Aranyháló (1. évad): 15. fejezet: Szülők és gyermekeik

Jungkook:

Hihetetlenül békésen aludtam Taehyung karjaiban. Az este nem történt semmi közöttünk, adott egy csókot a fejem búbjára, amikor odabújtam hozzá, és egész éjjel óvott a szeretetével. JK már megint kint maradt, és arra keltem, hogy megpróbálta lerágni a takaró csücskét, de képtelen voltam haragudni rá, így csak lenyúltam érte, és felhoztam magunkhoz. JK nyugodt nyuszi volt, ha a közelemben tudhatta magát, egyébként pedig folyamatosan szaladgált, ugrándozott, minden érdekelte és nagyon szerette rágcsálni a szekrény oldalát. Jin sikító frászt kapott, amikor megpillantotta, de Taehyung is JK védelmére kelt, így közösen meg tudtuk győzni arról, hogy annak a bútornak igazából úgyis mindegy.

– Izgulok a szülői miatt – mondtam Taehyungnak, iskolába menet. Nem csak hétvégén, de még hétfőn is nálam aludt, és őszintén, hozzá tudtam volna szokni ehhez.

– Nem hiszem, hogy bármi panasz lenne rád – szívott bele a cigarettájába Taehyung. Szerettem volna, ha leteszi, de makacsul ragaszkodott hozzá.

– A szüleimet féltem. Mi van, ha kiutálják őket a többiek?

Azzal, hogy nem válaszolt azonnal, mindent elmondott. Mi, gyerekek jóban voltunk, de ez nem jelentette azt, hogy a szüleinknek is szeretniük kellett egymást. Ott voltak például Jimin és Yoongi szülei, akik összemosolyogtak, de mélyen belül megvetették és talán még utálták is egymást.

– Ha tényleg tőle örökölted a makacsságodat, nem féltem – simogatta meg Taehyung a fejemet.

– Apa néha nagyon szűklátókörű tud lenni – sóhajtottam fel.

Bántott az a dolog, amit a melegekről mondott. Tisztában voltam vele, hogy csak a düh beszélt belőle, féltett, és frusztrált volt, amiért nem tudott segíteni nekem, de akkor is fájt. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy a fiúk tetszenek, egy Taehyung nevezetű kimondottan, ha előtte azt mondta, hogy a folyóba lőné az összes buzit?

– Nyugi, muszika! Ha rájuk is szállnak, Jimin szülei biztosan kiállnak mellettük. Ők minden újonccal kedvesek, ráadásul Bambam és Hyeonwoo szülei is új falatok lesznek.

– Igen, de ők befolyásosak, korábbról már biztosan ismerik őket, az én szüleim viszont nem járnak ilyen körökbe. Tutira ők lesznek a béna feltörekvők.

– Akárhogy is, a szüleink dolga nem a mi dolgunk – zárta le a beszélgetést, és kinyitotta előttem a kaput.

Aranyosak voltak ezek a gesztusai, de egy kicsit kellemetlenül éreztem magam ilyenkor, mintha lány lennék, akivel udvariasnak kell lenni, és túl törékeny ahhoz, hogy gondoskodjon magáról. Nem akartam, hogy Taehyung gyengének gondoljon.

Odabent az egész osztályt az foglalkoztatta, mi lesz a téma a szülőin. Ennél már csak az lesz érdekes, amikor arról lesz szó, kinek mit meséltek otthon – gondoltam, miközben leültem a helyemre, és rámosolyogtam Jiminre. A mindig mosolygós „padtársam” most bosszúsnak tűnt, az ölében egy halom zsebkendő hevert, és ahogy jobban szemügyre vettem, vizes volt alatta a talaj.

– Mi történt? – kérdeztem tőle óvatosan.

– Az a paraszt Hyeonwoo leöntött a kávéjával – mondta, és felemelte a zsebkendőréteget az öléből. Amíg meg nem száradt a gatyája, úgy nézett ki, mintha bepisilt volna.

– Nekem is volt ilyen nadrág incidensem – mondtam, és fél szemmel Taehyungra pillantottam. Ő hirtelen nagyon érdeklődni kezdett a plafon iránt. – Kérj valakitől egy tesi nadrágot.

– Jin már intézi.

– És a többiek? – néztem körül. A bandából csak mi hárman tartózkodtunk bent, plusz Bambam, de ő még hivatalosan nem tartozott hozzánk. Továbbra is Min hyungnimnak kellett szólítania Sugát.

– Hosoek visszavitte a felmosót a takarítónőnek, Namjoon felrángatta az igazgatóiba Hyeonwoo-t, Suga velük tartott, hogy nyomást gyakoroljon a dirire.

Ha Suga is ott volt, nem tartottam attól, hogy Hyeonwoo megúszná a folytonos szemétkedést. Tényleg kezdett már sok lenni a srác, folyamatosan alá tett Jiminnek. Egyik sem volt olyan durva, hogy a barátom megsérült volna, de ez a sok apróság egyszer összeadódott, és nem lepődtem volna meg, ha Jimin pofán vágja.

A többiek egészen becsöngőig nem kerültek elő, akkor azonban nem olyan ábrázattal érkeztek, mint számítottam rá. Hoseok értetlen fejet vágott, Namjoon próbálta elrejteni a döbbenetét, de nem sikerült, Suga szinte füstölt a dühtől. Amikor leült Taehyung mellé, nem bírtam ki, hogy ne hallgassak bele a beszélgetésükbe.

– Mi a faszom, hogy nem büntetik meg? – kezdte az élménybeszámolót. – Az én apám adja a legtöbb zsetont a sulinak, aztán a tied, és a seggarcot nem büntetik meg, ha azt mondom? Még Namjoon is ott volt, és mellém állt, úgyhogy azt sem mondhatta a diri, hogy önkényeskedem. Faszom. Mit csinált ennek az apja?

Ez engem is érdekelt volna. Namjoon nem tűnt olyannak, aki a tanárok segítségét kéri, felelős osztályelnök volt, próbált mindent egyedül megoldani, ha ő valakit az igazgatóiba kényszerített, akkor ott tényleg tanári beavatkozás kellett. Megértettem, hogy Suga ki volt akadva, nem sűrűn találkozhatott a sikertelenséggel. Itt minden gazdag gyerek ahhoz volt szokva, hogyha akar valamit, azt megkapja.

Hyeonwoo-nak meg csak még nagyobb lett a pofája azok után, hogy legyőzte Sugát, és már egyáltalán nem vette komolyan az osztály igazi urának a tekintélyét. Nem elég, hogy tovább piszkálta Jimint, de most már a többiekre is rászállt. Gyerekes, ostoba csínyeket követett el, dobálózott, összegányolta a padokat, fellökte Jint, és ráírta Namjoon székére, hogy „stréber”. A bili viszont akkor borult ki, amikor kihúzta Jimin alól a széket. Legnagyobb meglepetésemre pedig nem Jimin, vagy Suga ökle csapott le, hanem Bambamé. Viszont a válasz sem maradt el, szegényt úgy felkente az unokatestvére a falra, hogy Taehyunggal közös erővel tudtuk, csak elrángatni tőle Hyeonwoo-t. A szemétláda tajtékzott a dühtől, mindenféle undorító, bántó és megalázó dolgot vágott Bambam fejéhez, ami leginkább arra vonatkozott, hogy egy senki, akit befogadtak, és ha nem törleszti ezt a cselekedetét, akkor visszaküldik a mocsadék országába. Azt hiszem, ez utóbbi csapta ki a biztosítékot Namjoonnál is.

– Hyeonwoo, az igazgatóiba! – parancsolt rá.

– Megint be akarsz égni? – ellenkezett a bajkeverő.

– Indíts!

Ezen elvitáztak egy darabig, de aztán végül Namjoon nyert, és Hyeonwoo vele tartott. Hosoek és Taehyung Jimint vizsgálta, nem ütötte-e meg magát, és a síró Bambamnak adtam egy zsepit, és a hátát simogattam, amíg meg nem nyugodott. Nagyon zaklatott lett, bizonyára tartott attól, amit Hyeonwoo előlátásba helyezett, és hihetetlenül megalázó lehetett neki, hogy ez az egész balhé az osztályteremben történt.

Annyira aggódtam érte, hogy alig figyeltem oda az órán, folyton csak azt figyeltem, ahogy görnyedt háttal jegyzetel, és szinte annyira összehúzza magát, hogy ne is látszódjon. Hyeonwoo mellkasa meg csak dagadt és dagadt az új pozíciójában, az igazgató megint megkegyelmezett neki, sőt, még Namjoont szúrta le, hogy ne zaklassa egész álló nap az apró problémáival.

A helyzet annyira eldurvult az ebédszünetre, hogy amikor Suga meglátta az udvarról visszatérő Bambam arcán a vörös foltot, azonnal cselekedett, és megfenyegette az elégedetten érkező Hyeonwoo-t.

– Ha még egyszer megütöd azt a fiút, nem állok jót magamért!

– Egy mozdulattal kettő törlek, Min gyerek.

– A motoros srácot is? Szeretnéd, ha felhívnám?

– Mintha ismernéd! – rántotta meg a vállát, de megfeszült a teste. Egy olyan kiadós verést nem csodálom, hogy nem felejtett el egykönnyen.

– Meg vannak a kapcsolataim.

