Reményháló (2. évad): 8. fejezet: Búcsúzom, örökre

Taemin:

Meglepett, hogy ilyesmit érzek, soha nem volt rám jellemző a féltékenység, vagy legalább is nem ilyen mértékben. Előfordult, hogy amikor Minho jelentette nekem a világmindenséget, dühített, vagy frusztrált az, hogy a lányok körbezsongják az iskolában, de aztán elég volt csak egy pillantása, egy kedves mosolya, és elhittem, hogy az a figyelem csak álca, és a valódi, az igazi, az őszinte nekem szól.

Talán azért se féltem soha, mert tudtam, hogy úgyis visszajön. Valahogy oda talál hozzám, előbb vagy utóbb feltűnik, és kitűntet a figyelmével. Key más volt. Szabad, irányíthatatlan, úgy cselekedett, ahogy kedve tartotta, ha úgy akarta, eltűnt hosszú hónapokra, aztán úgy tért vissza, mintha egy nap telt volna el. Az ő esetében nem lehetettem olyan nyugodt, mint Minhóval. Főleg azért, mert nem volt köztünk semmi.  Az sosem zavart, hogy be akarja cserkészni Jonghyunt, viccnek vettem, a szokásos díváságának egyik elemének, ami arról szól, hogy márpedig mindenkit megkaphat, akit akar. Azóta viszont, hogy elvesztettem, és rájöttem, mennyire üres az életem nélküle, zavarni kezdett ez a furcsa vonzalma Jonghyun iránt. Féltem, hogy Jonghyun elveszi tőlem. El akartam érni, hogy miután párszor megkapja, Key ne akarjon vele maradni, mert velem sokkal jobb dolga lenne. Csakhogy Jonghyun teljesen megfelelt Key ideáljának, még én évezredekre voltam a markáns, férfias arctól, és duzzadó izmoktól, meg attól a csávós magabiztosságtól, amit Jonghyun már fiatal korunk óta a magáénak tudott. Rettegtem, hogy Key beleszeret, vele tölti az éjszakákat, őt keresi fel, és már nem hozzám fog átjárni, engem elfelejt, és egyedül maradok.

Amikor azt hittem, hogy Key meghalt, és kiszakadt belőlem, hogy „Mit fogok kezdeni nélküle?”, annyira utáltam magamat. Olyan önzőn hallatszott, mintha nem is őt siratnám, hanem magamat. Pedig nekem az fájt, hogy Key nincs többé. Ő olyan volt, mint egy gyönyörű virág, aminek az illata betölti az egész lakást, és bárhová mész, elkísér. Nem szexeltünk mi mindig, amikor nálam lopta a napot, rengetegszer csak ültünk egymás mellett, és teljesen különböző dolgokat csináltunk. Mégis, tudtam, hogy ott van, és megnyugtatott a jelenléte. Csak az utóbbi időben lett olyan természetes, hogy őt látom, amikor kinyitom a szemem, megcsókolnám minden percben, amikor látom, és hogy megrémít a gondolat, hogy nincs mellettem.

Le kellett vezetnem valahogy a feszültséget, mert úgy éreztem, szétrobban a lelkem, így elvonultam a táncterembe, és mozdulatokba öntöttem az érzéseimet. Miközben táncoltam, Keyt láttam magam előtt, ahogy a kanapén fekszik, összekulcsolt lábakkal, valami ostoba női magazint olvas, a tollat a hófehér fogai között forgatja, majd felnéz rám és hamiskás fény csillan a szemében. Nem tudom, mire gondol, nem tudom, ugyanarra-e, mint én, hogy az ajka között akarok lenni, megduplázni a vágyat a tekintetében, még gyönyörűbbé varázsolni a vonásait. Nem tudom, sosem tudtam, és sosem fogom megtudni, mi jár a fejében. Hiába hívtuk kulcsnak, magát nem tárta fel előttünk, rejtélyes maradt, színpadias, mímelten ártatlan vagy éppen mocskosan buja, csak nagyon ritkán hittem el száz százalékosan, hogy őszinte. Amikor kinyitotta az ékszert és viháncolni kezdett, amikor megpillantotta a tortát, vagy amikor rám szólt a parkban alig egy hónapja, hogy tényleg veszekedni akarok-e, ijesztően sebezhetőnek tűnt, mintha lehullott volna róla a hosszú évek vastag hamisságrétege. Pár pillanatra Kibummá vált, aki törékeny, és finom.

Nagyot csattant a tenyerem, ahogy földre értem. Mivel nem figyeltem oda a külvilágra, túl nagyot ugorhattam, de nem fájt az érkezés, a testem már olyan gyakorlott volt, hogy akkor is vigyázott magára, amikor az agyam máshol járt.

A tükörből láttam meg, hogy Key az ajtóban áll, és engem figyel, miközben az ügyes, hosszú ujja szőlőszemeket válogat a tálban. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, a tekintete néma maradt. Ő vajon mindent kiolvasott a táncomból? Úgy ért engem, mint hajdanán James? Neki is feltárul a lelkem, ahogy Jiminé a számomra?

