Reményháló (2. évad): 5. fejezet: Otthon, édes otthon

Key:

Kimi azt mondta, azért jött fel Seoulba, mert nagy lent a sürgés forgás, de ez nem jelentette azt, hogy már mindenki megérkezett. Mindig mi voltunk az elsők, és anya családja az utolsó. Nyílván, hiszen a nagyapa apai ágon volt családfő, és nála gyűlünk össze, nekünk kellett iparkodni. A nagyapa egyszerű ember volt, de nagyon bölcs, vicces és néha kissé bohém. Nem foglalkozott a korával, szédített minden lányt és nőt a közelében, és bármikor bármivel lehetett hozzá fordulni segítségért. Mégsem tudta, hogy meleg vagyok. A szüleim ezt teljesen titkolni akarták a család előtt, azt mondták, azért, hogy ne bánthassanak, de néha úgy éreztem, egyszerűen csak szégyellik.

– Kibumie! – ölelt magához szívélyesen az öreg, amikor beléptünk a hatalmas családi házba. – Végre emberi a külsőd. Örülök neki.

– Köszi papa, én is örülök, hogy látlak – mosolyodtam el kissé savanyúan, és letettem az útközben vásárolt üdítőket az asztalra. – Kik vannak itt?

– Csak a szüleitek, de most telefonált a nagybátyád, nemsokára megérkeznek ők is.

A családunkban nem volt gond a termékenységgel, a nagybátyámnak két fia, és egy lánya volt, a nagynénémnek három fia, mi ketten voltunk Kimivel. A nagybácsi gyerekei közül mindenki fiatalabb volt nálam, Hanseol huszonkettő, Hanhyun húsz, Hanna tizennyolc. Hanseol már a középiskolás éveiben is külföldön tanult, az egyetemet pedig halasztotta, és Skóciába ment egy nyelvi előkészítőre. Vele jöttem ki legjobban a három testvér közül, mert nyitott volt, őszinte és jó kedélyű. Anya nővérének családjánál volt nagy a korkülönbség, Jisung hyun már betöltötte a harmincat, Jiyun velem egy idős, a legkisebb, Jibin pedig tizennégy. Jisung hyung nyugodt és kiegyensúlyozott ember volt, ahogy az egy üzletembertől illik, fogászati termékeket gyártott a cége, mert eredetileg fogorvosnak szánták őt a szülei, csak elájult, amikor a gyakorlaton fúrót kellett vennie a kezébe, így inkább csak gazdaságilag maradt a fogászati iparágban.  Akivel pedig soha az életemben nem jöttem ki jól, az Jihyun volt. Már gyerekként is, ha nyaranta együtt töltöttük az időnket valamelyik nagyszülőnk házánál, engem piszkált. Lökdösött, csipkedett, rám borította a homokot, egyszer még a fáról is majdnem lelökött, mert én nem voltam elég erős, és elég fiús. Hiába nőttünk fel azóta, kölcsönösen utáltuk bámulni a másik pofáját.

Segítettem az asztal megterítésében, és közben azt hallgattam, anya hogyan próbálja meg felkészíteni Kimit az elkövetkezendő hosszas családi adok-kapokokra. Tökéletesen ismerte a nővérét, aki mindenbe belekötött, amibe csak lehetett, és folyton hangoztatta, hogy az ő gyerekei mennyivel jobbak és sikeresebbek lesznek az életben, mint a húgáé. Arról elfeledkezett, hogy Jihyun hiába huszonnégy már, nem dolgozik semmit, csak lopja a napot az ő pénzükön, és még büszke is rá, de az szégyen és gyalázat, hogy én táncos vagyok, a húgom meg nem jár egyetemi előkészítőre.

– Drágám, megjöttek a bátyádék – kiabált ki anya a konyhába, a húsok miatt kivételesen apáé volt a terep odaát.

– Mindjárt megyek!