Ez elég volt. Mindegy, hogy Suga igazat mondott-e, vagy csak blöffölt, Hyeonwoo nem mert kockáztatni. Békén hagyta Bambamot, legalább is, az iskolában mindenképpen. Arról sajnos nem intézkedhettünk, hogy hazafelé, vagy otthon, náluk mit tesz vele.

Szerettem volna megoldást találni a dologra, és biztosítani Bambam biztonságát, de hiába törtem a fejem, nem jutottam semmire. Hyeonwoo szarvát csak úgy lehetett volna letörni, ha az apja teszi, de ő nyílván nem állt szóba velünk, és egyébként sem hiszem, hogy elhitte volna, hogy a fia egy rosszindulatú szemétláda.

Mr. Min:

Mindig arra tanítottam Yoongit, hogy oldja meg egyedül a problémáit, mert ha folyton rám, és a befolyásomra támaszkodik, sosem lesz erős. Amikor azonban elmesélte, hogy mi történt aznap, és hogy jóformán az igazgató figyelmen kívül hagyta az akaratát, egy kicsit mérges lettem. Nem kellett, hogy az igazgató mindent megtegyen a fiamnak, de Hyeonwoo nyílván valóan szabályt szegett, és durván provokálta a szintén befolyásos Park fiút, úgyhogy teljesen elfogadhatatlan volt a viselkedése.

Elhatároztam, hogy pontot teszek ennek az ügynek a végére.

Több tervvel érkeztem meg a szülő értekezletre. Először is, fel kellett mérnem, hogyan alakultak a nyár folyamán a viszonyok, aztán be kellett hálóznom a Jung családot, és lehetőleg profitálni az apuka lámpa bizniszéből, majd a szülő után felmenni az igazgatóhoz, és kicsit elbeszélgetni vele az iskola támogatásáról.

A viszonyok felháborítóan felborultak, és ez mindenkit zavart. Tudom, hogy utáltak engem, mert én voltam a legerősebb, de azt még jobban utálták, hogy egy idegen beleült a székembe. Az osztálykirándulás helyszíne, az anyagi ráfordítások, a bál szervezése, az egész éves események kiválasztása, a versenyekre nevezés, minden kérdésben Hyeonwoo apjának akarata érvényesült. Végeredményben az osztályfőnök döntött, de „furcsa” módon, neki azok az ötletek tetszettek, amelyeket Kim úr vetett fel. Egyáltalán mit képzelt magáról ez a Kim? Utána néztem, szép vagyont halmozott fel az utóbbi években autóalkatrészek gyártásával és értékesítésével, de nem volt olyan nagy hal, hogy számítson a szava. Most pedig, egyik pillanatról a másikra, átvette az irányítást abban az iskolában, amit hozzám tartozott.

– Jaehyun, te érted ezt? – kérdeztem Taehyung apját. Ő már az első ilyen eset után Tabot ragadott, és keresgélni kezdett.

– Ezt nézd meg! – nyújtotta felém a készüléket. – Ezek az utóbbi hónapok grafikonjai. Még nem nyilvánosak, a hivatalos verziót bizonyára kozmetikázzák, mert ezt nem közölhetik le. Hirtelen megduplázódott, ebben a hónapban majdnem triplájára nőtt a bevétele. Ez a maffia műve.

Én is ettől féltem. Hiába verték meg a fiút a liliomosok, ez nem jelentette azt, hogy az ellenségük a csalás. Talán a srác vétett egy hibát, és megbüntették, de ezek a számok magukért beszéltek. Ilyen ugrásszerű növekedést maximum csak egy új találmány okozhatott, de ahhoz is túl gyors a lefolyási idő. Minden új terméknek meg van a maga integrációs folyamata, semmit nem vesznek egyik percről a másikra az emberek, főleg, ha autóalkatrészről beszélünk.

– Van valami terved? – kérdezte Jaehyun.

– Beszélek az igazgatóval. Ha ott is ezt az undorító túlsúlyt érzem, intézek pár telefont.

Mindig magabiztosan léptem be az igazgató irodájába, most azonban legbelül aggódtam egy kicsit. Ezt az intézményt az én tőkém hozta létre, és a környező erőkkel is megértettem, ide be ne tegye a lábát senki, aki nem hozzám tartozik. Nemrég mégis megjelent a környéken a motoros maffiózó, egésze konkrétan az utca sarkán verte meg Hyeonwoo-t, de nem csak a közterületre, úgy tűnt, az épületbe is beszivárgott az ellenség.

– Igazgató úr, azt hiszem, meg kellene beszélnünk, milyen irányba tart ez az intézmény – foglaltam helyet, anélkül, hogy megkértek volna rá. – Nem vagyok elégedett.

Azok után pedig még kevésbé lettem elégedett, hogy az igazgató láthatóan nem félt tőlem. Nem szemtelenkedett, nem fölényeskedett, próbálta eltitkolni, hogy már más kezeket nyal, de nem sikerült neki. Átláttam rajta. Ismertem minden mozdulatát, minden rezdülését, és már nem rettegett tőlem. Ez baj. Félnie kellett volna.

Ez az ügy annyira elvonta a figyelmemet, hogy nem tudtam becserkészni a JJ vállalatot a bűvkörömbe, de Taehyung és az a Jungkook gyerek jó kapcsolatokat ápoltak, úgyhogy nem kellett sietnem. Jaehyun volt a legmegbízhatóbb üzlettársam, megmaradt a saját területén, nem kívánt több befolyásra szert tenni, sosem kellett attól tartanom, hogy ellenem fordulna. Parkék pedig parkoló pályára kerültek, hiszen Hyeonwoo pont az ő fiúkat szemelte ki magának, és azon a fronton Yoongi egyébként is jól bebiztosította a pozíciónkat. Hiába próbálta meg titkolni, hogy milyen viszony van közöttük, átláttam a szitán. Az a fiú olyan szerelmesen nézett rá, hogy a vak is láthatta, mennyire odáig van a fiamért.

Nem érdekelt túlzottan, hogy Yoongi kivel éli a magánéletét. Az üzleti életben sokan keresték fiatal, csinos fiúk társaságát, és nem csak a gyengébbik nemből, amíg titokban maradt, nem volt ez több izgalmas szórakozásnál. Néha úgy gondoltam, ez sokaknál olyan, mint a golf, a bálok, vagy bármelyik másik úri hóbort, nem érdekelt. Yoongi még fiatal volt, és elég pénzt és kapcsolatot tudtam alá tenni ahhoz, hogy ne kelljen sehová sem beházasítanom. Az sem zavart volna, ha a jövőben egy szeretőtől születik gyereke, neki nem kellett társ ahhoz, hogy erős legyen.

Yoongi anyjával érdekházasságot kötöttünk, kellett a családja pénze ahhoz, hogy feltörjek, nekik pedig kellet az én üzleti érzékem és a tapasztalatom, hogy ne omoljon rájuk a kártyavár. Nem mondom, hogy nem szerettem meg, és voltak idők, amikor Yona konkrétan belém volt zúgva, hiszen valahogy Yoongi is megszületett, de ő sosem akarta egy üzletasszony életét. Mindig is arra vágyott, hogy azt tehesse, amihez kedve van. Így nevelték, a bátyja örökölte volna a céget, ha meg nem hal abban a tragikus autóbalesetben. Biztos voltam benne, hogy azt az esetet valaki megtervezte, hogy beházasodással megszerezze a család vagyonát, de én gyorsabb, ügyesebb, és bizonyára helyesebb voltam az ötletgazdánál.

Yoongi hihetetlenül kíváncsi volt, hogy mire jutottam, de felküldtem a szobájába, hogy hagyjon békén a kérdéseivel. Ebből sejthette, hogy baj van, nem is kérdezősködött tovább. Dühített ez az egész. Főleg az, hogy egy olyan embert kellett felhívnom, akit nem akartam. Az igazi irányítók nem szerettek egymással tárgyalni, mert a kezdeményezés mindig gyengeséget jelentett. Mindenki el volt a maga placcán, és ha segítséget kértünk, vagy egyszerűen csak informálódtunk, akkor az azt jelentette, nem tudjuk magunk megoldani a problémát.

– Min úr, minek köszönhetem a hívását? – szólt bele kedélyesen a telefonba az Arany Liliom vezetője.

– Nem jókedvemben telefonálok, Lee úr. Megszegték a megállapodást – közöltem vele. Muszáj volt így indítani, különben már a kezdetektől hátrányban indultam.

– Ezt hogy érti?

– Az egyik emberük az Bangtan High előtt rendezte a nézeteltérését az egyik diákkal. Az az én területem.

– Ebben biztos? Talán csak egy félreértés.

– A motoros volt.

Nagy csend következett. Vagy lebukott, vagy a srác önálló akcióba kezdett, akkor viszont nem sokáig élt. Az Arany Liliom szervezettel akkor találkoztam először, amikor Yona bátyjának balesetét akartam felgöngyölni. Három év távlatából akartam vizsgálódni, hiszen akkor már rendelkeztem elég hatalommal, de hamar összetalálkoztam a bűnözőkkel. Ők is ugyanezt az esetet vizsgálták, és mivel mind a ketten előrébb akartunk jutni, megosztottuk az információinkat. Talán pont ezért az okos döntésért nem tettek alám sosem. Tiszteletben tartották a határaimat, ahogy én is az övéket, éppen ezért dühített annyira ez az eset.