– Nem ütötted meg magad? – szólalt meg végül, de nem jött beljebb.

– Jól vagyok – mondtam, és kikapcsoltam a magnót.

Key:

Láttam Taeminen, hogy nem egészen önmaga, nem gondoltam volna, hogy ennyire megviselte, hogy nem viszonzom az érzéseit. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy megint azzal az állapottal küzd, ami decemberben magába fordította, de Jonghyun azt mondta, hogy Taemin rendszeresen jár vizsgálatokra, legutóbb pont ő vitte el autóval. Nem kellett hát aggódnom, mégis így tettem.

A munkára sem tudtam rendesen koncentrálni, hiába magyarázott nekem Donghae a fegyverekről, semmi nem ragadt meg. Folyton azon járt az eszem, mit kellene tennem, hogy Taemin egyenesbe jöjjön. Hiszen már egy hónap telt el azóta, hogy megtudta, lefeküdtem Jonghyunnal. Nyilvánvalóan annak örült volna a legjobban, ha adok neki egy esélyt, és megpróbáljuk, hogyan működünk párként, de ezt nem akartam megtenni. Mindent elrontott volna, ha belekezdünk egy olyan kapcsolatba, ami eleve halálra van ítélve. Az érzéseket nem lehet irányítani, azok vagy vannak, vagy nincsenek.

– Key, ennyi erővel a falnak is beszélhetnék – jegyezte meg mérgesen Donghae. – Amit mondok az fontos. Tudnod kell használni a fegyvereket, még akkor is, ha nem a profilod a lövöldözés.

– Tudom, de lefoglalnak a gondolataim. Te hogyan vidítanál fel valakit, aki szerelmes beléd, te viszont nem viszonzod az érzéseit, közben mégis fontos neked?

– Azt hiszem, rossz embert kérdezel – védekezett, és eltette a fegyverét. – Megmondanám neki, hogy nem tetszik, és ez ellen nem tud mit tenni, ahogy én sem, de attól még vannak dolgok, amiket szeretek benne. Valahogy megpróbálnám a tudtára adni, hogy fontos nekem, mint egy barát. Legalább is, azt hiszem.

Erre én is rájöttem, csak azt nem tudtam, hogyan csináljam. Taemin annyira sérülékeny volt, ha az érzéseiről esett szó, ráadásul én voltam a második nagy szerelme – már ha tényleg szerelem, amit érez –, és megint lukra futott. Mindenáron küzdöttem az ellen, hogy olyan legyek, mint Minho, aki játszik az érzéseivel, azonban ez nem jelentette azt, hogy attól én még nem bántom.

Tanácstalan voltam. Először éreztem úgy, van valami, amit nem tudok megoldani. Mert Taemin jogosan kérte volna, hogy adjak neki egy esélyt, mégis képtelen voltam arra, hogy megtegyem. Egyszerűen nem ment. Taemint a barátomnak akartam tudni, nem többnek. Mégsem mondhattam az arcába, hogy: „Bocsi, de én Jonghyun pasija akarok lenni. Veled el sem tudnám képzelni”. Ennyi erővel egy fegyvert is adhattam volna a kezébe, hogy lője le magát. Muszáj volt valami pasit keresnem neki, aki lefoglalja.

Taeminhez azonban nem találtam senki megfelelőt. Ha lett volna olyan pasi, akivel tiszta szívvel összehozhattam bármelyik barátomat, már rég én jártam volna vele. Éppen ezért voltam mindig szingli, mert a rendes pasik hiánycikkek. Kár, hogy nem volt Minhónak egy kedves, rendes, gondoskodó ikertestvére, nagy szolgálatot tett volna.

Szerettem volna egy kis nyugit, így pár napra beköltöztem a főhadiszállásra. Nem akartam, hogy Jonghyun, vagy Taemin felkeressen, vagy ne adj isten, összefussanak a küszöböm előtt. Annál cikisebb helyzetet elképzelni sem tudtam volna, minthogy két szeretőm kopogtasson, és mind a kettő akarjon tőlem valamit.

– Nyáú – ugrott egy fehér-barna szőrös golyó az ölembe, és Herceg a kék, világító szemeit az enyémbe fúrta. Esküszöm, biztos voltam benne, hogy tud olvasni a gondolataimban.

– Látod? Én mondtam, hogy szeret – jelent meg Ari-chan az ajtóban, majd puszit nyomott az arcomra. – Örülök, hogy itt vagy. Meg akartalak látogatni, mielőtt repülök.

– Te folyton repülsz? Múltkor is azt mondtad, hogy elutazol.

– Onnan jöttem ma vissza, de holnap már mehetek is tovább. Ilyen ez a meló, de most nem vihetem magammal Herceget. Azt terveztem, hogy itt hagyom, de ha elvállalnád, hogy vigyázol rá, annak nagyon örülnék.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a kutyusom jól kijönne vele. Herceg ijesztő tud lenni.