Mi Kimivel kényelmes, de csinos ruhát vettünk fel, ő egy fehér, kötött pulcsit, én egy fekete garbót, és tényleg meglepően egyszerűek voltunk, éppen ezért tört ki a röhögés belőlem, amikor megláttam Hanseolt egy vörös kockás skót szoknyában. Hanhyun úgy nézett ki, mint mindig, okos jófiúnak, pedig a kerek szemüvegében hamis volt a lencse. Hanna hosszú, szőkére festett haját szikrázó csattok fogták fel, azonnal a húgomhoz rohant, hogy meleg ölelésbe vonja, és már csevegni is kezdjen vele a helyes benzinkutasról.

– Te komolyan gondoltad, hogy ebben jössz? – karoltam át Hanseolt, és az asztalhoz kísértem. – Magadra tetted a célkeresztet.

– Gondoltam, hyung, besegítek neked.

– Rajtam nem sok minden segít – csóváltam meg a fejemet, és töltöttem mindenkinek frissítőt.

– Nézzenek oda, Kibumie, mintha vastagodtál volna egy kicsit – vágott hátba a nagybátyám. Jóban lennének Donghae-val, mindkettőnek pokolian erős a karja. – Vagy csak a hajad teszi?

– Nem tudom, nagybácsi, mostanában elkezdtem erősíteni.

– Ideje volt…

Azt bírtam nagyon a nagyapában, hogy mindig úgy tett, mintha nem is figyelne oda, de végül mindig kiderült, hogy mindent tud. A készülődés kellős közepén nem tett mást, csak egymagában sakkozott, mégis megjegyezte az apámnak, amikor kijött a konyhából, hogy még mindig pocsék az énekhangja. Én nem is hallottam, hogy dúdolt volna. A nagyapának szuperszonikus hallása volt, ebben biztos voltam.

A nagyapa otthona, a férfi Kim családi vagyon – mert, hogy anya is Kim volt – egy hatalmas, fából épült monstrum volt, annyi szobával, hogy fogalmam sincs, mit csinált velük a nagyapa, amikor egyedül volt. A kertben még álltak a régi gyerekjátékok, a hinta, a mászóka, a fára fellógatott traktorkerék, amiben gyerekként Jihyun addig forgatott, amíg ki nem hánytam a reggelit, és a lányok babaháza, amit a nagyapa maga faragott. Minden kicsit régi volt a házban, minden kicsit múlt századi, poros, kopott, de magukban hordoztak valamilyen kellemes, otthonos melegséget. Még a legutolsó kiskanál is egy emléket őrzött.

A nagynéném családja, élükön a jégcsap nagymamával fél órás késéssel érkezett meg. Nagyapa nagyon dühös volt, úgy tépte a kalácsot, mintha csirkét bontana, mégis, amikor üdvözölte egymást a két öreg, egy rossz szót sem mondott. Minden véleményét a hanglejtése hordozta, az a „Hosszú volt az út, igaz?” valójában azt jelentette: „Ti meg honnan jöttetek, Afrikából?”

– Áh, Kibum, milyen egyszerű ma a frizurád – jegyezte meg epésen a nagynéném, és csak megérintette a vállamat, puszit nem adott.

– Úgy tűnik, ma ez a sláger. Mindenkit megleptem.

– A hajad nem változtat azon, hogy buzi vagy – súgta a fülembe Jihyun, és megpöckölte a nyakam. Kedvem támadt alkalmazni rajta Donghae szorító fogását, de meg sem mozdultam, csak egy apró izom rándult meg az arcomon.

– Tapló – motyogtam, amikor leült, és reméltem, hogy a nagyapa ronggyá fogja szívatni, amiért még mindig nincsen állása.

Az ültetés mindig ugyanaz volt, a két nagyszülő ült egymás mellett az asztalfőn, baloldalt a szülők és a lányok, jobboldalt a fiú gyerekek. Én Hanhyun és Jisung mellé kerültem, szemben velem Kimi ült.

