent, amiért ott talált, talán nem szerette a látogatókat. Szégyelltem magam, reméltem, hogy Tao nem fog nagyon kikapni, elég erőszakosnak tűnt az a férfi, ráadásul bűzlött az alkoholtól, amikor elmentem mellette, majdnem berúgtam a szagától.

Hazatérni olyan volt, mint egy megváltás. Anya meleg étellel várt, apa kijött velem dobálni a kertbe, amíg anya ránk nem parancsolt, hogy irány aludni. Náluk jobb szülőket nem is kívánhattam volna, szerettem volna valahogy megköszönni nekik, hogy ilyen királyak. A kézügyességem nem volt valami jó, úgyhogy muszáj volt kész dolgot vennem, de olyat kellett kitalálnom, ami hasznos, és örülnek neki.

A nagy gondolkodásban teljesen kiszáradtam, és majdnem eljutottam a konyhába egy pohár tejért, de végül megálltam a lépcsőn, és inkább kihallgattam, hogy miről beszélnek a szüleim a nappaliban.

– Yifanie egyre férfiasabb! Lassan slaggal kell majd elhajtani innen a lányokat – kuncogott anya. Már a vacsoránál kinyitottak egy üveg bort, lehet, tovább folytatták az iszogatást, amíg én agyaltam az ágyamban.

– Az én fiam, persze, hogy helyes.

– De magabiztosak vagyunk – csattant valami, anya bizonyára játékosan megcsapta apa karját. Mindig ezt csinálta, ha apa nagyzolt. Ezt a vonásomat tőle örököltem. Mármint a mérhetetlen magabiztosságot. – Yifan egyébként is helyesebb, mint te.

– Persze, mert ő kettőnkből áll össze. Van egy helyes apukája, és egy gyönyörű anyukája. Csak jobb lehet, mint mi.

– A tanulmányi eredménye is jobb lehetne akkor.

Igazat adtam anyának, jobbak lehettek volna a jegyeim, ha érdekel, hogyan teljesítek. Engem azonban egyáltalán nem érdekelt, mert a tanulás hülyeség, és egy kosarasnak egyáltalán nem kell egyenleteket megoldania, meg tudnia, hogy milyen baktériumok vannak a szájban, úgyhogy elég volt, ha tesiből jó vagyok, és megnyerem a bajnokságot a suli csapatával.

– Te is tudod, hogy az iskola nem minden – kelt apa a védelmemre. – Inkább értsen az élethez, mint a másodfokú egyenlet megoldó képletéhez.

– Elhelyezkedni csak jó eredménnyel lehet. Szeretném, ha jó munkája lenne.

– Okos gyerek, feltalálja magát. Nyáron megtanítom vezetni, és amint leteszi a vizsgát, és megkapja a jogsit, besegíthet nekem a kézbesítésnél. Kap egy kis pénzt, és megtanulja, hogy a munka nem játék. Én nem féltem. Okos gyerek.

Majdnem kiugrottam a bőrömből, hogy apa beírat vezetői tanfolyamra. Mindennél jobban vágytam arra, hogy vezethessek végre, és nem hangzott rosszul, hogy dolgozzak. Nem volt nekem büdös a munka, főleg, ha apával csinálhatom, és még fizetést is kapok érte.

– Csak azt nem értem, miért nem alszik már ez a gyerek – jegyezte meg apa hangosan.

– Igen, Yifanie! Meg fog fázni a lábad – fűzte hozzá anya.

Nem tudom, honnan tudták, hogy hallgatózom, de inkább nem fedtem fel magam, csak felmentem a szobámba, és visszabújtam az ágyamba. Még mindig szomjas voltam, de a szüleim szavai megmelengették a szívemet. Jó érzés volt, hogy bíznak bennem. Nem akartam csalódást okozni nekik, így elhatároztam, elsőre átmegyek a KRESZ-szen, és valami olyan munkát találok, ami jól keres, hogy anya is megnyugodhasson.