Reményháló (2. évad): 4. fejezet: Család

Key:

Nem vártam látogatót, így nagyon meglepett, amikor kopogtak. Az utóbbi időben egymást érték a hívatlan vendégek, és nem hittem, hogy ennek az új főnökeim kimondottan örülnének. Bár Donghae azt mondta, hogy lehet normális munkám, ha híres leszek, és felkerülök a bűnözők térképére, olyan helyen kellene laknom, amit nem találnak meg könnyen. Ez a lakás nem ilyen volt.

– Meglepetés! – ugrott a nyakamba a húgom. – Úgy hiányoztál, Kibumie oppa!

Öt év volt köztünk, és szinte az egész életünket úgy éltük le, hogy mindig ott volt a másik, mintha ikrek lennénk. Kimi ugyanolyan energikus és életvidám volt, mint én, és mivel semmi nem volt, amit titkolnia kellene, úgy élt, hogy bármit megtehet. A szüleimet könnyű volt megpuhítani, de bizonyos szabályokból nem engedtek, így nem kellett attól tartanom, hogy Kimi túlzásba esne, és olyan szerekhez, vagy emberekhez fordulna, amik szigorúan tiltottak. Meg voltak a maga barátnői, néha eljárt bulizni, és szeretett fiúk után futkosni, de ez teljesen normális egy lassan tizenkilenc éves lánynál.

– Mit keresel itt? Anyáék tudják, hogy itt vagy?

– Igen. Megengedték, hogy eléd jöjjek. Odalent úgyis nagy a sürgés-forgás, csak zavarnék.

– Vagy mondjuk, segíthetnél, hogy ne mindent anyának kelljen csinálnia – fedtem meg, és elvettem a sporttáskáját. A súlyából ítélve nem bízta a véletlenre a dolgokat.

– És melyik nap terveztél utazni?

– Három nap múlva, kora reggel. Nem fogok rád várni, előre szólok – figyelmeztettem. Időben ott akartam lenni, mielőtt még megérkezik anya rokonsága.

Jó volt újra látni Kimit, mióta befejeztem a középiskolát, és véglegesen felköltöztem Seoulba, csak iskolaszünetekben találkoztunk személyesen, az utóbbi időben pedig még telefonon se beszéltünk. Annyira lefoglalt a bujkálás, és az új életem felépítése, hogy nem is jutott eszembe, felhívhatnám.

Kimi mesélt az iskoláról, hogy milyen pletykák keringnek az osztályban róla és az iskola menő csávójáról, hogy valójában azt gondolja, hogy az a fiú egy tuskó, és sokkal jobban tetszik neki a matektanára, aki olyan vonzó, amikor a másodfokú egyenlet megoldó képletét ismételi. Kimi gyönyörű volt, emellett pedig nagyon kedves, belevaló és érzelmes, mind a tíz ujjára találhatott magának fiút, de nem bántam, hogy még nem volt barátja. Nagytestvérként féltettem minden hímneműtől.

– És neked van barátnőd, Kibumie oppa?

– Nem, nincs.

– A playboy! – nevetett fel, és cuppanós puszit nyomott az arcomra.

Kimi nem tudta, hogy meleg vagyok. Amikor bevallottam a szüleimnek, abban maradtunk, a húgomat ne traktáljuk ezzel, úgysem értené meg. Akkoriban ő még csak éppen elkezdte a középiskolát, és én voltam számára a sztár, nem akartam lerombolni a rólam alkotott képét, így nem forszíroztam, hogy beavassuk.

– Oppa, menjünk el vásárolni!

Vásárolni nem akartam, mert még mindig tartogattam a pénzem, így inkább csak ebédelni vittem el Kimit a plázába. Szerettem főzni, és jól is csináltam, de nem számítottam a húgom érkezésére, így könnyebb volt, ha kiszolgálnak. Mint minden egyes nap, tizenkét óra körül olyan tumultus fogadott a büfé résznél, hogy alig találtunk magunknak ülőhelyet, szinte vadászni kellett a szabad asztalokra. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy keselyű lennék, ott köröztem az indulni készülő baráti társaság körül, és arra lestem, hogyan tegyem le gyorsabban oda a tálcámat, mint a többi versenyző. Szörnyű, hogy harcolni kell a helyért!

Kimi hamburgert és csibefalatokat evett, én a kínainál vettem csípős csirkés tésztát, és egy nagy adag salátát. Donghae azt mondta, fel kell hizlalni engem, és az orvos utasítása is az volt, hogy figyeljek oda, egy nap legalább háromszor étkezzem. Éreztem is magamon, hogy híztam, de amíg nem buggyant ki a hasam a farmerből, nem zavart.