Ari-chan utálta a kutyákat, még az egészen kicsiktől is rettegett. Azt mondta, gyerekkori trauma, egy kutya megharapta, amikor megpróbált enni adni neki, és azóta kiverte a víz még csak a kutyák említésétől is. Hercegnek így a főhadiszálláson kellett maradnia, de úgy tűnt, ez nem okoz különösebb traumát neki. Az a macska egy igazi herceg volt, és dukált hozzá a fényűző villa.

Mivel tudtam, hogy Donghae mérges, amiért nem figyeltem a fegyverekről szóló előadásán, erőt vettem magamon, és bementem arra a helyre, amitől a legutóbbi padlót fogtam. A lövészteremben olyan volt sétálni, mintha egy csatába kerültem volna, mindenhonnan csak a fegyverek dörrenése hallatszott, és azonnal összeszűkült a gyomrom az idegességtől. Benne volt a pakliban, hogy megint pánikrohamot kapok, de az zakatolt a fejemben, hogy túl kell lépnem a félelmemen, hogy erősebb legyek. Mások élete múlhatott azon, hogy krízishelyzetben hogyan reagálok. Ha valami gond történne, és Donghae megsérülne, nekem kellene használnom a fegyvert, és ha tétovázok, vagy megmerevedek a félelemtől, mindketten meghalunk. Meg kellett tennem. Úgy gondoltam, ha erősebbé válok, talán Taemin problémáját is meg tudom oldani.

Egész testemben remegtem, így nem lehetett célozni, de legalább eljutottam arra a szintre, hogy felvettem a szemüveget és a fülest, és nem ájultam el már csak a bábuk látványától sem. Hiába voltak élettelenek, viszolygást keltett bennem, hogy lelőjek akár egyet is. Még így is túlságosan emberiek voltak. Képtelen lennék elvenni egy életet, folyton az járna a fejemben, hogy akármit is tett az illető, valaki várja otthon, valakinek fontos, és ő is ugyanolyan ember, mint én, ugyanolyan érzésekkel, gondolatokkal, és joggal ahhoz, hogy éljen.

Majdnem felsikítottam, amikor valaki a vállamhoz ért, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy még a fegyvert sem ejtettem el. Egy magas, szögletes arcú, vékony férfi állt velem szemben, karizmatikus, fekete szemöldökkel, és ijesztően gúnyos mosollyal az arcán.

– Igen? – kérdeztem, eltolva a fülemről a fülhallgatót, hogy halljam, mit mond. Levenni nem akartam, a dörrenések így is felértek egy kínzással.

– Te vagy Donghae embere, igaz? Én Seunghyeon vagyok, Donghae riválisa, ha úgy tetszik. Ha nem zavar, megnézném, hogyan lősz.

– Már éppen befejeztem – hazudtam, mire még kárörvendőbb vigyort vágott. Kedvem támadt bemosni neki egyet.

– És egyet sem találtál el? – nézett a hátam mögé a sértetlen bábukra. – Donghae nem valami jó tanár.

– Nem profilom a lövöldözés – magyaráztam. Feldühített, hogy becsmérli a főnökömet. Donghae igen is jó tanár volt, figyelembe vette az érzéseimet, és az előéletemet, le mertem volna fogadni, hogy Seunghyeon teli beszarja, hogyan érzik magukat az emberei.

– Irodakukac vagy? Nem valami jó első ember. Szegény Donghae, mindig is szerencsétlen volt.

Most már aztán tényleg kezdett nagyon elegem lenni ebből a fickóból, és legszívesebben megfordultam volna, hogy szétlőjem a bábukat, aztán az arcába vágjam, hogy igen is jó vagyok, de nem bíztam magamban. Nem akartam Donghae-t még azzal is megszívatni, hogy leégek. Mindig azt mondta, hogy higgadtnak kell maradni, ha krízishelyzetbe kerülünk, úgyhogy nem cselekedtem meggondolatlanul.

– Kém vagyok, nem irodakukac. Tudod, ez egy olyan munka, amihez ész, ügyesség és jó színészi képesség kell. Na, meg esetekben nyelvtudás, úgyhogy nem szégyenkezem semmi miatt.

– Nem is neked kell. Minden ember a főnökét képviseli.

– Vagy inkább helyette dolgoznak – szúrtam oda, mire azonnal megrándult egy izom Seunghyeon arcán. Telibe találtam az igazságot.

– Na, ide figyelj, te kis… – kezdte Seunghyeon a kioktatásomat, de egy éles hang megakadályozta a folytatásban.

– Key! – jelent meg Donghae az ajtóban, és szúrós szemmel nézett a riválisára. – Gyere ide! Munka van.

Úgy rohantam hozzá, mint a kiscsibe az anyukájához, és a kinti levegő, a nagy tér, a szabadság, és Seunghyeon hiánya megnyugtatott. Donghae ezzel ellentétben dühösnek tűnt, és nagyon reméltem, hogy nem rám neheztel.

– Mit akart tőled? – kérdezte, amikor elég messze jutottunk ahhoz, hogy ne hallhasson senki.

