Reményháló (2. évad): 9. fejezet: …a földre

Key:

Végig Taemin mellett maradtam, amíg haza nem engedték Koreába. Öt hétig bátorítottam, bíztattam, vigasztaltam és szórakoztattam, rengeteg hullámvölgyön estünk át közösen. Taemin gyógyult, de nagyon lassan, ami az orvosok szerint nem volt probléma, hiszen a lényeg az, hogy teljesen meggyógyuljon, Taemin viszont nem tudott várni. Az különösen kiakasztotta, hogy kerekesszékkel kellett közlekednie. A mankót ugyanis „megelőzés” céljából elvették tőle, és egy olyan kerekesszéket kapott, aminek a hátulját bármilyen szögbe lehet állítani fekvéstől ülésig. És hogy miért vették el tőle a mankót? Mert Taemin egy türelmetlen mazochista barom volt, és folyton azzal járkált, megerőltetve, kifárasztva és hátráltatva önmagát. Így tehát nem is ártott, ha mellette voltam, kontrolálltam, hogy mennyit mozoghat egy nap, és figyeltem, nehogy túlzásba essen a tornázással.

A szervezet nem örült az én hosszúra nyúlt kirándulásomnak, de Donghae közbenjárásával végül engedélyt kaptam a maradásra. Cserébe el kellett intéznem pár helyi ügyet, amit végigcsaltunk Donghae-val. Ő elment a megfigyelési pontokra, beszélt emberekkel, akikkel nekem kellett volna, mindent elintézet helyettem, cserébe rám maradt a jegyzőkönyv megírása. Nem volt más dolgom, csak leírni, amit telefonon keresztül, vagy néha személyesen – amíg Taemin aludt – elmesélt, és megszabott szabályok szerint leírnom. Néha úgy éreztem, lerohad a kezem, és az összes nyavalyás papírt tűzbe vetném, de hálás lehettem Donghae-nak, amiért helyettem dolgozott, így gyöngybetűket vetettem a lapokra.

Úgy terveztem, odaköltözök Taeminhez, hogy szemmel tarthassam, de végül a bátyja bejelentkezett erre a pozícióra. A család nagyon megijedt, amikor megtudták, hogy mi történt a fiúkkal. A riadalom nem volt oktalan, Taemin nagyapja először lebénult a maga csomójától, majd a „segítő” kezelések annyira legyengítették, hogy feladta a küzdelmet a szervezete. Taeminnek nagy szerencséje volt, hogy időben felfedezték a problémát, és hamar megoperálták. Ettől kezdve minden attól függött, hogy Taemin betartja-e az utasításokat. Az orvosok számára a cél a fájdalommentes, koordinált járás volt, Taemin viszont táncolni akart, ami sok minden összjátéka. Megértettem, hogy ez az álma, de féltettem, képes érte veszélyeztetni az életét is.

Amint hazaértünk, és átadtam őt a bátyja óvó figyelmének, hazamentem, hogy kipakoljam a bőröndömet. Semmit nem vittem az Államokba, de ott muszáj volt bevásárolnom hosszabb maradásra, és helyet kellett találni az új ruháimnak. Nagyon örültem, hogy hazatérhetek, de a lakásomba még olyan kevés időt töltöttem, hogy amikor beléptem, nem fogadott az otthon édes melege. Helyette Herceg feküdt a kanapémon, és módszeresen pofozgatta Comme des fejét, ha a kutyusom túlságosan közel merészkedett hozzá.

– Ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem, és hatalmasat ugrottam, amikor megszólalt egy hang a konyhámban.

– Otthonosabb itt, nem igaz, édesem? – tárta szélesre a karját a madame, és szívélyesen magához ölelt. – A főnököd mondta, hogy vigyázzak az állatokra. Helyes pasi, egyébként.

– De mégis… – kezdte bele, aztán elhallgattam. Fogalmam sem volt róla, mit tud a madame a szervezetről, így inkább nem érdekelt, hogyan került Herceg is a lakásomra, és hogyan lehet, hogy nem ölt meg senkit a szállítás közben. Mondjuk, ezt nem tudhattam biztosra. – Mindegy. Köszönöm, hogy segítettél.