– Intézkedni fogok. Én nem adtam engedélyt erre a küldetésre, számon fogom kérni a felettesét.

– Lenne itt még valami. Kim Roohyun bevétele drasztikusan megugrott az utóbbi hónapokban, ráadásul a fia az, akit ott a sarkon elvertek. Furcsa egybeesés. Ha magukhoz tartozik, engem tájékoztasson róla, neki pedig mondja meg, hogy az iskola az én hatásköröm.

– Folytattunk tárgyalásokat Kim úrral, de nem jutottunk eredményre. A támogatást nem tőlünk szerzi, de köszönöm, hogy szólt. Utána nézek.

Erre jutottunk. Egészen pontosan sehová, hiszen nem hozzájuk tartozott, tehát nem penderíthettem ki egykönnyen, meg kellett keresni, ki pénzeli, és valahogy megértetni vele, rossz emberbe kötött bele. Bíztam abban, hogy Lee úr támogatni fog, ha harcra kerül a sor, hiszen az ő hírnevét is rombolta az eset, de ebben a közegben soha nem vehetett semmit készpénzre az ember.

Lee úr:

Nem örültem annak, amit Min úr mondott. Mit csinált már megint az az idióta? – ragadtam telefont, és leszóltam a titkáromnak.

– Azonnal küld ide Seunghyeont!

Nem értettem, miért keveredik folyton bajba az az idióta, amikor neki vannak a legjobb emberei, ráadásul a szerencse is mellé szegődött. Ha nem lett volna olyan esztelen és meggondolatlan, nagyobb feladatokat is rábíztam volna, de így nem tehettem meg. Hiszen még ezt is elrontotta.

– Itt vagyok, főnök – jelent meg, és vigyázva vágta magát. Ezzel nem vett meg magának.

– Miért duplázódott meg Kim úr bevétele, ha elálltam a megállapodástól?

– Megduplázódott? – kérdezett vissza meglepetten. – Én előleget sem adtam neki. Lehet, hogy máshonnan szerzi a pénzt?

– Nem tudom, de egy heted van kideríteni.

– Értettem! – bólintott, és távozni készült, de még nem adtam rá engedélyt.

– Még nem végeztem.

Tényleg nem tudtam felfogni, hogyan élhette túl azt a küldetést, amelyen a legjobb három emberem odaveszett. Az a küldetés volt a szervezet legrizikósabb megpróbáltatása, így a legjobbakat küldtem, közöttük a fiamat is, és csak ketten tértek vissza. Ők is nagy veszteségeket szenvedtek, Seunghyeonnak a nővérét gyilkolták meg, a fiam a jegyesét vesztette el. Kétség sem fért hozzá, hogy az a csoportosulás állt bosszút, ahol a Szuper Csapat lebukott az információszerzés közben.

– Mit keresett az embered a Bangtan Highnál? – kérdeztem nyíltan.

– Melyik?

– Melyik-melyik? – emeltem fel a hangom. Gyűlöltem, ha hülyének néztek. – Amelyikkel a piszkos munkát szoktad végeztetni.

– Én nem küldtem oda – háborodott fel, amikor rájött, hogy őt vádolom magánakcióval. – Beszélni fogok vele, és felelősségre vonom!

– Ajánlom is. Min úr dühös, és meg van rá minden oka. Ne nehezítsd az életemet!

Őszinte leszek, nem bíztam benne. Mióta kineveztem kisfőnöknek, megváltozott, és egyre több gondot okozott. A rendszerünkben én álltam a piramis csúcsán, alattam helyezkedtek el a kisfőnökök, alattuk a hozzájuk beosztott tagok. Ahhoz, hogy valaki kapjon egy csapatot, teljesítenie kellett, de ez nem jelentette azt, hogy kisfőnök lett. Seunghyeon azért kapott ilyen lehetőséget, mert egy hihetetlenül nehéz feladatról tért vissza élve, és úgy éreztem, megérdemli, hogy kárpótoljam. Neki is küzdenie és teljesítenie kellett, de a döntésemet nagyban meghatározta az, hogy törleszteni akartam.

– Küld be Donghae-t! – nyomtam le ismét a gombot.

Mivel nem bíztam Seunghyeonban, valakit rá kellett állítanom, és az csak vele egyenrangú lehetett, olyan személy, akiben megbízom, és aki a végsőkig lojális hozzám. A fiamnál jobb embert erre a posztra nem is találhattam volna.

– Igen, főnök? – hajolt meg felém. A szervezetben senki nem tudta, hogy az apja vagyok, és ez jól is volt így. Csak neki ártott volna, ha kiderül.

– Seunghyeon szervezkedik valamiben. Derítsd ki, hogy miben, és jelents nekem! Ha árt a szervezetnek, hatástalanítsd, de ne öld meg!

– Értettem – hajolt meg újra, és határozott léptekkel távozott.

Nem örültem, hogy egymás ellen kell fordítanom őket, hiszen a közös ügy, és a túlélés bűntudata mind a kettőjüket furdalta, de a szervezet nem dőlhetett össze egy Seunghyeon-féle piti kis bűnöző akciójától. Nekem az egészet egybe kellett tartanom, és ha ehhez az kellett, hogy megváljak valakitől, aki ezt tönkre akarja tenni, megtettem. A fiamon kívül bárkit nagyon szívesen a kaszás elé küldtem, ha az érdek úgy kívánta.

Like that (Kris x Tao)

Kris:

Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, még egyszer leellenőriztem, jó festek-e. Gucci napszemcsi, aranyláncok, fehér Supreme póló, Night Flow kabát, gyűrűk és karkötők, Nike cipő. Nem öltöztem elegánsan, inkább laza és hip hop voltam, a fekete hajam kiemelte a sötét szememet, lehet, ki kellett volna húznom, de Amerikában nem szerettem sminket hordani. Főleg nem a haverok házában. Még csak az kellett volna, hogy buzinak tartsanak!

ThreeB hívott meg a partijára, hogy megünnepeljük, kijött az új klipem, és rengeteg helyre hívtak promózni. A szekér megint megindult, sok lehetőség várt rám, és habár megígértem az anyámnak, hogy nem költöm a pénzem az előtt, hogy megjött volna az első utalás az albumeladásból, muszáj volt vennem egy kocsit. Szegény olyan szomorúan nézett rám a kirakatból, hogy haza kellett vinnem. Ahogy pedig a bulira érkezők irigy pillantásait figyeltem, nekik is tetszett a fekete Ferrárim. Imádtam a kis pacit, jó szolgálatot tett, csak úgy ragadtak rá a csajok.

A luxusvillában már javában tombolt a party, amikor megérkeztem, és alig tettem két lépést, már vagy ötven emberrel találkoztam, akik alig várták, hogy lássanak. Mindenki ismert mindenkit, ebben a világban csak így lehetett fennmaradni, de csak nagyon kevés embert mondhattam barátomnak. Volt vagy száz ismerősöm, de a barátaimat egy kezemen meg tudtam számolni.

– Kris Wu! Kris Wu! – bődült fel ThreeB, amikor meglátott, és utat vágott a tömegen. – Kris Wu, a haverom – vállaltunk le, a hatalmas kezei akkorák voltak, mint a fél fejem. – Megérkezel valahová, és máris körülötted forog a világ. Ez az igazi profizmus.

– Mit csináljak, ha ez van? – rántottam meg a vállam, és elfogadtam a felém nyújtott pezsgőspoharat.

– Igazi világsztár vagy.

Még ehhez hasonló bókokkal lepett el, majd bemutatott pár barátjának. Mindenkivel koccintanom kellett, és inni egy kört, de mindig ugyanabból a pezsgőből kortyoltam, nem akartam berúgni. Lazítani akartam, kikapcsolni, élvezni a fiatalságomat, és lehetőleg minden csajra emlékezni, akit az este megdöntök. Nagyon régen volt már alkalmam a szexre, hónapokig ki sem mozdultam a stúdióból, és néhány flörtnél többre nem jutottam a köztes időkben.

– Gyere, bemutatlak valakinek – hallottam aznap este vagy századszorra.

– Jó csaj? Eddig csak férfiakat mutattál be.

– Nem kell neked kerítő, hogy csajt szerezz – vágott hátba, amitől majdnem kiköptem a tüdőmet. – De egyébként csávó, és a honfitársad. Legalább beszélgethettek.

Igazából nem volt kedvem megismerni, nagy vesztes lehetett, ha úgy jött az Államokba, hogy nem tudott angolul. Semmi kedvem nem volt fordítót játszani, arra meg végképp nem vágytam, hogy valami túlbuzgó kis gyökér az én hátamon akarjon felkapaszkodni.

Annyi ember tömörült össze a nappaliban, hogy nem láttam a honfitársamból sokat, csak azt, hogy magas, és fekete haja van. Minél közelebb értünk, annál több részlet mutatkozott meg, karcsú volt, menő, divatos ruhát hordott, hosszú, vékony ujjai voltak, és talán még hosszabb lábai.

– Hé, haver, itt van, akit be akartam mutatni – kiabált oda neki ThreeB, és amikor megfordult, nem hittem el, hogy ez tényleg velem történik meg.

