Reményháló (2. évad): 6. fejezet: Kapcsolatban

Key:

Kémkedni egyáltalán nem olyan, hogy felveszed a legjobb ruhádat, beülsz egy kávézóba, és hegyezed a füled. Hosszas előkészületek előzik meg, össze kell szokni a partnereddel, ha nem egyedül csinálod, és annyira a magadévá tenni a fedő sztorid, mintha tényleg rólad szólna.

Első körben befestettem a hajamat. Ez nem volt benne az előírásban, de úgy éreztem, új hajjal magabiztosabb lehetek. Szőkét akartam, de nem lehet feketéből azonnal szőkét csinálni, kivéve, ha szét akarod égetni a hajadat, ezt pedig nem akartam. Valamilyen átmeneti világosbarna, vagy gyantaszínű lettem, nem tudtam eldönteni, de az ilyen frizurát ki kell bírni addig, amíg meg nem kapom azt, amit akartam.

Arisával azonnal megtaláltuk a közös hangot. Cserfes, energikus lány volt, szerette a divatot, és emellett sugározta magából erőt és megbízhatóságot, így nem féltem, hogy mindent egyedül kell csinálnom. Hamar jó barátok lettünk, és Donghae azt mondta, úgy nézünk ki, mint az országos cimborák, de ez nem elég. Nekünk nem barátoknak, hanem szerelmeknek kellett lennünk, és ez sokkal nehezebben ment.

Ari-channak könnyű feladat volt, hogy a nyakam köré fontja a karját, és csókra hívjon, de Donghae szerint én úgy néztem ki, mint akit egy robot csókol. Nyílván, hiszen teljesen hidegen hagytak a nők. Egyáltalán nem érdekeltek. Sosem érdekeltek, így nem is tudtam eljátszani, hogy így van. Fogalmam sem volt, hogyan viselkedik egy hetero srác a lányok közelében, a melegek mindig kicsit máshogy mozogtak és beszéltek az a személy mellett, aki tetszett nekik. Megpróbáltam a barátaimra fókuszálni, levenni a mozdulataikat, a gesztusaikat, a testtartásukat, de csak egy rossz utánzat lett az egész.

– Mi lenne, ha nem kellene megjátszanom magam? Kedvelem Ari-chant, egyszerűen csak megölelem, átkarolom, amúgy is közvetlen vagyok. Csak hagyjuk ki ezeket a rózsaszín összebújásokat, és forró csókokat, mert úgysem fog menni – kérleltem Donghae-t, majd sűrűn elnézést kértem Ari-chantól, ez nem azért van, mert ő nem elég jó nő, csak én meleg vagyok. 

– Rendben, legyen. De egyszer-kétszer megerőltethetnéd magad.

Ebben maradtunk, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Seoul egy olyan körzetébe szállásoltak el minket, ami maga volt a két lábon járó luxus, baromira élveztem. Az meg, hogy a küldetéshez menő, divatos, vagyonokba kerülő öltönyöket, nadrágokat, ingeket, és minden egyebet kaptunk, hab volt a tortán. Úgy úsztam a szép ruhák tengerében, mint egy pajkos, boldog sellőfiú.

– Akkor ágyazzak meg neked a kanapén? – kérdezte Ari-chan, amikor elkezdte kipakolni a bőröndöt.

– Miért nem alszunk egy ágyban? – húztam fel a szemöldökömet értetlenül.

– Neked nem gond?

– Dehogy is! Nem viszolygok tőled, csak egyszerűen nem érzek semmit. Nem vonzódom hozzád, és egyetlen nőhöz sem. Én ilyen vagyok. Mondtam. Nagyon kedvellek.