– Csak menőzött, hogy ő jobb tanár, mint te, és jobb emberei vannak.

– Seggfej – szitkozódott Donghae. – Remélem, semmi olyat nem mondtál neki, amit felhasználhat ellenünk.

– Azt mondtam neki, hogy kém vagyok. Ez gond?

– Nem, ennyi információt magától is megtud. Próbáld kerülni, és ne fecsegj neki! Ő nem olyan kisfőnök, mint Arisa.

Kárpótlásul, amiért reggel nem figyeltem Donghae-ra, az egész délutánt vele töltöttem, és mindenre odafigyeltem, amit mondott. Nagyon jól magyarázott, mindent megmutatott, és életszerű példákat hozott fel, ha valamit nem értettem. Ahhoz képest, hogy egyébként keveset beszélt, ilyenkor sosem fukarkodott a szavakkal, addig magyarázott, amíg minden száz százalékosan világossá nem vált számomra.

Ahogy minden ilyen után, aznap este is fáradtan mentem haza, és az ajtóm előtt egy olyan alak állt, akire egyáltalán nem számítottam. Minho idegesnek tűnt, olyan erősen szorította a telefonját, hogy egészen belefehéredtek az ujjai. Nagyon reméltem, hogy nem Taeminen akar veszekedni.

– Mindek köszönhetem a látogatásodat? – kérdeztem fáradtan.

– Ember, neked mi a faszért van telefonod? – kiabált rám dühösen. – Ezerszer hívtalak.

– Ki voltam kapcsolva – vettem elő a készüléket, és beírtam a PIN kódot. Még sms-t is írt. – Miért kerestél?

– Taemin miatt. Ma áthívott magához, és nagyon furcsán viselkedett. Amikor visszamentem, már nem volt otthon. Reméltem, hogy nálad van.

– Mit mondtál neki? – kaptam fel azonnal a vizet.

– Semmit. Kivételes hallgattam. Ő meg megköszönte, hogy régen szerettem, és boldoggá tettem. Olyan volt, mintha búcsúzkodna. Aggódok érte. 

Ha Minho aggódott, akkor én egyenesen rettegtem. Taemin nem szeretett a múltról beszélni, főleg arról az időszakról nem, amit Minhóval élt meg. Ha mégis felhozta, annak nyomós oka kellett, hogy legyen, és amíg a lakásához tartottunk, kifaggattam Minhót a történtekről. Azt mondta, Taemin fáradtnak és levertnek tűnt, de nagyon elszántan akart vele beszélni. Elmondta, hogy mennyire fájt neki, hogy Minho akkor hátrahagyta őt, de már nem haragszik, csak el szerette volna mondani, hogy hálás neki a szép pillanatokért, és boldog szívvel őrzi meg őket örökké. Minho váltig állította, hogy ő próbálta kiszedni Taeminből, hogy mi a baja, és miért mondja ezt neki pont most, de biztos voltam benne, hogy nem volt elég kitartó. Nekem kellett volna beszélnem Taeminnel, és dühített, hogy ő még csak sms-t sem írt nekem. Máskor mindig, a legkisebb lelki viharakor bátorító szavakat kért tőlem, most pedig, amikor ezer százalék, hogy valami nyomassza, még csak nem is keresett fel.

Hiába mentünk Taeminhez, nem nyitott ajtót senki, és felrúgva minden szabályt, a pótkulcshoz folyamodtam. Tudtam, hogy hol tartja, mert előfordult, hogy amikor éjszaka átjöttem hozzá, ő már aludt, és így csendben be tudtam osonni, anélkül, hogy megzavarnám a pihenésben.

Odabent mély csend fogadott, hiába jártam körbe a lakást, nem találtam semmit, ami arra utalhatott volna, hogy baj van. Még az is megfordult a fejemben, hogy felfújjuk az egészet, és Taemin csak sétálni ment, aztán Minho megtalálta a kukában a mobilját.

– Nézd meg, hogy kit hívott utoljára! – utasítottam a megtalálót, és megkapaszkodtam a pult szélében. Dübörgött az adrenalin az ereimben, de fáradt voltam, éhes és ideges, ez bármikor visszacsaphatott.

– Jiminie – olvasta fel a nevet, és felém tartotta a képernyőt, hogy én is láthassam.

– Oké, add ide! Felhívom. Addig keresgélj tovább, hátha találunk még nyomot.

 Ahogy vártam, hogy a fiú felvegye, feltűnt, hogy milyen sűrűn veszem a levegőt, és mennyire hevesen ver a szívem. Rég voltam ennyire ijedt, talán azon az éjszakán, amikor a raktárban várva gubbasztottam, arra várva, hogy kiderüljön, miért kell elbújnom.

– Igen, hyung? – szólt bele aggódva Jimin a telefonba. Ha lehetséges, az még idegesebbé tett.

– Key vagyok. Nem tudod, hol van Taemin?

– Nekem azt mondta, messze utazik. Pont akkor kopogtam, amikor már indult volna. Sporttáska volt nála. Valami baj van, hyung? Taemin hyung is olyan furcsán viselkedett.