– Úristen, de helyes az a fiú! – bökött a fejével az ablak felé Kimi.

Hamiskásan elmosolyodtam, de nem árultam el neki, hogy ismerem a fiúkat, akkor biztosan azt akarta volna, hogy mutassam be nekik, vagy hívjam őket az asztalunkhoz, de én a húgommal akartam enni, és nem Taemin ismerőseivel.

– Melyik tetszik?

– A feketehajú. Olyan, mint egy baba.

Az a fiú engem is lenyűgözött, pedig egyáltalán nem volt az esetem, de nagyon imponált, hogy lelkesedett a munkásságomért. Jungkook mindig extra zavarba jött, ha hozzászóltam, írtóra aranyos volt olyankor, meg tudtam volna zabálni. El sem mertem képzelni, hogyan reagált volna, ha nőnek öltözve flörtölök vele, még az is lehet, hogy elájult volna. Taemin szigorúan eltiltott tőle, és Jimin minden barátjától, mondván, még kiskorúak, de nem voltak illúzióm arról, hogy Jungkook mit csinál a barátjával, ha kettesben vannak. Taemin túlságosan naivan szemlélte a fiatalokat.

– Inkább arról mesélj, hogy mit fogsz csinálni, ha kijártad a középsulit! Anyáékkal beszéltél már erről?

– Ők azt akarják, hogy menjek egyetemre, de nem lett elég jó a felvételim, és nem is akarok. Arra gondoltam, hogy megcsinálok egy műkörmös tanfolyamot, és szerzek vásárlókat. Te úgyis sminkes vagy. Nyithatnánk egy közös üzletet.

– Az nem csak úgy megy, hogy csettintek egyet, és kész! – szidtam le. – Rengeteg pénz, és többre is képes vagy, mint körmöket pingálni egész álló nap.

– Ez kreatív munka, és ügyes vagyok benne! – kérte ki magának. – Nézd meg, ezt is én csináltam! – mutatta a körmeit.

Gyönyörűek voltak, fehér alapon fekete virágok díszítették a kockára reszelt körmöket, a gyűrűs ujjon arany változatban. Ez a tetoválásomat juttatta az eszembe, és megigazítottam az ingemet, mintha kilátszódhatna alóla. Tisztára úgy éreztem, mintha bélyeg lenne, ami azonosít, és bűnt hoz a fejemre.

– Miért nem veszed fel a telefont, ha hívlak? – szólalt meg egy ismerős, mérges hang a hátam mögül.

Kimi úgy nézett Donghae-ra, mintha egy gladiátor állna előtte, egyszerre csodálta és félt tőle. Meg volt az oka az utóbbira, Donghae extra dühös volt, amiért nem reagáltam a hívására. Nem tehettem róla, automatikusan lehalkítottam mind a két készülékemet, hogy ne zavarjanak a testvéremmel töltött időben, de a főnököm megmondta, ha ő hív, én ugrok, nincs szabadság.

– A húgommal vagyok. Nem tehetnénk át holnapra az edzést? – kérleltem.

– Nem. Vidd haza, és gyere a park melletti edzőterembe! Olyan ruhában legyél, ami kényelmes, és nem baj, ha beleizzadsz.

– Rendben, főnök – sóhajtottam fel, és visszafordultam a testvérem felé.

Éreztem, hogy amint Donghae hallótávolságon kívül lesz, a húgom meg fog szólalni, de arra nem számítottam, amit mondani fog:

– De helyes ez a férfi! Nincs egy öccse? Engem is megedzhetne!

– Kim Kimi, szégyelld magad! – csaptam rá a szalvétával. Ez a mondata szörnyen úgy hangzott, mintha én mondtam volna.

Szerencsére nem kellett külön hazugsággal előállnom, Kimi úgy vette, hogy Donghae a személyi edzőm, és ez tökéletesen passzolt is rá. Folyamatosan dolgoztatott, minden szabadidőmet be akarta osztani, és még arra is oda kellett figyelnem, hogy mennyi folyadékot iszom. Donghae nem csak katonának lenne tökéletes, de személyi edzőnek is, a duzzadó izmai elég motivációt adnak ahhoz, hogy keményen akarj dolgozni.

– Bocsi, hogy itt kell hagynom – kértem elnézést a húgomtól, amikor kitettem otthon.

– Semmi baj. Megbocsátok, ha este elviszel bulizni.

– Jó, legyen – mentem bele, ha én felügyelhettem, nem kellett féltenem a szexéhes pasiktól, és az italba kevert drogoktól.