Tényleg nem akartam, hogy Ari-chanban kialakuljon valamilyen ferde önkép miattam. Gyönyörű nő volt, biztos voltam benne, hogy Minhónak, Onewnak, de talán még Jonghyunnak is tetszett volna, Taemin nem annyira szerette az ilyen babaszerű lányokat. Fogalmam sincs, hogy miért alakult ez így nálam, de tisztán éreztem, hogy egy szikra sincs a testemben, ha egy nő hozzám ér, vagy csábosan rám néz. Voltak olyan ismerőseim, akik biszexuálisak, de sosem értettem őket. Én csak éreztem, amit éreztem, és ez így volt jól. Sosem csináltam nagy ügyet a másságomból.

Az első pár napot felfedezéssel kezdtük, andalogtunk a téren, vásároltunk a plázában, figyeltük az épületeket, utcákat, mindent, ami fontos lehet. Külső szemlélő számára egy fiatal párnak tűntünk, akik még nem jártak a gazdag részen, és most megcsodálnak mindent, ha bárki követett is bennünket, nem foghatott gyanút. Ari-chanon egy fehér műszőr bunda volt, mert védte az állatokat, és sosem aggatott volna magára igazi szőrmét, hosszú, fekete csőnadrág, vajszínű, fényes ing, és fekete-arany ékszerek. Nagyon jól nézett ki, én pedig megpróbáltam hozzá öltözni. Fekete, karimás kalapot húztam a semmilyenszínű hajamra, fekete farmerkabátot vettem a téli kabátom alá, szűk, fekete nadrágot, és barna inget. A fülemben arany ékszerek voltak, akárcsak a csuklómon. A barna nem mutatott jól a hülye hajszínemmel, én sokkal színesebb ruhákat vettem volna fel, de egy pár voltunk, jól kellett kinéznünk, ráadásul nem is magamat alakítottam, csak egy szerepet.

A plázáról, ahová bementünk, hogy a megfigyelt asszonyság közelében legyünk, már hallottam, de még sosem mentem el. Felesleges volt, mert annyira drága, hogy nem engedhettem meg magamnak. Ezen a küldetésen viszont nem számított a pénz, mindent állt a szervezet, csak meg kellett indokolni, hogy miért volt szükséges megvenni. Ezzel pedig hatalmas ütőkártyát adtak a kezemben, mert beszélni azt aztán tudtam.

– Mondom a tervet. Bemegyünk ide, hogy szexi fehér neműket próbálj fel, amikkel este majd elcsavarod a fejemet. Én addig kint várok, nézegetem a harisnyákat, vagy bármiket, és figyelem, hogy mit vesz a nő – súgtam Ari-chan fülébe a tervet, mire ő hangosan felnevetett, mintha csak egy perverz kis megjegyzést mondtam volna neki. Ügyesen hozta a friss szerelmest.

Mivel meleg vagyok, azt ember azt hihetné, hogy soha az életben nem jártam még női fehérnemű boltban, de ez nem igaz. Missy is voltam olykor, és még ha tangát nem is vettem fel a szoknya alá, valami kisnadrágot, vagy nadrágosított bugyit igen. Egyrészt azért, mert valahogy le kellett szorítani azt, amit a természet adott nekem, másrészt meg furcsa volt szoknyában lenni, és jól esett, hogy tudom, valami mégis takar odalent. Egy szó, mint száz, voltam már ilyen helyen, de még sosem időztem el annyit a szexi daraboknál, mint a küldetés alatt.

– Ezt próbáld fel! – nyújtottam át Ari-channak egy fekete szettet, ami csipkés volt, masnis, pántos, és mindenfélés, amit úgy tűnt, hogy nehéz felvenni, tehát elég időm lesz arra, hogy szimatoljak.