A beszélgetés általános témákkal indult, mindenki mesélt arról, hogy milyen stresszes a munkája, mennyire fontos a család, és hogyan tervezik eltölteni a következő évet. Gyerekként azt hittem, ez arról szól, hogy megosszuk egymással az élményeinket, de már tudtam, hogy csak dicsekvés, versengés, és kötelező protokoll. Mintha nem is egy, hanem két család lettünk volna, és a két döntőbíró előtt kell megküzdenünk egymással, hogy valaki jobb lehessen, mint a másik. Nem értettem, miért nem tudunk egyszerűen csak örülni annak, hogy együtt vagyunk.

– És mit szóltok ahhoz a szégyentelen ügyhöz a katonaságnál? Úgy féltem az én Jihyunomat, ha be kell vonulnia. Milyen világot élünk, hogy ilyen szodomita ördögök járnak a katonaság soraiban? Hogy védhetik ilyenek az országot, és a gyermekeinket? – vészmadárkodott a nagynéném.

– Valóban szörnyű – mondta anyám a tányérjának, csak ugorjuk már át ezt a témát.

– Kibumnak nincs mitől félnie, ha bevonul. Neked az ilyen társaság ajándék lesz – szólt oda hozzám Jihyun, jó hangosan, hogy lehetőleg az asztalfőnél is hallják.

– Fiam, ne beszélj így az unokatestvéreddel – szidta meg az anyja.

– Ő volt a Pride-on, nem én! – védekezett, és körbemutogatta rólam a képet, mint egy véres kardot.

El sem hittem, hogy ilyen rohadék, nyugodtan lepacsizhattak volna Minhóval. Vajon mióta várja kéjes élvezettel, hogy belém törölje a szaros lábát? – gondoltam dühösen, és megpróbáltam megnyugtatni a testemet. Nem akadhattam ki, nem szólhattam semmit, nem sírhattam, és nem verhettem péppé, hűvösen, és profi módján kellett elviselnem, hogy lebuktatott az egész családom előtt. Lopva pillantottam nagyapa irányába, aki morcos ábrázattal vizslatta a képet, majd megkérte Hanseolt, hogy adja vissza a tulajdonosának.

– Az, hogy Kibum hogyan éli az életét, nem tartozik ránk. Aggasztó, hogy nem viszi tovább a család vérét, de történt már ilyen. Az én öcsémnek sem voltak gyerekei, igaz, ő a háborúban sérült meg, ez volt az oka. Beszélj inkább arról Jihyun, hogy mikor kezdesz el végre dolgozni. Még az állatok sem tűrik meg a lustákat maguk között.

Majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól, a nagyapa megvédett engem. Nem helyeselte, amilyen vagyok, nem bátorított, és azt sem mondta, hogy elfogadja, de nem bántott, és ezzel egyértelművé tette, hogy azt várja el, más se tegye. Kimi döbbent ábrázattal meredt rám, láttam a szemében a haragot, és reméltem, csak azért dühös, mert nem avattam be. Nem éltem volna túl, ha a húgom megvet engem.

– Nagyapa, el fogom kezdeni a kurzust, csak még nem kerültem be – védekezett a bomba robbantója.

– Ne haragudjon, apuka, de úgy érzem, most részlehajló! Kibum esete nem elhanyagolható, szégyent hoz a családunkra. Ezt a mocskos életvitelt még a Biblia is tiltja. Az én Jihyun om nem érdemli meg, hogy megfedjék, amíg egy ilyen alak eszik egy asztalnál velünk.

– Emlékeztetnélek, sógornő, hogy ez az alak az unokaöcséd – szólt közbe apa. Az ujjbegyei elfehéredtek, ahogy a pálcikát szorongatták.

– Szeretném, ha nem beszélnénk erről – kértem, de meg sem hallották a hangomat.

– Szerintem nincs ezzel baj. Én egy csomó meleget ismerek, és mind jófejek – szólt bele a vitába Hanseol is.

Végül egy hang volt az, ami lecsendesítette a ricsajt.