A változatosság kedvéért Donghae szarrá dolgoztatott, mire este hazaértem, nem vágytam másra, csak egy kiadós zuhanyra, egy jó nagy adag vacsorára, és egy nyugalmas, szórakoztató filmre. Éppen ezért fogadtam nyűgösen, hogy Kimi hajthatatlan, és márpedig bulizni akar menni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de megígértem, tartanom kellett magam hozzá. A fürdést nem hagytam ki, a kiadós vacsora csak egy gyors gyümölcssaláta lett, a film helyett pedig egy dübörgő zenétől remegő szórakozóhelyen engedtem ki a fáradt gőzt. A klubban Onew keverte a zenét, így árengedményt kaptam a pultostól, és Kimi lelkére kötöttem a legfontosabbakat.

– Úgy őrizd az italodat, mintha a bugyid lenne! Ne fogadj el semmit, ne menj el senkivel sehová, és ha lehet, ne csókolózz idegenekkel, mert sosem tudhatod, mi volt előtte a szájukban.

– Jaj, oppa, ez undorító! Amúgy sem vagyok már kislány, tudok magamra vigyázni.

Én azért odafigyeltem rá, a közelében táncikoltam, és még mosdóba is akkor mentem, amikor ő. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem, de a bátyja voltam, meg kellett védenem minden bajtól. Arról nem is beszélve, hogy egy szórakozóhelyen számtalan veszély leselkedik az olyan szép lányokra, mint Kimi.

– Kibumie! – ugrott a nyakamba Taemin, amikor meglátott.

– Hát te meg?

– Onew ma valami új mixet játszik, és könyörgött, hogy mind jöjjünk el.

– És én nem tartozom a mindbe? – háborodtam fel. Kihagytak a buliból!

– Onew azt mondta, hogy a főnököd nem enged el, mert dolgozol. Miért nem mondtad, hogy van munkád?

Nem hittem el, hogy Donghae fogadta a hívásomat, és még hazudott is nekik. Hozzá sem kellett volna nyúlnia a telefonomhoz, így csak még nagyobb galibát okozott. Valamit ki kellett találnom, amit Taemin bevesz, és nem kezd el kérdezősködni.

– Kaptam munkát egy hostess cégnél, de úgy alakult, hogy ma mégsem osztottak be.

– És jó a hely? Rendesek a munkatársak?

– Aha, elég extrás.

Borzasztó érzés volt hazudni neki, de az igazságot nem mondhattam el. Taeminnek semmi köze nem volt a gengszterekhez, ha belekevertem, az életébe is kerülhetett, úgyhogy minden nehézséget meg kellett tartanom magamnak. Kíváncsi voltam, Donghae vajon hogyan tudja összeegyeztetni a magánéletét a munkával.

A barátaim közelsége levett egy nagy terhet a vállamról, Kimi nagyon örült, hogy láthatja őket, és most már kettőnél több szem figyelte a ténykedését, így engedélyeztem magamnak egy kis alkoholt. A majdnem éhgyomorra ivás azonban hamar visszaütött, és annyira berúgtam, hogy arra sem emlékeztem, hogyan kerültem haza.

Reggel arra ébredtem, hogy egy ismerős test fekszik mellettem, de mindkettőnkön ruha volt, szerencsére nem feküdtünk le Taeminnel. Ami régen olyan természetes volt, most kerültem, nehogy félreértse. Azt kívántam, bárcsak sosem vallotta volna be, hogy belém szeretett, akkor minden sokkal egyszerűbb lett volna.

Kómás fejjel másztam ki az ágyból, és Kimihez tartottam, hogy megnézzem, hogy van. Útközben próbáltam felidézni az utolsó emléket, de csak az maradt meg, hogy Minhóval versenyt iszunk, és Onew virító zöld fülhallgatója bántja a szememet.

– Kimi… – kezdtem, de azonnal bennem akadt a levegő, amikor megláttam, hogy valaki fekszik a húgom mellett. Nem is csak, hogy fekszik, de nincs rajta póló, és úgy öleli Kimi törékeny testét, mintha a hős lovag lenne, aki kimentette a sárkány karmaiból.

Csendben lopóztam oda az ágyhoz, majd megragadtam a földre esett kispárnát, hogy a későbbiekben fegyverként használhassam. Közel hajoltam a betolakodó füléhez, és édesen suttogtam neki, nehogy felriadjon.

– Jonghyunie… Jonghyunie, édes… Ébredj! – A legédesebb hangomat használtam, hogy utána még sokkolóbb legyen a folytatás. – Kelj fel, te rohadt szemétláda! – vágtam rá egy hatalmasat a vállára a párnával. – Mi a francot keresel te a húgom ágyában, és miért nincs rajtad póló? Kiheréllek, te mocsok! Megfogom a golyóidat, és azokkal fogok rulettezni, aztán a nyereményből visszavarratom neked, hogy újra kiherélhesselek!