Tényleg a harisnyáknál álltam le, de szerencsére egy eladó sem jött oda hozzám segíteni, látták, hogy a barátnőmmel jöttem be, és most csak várok, hogy ő kész legyen. Közben az asszonyság is belemerült a vásárlásba, én pedig minden mozdulatát gondosan lekövettem. Az adatlapja szerint harmincöt volt, ilyen korban, főleg házasan, az ember már ritkán vesz fel olyan fehérneműt, ami túlságosan szexis lenne. Nem azért, mert idős nő nem lehet szexi, csak ahogy valaki öregszik, úgy lesz egyre érettebb, kifinomultabb és esszenciálisabb, akár egy jó bor. Már nem a tűzpiros a főszín, inkább a mélyvörös, a mályva, vagy a sötétlila, a fehéret felváltja a vajszínű, az ártatlan babarózsaszínt a fehér. Ez a nő tisztában volt a korával, és a belőle áradó energiákkal, nem hitte fiatalabbnak magát, nem is viselkedett úgy, még a ruhája sem árulkodott erről. Intelligensnek, kifinomultnak, és rendezettnek tűnt. Nehéz volt elképzelni, hogy valóban olyan pletykás, mint Donghae mondta.

A kasszánál kártyával fizetett, és nem használta fel a hűségpontjait, tehát a pénz valóban nem számított, nem volt szüksége árengedményre. A hangja kicsit mély volt, nem sokat beszélt, csak annyit, amennyi szükséges volt, és a mosolyát is takarékosan használta.

– Szerintem ez a nő egyáltalán nem olyan, mint gondoltuk – mondtam Ari-channak az étkezőnél. Ott elég nagy volt a hangzavar ahhoz, hogy nyugodtan társalogjunk.

– Én is szétszórtabbnak gondoltam, de ez még nem jelent semmit. Privátban simán lehet, hogy be sem áll a szája. Lehet, hogy ez csak egy póz, amit kifelé mutat.

Nem győzött meg az érvelése. Ha valaki ennyire jól hozott egy álcát, akkor az nem csak okos volt, de furmányos, és veszélyes is. A feladat tehát nehezedett, nem elég pár kedves szó, egy kis bókolás, vagy bizalmasság, ha a nő olyan volt, mint gondoltam, akkor ezeken könnyen átlátott. Meg kellett változtatunk a stratégiát, bármit is mondott az az akta, amit Donghae átadott nekünk.

– És akkor mi a terved? – kérdezte másnap este Ari-chan, miközben a szikrázó fülbevalóját illesztette be.

– Nem tudom. Egyelőre megfigyelem.

– Key, most kellene beszélnünk vele. Már egy hete csak keringünk körülötte, szorít az idő. Most már fel kell bukkannunk, mert gyanúsak leszünk.

– Ne aggódj, majd ott kitalálok valamit. A rögtönzés jobban megy, mint a szigorú előírások.

Ari-chan megint gyönyörű volt, egy hosszú, fekete, ujjatlan estélyit vett fel, amit középen lila kövek díszítenek, hozzá fekete kesztyűket, rajtuk pár lilaköves gyűrűvel, a mellén egy mesebeli fa ágára hasonlító ékszerkompozíció feküdt. Annyira irigy voltam, hogy ilyen csodás ruhákat, és kiegészítőket gyártanak a lányoknak. Rajtam egy Armani öltöny volt, lila selyem zsebkendővel, fekete kristályokkal díszített vékony nyakkendő takarta a fehér ingem gombjait, az anyagon néha-néha lila ágakra emlékeztető minták futottak végig, némi színt adva a klasszikusan elegáns szettemhez. Én ismételten nem így öltöztem volna.

Az est, amin részt vettünk, hivatalosan a jótékonyságról szólt, gyakorlatilag az üzletemberek arra használták, hogy megbeszélést tartsanak, és lefixálják az üzleteiket. Habár a tanácsadó pénzelte valószínűleg Seunghyeont, nem kellett attól tartanunk, hogy ismerősbe botlunk. Mégis, Ari-chan úgy fésülte a haját, hogy eltakarja a nyakára vart tetoválását, és mindketten gondosan legeltettük a szemünket a biztonsági őrökön, hátha valaki titokban a szervezet része. Én kis hal voltam, senki fel nem ismert volna, de Arisának vigyáznia kellett. Mivel főképp Japánban dolgozott, így kevesen ismerték, de kisfőnök volt, tehát jobb volt félni, mint megijedni.