Mégis hová akart elutazni Taemin? Rögtön a szüleire gondoltam, de azt nem kellett volna titkolnia előttünk. Egyáltalán nem értettem a viselkedését, és szörnyű bűntudat mardosott, hogy talán én vagyok az oka annak, hogy ez történik.

– És nem tudod, hová megy? Nem mondott semmit?

– Volt nála egy jegy. Talán repülőre, elég nagy volt, és sötétkék csík volt a tetején. Baj van, hyung?

– Nem tudom. Nekünk nem mondta, hogy elutazik, és… Nem tudom. Aggódok érte.

Kezdtem pánikba esni. Hiszen semmi jel nem mutatott arra, hogy gond lenne, ha nem számítjuk a kukába dobott telefont. Taemin akár el is utazhatott pihenni egy kicsit, és nem akarta, hogy bárki zavarja, de minden érzékem azt súgta, hogy ez nincs így. Ha még Jimin is azt mondta, hogy Taemin furcsa, akkor már hárman állítjuk ezt, ez éppen elég ahhoz, hogy félni kezdjek.

– Hyung, ami azt illeti, ki tudom deríteni, hogy hová ment.

– Hogyan?

– Mondjuk úgy, hogy meg vannak hozzá a kapcsolataim.

Donghae nem sok mindentől tiltott el, de azokat nagyon komolyan kellett venni. Ilyen volt például az, hogy ne szövetkezzek egyetlen kisfőnökkel se az engedélye nélkül, ne fedjem fel magam a barátaim előtt, és ne kérjek segítséget más bűnözőktől. Ő úgy fogalmazott, hogy „más szervezetbe tartozóktól”, de ez valójában ezt takarta. Nem mondott el nekem mindent nevet, de Min úr a listán szerepelt, erre tisztán emlékeztem. Jimin pedig Min Yoongival járt, a Min vállalat örökösével, tehát csak ő lehetett ez a rejtélyes kapcsolat.

– Rendben, keresd meg! – egyeztem bele. Hiszen én nem Yoongitól kértem segítséget, hanem Jimintől. Donghae-nak egy rossz szava sem lehet. De úgyis lesz!

 Eltartott egy ideig, amíg Jimin barátja kutakodni nem kezdett, addig megpróbáltuk nem megölni egymást Minhóval. Ő engem hibáztatott, amiért padlóra küldtem Taemint érzelmileg, szerintem neki meg sem kellett volna szólalnia. Ezen elveszekedtünk egy ideig, de sosem merültünk bele túlságosan, hiszen mind a kettőnk szeme előtt az lebegett, hogy mindegy, hogy hogyan, milyen eszközökkel, és akár még össze is fogva, de megtaláljuk Taemint, és megvédjük mindentől. Azt hiszem, ez volt az első olyan eset, hogy Minho őszintén törődött Taeminnel.

– A hyung Amerikába ment. Egy kórházba tart Los Angelesbe, és több nagyobb összeget is utalt hat számlára. Az egyik egy adományszámla, valószínűleg a kórházé, a többi magán személyekhez tartoznak. Akarod, hogy utánanézzek, hogy kiké?

Már éppen rávágtam volna, hogy rendben, amikor sms-em jött, egy időben Minhóval. Mind a kettőnknél ugyanaz szerepelt, egy túl magas összeg ahhoz, hogy ne ijedjek meg, és a közleményben csak annyi szerepelt, hogy „Köszönöm. T.”

– Pontosan melyik kórházba ment?

Amint megtudtam a pontos címet, már rendeltem is repülőjegyet, Minhóval egyetemben. Tizenegy óra vele, összezárva maga volt a pokol, de a nyomába sem ért annak, hogyha nem tudhatom, hogy Taemin jól van-e. Még pakolni sem pakoltunk össze semmit. Nem volt értelme. Nem nyaralni mentünk, hanem megbizonyosodni arról, hogy Taemin jól van. A taxiban nonstop telefonáltunk, ő a srácokkal, akiket szintén kiakasztott Taemin átutalása, én Donghae-val.

– Amerikába utazom – jelentettem ki.

– Ki adott rá engedélyt?

– A barátom bajban van. Segítetem kell neki.

– Nincs telefonja?

Amikor összefoglaltam, hogy mi történt, és mit tudtam meg, Donghae eszméletlenül dühös lett rám. Vagy öt percig csak kiabált velem, hogy engedetlen, buta gyerek vagyok, és fogalmam sincs róla, hogyan működik a világ, de őszintén, nem érdekelt. Egészen addig nem érdekelt semmi, amíg meg nem tudtam, hogy Taemin hogy van. Minden következménnyel ráértem utána törődni.

– Én is veletek repülök – jelentette ki végül.

– Mi vittük el az utolsó jegyeket Minhóval. Tele van a járat.

– Lesz helyem, ne aggódj!

Donghae-t semmi nem állíthatta meg, de egyáltalán nem akartam, hogy ő is jöjjön. Elég volt nekem Minho szemrehányásait hallgatni, ha még Donghae is csatlakozott hozzá, az utam duplán pokolinak hatott.