Még hasonló kínzásokat helyeztem kilátásba neki, miközben az egész lakáson végigüldöztem. Hiába védekezett, hogy hozzá sem nyúlt Kimihez, volt pofája bebújni az ágyába, így bőven megérdemelte a verést. Taemin nevetve nézte végig az egészet, nagyon élvezte a műsort, meg sem próbált leállítani.

– Oppa, Jonghyun oppa tényleg nem csinált semmi rosszat. Én kértem, hogy maradjon. Nem akartam, hogy éjszaka bolyongjon a városban. Háromkor értünk haza – akaszkodott rám Kimi. – Semmi nem történt, esküszöm.

Hittem a húgomnak, de azért Jonghyunon tartottam a szemem, és egyáltalán nem örültem neki, hogy amikor Kimi kierőszakolta, hogy menjünk vidámparkba, Jonghyun is velünk tartott. Az vígasztalt, hogy Taemin is csatlakozott, de Jonghyun túl bizalmasan mosolygott a húgomra, és túl sokszor ért hozzá. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a testvéri féltés, vagy a féltékenység erősebb, de Jonghyun ezerszer jobban mutatott ötven lépés távolságban Kimitől, mint szorosan mellette.

– Oppa, tegnap hazudtál nekem – jegyezte meg Kimi sértetten, amikor felültem vele az óriáskerékre. Nekem kellett volna morcinak lennem, hogy ide hozott, pedig tudja, hogy félek a magasban.

– Miben?

– Hogy nincs senkid. Tegnap Minho elmondta, hogy Missynek hívják a barátnődet.

Rohadék Minho! – szitkozódtam magamban. Nem hittem el, hogy tényleg képes ilyen rohadék húzásra. Mégis mi zavarta, hogy Taemin a barátom? Már nem is kavartam vele, bár igaz, hogy Taemin belém szeretett, ez pedig nagyon fájhatott Minhónak. Akkor is! Ez övön aluli ütés volt. Ezért még kapni fog!

– Missy nem a csajom. Ő inkább olyan… lelki társ számomra. Mintha én lennék lányban.

– Bemutatod nekem?

– Most külföldön van – vágtam rá azonnal. Nem is ment olyan rosszul a hazudás.

Szerettem volna tisztázni, mi történt pontosan Jonghyunnal, nem titkolnak-e előttem valamit, de Kimi túl furfangos volt ahhoz, hogy faggatni kezdjem, Jonghyunnál kellett próbálkoznom. A szellemkastély nem tartozott a kedvenceim közé, de ott aztán tényleg kettesben lehettünk – leszámítva az ijesztgető munkásokat –, se Taemin, se Kimi nem hallhatott minket.

– Tényleg nem történt semmi Kimivel? – szegeztem Jonghyunnak a kérdést. Az arcából ítélve, ijesztőbb lehettem, mint a vámpíros szobrok a lépcsőfeljárónál.

– Nem másznék rá a húgodra.

– De bejön?

– Számít ez? – nézett el, tehát fején találtam a szöget.

Kimi szép lány volt, és eléggé hasonlított rám, úgyhogy ezt még sikernek is könyvelhettem volna el, ha nem vagyok fiú. Mindegy, mit teszek, ha Jonghyun valóban a nőkhöz vonzódik, nem tudok mit kezdeni azzal, hogy hasonlítunk a húgommal.

Nem válaszoltam meg a kérdését, ő pedig azt hitte, megsértődtem rá, és megállás nélkül arról beszélt, hogy barátok vagyunk, milyen fontos a bizalom, házinyúlra nem lövünk, meg ilyenek. Nagyon idegesítő volt, mert így nem hallottam a zörejeket, és nem készülhettem fel arra, hogy egy ijesztő alak megérint, vagy rám veti magát. Amikor megfogták a bokámat, úgy ugrottam Jonghyun karjába, mint egy menyasszony. Rühelltem, ha ijesztgetnek.

– Mi volt ez? – dobbant egy hatalmasat a szívem, amikor valami dörrent a házban. Ugyanúgy éreztem magam, mint akkor, amikor Donghae be akart vinni a lövészpályára. Kivert a víz, remegtek a tagjaim, és egyre homályosabban láttam.

– Key, jól vagy? – ugrott oda hozzám Jonghyun, és a hónom alá nyúlt, hogy a támaszom legyen.

– Gyorsan menjünk innen! Rosszul vagyok.