– Megyek, és beszélgetni kezdek vele – közöltem a barátnőmmel, majd egy gyors csókot követően otthagytam a svédasztal mellett. Nem tudom, hogy megjátszotta-e, vagy valóban zavarba jött, de aranyossá tette.

Egy ilyen megkapó nő, mint a tanácsos felesége, természetesen nem egymaga ült az asztalnál, vagy támasztotta az egyik oszlopot, mindig megkörnyékezte egy-egy nő, csevegett vele valamiről, de az asszonyt mintha ezt untatta volna. El nem tudtam képzelni, hogy pletykáljon. Donghae-t vagy félreinformálták, vagy a nő skizofrén, és van egy öregasszony személyisége.

– Elnézést, hölgyem, hogy csak így leszólítom, de ez egy Princess’s Joy ruha? – mutattam végig a fekete kosztümjén. Persze, hogy az volt. Csak tudtam arról az egyetlen női kollekcióról, amit a kedvenc márkám kiadott!

– Igen, az. Maga az első, akit eltalálja. Mindenki az olasz márkákkal próbálkozott.

– Amatőrök – szisszentettem, talán túlságosan is key-esen. Hát igen, gyakorolnom kellett még a tökéletes szerepjátszást. – Az olaszok mindent a varrásra alapoznak, ebben a ruhában viszont az elegancia, és a színek játéka az, ami az egyediséget adja. Annyira egyértelmű.

– Talán a divatszakmában dolgozik?

– Szívesen tenném, de tudja, hogy megy ez! A szülők is akarnak valamit, a gyerek is, aztán valamelyik nyer. Sajnos vesztettem.

Láttam a szemében, hogy kedvel engem. Nem tolakodtam, nem akartam rögtön a bizalmába férkőzni, mint azok a nők, akik körbevették, egyszerűen csevegtem vele, pont azt, és pont annyit mondva, amennyi szükséges. Nem kezdtem el csevegni a kitalált életemről, hogy mennyire divattervező akartam lenni, apám meg gonosz, és a cégébe ültetett bele. Nem, elég volt annyi, amennyit mondtam. Ez a nő nem szerette, ha túl sokat fecsegnek neki.

– És mit gondol a cipőmről? – kérdezte, és kissé felemelte a lábát, hogy jobban szemügyre vegyem a lábbelit.

– Őszintén? – kérdeztem, de meg sem vártam, hogy válaszoljon. – Borzalmas.

– Hogy mondja? – kérdezte megrökönyödve.

– Önmagában a cipővel nincs semmi gond, de egy ilyen ruhához felvenni? Mintha gumicsizmát venne az esküvői ruhája alá.

Féltem, hogy túllőttem a célon, mert már megint magamat adtam, és kissé nyersre sikerültek a szavaim, de amikor a nő megszólalt, egy halvány mosoly ült a szája szélén.

– Szerintem is szörnyű, de nem találtam semmit. Mindegyik olyan vacakul nézett ki, amikor belebújtam – karolt belém, és elhúzott az udvartartásától.

Megtört a jég, elnyertem a szimpátiáját, már csak azt kellett elérnem, hogy ez így is maradjon. Nem szabadott elfelejtenem, hogy párkapcsolatban vagyok, tehát ha nyomulni kezdene, udvariasan vissza kell utasítanom, és az sem elég, ha csak a divatról beszélgetünk. Kezdésnek jó, de nem a stylistja akartam lenni.

– Nem akarok slamposnak tűnni. Ön milyen cipőt ajánlana nekem? Azonnal elküldetem érte az egyik emberemet.