– Bármikor, drágám – mosolygott rám, és összetúrta a hajam. – Szörnyű a frizurád. Mi ez a szín?

– Szőkíteni akartam, de nem volt időm elmenni fodrászhoz.

– Akkor tusolj le, csinálok neked egy szendvicset, aztán irány a fodrász! Ezzel sürgősen kezdeni kell valamit. Nem lehet az én Kibumie-m ilyen slampos.

Jól esett az otthoni zuhany, komolyan, még a víz érzete is más volt, mint Amerikában. Úgy hiányzott minden. Képtelen lettem volna hosszú-távon külföldön élni.

Négy óráig ültem a fodrászszékben, de olyan csodás frizurával távozhattam, ami megért ennyi szenvedést. Akármit is mondott Taemin, ha belenéztem a tükörbe, pontosan úgy néztem ki, mint egy ártatlan bárány. Aranygyapjús, mint a mitológiában. Nagyon reméltem, hogy nem rabol el egy óriás.

A szalonban megittam egy kancsónyi jegeskávét, jól néztem ki, feldobott, hogy otthon lehetek, már csak egyetlen dolog hiányzott, a pasim. Oké, Jonghyun nem volt hivatalosan a pasim, de lefeküdtünk, kedves, aranyos üzeneteket írt nekem, még ha az utóbbi pár hétben ezek el is maradoztak. Már csak azt kérdezte, jól vagyok-e, Taemin hogyan gyógyul, és milyen az élet Amerikában. Nagyon reméltem, hogy semmi baj nem történt vele, furcsa volt az üzeneteinek kifakulása.

Estére azonban nem Jonghyunnal sikerült találkát megbeszélnem, hanem a húgommal. Fogalmam sincs, mit keresett a városban, és mélységesen megdöbbentett, amit mondott.

– Felköltöztünk Seoulba.

– De miért? És mi lesz a házzal?

– Eladjuk. A cuccokat elvittük a nagyapához, ami meg kellett, azzal már be is költöztünk az itteni kéglibe. Elég kicsi, de közel van mindenhez, és ide fogok iskolába járni a vizsgákig.

Féltem, hogy a hirtelen költözés nem ok nélkül történt, talán a cégem akarta, hogy jobban szem előtt legyenek. Velem is ezt csinálták, oda vittek, ahol vigyázni tudnak rám. Örültem, hogy biztonságban lesznek azok, akiket szeretek, de közben meg is rémisztett, hogy az Arany Liliom átvette az irányítást az életem fölött. Már csak az hiányzott volna, hogy azt is megszabják, kivel járhatok.

– Kibumie oppa, mondanom kell valamit – tört ki hirtelen a húgomból. Az ilyen kezdetű történetek sosem végződnek jól. – Azt hiszem, szerelmes vagyok valakibe.

– Igen? Csak nem egy helyes osztálytárs?

– Haragudni fogsz – kezdte el piszkálni a szalvétáját.

– Nem mondhatsz olyat, amiért haragudnék.

– Jonghyun oppa az.

Tényleg nem haragudtam, helyette bukfencet vetett a gyomrom, a szívem akkorát dobbant, hogy majdnem a tányérban landolt, és azonnal kivert a víz. Jonghyun és Kimi csak a vidámparkban, és azon a szórakozóhelyen találkoztak, ami után együtt találtam őket az ágyban. Legalább is, erről tudtam.

– És ez hogy jött most hirtelen? – emeltem fel a hangomat. Nem tudtam irányítani az érzéseimet, féltékeny voltam.

– Már két és fél hete találkozhatunk. Jonghyun oppa olyan figyelmes, mindig fizet a kávézókban, és a moziban is. Igazi úriember.