Nem kis ijedtséget okozott a hullasápadt ábrázatom, meg a szapora lélegzetem, amikor kiértünk. Taemin azonnal átvette Jonghyun szerepét, leültettek a padra, vizet locsoltak a tarkómra, és belém erőltettek egy csokis energiaszeletet. Valahogy le kellett győznöm ezeket a pánikrohamokat, nem félhettem minden hangos zörejtől, és liliomosként a fegyvereket is meg kellett szoknom. Minél hamarabb megértettem magammal, hogy már nem akarnak lelőni, annál könnyebbé tehettem az életem. Csakhogy, amikor valaki fél, nem tud ellene mit tenni, a testem magától generálta ezeket a tüneteket, és orvosi segítség nélkül nem tudtam tenni ellene. Megfogadtam, hogy felkeresem a „céges” dokit, ha visszajövök a családi összejövetelről. Az új évet erősebben és magabiztosabban akartam kezdeni.

Donghae:

Nem lepődtem meg, amikor Kibum beszámolt nekem arról, hogy rosszul lett a szellemkastélyban. Nem is értettem, miért ment be, sejthette volna, hogy ez lesz, de Key mindent megtett volna azért, hogy a barátai boldogok legyenek, még magának is ártott ezért. Persze, megértettem, hogy normális életet akar, senki nem szeret egész életében rettegni.

Három éve voltam a szervezetben, amikor megkaptuk azt a halálos küldetést a főnöktől. Sosem értettem, miért éltem túl.

- Hét éve-

– Ne aggódj, Donghae! A főnök még senkit nem evett meg – mondta a főnököm, amikor az irodába hívattak minket.

Ő sem tudta, hogy akihez tartunk, az apám, és többször láttam már, mint ő. Jinhee tapasztalt, sokat megélt katona volt, egy ideig a seregnél szolgált, aztán abban az iskolában kezdett el tanítani, ahová jártam. Néha már az iskolás éveimben is láttam, hogy valami aranyosan csillan meg a nyakánál, de azt hittem, csak egy ékszer, miután viszont én is megkaptam a saját tetoválásomat, már nem voltak kétségeim, hová tartozik. Testileg nem kellett kiképeznie, inkább olyan tanácsokat adott nekem, amik egész életemben hasznosak lehetnek, főnök, és kiképző helyett úgy tekintettem rá, mintha a nagybátyám lenne, aki megpróbálja egyengetni a sorsomat.

– A legjobb embereimet hívtam ide – kezdte apa, amikor mindnyájan megérkeztünk. Mindenki magas rangú tag volt, egyedül én és Seunghyeon számítottunk „kezdőknek”. – Olyan küldetést kaptok, ami az egész szervezet jövőjét befolyásolja.

A feladat nem volt más, mint egy ellenséges, kínai csapat körül ólálkodni, és figyelni, kikkel üzletelnek. Nem kellett beolvadni, csak szemmel tartani őket, puhatolózni, feltérképezni, milyen helyre járnak, hogyan épül fel a szervezetük, és kik a legtöbbet látott tagok.

Minden országban működtek maffiózó szervezetek, de ezek ritkán kezdtek el harcolni egymással, mindenki maradt a saját országában, ahol ismerte a törvényt, a rendőrséget, és tudta, meddig ér el a keze. Az utóbbi időben viszont ez a kínai csoportosulás egyre többször bukkant fel kisebb, itthoni ügyek közelében, és ez aggasztotta az apámat.

– Holnap reggel repülünk, pihend ki magad! – ajánlotta Jinhee, amikor elköszöntünk.

Woohee úgy tudta, hogy katona vagyok, és bevetéseken kell részt vennem, így mindig nagyon féltett, amikor búcsúzkodtam tőle. Nekem is fájt otthagyni őt, hiszen az egyetlen személy maradt, aki mellettem áll, és támogat, még ha néha hazudnom is kellett neki. Az anyám nem sokkal a huszonegyedik születésnapomat követően fogta az öcsémet, és Amerikába költözött. Kértem, hogy ne menjen, de meg sem hallgatott, minden kapcsolatot megszakított velünk, amint meglátta a tetoválást a karomon. Csak azt nem értettem, Donghant minek kellett magával vinnie.

– Vigyázz magadra, édesem! – csókolta meg Woohee a homlokomat. Mindig így tett, amikor hosszabb időre utaztam el.

– Sietek vissza hozzád.