– Egy márkát sem tudok most mondani, ha csak nem gyártott titokban cipőt is a Princess’s Joy ehhez a szetthez. Ezt látni kellene, egy különleges, egyedi darabra van szükség, nem tucat márkajelzésre.

– Hoztam magammal az autóban tíz pár magas sarkút. Jöjjön le, és nézze meg!

– Ha a férje nem tekeri ki érte a nyakamat.

– Azt sem venné észre, ha elájulnék – húzta el a száját, majd kifelé terelt.

Nem volt a terv része, hogy elmegyek vele valahová, ahol csak kettesben vagyunk, és bármelyik pillanatban leüthet egy biztonsági, becsukhat a csomagtartóba, hogy aztán kifaggassanak, ki vagyok, és mit akarok. Persze, lehet, hogy túlreagáltam, és csak rémeket láttam, de úgy éreztem, Ari-chan nem fog örülni neki, hogy rögtönözök.

Az autó, amivel a tanácsadó és a felesége érkezett a tipikus üzletember autó volt, fekete, kecses, mint egy jaguár, de nem túl sportos, nehogy valaki félreértésbe kerüljön. Onew biztosan tudta volna a márkáját is, de nekem csak annyit mondtak az autók, hogy pirosak, kékek, feketék, és utaznék-e bennünk, vagy sem.

– Nézzük, mik vannak itt! – nyitottam ki a dobozokat.

Márkásabbnál márkásabb cipellők sorakoztak előttem, mintha egy kiállítás lenne, és bele sem mertem gondolni, hogy mekkora pénztömeg lehetne ez, ha bankókra váltanánk. Az árak mellett az sem volt elhanyagolható, hogy mindegyik darab kimondottan jól nézett ki, de valahogy egyik sem passzolt igazán a ruhához.

– Valahogy egyik sem az igazi, de talán ez a legjobb – emeltem fel egy magas sarkú szandált.

– Nem túl fiatalos az?

– Magának jó lábai vannak, mutogathatja nyugodtan. Nincs miért rejtegetnie őket.

Végül hallgatott rám, és felvette a szandált. Tényleg jól mutatott rajta, és így már sokkal frissebb, és fiatalosabb lett a megjelenése. Talán pont, hogy az ellenkezője történt vele, mint a korabeli nőkkel. Pontosan tisztában volt a korával, miközben azt is látta, hogy a teste elég fitt, és elég ruganyos ahhoz, hogy fiatalosabban öltözködjön. Ez a kettő nem fért meg együtt, és úgy tűnt, a férjét sem különösebben érdekli, hogy mi van vele.

Egész este vele beszélgettem, egy idő után odahívva az én gyönyörű jegyesemet is, és már nem csak a divat került szóba, de az üzleti élet, a partik, a képmutatás, az, hogy milyen felszínes is valójában az arany csillogása. Mire hazaértünk, biztosra vehettük, hogyha egy következő esten összefutunk, már ő fogja keresni a társaságunkat.

– Mit mondtál neki, hogy így a bizalmába fogadott? – kérdezte ámuldozva Ari-chan az autóban.

– Azt, hogy csúnya a cipője.

– Ez most komoly? – nevetett fel, és megcsóválta a fejét. – Most már értem, hogy a nagyfőnök miért adta neked ezt a fontos feladatot. Annyira ösztönös vagy.

– Köszi.

Otthon furcsa helyzet fogadott, Ari-chan macskája, Herceg úr, akinek muszáj volt velünk tartania a küldetésre, akkora volt, mint egy hatalmas dinnye. Sértetten mesélt valamit a gazdájának, folyton csak annyit lehetett hallani, hogy nyaú nyaú nyaú, de semmit nem loptak el, nem feszítették fel a zárat, valami mégis feldühítette a macskát. Először arra gondoltam, lehet, hogy egy szórólapos kopogott, és attól verte ki a víz, vagy kutyát sétáltattak az utcán, de Herceg egyszer arrébb lökte Ari-chant, amikor lyukba lépett volna a macskakövön, úgyhogy ő tényleg nem volt átlagos macska. Már csak azért sem mert pórázon kellett sétáltatni a városban.