Zitao állt velem szemben, meglepett, de koránt sem döbbent tekintettel, engem viszont annyira letaglózott a tény, hogy előttem áll, hogy még a poharat is kiejtettem a kezemből. A nagy zenebonában nem hallatszott, ahogy darabjaira tőrt, de a szilánkjai befedték a fehér járólapot, és úgy csillogtak ott, mint ezernyi apró csillag.

Egy szót sem szóltam, csak hátat fordítottam, és a medence felé vettem az irányt, ahol kellő mennyiségű alkoholt találok, és úgy leihatom magam, hogy a nevemet se tudjam. Mi a francot keres itt Tao? Hogy a rohadt életbe kerül ide? Nem hittem el, hogy szaglászott utánam, és meghívatta magát. Mert biztos voltam benne, hogy akárki is hozta el, nem önszántából tette. Vagy még nem ismeri elég jól.

– Yifan, várj! – kapaszkodott bele a karomba, mire úgy ráztam le magamról, mintha csak egy idegesítő bogár lenne.

– Mi a faszt akarsz? Húzz innen! – támadtam rá.

– Miért kell így köszöntened? Olyan régen találkoztunk – mondta megbántottan.

Úristen, el ne kezdj sírni! – forgattam meg a szememet, és anélkül, hogy tudtam volna, mi van benne, kiittam az első kezembe került pohár tartalmát, majd a vörös műanyagot összepasszíroztam, és a kukába hajítottam. Így akartam összezúzni Tao jelenlétét is.

– Beszélgessünk! – nyúlt újra felém, de tettem egy lépést hátrébb.

– Ne gyere a közelembe! – figyelmeztettem, és újra menekülni akartam, de Tao nem tágított.

Lépett felém egyet, és először a fintort vettem észre az arcán, aztán lenéztem a lábára, és majdnem pánikolni kezdtem. A Dolce & Gabbana papucsának orrát átszúrta egy szilánk, és a vér mennyiségéből ítélve, csúnyán összevágta Tao lábujját.

– Ember, te megsérültél! – éledt fel a gondoskodó oldalam, és meg az előtt kaptam karba Taót, hogy gondolkodtam volna.

Nem törődtem azzal, hogy ájulás közeli állapotba került attól, hogy a karomban volt, csak felrohantam vele az emeletre, ahol kevés az ember, és ahol elég távol leszünk ahhoz, hogy Tao égés nélkül sírhasson. Biztos voltam benne, hogy el fogja bőgni magát, amint hozzáérintem az alkoholt a sebhez.

– Maradj itt! – utasítottam, amikor letettem a kanapé támlájára, és visszarohantam a házigazdához.

ThreeB éppen egy fekete, nagymellű csajt fűzött, és ahogy láttam, igen jól haladt, de muszáj volt félbeszakítanom, kellett egy elsősegélydoboz.

– Hol van az elsősegélyi? – kérdeztem, és idegességemben összetúrtam a tökéletesen belőtt frizurámat.

– Ki halt meg? – kérdezte ijedten, aztán röhögő görcsöt kapott az ábrázatomtól. – Nagyon poénos fejet vágtál.

– Szóval hol van?

– A konyhában a jobb felső polcon a hűtő felett.

Ennél jobb helyre nem is tehette volna, kíváncsi lettem volna, hogyan szedi le onnan, ha elvágja a kezét, vagy rácsap a húsklopfolóval. Telekinetikus képességeiről nem tudtam, úgyhogy csak szimplán hülye volt.

Úgy nyargaltam fel Taóhoz, mintha az élete múlott volna rajta, ő meg csak szimplán ücsörgött a kanapé támláját, mintha a rendelésére várna. Nem néztem a szemébe, a feladatra koncentráltam, minél előbb lefertőtleníteni, és ellátni a sebet. Először is, óvatosan megmozdítottam az ujjait, amit egy szisszenéssel tűrt, majd lehúztam róla a papucsot, és megkezdtem a terület lekezelését.

– Ez nagyon csíp! – próbálta meg elhúzni a lábát, de erősen tartottam a bokáját, és a lehető legdühösebb pillantásommal illettem.

– Muszáj fertőtleníteni. Ne nyafogj!

– De annyira fáj – nyöszörögte sírósan.

Úristen, ez semmit nem változott! – csaptam a homlokomra gondolatban, mert mindkét kezem foglalt volt. Az egyikkel a vattát fogtam, a másikkal Taót próbáltam meg nyugton tartani. Hihetetlenül sokáig tartott, amíg rá tudtam nyomni a ragtapaszt, majd a fásliért nyúltam, hogy bebugyoláljam az egész lábát, de Tao hosszú ujjai megállítottak ebben.

– Arra nincs szükség.

– Biztosan?

– Biztosan.

Olyan lágy volt a hangja, szerettem volna, ha a nevemet súgja, de gyorsan kiűztem a fejemből ezt a kósza gondolatot. Köztem és Tao között soha többé nem lehetett semmi, ezt megfogadtam magamnak akkor, amikor kiléptem a dorm ajtaján. Azt is megígértem, hogy többé egyikükkel sem találkozom, hiszen úgy mentem el, hogy minden hidat felégettem magam mögött, de Luhant, ha akartam se tudtam volna távol tartani magamtól, úgyhogy őt muszáj volt elviselnem. A klip kijövetelének napján is küldött egy sms-t: „Láttam a klipet! Naaaaagyoooon király! Tiszta cuul vagy benne.” A coolt két o helyett két u-val írta. Nem is ő lett volna, ha nem újít nyelvet.

– És tartod valakivel a kapcsolatot? – kérdezte Tao, miközben elpakoltam az orvosi eszközeimet.

– Nem – hazudtam.

Nem kellett Taónak mindent tudnia, még csak az kellett volna, hogy megtudja, Luhannak meg van a számom. Az a baj, hogy Bambi srác képes lett volna megadni neki az elérhetőségemet, meg kellett akadályoznom, hogy ezek ketten valaha találkozzanak.

– Yifan, kérdezhetek valamit? – kérdezte Tao óvatosan. A fekete ingjének alját gyűrögette, így meg tudtam figyelni, hogy néz ki.

Basszus, de dögös volt! Három éve nem láttam, akkor is csak egy pillanatra, és Tao sokat változott. Nem tudom, hogy lefogyott-e, vagy a hajstílus tette, de az arca tökéletes volt, a smink még mindig jól állt neki, és mintha még a pillái is hosszabbak lettek volna. Az ajkát beszívta, ahogy vívódott, megkérdezze-e, amit szeretne, és imádtam volna, ha csókol velük.

– Szóval… – kezdte szégyenlősen. – … láttál mostanában a tévében?

– Nem – hazudtam.

Tényleg nem akartam látni, de beleordította magát a „csendespihenőmbe”.

Hulla fáradtan érkeztem haza, és nem vágytam semmire, csak egy gyors vacsira, majd az ágy kellemes ölelésére. Bedobtam a szendvicseket a sütőbe, és amíg megsültek, lezuhanyoztam. Már a zuhanyrózsa alatt is el tudtam volna aludni, de annyira korgott a gyomrom, hogy biztosan felébredtem volna rá, úgyhogy némi égési sérülést elszenvedve bedobtam az egész napnyi ételemet, majd végre aludhattam. Youtube-on betettem egy órás relaxválogatást, és már a második dalnál húztam a lóbőrt.

Arra ébredtem, hogy Tao üvöltözik. Nem kiabál, üvölt, valami olyanról, hogy forgatás van, és ne beszélgessenek, meg hogy hálátlanok és neveletlenek. Először azt hittem, visszautaztam az időben, mert csak az EXO idejében forgattunk együtt, aztán kitapogattam a hangforrást, és rájöttem, hogy Tao a telefonomból kiabál. Valami idolkutató volt, és úgy vettem ki, Tao a zsűri. Az első gondolatom az volt, hogy nagy baj lehet ott, ahol őt találták megfelelőnek a mentori pozícióba, aztán rájöttem, hogy szemét vagyok, és inkább visszatekertem, hogy értsem az egészet. Egy lány elesett, a többiek le sem szarták, Tao meg elkezdett kiabálni velük, hogy mekkora picsák. Oké, szofisztikáltabban mondta, de ez volt a lényege. Amikor elkezdett arról beszélni, hogy milyen volt az ő gyakornoksága, kikapcsoltam az egész telefonomat.

Nem akartam a régi időkre gondolni. Tele félelemmel és aggállyal vágtam neki a koreai útnak, messze az anyámtól, új közegbe kerültem, és mindenki utált. Nem mertek megközelíteni, egy csomó ideig egyedül ettem, aztán először Yixing kereste meg a társaságom, majd nemsokára Luhan és Tao is felbukkant, ez utóbbit a későbbiekben le sem tudtam vakarni magamról. Úgy tekintett rám, mint egy bátyra, de néha túlzottan közvetlen lett.

Öt éve

Már hetek óta arra sem volt időm, hogy kiverjem magamnak. Hiába randiztam titokban, miután dobott a csajom, szerelmi bánatban szenvedtem, és nem volt kedvem az egyéjszakás kalandokhoz, a testem azonban kielégülést akart. Táncpróba, rádiófelvétel, interjú, fotózás, forgatás, gyakorlás, énekóra, koreai nyelvtanfolyam, ezer szar, amit a nyakunkba akasztottak, és én csak annyit akartam, hogy adjanak egy negyed órát, hogy elintézzem magamnak.