Két hónaposra terveztük az utat, ennyi idő elég arra, hogy a fontosabb dolgok szemet szúrjanak, de nem túl hosszú, nehogy gyanút fogjanak. Volt lezsírozott munkaszerződésünk, a kormány nem szaglászhatott, így csak a feladatra kellett koncentrálnunk. Az én feladatom az volt, hogy egy kínai piacon pakoljam a halat, és figyeljem, hogy a kikötőnél kik seftelnek a hajók körül, és ha esélyem van rá, lessem meg, mit rejtenek valójában a ládák.

Nagyon szerettem a halat, enni, de pakolni, egész nap szagolni egy cseppet sem, ráadásul szinte frissen, jégen árulták, úgyhogy a közelében olyan hideg volt, hogy még kesztyűben, és nagykabátban is majdnem megfagytam.

Bőven elég egy hét arra, hogy feltűnjenek a nem vásárló, de arrafelé kószáló alakok, főleg, ha mindegyikről üvölt, hogy rosszban sántikálnak. Rosszarcú, nagyképű suhancok bizniszeltek a halárusokkal, akik talán azt sem tudták, hogy miben vesznek részt. Az én ideiglenes főnökömnek például három iskoláskorú gyereke volt, egész nap gürizett, és hagyta, hogy pár ládáját a gengszterek kedvükre szállítsák egyik helyről a másikra.

Az ott tartózkodásom alatt ragadt rám pár kínai kifejezés, de így is sokszor éreztem azt, hogy rólam beszélnek a hátam mögött. Valamiért nem voltam színpatikus a suhancoknak, talán zavarta őket, hogy a szemükbe merek nézni, de mindig olyan szavakat használtak rám, amiknek olyan erős, csípős hangzása volt, mintha az anyámat szidnák.

– Milyen nemzetiségű vagy? – kérdezte angolul az egyik. Két hétig tartott, amíg megközelített.

– Koreai.

– Akarsz pénzt keresni? Kell az erőd.

Ilyen lehetőséget nem szabadott kihagyni, a ládák közelébe kerülhettem úgy, hogy nem kellett odasunnyognom, és még az is láthattam, ki vezeti a furgont, és hozzávetőlegesen hány ládát cserélnek ki a nap folyamán.

– Ha rossz leszel, én is rossz leszek – figyelmeztetett a vékony, majomképű, és megvillantotta a bicskáját.  

– Én csak pakolom a dobozokat – mondtam, de természetesen nem csak ennyit tettem.

Az volt a trükk, hogy a ládák alját megosztották, mint a bűvészek teszik, és oda rejtették a lényeget, drogot, pénzt, vagy bármit, fölül pedig a hal elnyomott minden jelet. Ha még rendőrök is jöttek ellenőrizni, a kutyák orrát megzavarta a fába ivódott halolaj, és nem szagolták ki a szajrét. Erre akkor jöttem rá, amikor két helyen megfúrtam kicsit a ládákat, és az egyikből kifolyt a ragadós hallé, a másikból viszont csak levegő távozott.

Nem sok pénzt adtak, bizonyára arra mentek rá, úgysem tudom, mi számít soknak, de nem szóltam vissza, hiszen anélkül vitték sikerre a küldetésemet, hogy feltűnt volna nekik. Nálam csak Seunghyeon járt rosszabbul, aki egy konzervgyárban dolgozott, és pénz helyett minőségi macskaeledelt kapott fizetségül.

– Kellett nekem azt hazudni, hogy a macskáim betegek, és azért gürizek, hogy Svájcban megműtsék őket – panaszkodott.

– Ezt nem nagymamákkal szokták mondani? – nevetgéltem halkan.

– Az túl lerágott csont. Egy macskás ember eléggé elvetemült ahhoz, hogy képes legyen erre. Pedig utálom a macskákat. Allergiás vagyok rájuk.

Én lassan a halra voltam allergiás, de egy hónap elteltével szereztünk annyi információt, hogy hazarepülhetünk. Ez csodálatos hír volt, hiszen fele idő alatt végeztünk, és ennyivel is hamarabb láthattam Woohee-t. Minden simán ment. Túl simán, és ezt senki nem vette észre.

Az utolsó napomat zártam a halasnál, megköszöntem, hogy dolgozhattam nála, sok sikert kívántam a gyerekeinek az iskolában, és indultam hazafelé, amikor szemet szúrt, hogy egy ismeretlen, fekete autó áll a parkolóban. Az ilyen helyzetekben, amikor úgy érzed, utánad jönnek, te vagy a célpontjuk, természetesen kell viselkedni. A sapkámat mélyen a fejembe húztam, és rágyújtottam egy szál cigire, mintha csak egy fárasztó napon lennék túl. Valójában a doboz mellett a fegyveremet is kihúztam a kabátomból. Egy mini darab, ami max arra jó, hogy közelről lelőd vele a támadódat, de arra elég volt, hogy megvédjem magam, és ne legyek fegyvertelen. Rendes fegyver nem lehetett nálam, nehogy észrevegye valaki. Egy rakodóember maximum bicskával közlekedik.