– Szép kis családod van, mondhatom! – jegyezte meg megrovóan nagyi, egyenesen nagyapának címezve. Erre a csatára mindenki eléggé kíváncsi volt ahhoz, hogy befogja.

Szerettem volna elmenekülni, vagy visszatekerni az időt, és lenyomni a mobilt Jihyun torkán, de nem tehettem semmit. Csak ültem ott, a meghitt családi ebéd egy kész katasztrófa lett, és ahelyett, hogy a karácsony szellemében szerettük volna egymást, inkább csatároztunk.

– Én úgy szeretem őket, ahogy vannak. Te talán nem? – nyerte meg nagyapa a versenyt.

Mégsem tudott vigasztalni a tény, hogy az a családfő nyert, aki hozzám közelebb állt, az ünnepi hangulatnak lőttek, és minden miattam történt. Amint végeztünk az étkezéssel, elhárítottam minden megkeresést, felmentem a szobámba, és elnyúltam az ágyon. Hirtelen borzasztóan hiányozni kezdett Taemin.

Donghae:

Apa megkért, hogy ellenőrizzem a nyílászárókat, és minden kisebb-nagyobb átjárót, mert meg akarja erősíteni a főhadiszállás védelmét. Az Arany Liliom bázisa a városon kívül volt, egy rétekkel, és szántatlan földterületekkel övezett hosszú út jobb oldalán, ha Seolból tartottunk kifelé. Az ember csak annyit láthatott, hogy a semmiből egy hatalmas villa emelkedik ki a láthatáron. El sem lehetett téveszteni, de pont ez volt a cél. Akkora sík terület volt előtte, amin egy csapat könnyen felsorakozhat, és támadást indíthat, de esélye sincs arra, hogy ezt mind csendben és láthatatlanul tegye meg.  A kovácsoltvas kaputól egy parkosított, oldalt fákkal szegélyezett, de ismét átlátható terület következett, majd maga a villa, amit több oldalról védtek. A családi ház, ahol felnőttem, és egy ideig a családommal osztoztam a boldogságban, a telek legvégén helyezkedett el, kerítéssel elkülönítve, mintha ott valaki más élne. Ha valaki be akart törni, előbb a bázison kellett átgázolnia. A két épület között egy macskaköves út vezetett át, de csak gyalog, és csali céljából, valójában apa mindig a föld alatti titkos folyosón közlekedett a két épület között. Ennek a létezéséről pont olyan kevesen tudtak, mint arról, hogy a fia vagyok, személy szerint én magam, és ő.

A főhadiszállással minden rendben volt, jól zártak az ablakok, a biztonsági rendszer is élt, a kamerák minden szegletét rögzítették a kertnek, az emberek a helyükön voltak. Engem sokkal jobban érdekelt az, hogy miért ilyen fontos, hogy megerősítse apa a védelmet. Nyílván tartott Seunghyeon támadásától, de nem lehetett akkora hadereje, hogy ennyire elő kelljen készülni.

– Főnök, megkérdezhetem, mire ez az nagy felhajtás?

– Üzenet Seunghyeonnak. Azt akarom, hogy tudja, készülök a látogatására, és ha megpróbál megtámadni, rajtaveszt.

– Mondhatni, ki akarod ugrasztani a nyulat a bokorból?

– Talán igen. Azt sem bánom, ha megijed. Nem akarom, hogy elvegye a figyelmemet a személyes bosszúja. Nekem az lenne a dolgom, hogy más bandákat figyeljek, és lehetőségeket keressek a terjeszkedésre, nem pedig az, hogy egy hatodrangú emberemmel törődjek.

– Te is tudod, hogy már nem az.