– Valaki járt itt? – kérdeztem aggódva. Rosszul jött volna ki, ha idő előtt lelepleződünk.

– Biztos nem, mert akkor itt lenne egy cafat, amit Hercegecske kiharapott belőle.

– Szokott ilyet csinálni? – tettem egy lépést hátra.

– Igen, előfordult már. Megérzi, ha valaki ártó szándékkal jön, és megvéd engem. Én vagyok a mamája. Néha úgy éreztem, a barátnője is, mert utálta az összes pasimat.

– Engem szeret – mondtam, és megsimogattam Herceg buksiját. Ari-chan kezében már visszaállt a szőre az eredeti nagyságára.

– Gondolom, érzi, hogy te nem úgy viszonyulsz hozzám, mint egy hím.

Abban biztos voltam, hogyha házőrző kell a lakásomba, nem pitbullt, vagy rottweilert fogok venni, hanem egy burmai szent templommacskát. Igaz, hogy Ari-chan azt mondta, ezek a macskák intelligensek, de inkább arisztokratikusak, és még nem hallott olyanról, hogy bármelyik úgy viselkedne, mint Herceg, de ki tudja?! Lehetett akkora szerencsém, hogy találjak még egyet.

Végül nem derült ki, hogy mi zaklatta így fel Herceget, de inkább átmentünk egy másik helyre. Ezúttal nem egy ikerházat választottunk, inkább egy lakást egy luxus felhőkarcolóban, amit portás, őrök, és kódos beléptető rendszer véd. Így senki sem jöhet fel az emeletre egykönnyen, és biztosabbá válik, ha Herceg kétszer akkora lesz, valaki hozzánk akart bejönni.

A küldetés jó ütemben haladt, egyre többször találkoztunk a kiszemeltünkkel, de nem túl sokszor, nehogy a férjének feltűnjön. Nekünk úgy sem kellett minden információ, csak egy vallomás, hogy valóban az Arany Liliomot, vagy egyenesen Seunghyeont pénzeli. Még név sem kellett, megfelelt egy személyleírás is.

– Forduljanak el, ismerem azt az autót – mondta hirtelen, amikor a kávézó mellett elgurult egy fekete járgány. Nagy volt a forgalom, és amennyi látszott a sötét ablakokból, a vezető az utat nézte, de azért óvatosak voltunk. Nekünk kellett a legjobban ügyelni arra, hogy ne ismerjenek fel.

– Még egy idegesítő barátnő? – kérdeztem, amikor tiszta lett a terep.

– Nem, ő a férjem egyik barátja. Azok rosszabbak az enyémeknél.

– Fele annyira sem értenek a divathoz? – ütöttem tovább a vasat, persze csak óvatosan.

– Folyton feketében járnak, és ízléstelen a tetoválásuk. Mint az iskolás lányok matricái. Hihetetlen, hogy mostanában milyen divatosan lettek ezek az arany és ezüst áltetoválások. Még is miért rak ilyet magára egy felnőtt férfi? Biztosan melegek.

Bingo, meg is volt a vallomás. A nő jól mondta, egy felnőtt férfi nem ragasztana magára arany matricát, tehát csak egy okból lehetett rajta ilyen, a szervezetünkhöz tartozott. Az a tinta, amit a művészünk használt, különleges volt, talán csak ő tudta, hogyan kell előállítani, és ezzel el is intézte a félreértéseket. Valaki az Arany Liliomból látogatta ezt a tanácsost, és mivel a nagyfőnök senkinek nem adott erre engedélyt, és a fickó egyik listán sem szerepelt, csak sunyiban tehette.

Végeztünk a feladattal.