Egy dormban, ahol tizenketten laktunk együtt, semmit nem lehetett egyedül csinálni, ezúttal is csatlakozott hozzám valaki a pornónézésben, Tao izgatottan mocorgott mögöttem az ágyban, és nagyon idegesített. Azt mondta, nem akarta, hogy lássam az arcát, így a párnák közé ült be, amíg én az ágy széléről bámultam a képernyőt. A pornószínésznő határozottan ragadta meg a duzzadó hímtagot, és olyan mohón kapta a szájába, mintha egész életében erre vágyott volna. Az ő ritmusára mozgattam én is a kezemet, és majdnem letéptem magamnak, amikor megéreztem Tao ajkát a vállamon.

– Te mi a faszomat csinálsz, Zitao? – förmedtem rá. Kipirult arccal és csillogó szemekkel bámult rám, a boxere térdét csapkodta. – Ne izguljál már rám!

– Én nem! – sikkantott fel, és ha lehet, még vörösebb lett.

– Hagyjál békén, és csináld magadnak! – fordultam vissza a képernyő felé, és újra megpróbáltam hangulatba hozni magam.

Ott, ahol az ajka a bőrömhöz ért, égett a vállam, és hiába koncentráltam a kezem okozta élvezetekre, arra gondoltam, milyen lenne, ha úgy gyorsítanék, hogy előtte Tao beleharap a nyakamba. Hátrahúzná a fejem, éhesen rátapadna az ajkamra, majd elém mászna, és az ölembe ülne. Én a csípőcsontjánál fogva tolnám jobban a farkamhoz, majd miután kellően kiélveztem a vonagló látványát, eldönteném, és kutyapózba húznám. Ugyanúgy vezetném fel neki, mint a srác a pornószínésznőnek, majd hagynám, hogy egészen magába fogadjon, és utána addig döngetném, amíg a nevemet sikítva nem megy el.

Miután a markomba élveztem, hihetetlenül szégyelltem magam, hogy Taóról képzelődtem közben. Rá sem mertem nézni, de ő is kerülte a tekintetemet, egész nap úgy közlekedtünk, mint a szellemek, és még a következő pornónézésnél sem tudtam kiverni a fejemből a képzeletbeli látványát.

Jelen

– Nem maradok sokáig az Államokban. Vissza kell mennem forgatni Kínába – hozott vissza a jelenbe Tao hangja.

– Aha. Sok sikert hozzá – motyogtam. Vajon mióta pakolgathattam a gézlapokat a ládában?

– Neked jól megy a szekér? – kérdezte. Mi a francért volt olyan mézédes a hangja?

– Ja.

– És eszel rendesen?

Felhúzott a kérdéseivel. Miért foglalkozott a gyomrom állapotával? Semmi köze nem volt hozzá, hogy vagyok. Egy évig nem érdekelte, mi van velem, tőle meg is dögölhettem volna, én, szemét áruló, úgyhogy magasról tettem az aggodalmára.

– Mentem bulizni – jelentettem ki, és visszavittem a ládikát a hűtő fölé.

Most már igazán szükségem volt arra a rohadt alkoholra, és rendesen fogyasztottam is belőle. Kifeküdtem a medence mellé, és hagytam, hogy odaszállingózzanak a hosszúlábú pillangók. Mindegyik csaj csevegett nekem valamiről, nekem pedig nem volt más feladatom, mint mindenben egyetérteni velük.

Már egészen sikerült elfelejtenem Taót, amikor a tekintetem átvándorolt a medence túloldalára, és megpillantottam, hogy egy csajjal csőrözik. A fekete ingje elütött a fehér napágytól, a szőke barátnője meg úgy matatott a szájában, mintha fül-orr-gégésznek készülne. Nem bántam volna, hogyha egy szélvihar felkapja a kis picsát, és egyenesen a medencébe löki. Tao elég messze volt ahhoz, és árnyékban is volt az arca, hogy ne lássam a vonásait, mennyire élvezi a csókot, de ahhoz túl közel ahhoz, hogy lássam, a csaj az ágyékát simogatja.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – hallottam meg egy kellemetlen hangot a fülem mellett.

– Nem, édes.

– Menj a francba! Bunkó – akadt ki, és faképnél hagyott.

Pár barátnője követte, de kicsit sem érdekelt, a figyelmemet lekötötte a túlparton nyalakodó páros. Az a csaj nyeszlett volt és nagyon messze állt a dögöstől, nem értettem, Tao miért vele kezdett ki. Ennél sokkal jobb ízlése volt, mégis csak engem szeretett.

– Látom, a barátod jól szórakozik – ült le mellém ThreeB.

– Nem a barátom.

– Azért rohantál el?

– Azért rohantam el, mert nem voltam kíváncsi rá. Azt csinál, amit akar. Leszarom.

Nem az én dolgom volt, Tao kivel kavar, de nézni azért nem akartam. Elhatároztam, hogy valahol máshol folytatom a bulit, de azzal nem számoltam, hogy a vizes kő csúszik, és ha túl közel megyek a medencéhez, könnyen beleeshetek.

Hatalmasat szólt a víz, ahogy beleborultam, és nem csak úgy simán belecsúsztam, hogy csak a ruhám legyen vizes, teljesen elmerültem. A jó sérómnak lőttek, és úgy beégtem, mint még soha korábban. Mindenki rajtam röhögött, amikor kikászálódtam a partra, és úgy csurgott a ruhámból a víz, mintha most mostak volna ki vele együtt.

– Be ne menj így a házamba! – figyelmeztetett ThreeB.

Ott a napernyő alatt dobtam le a vizes ruháimat, de az alsónadrágomból csavarni lehetett a vizet, nudizni mégsem akartam. Kellett volna tiszta ruha, de ThreeB már vagy tíz perce hozta a beígért köntöst, és úgy sejtettem, mire felért a fürdőszobába, elfelejtette, miért ment.

– Tessék – nyomott a kezembe egy garnitúra tiszta ruhát Tao.

– Nem kell. Megoldom.

– Na, ne makacskodj már! – kanyarintotta a vállamra az inget, és gombolni kezdte. – Meg fogsz így fázni.

Zavarba hozott a gondoskodása. Szerettem volna megragadni az állát, és csókra húzni, hogy ma legyen egy jó csókja is, de azzal mindent csak összezavartunk volna. Nálunk nem létezett olyan, hogy egy csók, abból mindig két csók lett, aztán három, és a végén valahogy mindig egymás mellett feküdtünk, lihegve, kellemes zsibbadással a tagjainkban. Egyetlen egyszer történt ez másképp.

Három éve történt, hogy megjelent a semmiből. Nagyon nehéz volt a kilépést követően egyenesbe jönnöm, és végre elfelejteni az EXO-t. Az emberek kezdtek Kris Wuként elfogadni, és nem EXO Krisként kezeltek, így extra dühös lettem, amikor Tao felbukkant a lakásom küszöbén. Azonnal rá akartam csapni az ajtót, de betette a lábát a résbe, és úgy passzírozott a falnak, hogy a levegőm is bent rekedt. Mohón csókolt, mintha minden külön töltött időt be akarna pótolni, de nem felejtettem el neki, hogy árulónak nevezett. Megmondtam, hogy bekaphatja a faszom, és kilökdöstem a folyosóra. Hajnali négyig kopogott, és könyörgött, hogy engedjem be, de szartam a fejére. Azóta nem keresett, és én elköltöztem. Még a számomat is leváltottam.

– Jól áll neked az ingem – mosolyodott el. Ja, úgy feszült rajtam, hogy csoda, a gombok nem pattantak le, és szóródtak szét, hogy még jobban égjek.

– Mindig hordasz magadnál váltásruhát?

– Elég ügyetlen vagyok. Mindig leöntöm magam – nevetett fel, és nem engedte el az ujjaimat. – Szerintem átázott a kötésem. Nem kezeled le újra?

– Van, aki lekezelje, nem? – utaltam a korábbi kiscsajra. Engem senki nem kapott meg csak úgy, főleg, ha előtte megsértett.

– Akarlak, Yifan – nyögte Tao a fülembe, és hozzám simult.

Meg akartam ragadni, és a nevetségesen mű, cserepes gaz mögött a magamévá tenni, nem törődve azzal, ki látja, de végül inkább felvittem oda, ahol a sebét kezeltem. Tao türelmetlenül rángatta le rólam a szépen rám adott szerelését, és az ágyra lökött. Olyan vadul és szenvedélyesen csókolt, hogy elfelejtettem, nem szabadna ezt csinálnunk.

Nem kíméltük egymást, mire végre a nyakamat vette célba, égett a szám, és ezen nem tudtam, csak nevetni. Megőrjített ez az ember, mindegy, mi történt a múltban. Akartam, és ő is vágyott rám, abban a pillanatban csak ez számított.

Hiába én domináltam az ágyban, Tao is férfi volt, és a szeretkezéseink egy részét az tette ki, hogy szinte birkóztunk egymással. Hol én tepertem le, és szorítottam bele matracba, hol ő tekerte körém a lábát, és pár mozdulat után olyan szorító fogásba fogott, hogy azt hittem, eltörök. Imádtam benne, hogy gyámoltatlan és visszahúzódó lett, ha zavarba jött, de bármelyik pillanatban mocskos szerezővé változott, ha úgy akartam, és akármit megtehettem vele.