Egyszerű lett volna kiiktatni Seunghyeont, közelharcban esélye sem lett volna ellenem, őt a ravaszsága és az esze jutatta olyan magasra, ahol volt. Na meg az emberei! Apa pedig pont őket akarta hozzám juttatni. Ha megöleti Seunghyeont, a beosztottjai bosszút állhatnak, szétszéledhetnek, vagy átmehetnek más csapatokhoz. Az Arany Liliomtól csak egyféleképpen lehetett távozni, hullazsákban, de az információ kimehetett. Azt kellett elérnünk, hogy kiderüljön mindenki számára a szervezetben, hogy ebben a történetben apa a jó, akit hátba támadott Seunghyeon, mert túl sokat akart a közös tortából.

– Ez az ármánykodás nem az én műfajom. Te is tudod, hogy jobb vagyok abban, hogy csontokat törjek, és embereket lőjek le.

– Nem is a te faladatod lesz nyomozni, hanem az emberedé. Kitaláltam neki egy jó munkát, ahol hasznosíthatja a képességeit, mi pedig leleplezhetjük Seunghyeon egyik mecénásának kilétét, és a pénz útját, amiből fegyvereket vesz magának.

– Gondolod, hogy Kibum készen áll rá? Alig van egy hete a szervezetnél.

– Nem mondtam, hogy egyedül kell csinálnia.

A kisfőnökök nem szerettek közösködni, mindenkinek meg voltak a maga érdekeltségei, és a területei, ahol hírnevet szerzett, de mi is emberek voltunk, hát barátkoztunk. Az egyik munkám közben ismertem meg Yagi Arisát, én voltam a testőre, aztán az első merényletnél kiderült, hogy meg tudja ő védeni magát, és úgy céloz, hogy az irigylésre méltó. Főképp Japánban dolgozott, hogy kihasználhassa a nyelvtudását, és a kinézetét, a fedő sztorija alapján egy egyszerű, tucat modell, aki néha feltűnik egy-egy ruhás magazinban, de nem túl híres, és nem túl különleges. Ami Arisában különleges volt, a nagy szemén kívül, a személyisége volt. Nagyon könnyen az ujja köré tudott csavarni embereket az ártatlanságával, de tudott vagány, határozott, és hűvös profi is lenni.

Arisával a lakásai közül az egyiken találkoztam, hogy elmondjam, mi a főnök utasítása, és megkérjem, legyen jó mentora Kibumnak a küldetés alatt. Kicsit korainak éreztem, hogy az emberem máris feladatot kapjon, de nem én voltam a főnök, nem dönthettem ilyen kérdésekben.

– Gyere be, Donghae-chan! – köszöntött mosolygósan, majd a macskájára parancsolt. – Nem bántjuk a bácsit.

– Nem vagyok bácsi – javítottam ki.

– Upsz, mindig elfelejtem, hogy tudsz japánul.

Arisán egy könnyed, fehér ruhácska volt, a sötétbarna hajában virágos hajráf, a mamusza olyan szőrös, és olyan fehér, mint a macskája hasa. Herceg nem volt semmi macska, elmehetett volna kutyának is, amikor először találkoztam vele, úgy a bokámba harapott, hogy napokig sajgott. Arisa azt mondta, Herceg nagyon kedves, ha előtte szól neki, hogy én a barátja vagyok. Az idegenek, ha túl közel mennek hozzá, azonnal célpontokká válnak.

– Még mindig nem értem, hogy lehet együtt élni egy ekkora szőrpamaccsal – csóváltam meg a fejemet.

Sosem lehetett háziállatom, de ezt az öcsém jobban megsínylette, mint én. Ha nekem azt mondták, hogy nem lehet macskád, halad, papagájod, kisegered, teknősöd, azt megértettem, Donghan estéket sírt át, hogy legalább egy hala lehessen. Szerencsétlen aranyhalat annyira túletettük ketten, hogy nem bírt felúszni az akvárium tetejére, és egyik napról a másikra nyoma veszett. Donghannak azt mondtam, hogy betették az állatkert halastavába, hogy a családjával legyen, de biztosra vette, hogy elpusztult. Azóta, a saját lakásomban mindig voltak halaim, és úgy gondoskodtam róluk, mintha az öcséim lettek volna.