Sírni támadt kedvem. Miért találkozhatott Jonghyun a húgommal, és írt közbe üzeneteket nekem? Igaz, hogy az utóbbi időben, ami nagyjából belesik abba az intervallumba, amit Kimi említett, az üzenetei tárgyilagossá váltak, de akkor is! Még nem beszéltük meg, hogy mi van velünk! Lefeküdtünk, és ő a húgomat fűzi? Nagyot csalódtam volna benne, ha ez valóban így van.

Próbáltam elrejteni, hogy milyen zaklatott vagyok, de nem jártam túl nagy sikerrel, és végül azt mondtam Kiminek, hogy fáradt vagyok a repüléstől, és hívtam neki egy taxit. Az ágyban még órákig forgolódtam, a telefonomat szorongattam, és nem tudtam eldönteni, írjak-e Jonghyunnak, vagy ne. Végül bepötyögtem, hogy „Holnap találkozzunk!”, és miután elküldtem, még a készüléket is kikapcsoltam.

Reggel heves csengetés ébresztett, és Donghae majdnem leharapta a fejemet, amiért nem lehet elérni. Nem várt semmilyen rémítő, fontos hírrel, egyszerűen csak érdeklődni akart, jól vagyok-e, és kiakasztotta, hogy nem veszem fel.

– Nem hiszem el, hogy a legegyszerűbb szabályt nem tudod betartani. Megmondtam, mindig el kell, hogy érjelek.

– Sajnálom. Aludni akartam.

– Jaj, ne kövess! – jajdult fel Donghae hirtelen, és körbe-körbe kezdett járkálni a lakásomban, nyomában Herceggel.

– Most mit félsz így tőle? Velem tök rendes volt.

– Engem viszont utál. Folyton meg akar csonkítani, és most is tutira azt tervezi, hogyan marjon belém.

Vicces volt így látni Donghae-t, olyan emberinek tűnt, nem egy rendíthetetlen kiképzőtisztnek, akinek még egy bomba robbanására sem rándul meg az arcizma. Lehet, hogy több időt kellene Herceggel töltenie, és a félelem lazábbá tenné. Ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott, amikor Donghae azt mondta, nem ő a jó ember arra, hogy tanácsot adjon a kapcsolatokból. Rájöttem, hogy alig tudok róla valamit.

– Van ma melód? – kérdeztem rá.

– Nincs. Miért? – nézett fel egy pillanatra, ami pont elegendő idő volt Hercegnek arra, hogy rávetődjön a cipőjére, és elfeküdjön rajta. Nem is akarta bántani, csak a kilógó cipőfűzőt tekintette a zsákmányának.

– Maradhatnál kávézni. Dumálhatnánk.

Donghae olyan értetlen arcot vágott, mintha arra kértem volna, hogy vegyen fel női ruhát, de végül, miután megvált a Herceg által terrorizált lábbelijétől, leült a kanapémra. Nem tudtam, hogyan kezdjem, mit kérdezhetek, és mi az, ami tabu, úgyhogy egy nagyon egyszerűvel kezdtem.

– Van barátnőd?

– Nincs.

– És pasid? Mintha az a Tao, vagy hogy is hívják hevesen érdeklődött volna irántad.

– Ja, nagyon érdeklődik az iránt, hogy mikor kerülök kórházba a folytonos szemtelenkedése miatt. Még, hogy ő meg én? Kizárt dolog. Egyébként is meg mondtam már neked, hogy én nem vonzódom a férfiakhoz. Miért kell ezt folyton felhoznod?

Donghae jól kikelt magából, de legalább egy szónál többet beszélt, ennek örülni kellett. Ez a Tao nagyon a bögyében volt, és ha jól emlékeztem, a sofőr listán kimondottan jó helyen szerepelt, biztosra vettem, hogy Donghae egója nem bírja megemészteni ezt a tényt.

– És testvéred?

– Nincs – vágta rá Donghae erősen, de éreztem valami szomorúságot is a hevességében, így inkább nem firtattam tovább. Lehet, hogy meghalt, vagy megtagadta őt a munkája miatt.

– És hobbid? Ne mondd, hogy nincs, mert mindenkinek van!