Tizenegy óra egyébként is sok, idegesen, aggódva, fejfájással küzdve viszont még rosszabb. Valószínűleg felrobbant volna a fejem, ha Donghae nem erőltet belém egy altatót, ami úgy kiütött, hogy miután leszálltunk a repülőről, nem tudtam eldönteni, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. Egy csomó minden kiesett, bármit is adott be nekem Donghae, az leterített volna egy lovat is. Csak akkor tisztult ki némileg a tudatom, amikor beléptünk a kórházba, és megcsapott a fertőtlenítő szaga, akkor eszembe jutott, hogy Taeminért vagyunk Amerikában, és nekem látnom kell.

A recepciónál azonnal falba ütköztünk, mert nem voltak hajlandóak elmondani, melyik kórteremben van a barátom, Taemin ugyanis senkinek nem adott felhatalmazást arra, hogy megkapja ezt az információt. Hiába veszekedtem a nővérkével, hogy Taemin nem tiltó listára rakott minket, egyszerűen csak nem jelölt meg senkit abban az átkozott rublikában, mert nem tudta, hogy meglátogatjuk. Süket füleknek hadováltam, és tényleg kezdtem már hisztériássá válni, amikor Donghae megragadott, és kivitt az épületből.

– Ha balhét csapsz, semmi esélyünk nem lesz bejutni.

– Így sincs – vágtam vissza.

– Mindig van B terv. Ha nem megy legálisan, akkor bejutunk illegálisan.

Minho nem ellenkezett, olyan elszánt volt, mint én, de láttam a szemében a rémületet, amikor Donghae elkapott egy kést, és a pengén megvillant a fény. Minho alig remegett meg, de amint a teste realizált a fájdalmat, azonnal a vállához kapott. Az ujjára kenődő vértől azonnal bukfencet vágott a gyomrom, de nem dobtam ki a taccsot, előbb látnom kellett Taemint. Maga a vágás nem volt nagy, de nagyon vérzett, így amint Donghae bevonszolta a fájdalommal küszködő Minhót a kórházba, azonnal odaugrottak hozzájuk a nővérek. A fejetlenséget kihasználva sikerült észrevétlenül felmennem a lépcsőn.

Mindenhová be kellett volna nyitnom, hogy megtudjam, hol van Taemin, de az túl feltűnő lett volna, így inkább célirányosan a nővérpult felé mentem. Elővettem a legelbűvölőbb mosolyomat, és ártatlan tekintettel tudatokoltam, hol találom Lee Taemint, a bátyámat. A nővérek nem is gyanakodtak, hiszen átjutottam a lenti részen, nem lehettem betolakodó. Ráadásul ázsiaiként egy másik ázsiait kerestem. Ki máshoz jöhettem volna? Néha jó volt, hogy a külföldiek nem tudtak különbséget tenni ázsiai és ázsiai között.

Taemin abban a kék, furaanyagú hálóingben volt, amit a műtétek előtt vesznek fel a betegek, és úgy nézett rám, mintha szellem lennék. Nem vártam meg, hogy lecsesszen, amiért utána jöttem, vagy felelősségre vonjon, hogyan jutottam be, a nyakába borultam, és zokogva kapaszkodtam a ruhájába.

– Miért nem mondtad, hogy beteg vagy? Miért nem mondtál nekem semmit?

– Sajnálom… – sírta el magát Taemin is.

Sokáig zokogtunk, aztán rájöttem, hogy szorít az idő, bármikor megérkezhetnek az orvosok, hogy elvigyék Taemint, és én még azt sem tudom, hogy mi a baja. Amikor elmondta, hogy már egy ideje rosszul van, nehézkesen mozog, és fáj a dereka, legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat, amiért nem vettem észre. Vagyis, észrevettem, hogy Taemin beteges, fáradt, és nyúzott, de nem fordítottam rá elengedő időt, nem érdeklődtem igazán, túlságosan a saját dolgommal törődtem. Ráhúztam az egészre azt, hogy csak szerelmi bánat, mert így egyszerűbb volt. Szörnyű barát voltam.

– És akkor most konkrétan mi a bajod?

– Van egy csomó a hátamban, ami nyom egy ideggócot, és azért vannak fájdalmaim. Ugyanaz, ami a nagyapámnál volt, csak nála már nem lehetett mit csinálni. Az én esetem sokkal jobb, kioperálják, és jobb esetben meggyógyulok.

– És rosszabb esetben?

– Visszanő, és kemoterápiát vagy sugárkezelést kell kapnom. Most is lehetne ezzel kísérletezni, de a műtét a biztos. Nem kockáztathatom meg, hogy nagyobb kárt tegyen. Ha nem tudok táncolni, nincs értelme, hogy éljek.

– Ne mondd ezt, Taemin! – torkoltam le. Összetörte a szívemet ezekkel a szavakkal.