Megtehették volna, hogy egyszerűen lepuffantanak, de nekik információ kellett, az, hogy felfedjék, ki vagyok, hová tartozom, és mit akarok tőlük, így élve kellettem nekik. Tudták, hogy erős vagyok, így nehéz fickókat küldtek, már abból éreztem, ahogy megragadta az egyik a vállamat.

A sofőrön kívül hárman voltak az autóban, és amíg a járgányhoz értünk, úgy tettem, mintha ez számítana. Sok lúd valóban disznót győz a csatatéren, de három ember nem sereg, csak azért hagytam magam, hogy elérhessem a sofőrt is. Véresre vertem őket, és felszakadt a szemöldököm, de élve megúsztam a dulakodást a szűk autóban, és a sofőrre sem volt szükségem, elég volt az ujja, amivel bejutottam a GPS-be.

Nem voltak kétségeim, hogy a főhadiszállásnak használt bérelt hotelszobánknak már lőttek, így arra a helyre mentem, amit menekülő bunkernek neveztünk el. Úgy szólt a parancs, hogyha gond van, mindenki ott rejtőzik el. Egy nyugalmas, apró házikó a kertvárosi övezetben, ahol ciki lenne bandaháborút folytatni, és eléggé közel vannak egymáshoz a kertek, hogy könnyen el tudjunk menekülni.

Ha azt hittük, hogy a kínai gengszterek ugyanazokat a szabályokat követik, mint mi, tehát, hogy a lehető legkevesebb civilt vonják bele a szervezet ügyeibe, hát hatalmasat tévedtünk! Még be sem fordultam az utcába, de már hallottam a rendőrök szirénázását, és ahogy elgurultam ott, mintha csak egy kíváncsiskodó lennék, bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, vesztettünk.

Csak egyetlen holtestet láttam széttrancsírozva, megcsonkítva, gúnnyá téve, a többit már hullazsákba tették, az ellenségeink mindenkire lecsaptak, majd közszemlére tették, hogy a megmaradtakhoz, vagy az otthoniakhoz is eljusson a hír, ők nyertek.

Már éppen elhagytam volna az utcát, amikor egy rendőr lengetni kezdte nekem a karját. A hátsó ülés véres volt, szakadt, és már volt nálam fegyver, nem kellett egy igazoltatás, de egy rendőr mellett sosem szabad engedély nélkül elhajtani, mert csak magad alatt vágod a fát.

– Taposs a gázba! – ugrott be mögém Seunghyeon, és amint az autópályán volt, máris megvált a rendőrsapkától. – Nagy szarban vagyunk.

– Tudom, láttam. Ketten maradtunk.

Nem volt egyszerű a hazajutás, a repteret figyelték, ránk vadásztak, majdnem két hónapig tartott, amíg meg tudtuk oldani, hogy hazajussunk. Nem akartam mást, csak látni Woohee-t, és elfelejteni azt a véres cafatot, ami az egyik társamból maradt. Szerencsére apa is pihenőre küldött, és amíg vidéken nyaraltam egy tóparton, úgy éreztem, minden rendeződni fog, nekem pedig hálát kell adnom, hogy élek, és mellettem van a nő, akit szeretek. Azokban a napokban voltam a legboldogabb, és habár csak egy egyszerű aranygyűrűvel, de megkértem Woohee kezét. Gondolkodnia sem kellett, azonnal igent mondott.

Ahogy telt az idő, és egyre távolabb került tőlem életem legrosszabb küldetése, úgy hittem el egyre inkább, hogy ami a múltban történt, az ott is marad. Anya gratulált az eljegyzéshez, de nem jött haza, és Donghant is csak Skype-on láthattam pár percig, de örültem, hogy jól van. Anyára haragudtam csak. Ahogy Woohee vesződött az esküvő megszervezésével, egyre biztosabb lettem benne, hogy anyámnak kellene mellette lennie, és segítenie, mint nő a nőt, ehelyett minden az én szép menyasszonyomra maradt.

Irodai munkát kaptam apától, videofelvételeket kellett néznem, kihallgatásokat elemezni, olyan melók, amikhez nem kell utcára mennem, csak a főhadiszálláson beülni a gép elé, és nyugiban pénzt keresni. Más helyzetben büntetésnek éltem volna meg, mert én terepen működtem jól, de a lelki nyugalmamhoz pont ez kellett.