– Szeretek lőni.

Donghae az elmondottak alapján olyan érdekes volt, mint egy üres konzerves doboz, pedig tudtam, hogy ennél sokkal több rejtőzik benne. Lehet, hogy beszélgetés helyett inkább közös programot kellett volna ajánlanom, hátha az segít neki megnyílni. Eszembe is jutott egy jó.

– Tudsz bowlingozni? Mit szólnál, ha este gurítanánk egyet?

– Mi ez a hirtelen barátkozás? – nézett rám távolságtartóan.

– Te vagy a főnököm, és rájöttem, hogy semmit nem tudok rólad. Te hetekig dolgoztál helyettem, segítettél megtalálni a barátomat, és bizonyára tartottad közben a hátadat a főnök felé, úgy, hogy nem is ismersz. Szeretném, ha összebarátkoznánk.

Donghae kételkedve méregetett, de végül belement az esti programba, de távozás előtt még megjegyezte, hogy kapcsoljam be a telefonomat. Herceg a küszöbről búcsúztatta a főnökömet, vagy a cipőfűzőjét, ezt nem tudtam eldönteni.

Ebéd után megsétáltattam Comme dest, aki le sem tudott szállni rólam, folyton játszani akart, nagyon hiányozhattam neki. Szegény drágám pár hete volt csak nálam, és én máris eltűntem öt hosszú hétre. Csodáltam, hogy még tudta, én vagyok a gazdája, bár ahogy láttam, a madame-ot is könnyen a szívébe fogadta.

Donghae-val este kilencre szólt a találka, Jonghyunnal hatkor találkoztunk egy közeli kávézóban. Még mindig szívdöglesztő volt, de a szemében idegesség és mintha némi bűntudat fénylett volna. Simán benne volt a pakliban, hogy a megérzésem helyes, és tetszik neki a húgom, én pedig már nem kellek neki.

– Milyen volt Amerika? – kérdezte csevegve, mintha nem írtam volna le neki már ezerszer.

– Hagyjuk ezt! Beszéljünk inkább Kimiről. Mi van köztetek?

– Mi lenne? Mondtam, hogy a húgod, és ezt tiszteletben tartom.

– Akkor minek találkozgatsz vele? – csattantam fel. A pincérnő furcsálkodva nézett ránk.

– Nem találkozhatok vele csak úgy? Kedvelem. Barátkozni csak lehet vele, nem?

– Mi van kettőnkkel? Jelentett neked valamit, ami történt?

Jonghyun arca megfeszült, és lehajtotta a fejét. Szóval nem – keseredtem el, és éles fájdalom nyílalt a mellkasomba. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Ki akarta próbálni, milyen egy fiúval, és én kéznél voltam.

– Fontos vagy. Te vagy az egyik legjobb barátom, és…

– Hagyjuk ezt a faszságot! – vágtam a szavába. – Nem kell. Tudom, hogy mi jön ez után, kímélj meg tőle, kérlek.

– Sajnálom, Kibum. Én tényleg próbáltam…

– Hagyjuk, Jonghyun! Hagyjuk! – feleltem fáradtan, és otthagytam egy kávé árát az asztalon, pedig nem is volt időm rendelni.

Először csak gyorsan sétáltam, aztán kocogtam, majd futottam, és rohantam. Az arcom nedves lett a könnyeimtől, és ordítani volt kedvem. Az a baj, hogy elhittem, hogy az a csodás éjszaka lehet valami remek és tündérszerű kezdete, de csak álmodtam, és most bilibe lóg a kezem. Úgy tűnt, két fiú is udvarol nekem, de két szék közül a földre ültem. Ez az én formám, miért is vártam mást?

Taemin:

Ez a betegség maga volt a pokol számomra. Annyit tudtam kapaszkodva sétálni, hogy a wc-től elmenjek a mosdókagylóig, megmossam a kezem, aztán fáradtan visszaüljek a wc-re, majd onnan a kerekesszékbe. Mintha minden erő elveszett volna a testemből, az ilyen apró feladatok is teljesen kikészítettek. Örülhettem volna, hogy a bátyám sok időt tölt velem, de nem tudtam igazán boldog lenni. Addig nem, amíg újra táncolni nem tudok.