– Én felkészültem rá, hogy nem jövök ki a műtőből, vagy ha ki is jövök, és kiderül, hogy lebénultam, vagy nem táncolhatok, akkor véget vetek az életemnek. Ezért búcsúztam el mindenkitől.

– A pénzzel? Azt hiszed, ez búcsú?

– Mindenkinek írtam egy levelet. A napokban megkaptátok volna.

Olyan szívesen megütöttem volna. Hogy képzelte ezt? Hogy hihette, hogy megnyugvást találnék egy vacak levélben. Hiszen én voltam a legjobb barátja, mindent el kellett volna mondania, az első perctől kezdve, hogy elkezdődtek a fájdalmak.

– Nem lesz semmi bajod. Érted? Semmi bajod. Meggyógyulsz, én vigyázok rád, és ha hazamentünk, minden olyan lesz, mint régen. Megjavítunk mindent.

– Mindent? – kérdezte reménykedve. Akkora szüksége volt a támogatásra, nem is értettem, hogyan hihette azt, hogy egyedül végigcsinálhatja mindezt.

– Mindent – pusziltam meg a kézét. – Soha többé nem engedlek el. Ha kell, orvosnak álcázom magam, és bemegyek a műtőbe, hogy melletted legyek. Igaz, hogy valószínűleg az első vágásnál el fogok ájulni, de nem baj. Ennél közelebb már nem lehetek a segítséghez.

– Olyan hülye vagy – nevette el magát Taemin, és szorosan megölelt. – Olyan jó, hogy itt vagy.

Ott is maradtam, amíg fel nem ébredt. Taemin írt egy kérvényt, hogy Minhót is engem engedjenek be hozzá. Azt nem részleteztem neki, hogy Minho megsérült a bejutás alatt, nem akartam felzaklatni, bíztam benne, hogy Minho sem lesz olyan idióta, hogy elárulja a titkunkat. A folyosón is nagyon hősiesen feszített a kötéssel a karján, és amikor visszatolták Taemint, annak ellenére, hogy a barátunk aludt, rágörgette a pulcsiját az árulkodó nyomra. Talán Minho nem is volt olyan szívtelen Taeminnel, mint gondoltam. Vagy rájött, hogy mennyire fontos neki.

Donghae:

Egy cseppet sem örültem neki, hogy Key ekkora slamasztikába kevert, de én voltam a főnöke, ki kellett húznom magunkat a bajból. Először is, ugyanazzal érveltem apának, mint Key nekem, hogy ő nem konkrétan a Min fiút kérte meg, csak annak a barátját, úgyhogy nem tartunk semmivel a Min családnak. Nem győzte meg túlzottan az érv, de hagyta, hogy Kibummal tartsak Amerikába. Ha pedig már ott voltam, el is intézhettem pár kisebb ügyet.

Nem túl hiteles, hogy én papoltam Kibumnak a szabályok betartásáról, amikor én is megszegtem egyet. Nem szabadott volna apa tudta nélkül meglátogatnom Donghant, de látnom kellett. Muszáj volt. Ekkora lehetőséget nem vesztegethettem el, máskor úgysem jöttem volna Amerikába csak úgy.

Donghan nem ment egyetemre, pedig biztos voltam benne, hogy az anyja ezt akarta volna. Helyette kisebb melókat vállalt, csak azért, hogy ne mondhassák rá, hogy lusta, hiszen pénzre nem volt szükségük, azt apa mindig bőségesen utalt nekik. A nő, akit egykor az anyámnak tekintettem szintén vállalkozó volt, rendezvényszervezői cége volt, de annyira azért nem híres és sikeres, hogy abból olyan körülmények között élhessenek, amilyenben élnek. Kíváncsi voltam, Donghan vajon tudja-e, hogy nem az anyja keresi a kenyeret a családjukban.

Az öcsémre egy kávézóban találtam rá, az ablak mellett ült, a járókelőket figyelte, unott tekintettel, undorodó ábrázattal. Vagy a kávétól lett ilyen rosszul, vagy a másnaposság tette ezt vele.

Amikor megpillantott, megrándult a teste, és gyanakodva pillantott a hátam mögé, de egyedül jöttem, semmitől nem kellett tartania. Személyesen legutoljára tíz éve találkoztunk, akkor ő még csak gyerek volt, mostanra felnőtt lett. Én őt láttam a megfigyelések alatt, ő azonban nem, de szinte semmit nem változtam, még emlékezhetett rá, hogyan nézett ki a bátyja. Nagyon reméltem, hogy van még hely számomra a szívében.

– Mit akarsz, hyung? – kérdezte. A hangszíne ellenséges volt, de ahogy kimondta a hyungot, abban benne éreztem minden régi szeretetét. Úgy szerettem volna a fejébe látni, hogy megtudjam, mit gondol rólam.

– Erre jártam, és látni akartalak.

– Tíz évre kitiltottak az Államokból, vagy mi?

– Anyád nem engedte, hogy lássalak.

– Anyám? – kérdezte élesen. Talán nem kellett volna felhoznom. Talán azt kellett volna mondanom, hogy az anyánk, de erre képtelen voltam. Ha ő nem tekintett engem a fiának, én miért neveztem volna anyának?