Persze nem tűntünk el azonnal, mert az feltűnő lenne. Még részt vettünk pár eseményen, aztán szomorúan közöltük az asszonysággal, hogy visszarepülünk Japánba, mert a jegyesemnek ott van üzlete, és szólít a kötelesség. Nagyon bánta, hogy az új, jó barátait nem láthatja egy ideig, de én már alig vártam, hogy visszakapjam a régi életemet. Főképp az öltözködés miatt. Nagyon csini, és nagyon divatos páros voltunk Ari-channal, de hiányoztak az egyedi, színes kiegészítőim, és kabátjaim.

– Herceg, menj be a dobozba! Nem jöhetsz a kezemben – kérlelte Ari-chan a macskáját, hogy legyen jó cica, és utazzon a hordozóban. Mérges nyávogást kapott válaszul a próbálkozására.

Herceg végül Ari-chan ölében utazott, és egész úton meg sem mozdult. Úgy feküdt ott, mintha egy nagyon szőrös párna lenne, és azt nézte, hogyan vezetek. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogyha kiszállok egy pillanatra, átveszi a helyemet, és elhajt a halkonzerv gyárba. Ijesztően kékek voltak a szemei, és nagyon, de nagyon értelmesnek tűnt a tekintete.

Miután hazaértünk, és jelentést tettünk a nagyfőnöknek, azt tehettünk, amihez csak kedvünk szottyant. Úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük a győzelmüket egy finom süteménnyel. Herceg úgy feküdt a főhadiszállás nappalijában a kanapén, mintha az egész telek az övé lenne, nem kellett félnünk, hogy nem tudja elfoglalni magát.

Ari-chan fehér csipkeruhát vett fel a kabátja alá, és bár már nem kellett összeöltöznünk, én is egy fehér pólót vettem fel. Igaz, hogy mellé egy türkiz kabátot, és színes, szikrázó ékszereket. Olyan jó volt újra önmagamnak lenni.

Az első munkám jól sikerült, a nagyfőnök feltöltötte a pénztárcámat, és kaptam pár nap szabadságot, amit úgy tölthetek, ahogy akarok, és nem fognak zargatni. Donghae nagyon büszkén veregette meg a vállamat, nem hitte, hogy ilyen hamar célt érünk. Örültem, hogy boldoggá tehetem. Jól esett, hogy van valaki, aki büszke rám.

Otthon aztán még egy szeletet kaptam az átlagéletből, annyi por gyülemlett fel az idő alatt, amíg én távol voltam, hogy az egészet ki kellett takarítanom. Először törölgettem, majd porszívóztam, aztán jött a felmosás, a virágok meglocsolása, és végül házhozszállítás, mert a hűtőmből majdnem mindent ki kellett dobni. Nem voltam túl éhes, mert a süteménytől elteltem, de türelmetlenül vártam a szállítót. Úgy terveztem, este áthívom Jonghyunt, és készítek neki egy finom vacsorát. Valahogy el kell kezdeni a randizást.

Lelkesen nyitottam ajtót, hogy aztán megdöbbenjek Taemin látványán. Ki volt vörösödve az arca, talán futott, vagy az edzőteremből jött, és kissé, mintha bosszús lett volna.

– Mikor akartad elmondani, hogy barátnőd van? És ne tagadd, mert láttalak titeket a plázában.

Már csak ez hiányzott! Kellett nekem hagyni a szájra puszit! – sóhajtottam fel mentálisan, és félreálltam az ajtóból, hogy Taemin bejöhessen. Annyira megszoktam, hogy Ari-chan a barátnőm, hogy egy cseppet sem zavart, amikor játékból, a küldetés lezárása értemében adott még egy utolsó csókocskát. Ki gondolta volna, hogy valamelyik barátom meglátja? Taemin is inkább tanítana ilyenkor ahelyett, hogy vásárolgat. Fogalmam sem volt, mit hazudjak neki.