Mióta visszajöttünk Seoulba, Key nem keresett fel, de megértettem, előtte 5 hétig nézte a képemet, bizonyára már megunt egy kicsit. Messengeren beszéltünk, de nem volt túl bőbeszédű, azt mondta, sok a dolga, és fáradékony. Reméltem, nem betegedett meg a nagy aggódásban.

– Taemin, akkor elmegyek a boltba. Ne csinálj hülyeséget! – figyelmeztetett a bátyám.

– Nem vagyok öt éves. Megleszek.

Egész nap nem csináltam semmit, csak néztem a tévét, olvastam, és Jiminnel telefonálgattam. Azt mondta, a helyettesítő tanárok borzasztóak, és folyton belekötnek a legkisebb hibába, és az egész csoport alig várja, hogy visszatérjek. Ezt én is nagyon szerettem volna, repültem volna hozzájuk, és ezen a gondolaton felbátorodva eldöntöttem, a napokban megkérem a hyungot, hogy toljon el hozzájuk. Lehet, megrémülnek a látványomtól, az is lehet, kiakadok, ha meglátom a tánctermet, de ha tényleg szükségük van rám, akkor össze kell szednem magam. Talán pont annyi kell csak nekik, hogy kedvesen rájuk mosolyogjak, és rögtön erőre kapnak. Imádtam a diákjaimat.

Szerettem volna alkoholt inni, de a gyógyszerek miatt nem lehetett, így maradt az alkoholmentes sör, amit már nagyon untam. Valami édesre vágytam, mondjuk egy gyerekpezsgőre, de a hyung otthon hagyta a telefonját, így hiába hívtam. A kisbolt két utcányira volt tőlünk, addig simán eltekertem magam is.

A bejárati ajtóm küszöbén nem volt valami egyszerű átlendíteni a kerekeket, és miután becsuktam az ajtót, és gurultam pár lépést, rá kellett jönnöm, hogy hiába lakok hivatalosan a földszinten, egy kisebb lépcső elválaszt a kaputól. Ott ültem abban az átkozott székben, és öt fok választott el attól, hogy kijussak a szabadba.

– Bocsi, tudnál segíteni? – állítottam meg egy fiatal srácot, aki éppen lefelé tartott.

– Öhm… Persze – mondta, de jó sokáig hezitált a kerekesszéket fixírozva. Bizonyára azon tanakodott, elbírja-e.

– Fel tudok állni. Előbb vidd le a széket, aztán engem. Úgy a legkönnyebb. Együtt túl nehezek vagyunk.

Követte az instrukcióimat, és úgy kapta fel a csodajárgányomat, mintha egy üres doboz lenne, majd visszasietett hozzám, és egy pillanatra tanácstalanná vált. Én sem tudtam pontosan, hogyan kellene megfognia, és borzasztóan zavarba jöttem, amikor felkapott, mint egy menyasszonyt. Nem is tudom, utoljára ki vitt így engem. Ja, igen! Minho...

 – Köszönöm szépen.

– Hová mész, hyung? Elvigyelek? Úgy értem, segítsek oda jutni? – kérdezte zavartan. Neki is kellemetlen lehetett a szállításom.

– Csak a kisboltba. Ha nem tartasz másfelé, nem bánnám, ha tolnál, de magam is oda tudok kerekezni, nem akarlak feltartani.

– Arra megyek – vágta rá, és nem tudtam eldönteni, hogy hazudik-e.

Nagyon idegesítő volt, hogy mögöttem van, azt is utáltam, amikor Key tolt, így nem lehetett rendesen beszélgetni senkivel. Mintha magam elé beszéltem volna, akár egy bolond, tisztára frusztrált. Na, meg nem is ismertem ezt a srácot, hiába éltünk egy házban. Miért akart volna társalogni egy olyan szerencsétlenséggel, mint én?