– Sajnálom, hiba volt idejönnöm – pattantam fel, hogy menekülőre fogjam, de Donghan erős hangja megállított. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha apa parancsolt volna rám.

– Állj meg! Nem fejeztem be! Mit képzelsz magadról, hyung? Azt hiszed, hogy tíz év után elém állsz, és én majd nem fogok haragudni, amiért eddig figyelmen kívül hagytál?

Olyan erővel ültem le, hogy a szék hatalmasat nyikordult alattam, és a pincérnő azonnal odajött, hogy figyelmeztessen minket, ha problémánk van egymással, azt odakint intézzük el. Donghan biztosította arról, hogy minden rendben, és kért nekem egy kávét. Hihetetlenül jól beszélt angolul, még akcentusa is alig volt.

Felhúzott, amit a fejemhez vágott, el akartam mondani neki, hogy én látni akartam őt, de az anyja nem engedte, elzárta tőlünk, mintha egy tárgy lenne, és ki tudja, hogy éveken keresztül mivel tömte a fejét. Mégsem tehettem. Hiszen pont ez az, hogy nem tudhattam, Donghan milyen embernek tart engem és az apánkat. Volt egy képe rólunk azokból az időkből, amikor még gyerek volt, aztán eltelt tíz év, ő csalódott mindkettőnkben, az anyja lett a világa közepe, és én a betolakodó, az áruló, a gonosz.

– Látni akartalak, de a körülmények nem engedték.

– A körülményeket apának hívják?

– Ne veszekedjünk a szüleink miatt, kérlek! – próbáltam kompromisszumot kötni vele. Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk.

Legnagyobb meglepetésemre Donghan duzzogni kezdett. Úgy motyogott az orra alatt, mint kiskorában, és addig piszkálta a kiskanalát, még több kávé lett az alátétben, mint a csészében. Láthatóan vívódott magával, hogy adja-e továbbra is a hűvöst, és koncentráljon a sérelmeire, vagy inkább nyisson, és érezze jól magát abban a kevés időben, amit együtt tölthetünk.

– Nincs kedved játszani egyet, hyung? Tudok egy jó játéktermet.

Semmi kedvem nem volt elmerülni a virtuális valóságban, de Donghan felajánlott nekem egy közös programot, így elfogadtam. Annyira furcsa volt vele lenni, egyszerre éreztem úgy, hogy rokon, és idegen. Valahogy ő is így lehetett ezzel, mert útközben rágyújtott, aztán megkérdezte, hogy nem baj-e, hogy így tett. Nem hiszem, hogy attól tartott volna, hogy a füst zavar. Mivel én is dohányoztam, nem fedhettem meg, még ha óvtam is volna mindentől, ami káros.

A játékterem nem csak azért volt jó választás, mert van valami, amivel elfoglalhatjuk magunkat, és nem kell a kínos csendben feszengenünk, hanem azért is, mert versenghettünk egymással. Minden férfi szeretett versenyezni, ez alól mi sem voltunk kivételek, de Donghan sokkal ügyesebb volt nálam. Egyedül a lövöldözős játéknál tudtam nyerni, de ő is nagyon ügyes volt. Meglepően ügyes. Túl ügyes.

– Hogy tudsz ilyen jól lőni?

– Járok lövészetre. Titokban.

Nem bántam, ha meg tudja védeni magát, de felvetette a kérdést, vajon mit tud rólam és apáról? Tudja, hogy maffiózók vagyunk? Tudja, hogy ő is veszélyben lehet? Olyan szívesen megkérdeztem volna, hogy miket hallott rólunk az anyjától, de akkor megint csak összevesztünk volna. Helyette inkább arra koncentráltam, hogy jól érezzem magam.

Órákat töltöttünk a játékteremben, ettünk pizzát, ittunk kólát, és sorra döntöttük meg a rekordokat. Nagyon jól esett egy ilyen tesós program, sajnáltam, hogy amikor Donghan tinédzser volt, nem lehettem ott mellette.

– És hány év múlva jössz megint? – kérdezte csípősen, amikor búcsúzkodtunk.

– Remélem, hogy nem telik bele egy évbe.

– Nem utállak, hyung – nyögte ki hirtelen, és kedvem támadt megölelni. Mégsem mozdultam, féltem, mit váltana ki belőlem.

– Örülök – mosolyogtam halványan, és megveregettem az öcsém vállát. – Legyél jófiú.

– Ne kérj lehetetlen! – rajzolódott egy görbe vonal a szájára, de hamar eltűnt, amint távolodni kezdtem.

Donghan tekintete olyan volt, akár egy mély örvény, azonnal beszippantott, mégsem mutatott semmit. Nem tudtam kiolvasni belőle, hogy szomorú, haragszik, dühös, vagy egyszerűen csak rezignált, de fájó volt így látni. Szerettem volna, ha talál maga mellé valakit, aki megtölti élettel és boldogsággal. Gyerekként mindig olyan vidám volt.