– Tao, most már hagyd, hogy irányítsak, mert megőrülök – kértem, amikor újra kudarcot vallottam abban, hogy a fenekéhez férkőzzek.

– Meg kell szelídíteni a nagymacskát, mielőtt elejted. Anélkül nem játszik veled – mondta, macskásan karmolászva a széttúrt ágyneműt.

– A macska szereti a tejet, nem? Igyál kicsit! – húztam a fejét az ágyékomhoz.

Tao pimaszul elmosolyodott, mielőtt bekapta volna, és amint megéreztem magamon a nyelvét, azonnal tudtam, hogy hibát követtem el. Lehet, hogy engem szopott le, de ő irányított, és túl jól csinálta ahhoz, hogy ellenálljak neki. A végén már könyörögtem, hogy hagyja abba, mert nem a szájában akarok elmenni.

– Mi lenne, ha ma én irányítanék? – kérdezte, amikor végre feljött hozzám egy csókra.

– El vagy te tévedve – szívtam be az alsó ajkát, és eldöntöttem a matracon. – Amúgy is, akarod te, hogy megdugjalak.

Óvszert még előkotortunk valahonnan, de síkosítót nehezen találhattunk a házban, így maradt az olajos testápoló, amit a hálóhoz kapcsolódó fürdő kispolcáról csórtam el. Tao szűkölt a tágítás alatt, de aztán készségesen fogadott magába, és hamar gyors tempót akart, de most rajtam volna a sor, hogy húzzam az agyát.

Taóval nem volt könnyű a szex, mert nagyon hisztis tudott lenni. Az első pár alakommal nem tudtam eldönteni, csak rinyál, vagy tényleg fáj neki. Ha lassítottam, kérlelt, hogy húzzak bele, egyszer meg annyira azt hittem, hogy megint csak a hiszti megy, hogy nem fejeztem be, amikor kérte, és a végén már vérzett odalent. Tao utána két hétig nem volt hajlandó még csak hozzám se szólni, pedig nem akartam bántani, csak nem bírtam kiigazodni rajta. Akkor beszéltük meg, hogyha tényleg fáj neki, és azt akarja, hogy azonnal hagyjam abba, akkor mondja azt, hogy Stop. Más nyelven nem fogadtam el a kérését.

– Olyan jó – nyögött fel Tao, és magasabbra húzta a lábát. Imádtam, hogy hajlékony, hihetetlen pózokat ki lehetett vele próbálni.

– Akkor nyögj hangosabban! Hallja az egész ház, hogy mennyire élvezed velem.

– Jó – vetette hátra a fejét, de azért szemétkedett egy kicsit. – Ha végre beteszed, kezdhetjük.

– Elmész a picsába, Tao – haraptam a kezébe, és szinte tövig belé löktem magam. Azonnal bent akadt a levegője. – Na, érzel? – kérdeztem, és körözni kezdtem a csípőmmel. Majdnem lemarta a bőrt a vállamról. – Vagy még mindig nem elég?

Nem kíméltem Taót, de cserébe hihetetlen látvánnyal, és még hihetetlenebb hangokkal ajándékozott meg. Próbáltam a lehető legtovább húzni az aktust, de annyira akartam már a kielégülést, hogy a második rohamnál hagytam mindkettőnket elélvezni. Az utolsó hullámokkal még egy mély, lágy csókba vontam Taót, aztán kihúzódtam belőle, és elterültem az ágyon. Persze, hogy úgy bújt hozzám utána, mint egy ártatlan kiscica.

– Ugye lesz folytatás? – kérdezte reménykedve.

– Add meg a számod! Meglátom, felhívlak-e.

Tao széles mosollyal az arcán pördült rám, és a számhoz nyomta azokat az édes, puha ajkait. A tekintetében a fáradtság mellett ott csillogott a lelkesedés, és a piszkos vágyakozás.

– Elérem, hogy fel akarj hívni, és csak arra vágyj, hogy újra és újra elmerülj bennem!

– Hajrá! – mentem bele a játékba.

Aznap éjszaka csak egy embert dugtam meg, de őt többször is, és egy rossz szavam sem lehetett a képességeire. Reggel csókot nyomtam a homlokára, egy cetlivel a kezében hagytam ott. Nehogy már én legyek az, aki hívogatja! Tudtam, hogy hamar keresni fog, és ezúttal nem nyomom ki.

Aranyháló (1. évad): 14. fejezet: Az év csínye

Taemin:

Amikor a táncórán felajánlottam Jiminnek, hogy felkészítem a táncversenyre, elhamarkodottan ajánlottam fel neki, hogy jöjjön át hozzám, és készüljünk fel ott. Úgy éreztem, ott biztonságosabb, de ahogy jobban átgondoltam, ebből nem lehetett jól kijönni. Ha a kollégáim megtudják, hogy a lakásomra vittem egy diákomat, megint elindul a pletyka – láttam rémképeket, így a lehető legdiszkrétebben akartam intézni az egészet. Aztán, ha ez nem lett volna elég, ott volt a tény, hogy Jimin átjön hozzám. A lakásomba, ami teljesen privát, az életem egy fontos színtere, és ha megmutatom neki, az olyan, mintha a ruhám alá nézne. Lehet, hogy túlreagálom?

– Tutira túlreagálod – adott választ a kérdésemre Key. – Csak átmegy hozzád. Mitől félsz? Koszos talán a lakásod?

– Nem, de tudod, hogy milyen a nappalim. Azt fogja hinni, hogy összekevertem a nagymamám bútorait a művészi vénámmal.

– A nappalid kedves és otthonos. Jiminie lehet, hogy kő gazdag, de nem sznob. Szerintem már annak is örül, hogy így a szárnyaid alá vetted.

Mindenestre, miután elköszöntem Keytől, és leraktam a telefont, nekiálltam takarítani. Porszívózással kezdtem, aztán felmostam a folyosón, és a táncteremben, majd azért is rendezgettem kicsit a nappalin. Táncolni hívtam át, a legtöbb időt a táncteremben töltjük, de úgy illik, hogy itallal is kínáljam, azt meg a nappaliban evidens felszolgálni.

Borzasztóan izgultam, mintha randira készültem volna, pedig nem voltak hiú ábrándjaim arról, hogy Jimin hogyan viszonyul hozzám. A tanára voltam, valaki, akihez bizalommal fordulhat, semmi több. Csodás egy ember, kedves, tisztelettudó, segítőkész, és hihetetlenül jószívű. Sosem hallottam tőle egyetlen rossz szót sem, nem élt vissza a tánctehetségével, nem nyomott le másokat, inkább segített és bátorított. Nagyon reméltem, hogy komolyan fog foglalkozni a tánccal, remek tanár válna belőle.

Amikor megszólalt a csengő, hatalmasat dobbant a szívem, eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha úgy tennék, mint aki nincs otthon, de nem várakoztathattam meg Jimint, így ajtót nyitottam. A legkedvesebb mosolyomat öltöttem magamra, de nem kellett sokat színészkednem, elég volt rápillantanom, és azonnal mosolyogtam.

– Jó napot, tanár úr! – köszönt illedelmesen.

– Most csak hyung. Hagyjuk a formalitásokat.

Jimin aprót bólintott, és amint belépett, azonnal nézelődni kezdett. Minél több szegletét pillantotta meg a lakásomnak, annál jobban szégyelltem. Két háló, egy nappali, egy táncterem, egy konyha, egy fürdőszoba, egy raktár és egy spejz alkotta az egészet. Nem voltak túl tágasak a szobák, ha nem a táncteremhez nem ragaszkodtam volna, három hálóm is lehetne, de táncos voltam, szükségem volt egy táncteremre.

– Nagyon szép a lakásod, hyung.

– Ugyan! – legyintettem. – Dehogy is. De kedves, hogy ezt mondod.

– Én komolyan gondoltam. Olyan, mint te. Kedves és barátságos.

Nem hittem el, hogy bókol nekem. Legutoljára Minho tett így, és akkor még gimnazista voltam, úgyhogy rendesen zavarba jöttem, de megpróbáltam palástolni. Nem akartam mindent elrontani azzal, hogy vonzódom Jiminhez. Ennek titokban kellett maradnia, különben a jó viszonyunknak lőttek, és még azt is elveszíthettem, ami megmaradt.

– Kérsz valamit inni? – kérdeztem egy kisebb szünet után.

– Nem, köszönöm.

Ahogy sejtettem, amint elkezdtünk táncolni, a zavarom elpárolgott, csak a munkára koncentráltam, és Jimin tökéletes tanítvány volt. Követte az instrukcióimat, és imádtam benne, hogy hajlandó engedni, de új ötletekkel is előáll. A koreográfiát – véleményem szerint – a tanárnak és a diáknak közösen kell megalkotnia, anélkül a táncos csak egy báb lesz, aki betáplált mozdulatokat hajt végre. Jonghyun máshogy gondolta, de ő koreográfus – és nem tánctanár –, ezért elnéztem neki.

– Hyung, szerintem csodás ez a dal.

– Szerintem is. Fájdalmas, és rapszodikus, de pont ezért ad lehetőséget arra, hogy mély érzelmeket fejezzünk ki.

– Hyung, mit szólnál, ha az elején be lenne kötve a szemem?