– A bolt elég zsúfolt, hyung. Bemegyek, megveszem neked, ami kell.

– A bátyám vásárol, csak otthon hagyta a telefonját, és nem tudtam szólni neki, hogy vegyen pezsgőt.

– Ünnepeltek valamit?

– Még nem tudom. Attól függ, odaégeti-e a makarónit – mondtam, mire a fiatal fiú hosszasan felnevetett. Régóta először sikerült valakit szórakoztatnom.

Kellemes hangja volt, és ahogy néztem – az alatt a rövid idő alatt, amíg beszéltem hozzá, és felkapott –, elég helyes is volt. Fiatalabb volt nálam, de nem annyira, mint Jimin, talán a húszas évei elején járthatott, vagy éppen most érettségizett.

– Hány éves vagy?

– Huszonegy.

– Akkor egyetemista…

– Nem járok egyetemre. Dolgozom. Gyakornok vagyok egy cégnél. Grafikusnak tanulok, és ez a gyakorlatom.

Én nem tudtam jól rajzolni, csak azokat a pálcikaembereket, amiket az tánciskolában megtanítottak, és mintázták a koreográfiát. Biztosan nem tudtam volna lefesteni egy rétet, vagy portrét rajzolni valakiről. Mindenkit csodáltam, aki valamiben tehetséges volt, annyi szakma, és annyi lehetőség volt a világban. Az utóbbi időben a legkisebb dolgokra képes voltam rácsodálkozni, mintha többé nem láthatnám őket. Biztosan a betegség miatt volt, vagy a halálfélelemtől, de örültem, hogy depresszió helyett inkább élni akarok. Seoul, és az ismerős közeg jót tett a lelkemnek.

– És hogy hívnak? – tudakoltam, bár én sem mutatkoztam még be.

– Bocsánat, hyung, teljesen elfelejtettem. Oh Sehun vagyok.

– Én Lee Taemin. A másodikon laksz, igaz? Azt hiszem, emlékszem, amikor beköltöztél. Mindig egy magas, mosolygós fiú segített neked cipekedni.

– Igen, mi voltunk azok. Chanyeol a legjobb barátom, segített költözni. Bocsi, ha hangosak voltunk.

– Semmiség. Hallanád a házvezetőnő kutyáját, amikor tüzel. Mintha szirénáznának.

Sehun megint nevetett, és ez boldoggá tett. Amerikában folyton angolul kellett beszélnem, egyedül Key-el kommunikálhattam koreaiul, és hiányzott, hogy az anyanyelvemen beszéljek. A bátyám ideiglenesen odaköltözött hozzám, de egyébként sem volt túl bőbeszédű, és folyton dolgozott a laptopján, nem akartam zavarni a fecsegésemmel. Órákig képes lettem volna elcsevegni Sehunnal.

– Taemin, te meg mit keresel itt? – szidott meg a bátyám, amikor meglátott.

– Szólni akartam, hogy vegyél gyümölcsös pezsgőt, de otthon hagytad a telefonod. Amúgy meg, nem voltam egyedül, Sehun elkísért. A házban lakik.

– Köszönöm, fiatalember – hajolt meg a bátyám, és átvette Sehuntól a szék fogantyúját.

A helycserét követően alkalmam nyílt jobban megnézni Sehun arcát. Éber, tiszta tekintete volt, puhának tűnő, dús ajka, ártatlan, kisfiús arca. Őszintén szólva, pont az esetem volt, de az aligha számított. A szerelmet nem nekem találták ki, és ilyen állapotban úgysem kellettem volna senkinek. Mindegy, hogy Minho vagy Key, mindig én húzom a rövidebbet.

Minho:

Fogalmam sem volt róla, ki volt az az alak Key-el, de valami profi lehetett, mert úgy ömlött a vér a karomból, hogy majdnem elájultam a sokktól, mégis nagyon hamar meggyógyultam, és még a helye is csak akkor látszott, ha nagyítóval néztem. Nem vájkáltam az életébe, annyira azért nem érdekelt, de feljegyeztem magamnak, hogy csak óvatosan cseszegetem Kibumot, ha ilyen barátai vannak.