Aznap esett az eső, és mivel Woohee utálta a borús, szürke időt, beugrottam a cukrászdába, hogy édességet vigyek neki. Fogyókúrázott, hogy beleférjen a szűk esküvői ruhájába, de könnyen elcsábult egy-egy kocka csokira, bíztam benne, hogy örömmel fogadja majd a krémeseket.

Akárcsak régen a menekülő bunker előtt, ekkor is kocsival érkeztem, de holttestet és hullazsákot sem láttam, csak a rendőröket, akik rám vártak. Arra kértek, kísérjem fel őket a lakásba, szét kell nézniük. Nem mondták el, mi történt, csak annyit, hogy baleset történt, és fel kell tárniuk a részleteket. Először azt hittem, hogy az én lakásomból okozott valami balesetet, mondjuk, hogy Woohee végső idegösszeroppanásában kihajított egy vázát az ablakon, ami nem passzolt az esküvő dekorációhoz, de a feltúrt lakás nem erről árulkodott. Az pontosan úgy nézett ki, mintha dulakodtak volna, még az ajtó is fel volt feszítve, tehát az érkezők erőszakkal jöttek be. Az ablakot szélesre tárták, az üvegen kéznyom virított, ahogy valaki abba próbált meg kapaszkodni.

Már azelőtt tudtam, hogy mi történt, mielőtt a rendőrök beavattak volna. Valaki, vagy valakik kilökték Woohee-t az ablakon. A házat sebtében átnéztem, nem vittek el értéket, nem lopásról volt szó, a rendőrök rögtön azt kérdezték, vannak-e ellenségeim, vagy olyanok, akik ártani akarnak nekem. Az ügyvédemhez irányítottam őket, ez már szervezeti ügy lett.

Csak este, a hosszas kihallgatás, és a rendőrségi átvizsgálás után találtam meg az üzenetet, amit nekem hagytak ott. Az éjjelszekrény fiókjában egy papírvágó kés feküdt, amit még sosem láttam, és kísértetiesen hasonlított arra a tőrre, amit a fél évvel korábban megfigyelt kínai bűnszervezet használt jelképnek. Minden tagnak ilyen fekete tetoválása volt, ők rombolták porig az életemet, bosszúból, amiért akkor nyomoztam utánuk, vagy nem haltam meg, amikor a többiek. Két órára rá Seunghyeon nővérét késelték halálra a saját lakásában. Leszámolás volt, és sikerrel jártak.

-Jelen-

Mindenkire máshogy hat a gyász, és a tudat, hogy legyőzték. Akkoriban sokat ittam, néha drogokhoz is nyúltam, hogy enyhítsek a fájdalmon, aztán a munka volt az, ami segített visszatalálni önmagamhoz. Nem a bosszú hajtott, de továbbra is nyomoztam a kardosok után, és próbáltam feltárni, hogy mi okozta a vesztünket, hol rontottuk el, ki hibázott, és hogyan jöttek rá, hogy Woohee a barátnőm. Sok éjszakát töltöttem ezzel, és ez idő tájt kerültem közelebb, és egyszerre távolabb is apától. Éreztem, hogy támogatni próbál, gondoskodik rólam a maga módján, és óv az őrülettől és a túlterheltségtől, de ahogy én jobban lettem, ő egyre zárkózottabbá vált. Nem lehetett könnyű egy szervezetet irányítani, miközben apa is volt, akinek tönkre ment a családja. A felesége elhagyta, a kisebbik fiát nem láthatta, a nagyobbiknak miatta halt meg a szerelme. Láttam rajta, hogy magát hibáztatja, hiába titkolta olyan jól.

Én így dolgoztam fel a veszteségeket, Seunghyeon máshogy. Őt fűtötte a bosszú, a düh, a revans, és apával mindketten úgy sejtettük, előbb vagy utóbb robbanni fog. Valakit hibáztatni kell, és habár a kínaiak voltak azok, akik gyilkoltak, őket nem kaphatta el, maradt tehát az egész ügy kitervelője, az apám. Seunghyeon jó színész volt, de néha, ha jól figyeltem, láthattam azt a megvető, kárörvendő pillantást a szemében, ami gyanakvásra adott okot. Mintha arra gondolt volna: „Nemsokára elbuksz!”, és Seunghyeon egyre feljebb került a ranglétrán. Jó emberei voltak, tehetségesek és motiválhatóak, minden hiányosságát pótolták, kikaparták neki a gesztenyét anélkül, hogy a kisujját mozdítania kellett volna. Ahelyett, hogy őt és engem összehozott volna a közös teher súlya, a bűntudat, hogy mi életben maradtunk, amíg a társaink és a szeretteink halottak, ellenségekké tett minket.