Elképzeltem, ahogy Jimin szemét egy mélyvörös selyemsál takarja, a fehér ingje szétnyílik a mellkasán, az erős combjain megfeszült a nadrág… Inkább nem képzeltem el újra, csak bólintottam egyet, minden ötletét elfogadtam.

A táncversenyig két és fél hét volt hátra, bőven volt időnk finomítani az elképzeléseken, és külön örültem, hogy nem kortárs balett megmérettetésen szerepelt. Bármilyen modern elemekkel rendelkező tánccal lehetett jelentkezni, és Jimin úgy láttam, nyitott az ilyesmire.

– A szüleid mit szóltak a versenyhez? – kérdeztem óvatosan.

– Apa nem örült, anya azt mondta, eljönne, de dolga van, úgyhogy szerintem csak a barátaim fognak megnézni.

– A barátok fontosak.

Key mindig ott volt mellettem, megnézte az összes fellépésemet, Jonghyun pedig szívesen jött el a diákjaim versenyeire. Mind a hárman táncosok voltunk, még ha különböző stílusokat is képviseltünk, de Onew, a zene miatt rengetegszer segített nekem. Ha felléptem, akkor a dalt vele együtt írtuk, a dallamot pedig én énekeltem fel. Úgy éreztem, ha a zenében is részt vehetek, akkor az egész koreográfia még egységesebb, még őszintébb lesz. Egyedül Minho lógott ki a csapatból az üzletember karrierjével, de nem volt sok választása, egyedüli gyerekként érthető, hogy az apja ezt az utat szánta neki.

– És te dolgozol most valamilyen táncon, hyung?

– Igen.

– És láthatom?

Pánikolni kezdtem. Mutassam meg Jiminnek a táncomat? Hiszen az egy igen túlfűtött darab lett, féltem, hogy félreérti. Ehelyett inkább a hallgatásomat értette félre, és szabadkozni kezdett, hogy ő nem akart tolakodni, meg, hogy érthető, hogy nem tartozik rá, így kénytelen voltam elfogadni a dolgot, és belemenni a bemutatóba.

Remegett a kezem, amikor elővettem a CD-t, és betettem a hifibe. Valahogy le kellett nyugodnom, így alkut ajánlottam Jiminnek.

– Eltáncolom neked, ha utána elmondod, mi jutott eszedbe róla.

Jimin elfogadta az alkut, én pedig elindítottam a felvételt, és eltáncoltam a Thirsty névre keresztelt koreográfiámat. Megpróbáltam nem túl szexire venni, de egy idő után elvitt a zene, és a kavargó érzések, így rendesen zavarban voltam, amikor végeztem.

– Ez lenyűgöző volt, hyung.

– És mi jutott eszedbe róla? – fújtam ki magam.

– Hát… – Jimin arca egyre vörösebb lett, és összefűzte a rövidke ujjait az ölében, láthatóan feszengett. Nem akartam kínozni, de mielőtt megszólalhattam volna, megszólalt. – Az, amikor kiszárad az ember szája, mert túl sokat csinál valamit.

Tényleg megpróbáltam nem félreérteni, de egyszerűen nem lehetett. Mégis, Jimin ártatlannak tűnt, bizonyára nem gondolt a csóknál perverzebb dologra, úgyhogy én sem láttam bele többet. Legalább is, kényszerítettem magam rá.

– Én inkább arra gondoltam, amikor vágyódsz valaki után, de így is értelmezhető. Én az elejét láttam, te a végét. Örülök, hogy nem egyezik a benyomásunk.

Jimin hihetetlenül aranyos volt, ahogy zavartan vizslatta a földet, de mivel sokszor sodortam magam kellemetlen helyzetbe, tudtam, hogy ilyenkor szörnyen érzi magát az ember, így eltereltem a figyelmét a korábbiról. Elmeséltem, hogy én énekeltem a dalt, és Onew barátom segített a zenei alapban, így elkanyarodtunk a zene irányába, és Jimin újra felszabadult. Azt mondta, őt is nagyon érdekli az éneklés, de nem érzi elég tehetségesnek magát. Oda meg vissza volt, hogy milyen jó az angol kiejtésem, pedig szerintem lett volna még mit javítani rajta.

– Biztos neked is jól megy az angol. A Bangtan High-ban komolyan viszik a nyelvoktatást.

– Hát éppen ez az, hyung! Túl komolyan veszik! Én meg csak szenvedek. Egyáltalán nem megy az angol.

– Csütörtökön, óra után elkezdhetjük a korrepetálást, ha gondolod.

Ismét meggondolatlan ajánlatott tettem, de Jimin arca felragyogott, és ennek nem lehetett ellenállni. Hihetetlenül hálás lett, újra elkezdett tanár urazni, és még a kezemet is megragadta, és úgy hálálkodott. Igazán aranyos egy gyerek volt.

Jimin:

 Nagyon aggódtam, hogy milyen lesz a különóra Lee tanár úrnál, de szerencsére minden jól sikerült, és még azt is megígérte, hogy tényleg nekiugrunk az angolnak. Amikor megírtam ezt Sugának, egy cseppet sem örült neki, ki volt bukva, hogy minek költök külön tanárra, amikor ő is segíthetne ingyen, de mindketten tudtuk, hogy lehetetlen együtt tanulnunk. Ő túl türelmetlen, nekem pedig nyugalom és biztonság kell ahhoz, hogy sikerüljön egyáltalán megszólalnom. Ha csak rágondoltam az angolra, összeszorult a gyomrom, és legszívesebben sikítva rohantam volna ki a világból.

Boldogan mentem haza, a tánc teljesen feltöltött, egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, és az sem hangolt le, hogy másnap újabb hét kezdődött. Az örömöm azonban nem is lehetett volna nagyobb, amikor megpillantottam az öcsémet.

– Jaemin! – öleltem szorosan magamhoz. Mióta utoljára láttam, rengeteget nőtt, már az orromig ért, és úgy sejtettem, csúnyán le fog hagyni pár éven belül. – Úgy örülök, hogy látlak!

– Hyung, így nem is látsz – piszkálódott, de visszaölelt.

El sem akartam engedni. Senki nem szólt róla, hogy hazajön, pedig akkor készültem volna. Mindent, amit csak tudtam, meg akartam adni neki.

Arra számítottam, hogy csak pár hétre engedték haza, mondjuk azért, mert valamilyen amerikai ünnep van, vagy iskolai szünet, de ennél ezerszer jobb dolog történt. Hazaköltözött.

Ki tudtam volna ugrani a bőrömből, annyira örültem, főleg, hogy a Bangtan High-ba írtatták be, vagyis még egy iskolába is kerültünk. El sem hittem. Annyira boldog voltam.

– Mesélj, öcsi! Milyen volt Amerika? – kérdeztem, mint mindig, amikor találkoztunk.

Egész éjszaka beszélgettünk, egy szemhunyásnyit sem aludtunk, de nem érdekelt, minden szava kincset ért, nem tudtam betelni vele, a fáradtság nem számított. Jaemin hasonlóan érezhette magát, és Amerikában rengeteg magabiztosságot szerzett, egy cseppet sem félt attól, milyen lesz beilleszkednie egy új közösségbe.

– Ha bármiben lemaradsz, keresd meg Kyungmint, ő Namjoon húga, és nagyon okos – láttam el jó tanáccsal.

Nem féltettem az öcsémet, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoskodjak róla, hiszen ez egy báty feladata.

A mosolyt nem lehetett levakarni az arcomról, és ezt még az a bunkó Hyeonwoo sem tudta elrontani. Folyamatosan belém kötött, direkt nekem ment, dobálta a padomat, és mindenféle gyerekes baromságot művelt. Nem értettem, mire van ekkora mellénye, amikor úgy átrendezték az arcát, hogy inkább hasonlított egy szilvához, mint emberhez.

– Ilyen arccal halkabb lennék – szólt be neki Taehyung, amikor „véletlenül” leverte a telefonomat az asztalról.

– Sportolok, gyökér. Ha nem a konzolt nyomnád, neked is lennének harci sebeid.

– Aha, biztosan…

Mindenki tudta a csapatból, hogy Hyeonwoo arca a motoros fickó miatt olyan, amilyen, de Suga megtiltotta, hogy erről beszéljünk. Megértettem, hogy nem akart belefolyni, nem örült volna egyikünk sem, ha futnunk kell a motor elől. Félelmetes volt, hogy az iskola egyáltalán felvette Hyeonwoo-t, ha ilyen ügyletei vannak, és ráadásul kirúgták az előző suliból. Az apja tényleg nagyon gazdag lehetett.

Megpróbáltam nem tudomást venni róla, de egy idő után már tényleg nagyon idegesítő volt, így inkább kimentem az udvarra, és nézte, ahogy az öcsém focizik. Büszke voltam rá, és mivel keveset láttuk egymást, ittam minden mozdulatát, minden rezdülését, be akartam pótolni az elvesztett időt.

– Ő a testvéred? – kérdezte Bambam. Észre sem vettem, mikor került az oldalamra.

– Igen.

– Hasonlítotok – jegyezte meg mosolyogva, és velem együtt bámulta az öcsémet. – Jó lehet, ha van egy kisöcséd. Engem csak Hyeonwoo-val áldott meg az ég, de ő nem olyan, mint egy testvér, inkább, mint egy ellenség.

– Azért utál, mert nem vagytok vérrokonok, vagy ő mindenkivel ilyen?