Szívesen maradtam volna én is Amerikában, hogy Taemin mellett legyek, de nem hagyhattam itt a céget, apa számított rá, hogy hamarosan átveszem a helyét az igazgatói székben. Én még nem éreztem készen magam a nagy feladatra, alig tudtam valamit az üzletről, vagy a tárgyalásokról, annyi év munkáját kellet áttekintenem és megértenem, hogy egy élet is kevés volt hozzá. Túl nagy terhet tett a nyakamba.

Mint mindig, most is edzéssel kapcsoltam ki az agyam, ömlött rólam a víz, és facsarta az orromat a teremben terjengő izzadtságszag, de amikor a tükörbe néztem, kárpótolt a látvány. A testemet megirigyelte volna minden férfi, tökéletes formában voltam ez nem tagadás.

– Nem megy ma ez nekem – panaszkodott mellettem Jonghyun. Valóban nem ment neki, teljesen máshol járt, nem tudott a feladatra koncentrálni. – Folyton Key jár a fejemben. Utál engem, de nem tehetek róla, hogy nem akarok járni vele. Próbáltam megbarátkozni az ötlettel, de ha magam elé képzeltem, hogy a pasim, és kéz a kézben sétálgatunk a plázában, az egyszerűen csak…fura.

Letörten mosolyodtam el, és visszatettem a súlyzókat a helyére. Milyen ismerősek voltak ezek az érzések. Évekig azt hittem, hogy lehetetlen, hogy mi Taeminnel egy párt alkossunk, mert én a dögös, formás pipiket szeretem igazán, aztán visszanyalt a fagyi. Hiába akartam ezúttal komoly kapcsolatot vele, hiába akartam újra elnyerni a bizalmát és a szerelmét, már nem kellettem neki. Mást akart, Kibumot, aki viszont szintén nem szerette őt, akárcsak én régen. Kegyetlen az élet.

– Mondd meg, mit csináljak?! – dőlt el Jonghyun fáradtan a padon.

– Pont tőlem kérsz segítséget? – csóváltam meg a fejem. – Én csak annyit mondhatok, hogy ami most van, az nem biztos, hogy holnap is úgy lesz. A végén úgy jársz, mint én, és visszakapsz mindent az élettől, amit megérdemelsz.

Korábban sosem értettem, hogy Kibum miről papol, miért engem állít be rossznak, és tesz úgy, mintha tönkretettem volna Taemint. Nem éreztem úgy, hogy bármi rosszat követtem volna el. Nem akartam járni vele, új életet akartam, új kapcsolatot, új lehetőségeket, így szakítottam vele. Később nem működtek a párkapcsolataim, így szingli lettem, ahogy ő is. Két felnőtt, egyedülálló férfi voltunk, akik vonzódtak egymáshoz, így néhanapján lefeküdtünk. Teljesen természetes volt nekem, de most már értettem, hogy miről beszélt Key. Taemin mindig is szeretett engem, és én újra és újra tőrt döftem belé, eljátszottam minden lehetséges esélyemet, és még a ráadásokat is, így akkor, amikor már én is szerettem, nem maradt több lehetőség.

Megőrjített, hogy nem lehet az enyém. Minden erőmmel azon voltam, hogy jó, támogató barátja legyek, de akárhányszor láttam, meg akartam érinteni, meg akartam csókolni. Szörnyű érzés volt, ahogy reménytelenül vágyakoztam utána, de elfogadtam, hogy ez a büntetésem. Taemin százszor, ezerszer vágyhatott arra, hogy őszintén szeressem, de sosem adtam ezt meg neki. Visszakaptam mindent, amit tettem vele. Kíváncsi voltam, Jonghyun is ugyanarra a sorsra jut-e, mint én, vagy ad egy esélyt Key-nek, és talán boldogok lehetnek együtt.