– A macska boldoggá tesz. Vegyél egyet! – ajánlotta Arisa, és töltött nekem egy pohár narancslevet.

– Nem lenne időm rá, hogy gondozzam, és minden ruhám tiszta szőr lenne.

– Persze, mert te mindig feketében jársz. Szöszleszedőről még nem hallottál? Férfiak! Olyan nehéz esetek vagytok.

– Inkább térjünk a lényegre! Elmondom mi a következő feladatod.

Arisa csendben hallgatta végig a mondandómat, a macskája meg majdnem kigubózta a duplán megkötött cipőfűzőmet, mire végeztem. Volt valami hátborzongató azokban a tengerkék szemeiben, mintha a gondolataimban olvasna, nem tudtam tartani vele a szemkontaktust. A gazdájánál meg úgy viselkedett, mintha egy aranyos törpemacska lenne, miközben kan létére is túlságosan szőrös, és túlságosan nagy volt. Legalább is, szerintem.

– Biztosan normális, hogy egy kan macska ekkora? – kérdeztem Arisát, amikor Herceg odament a puff mellé, és majdnem fele akkora volt.

– A fiúmacskákat kandúrnak mondják, és Herceg nem nagy, csak bundás. Tudod, ez a fajta ilyen.

– Sosem lesz perzsám.

– Herceg nem is perzsa! – kérte ki magának Arisa fejhangon. – Ő birman. Burmai szent templom macska.

– És melyik sátánista szekta adta neki ezt a nevet?

Arisa nekem vágott egy párnát, amit Herceg támadásnak vett, és úgy beleharapott a csuklómba, hogy szerencse, hogy a bőrkarkötőmet vettem fel. Ez a macska egy állat. Simán lehetne házőrző. Betenném az ajtóba, és élve megenné a betörőt – gondoltam, és megkértem Arisát, hogy fejtse le rólam azt a dögöt.

Miután lenyugodtak a kedélyek, és a macska nem akart megölni, elmondtam Arisának, mire számíthat Kibumtól, és mik azok a pontok, amiket a küldetés során el kell kerülniük. Kibum még nem volt jól, bármikor pánikroham törhetett rá egy éles, durranó hangtól, vagy magától az érzéstől, hogy figyelik és követik. Szerencsére egy divatos szerelmes párt kellett alakítaniuk, partikra járniuk, hallgatózni, és semmiségekről csevegni, maximum a pezsgőnyitás lehetett fenyegető, de sosem ártott, ha felkészült az ember. Seunghyeon potenciális pénzelője egy befektetési tanácsadó, akinek a felesége imád estekre járni, hogy mutogathassa az ékszereit, ráadásul pletykásabb, mint az átlag. Éppen ezért, úgy gondoltuk, nem tud semmit, de ha mégis megosztotta vele a férje a titkainak egy részét, akkor Kibum volt a tökéletes alany, aki ezt kiszedheti belőle. Ki ne akarna magának egy kedves fiú barátot, aki szép, fiatal, ért a divathoz, és még bókolni is tud. Arisa gyönyörű nő, ők Kibummal a tökéletes pár, a tanácsadó nem féltékenykedhet, a feleség pedig nem gond, ha beleszeret Kibumba, legalább ennyi előnyt kap.

– És biztos, hogy jól fogja tudni alakítani a barátomat? Hiszen meleg. Ez látszik.

– Tudod, ő olyan színészféleség volt korábban. Szerintem azt is hitelesen eljátssza, hogy az anyád.

Bíztam Kibumban. Reméltem, hogy gond nélkül teljesíteni tudja a feladatot, első munkának ennél jobbat nem is kívánhatna, ráadásul egy nagyon fontos ügyben működik közre. Még azt sem bántam volna, ha Arisával megkedvelik egymást, akkor még szorosabb a viszony közöttünk. Ha belháborúra kerül a sor, szükségem volt szövetségesekre.