– Sajnos mindenkivel, de engem különösen utál, mert úgy gondolja, miattam apámtól már semmilyen támogatást nem fog kapni. Arra nem gondol, hogy apám azért nem segít neki, mert piszkos ügyletei vannak, és nem akarja, hogy ő is a részese legyen.

Bambam apja politikus volt, és a karrierje nagyban függött attól, hogy mit gondolnak róla az emberek. Megértettem, hogy nem akarja reklámozni a gengszter unokaöccsét, de azért nem voltak illúzióim. Ebben a körben mindenki sáros volt valamiben, senki nem kapta a tehetségéért a pozícióját – kivéve talán Jungkook apja –, de ez nem jelentette azt, hogy a szüleink bűnei a miénk is. Bambam rendes srác volt, nem ítéltem el az apja semmilyen feltételezett mocsokságáért.

Hazafelé mindig a srácokkal tartottam, most azonban inkább lemaradtam tőlük egy kicsit, és az öcsémmel haladtam. Nagyon lelkes volt, tetszett neki az osztálya, és azt mondta, úgy érzi, befogadták. Örültem, hogy a fiatalabbak ilyen rendesek, de azért a lelkére kötöttem, hogy csak óvatosan bízzon másokban, mert sosem lehet tudni, milyen egy ember valódi önmaga. Az öcsém ravasz gyerek volt, nem kellett félteni.

Otthon nem számítottam semmi veszekedésre, de elég volt megemlítenem a vacsoránál az angol korrepetálást, és apa azonnal felháborodott.

– Ha nem megy az angol, miért nem szóltál nekem? Megszerzem a legjobb pedagógust!

– Apa, nekem tökéletes Lee tanár úr.

– Ő tánctanár.

– Kint élt Amerikában, jól beszéli a nyelvet.

– Az öcséd is. Ennyi erővel ő is korrepetálhatna.

Fogalmam sincs, az öcsém honnan tudta, hogy szeretném, ha valamilyen kitűntetett angoltanár helyett inkább Lee tanár úr tanítana, de falazni kezdett nekem. Olyanokat mondott, hogy elfoglalt, a tanulásra kell koncentrálnia, és rengeteg lemaradása van, így nem tud nekem segíteni, bár nagyon szeretne. Imádtam, hogy ilyen találékony, apa teljesen bevette a meséjét.

– Rendben, akkor magam bizonyosodok meg róla, hogy megfelelő a pozícióra – jelentette ki apa, és a tányérra tette a szalvétáját. – Indulunk, Jimin.

Éreztem, hogy ebből hatalmas baj lesz, de apa hajthatatlan volt, meg kellett adnom neki Lee tanár úr címét.

Taemin:

– Te eltáncoltad neki a Thirsty-t? – kérdezte már hatodszorra Key, és nem tudta megunni a nevetést. – Nem vagy semmi.

– Megkért rá. Nincs ebben semmi furcsa.

– Tényleg nincs semmi furcsa abban, hogy olyanokat énekelsz, hogy „Szomjazom rád!”, meg hogy „Töltsd belém magad!”. Tutira nem értette félre…

Néha agyon tudtam volna csapni Keyt, hogy folyton engem szekál. Úgy tett, mintha ő sosem került volna még döntéshelyzetbe, vagy kellemetlen szituációba, az őrületbe tudott kergetni ezzel.

Amikor megkérdeztem, nem jönne-e át, nem számítottam arra, hogy kihasználja a helyzetet, és megkér, hogy segítsek a táncában. Annyira maximalista lett, ha az előadás került terítékre, hogy annak ellenére is az én instrukciómat akarta hallani, hogy ő sokkal jobban mozgott maga sarkúban, mint én.

– Ez meg ki lehet? – kérdezte bosszúsan, amikor megszólalt a csengő. – Te rendeltél kaját, amikor hoztam neked enni? Megsértesz!

– Dehogy rendeltem! – védekeztem, és kitopogtam ajtót nyitni.

Gyorsan el akartam küldeni, bárki is keres, így nem rúgtam le magamról a cipőt, és a cigarettát sem nyomtam el. Mit érdekelt engem, hogy mit gondolnak rólam? Ez az én lakásom volt, és nem vágytam hívatlan vendégre.

Amint kitárult az ajtó, azonnal megbántam ezt a hanyagságot, és mégy döbbenettel fürkésztem Jimint, és egy öltönyös, idősebb alakot, aki minden reményem ellenére is pontosan úgy nézett ki, mint az apja.

– Az ott egy magas sarkú a lábán? – kérdezte bosszúsan.

– Dehogy! – rúgtam le őket azonnal. – Csak egy barátomé.

– És a cigaretta? – kérdezte rosszállóan.

– Az is! – hazudtam, és elnyomtam a csikket.

Hivatalosan is ez lett életem legcikisebb pillanata, és ezen még lehetett rontani.

– Taeminie, van süti a vendégeknek! – lépett ki Key a folyosóra, szerencsére topánka nélkül, de még így is túl erősen volt sminkelve.

– Elnézést, egy pillanat! – mosolyogtam rá a vendégekre, majd megragadtam Key vállát, és betoltam a szobába.

Ő úgy tűnt, hihetetlenül élvezte a jelenetet, én már kevésbé, és nagyon szerettem volna, ha nem hoz még kellemetlenebb helyzetbe. Már így is tarthattam attól, hogy Jimin apja eltiltja tőlem a fiát. Rosszabb esetben panaszt tesz a főnökömnél, és megint hallgathatom, hogy milyen botrányos az életem.

– Kibum, ígérd meg, hogy bent maradsz a szobában! Nézz tévét, olvass, csinálj, amit akarsz, de ne gyere ki!

– Jó, itt maradok. De kínáld meg őket sütivel, attól biztosan megenyhülnek.

Úgy éreztem, ezt már nem mentheti meg Key habos süteménye, de azért gyorsan tálcára raktam őket. Éppen az üdítőket öntöttem ki, amikor Jimin megjelent mellettem.

– Hyung, én annyira sajnálom, hogy így rád törtünk. Próbáltam húzni az időt, de nem tudtam. Reméltem, hogy elég időd lesz előkészülni, mire ideérünk.

– Előkészülni? – kérdeztem vissza.

– Igen.

– Honnan tudhattam volna, hogy jöttök?

– Hát írtam. Még válaszoltál is.

Megölöm Kibumot – villant fel az elhatározás, és csak biztosabbá vált, amikor megláttam, hogy Jimin tényleg kapott tőlem reakciót. Az üzenetben az állt: „Várlak! ;*”. Volt pofája kacsintós, puszi küldő smiley-t is küldeni. Esküszöm, megölöm!

Részt vettem már pár meghallgatáson, beszélgettem félelmetes, öltönyös férfiakkal, de még egyik próbatétel sem izzasztott úgy meg, mint Jimin apja. Alapból rossz pontokkal indítottam Key „vicces” felütése miatt, ráadásul az apuka nagyon komolyan vette a nyelvet, és olyan dolgokat kérdezett, amire nehezemre esett angolul válaszolni.

– Valóban jó a kiejtése, és a nyelvtant is jól használja. A fiam nagyon ragaszkodik magához, és ha sikerül javítani a jegyén, nincs ellenemre, hogy foglalkozzon vele. Egy kikötésem van, a korábbi fiúhoz hasonló barátait tartsa távol a gyerekemtől.

– Elnézést kérek! – hajtottam le a fejem, és kivételesen nem keltem Kibum védelmére.

Miután távoztak, és kifújtam magam, zavaró tényező nélkül gyilkolhattam le Keyt. Nem hittem el, hogy képes erre, biztosan nem gondolt bele, hogy mekkora bajba keverhetett volna.

– Lebuktál, te szemét! – léptem be, és gondosan becsuktam magam mögött az ajtót.

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – adta az ártatlant, de nem vett meg vele.

– Te írtál Jiminnek a telefonomon. Tudtad, hogy átjön, és nem szóltál. Tudod, hogy milyen égő volt ajtót nyitnom magas sarkúban? – jöttem dühbe a mondat végére.

Key meg ahelyett, hogy sajnálta volna, elkezdett nevetni, és majdnem megpukkadt tőle. Hihetetlen, hogy egy ilyen embert mondhattam legjobb barátomnak.

– Be kell látnod, hogy ez volt az év csínye – törölte le a könnyeit, gondosan ügyelve rá, hogy ne kenje el a sminkjét.

– Nekem egyáltalán nem volt vicces.

– Nyugi. A sütimtől ők is lelazultak.

Azonnal belém csapott a félelem, mi van, ha füves sütit adtam Jimin apjának, de aztán eszembe jutott, hogy én is ettem belőle, és nem volt fura íze, úgyhogy nem vettem be Key hazugságát.

– Tudom, hogy nem raktál bele semmi.

– Pedig egy pillanatig elhitted. Nagyon vicces fejet vágtál.

– Igen? – kérdeztem ördögien. – Akkor megnézzük, te milyen arcot fogsz vágni mindjárt.

Keményen löktem le az ágyra, majd a csípőjére ültem, és elkezdtem csikizni. Nem kíméltem, addig kínoztam, amíg könyörögni nem kezdett, aztán hagytam neki pár percet, hogy kifújja magát, és utána újra kezdtem. Addig csináltam ezt, amíg meg nem untam, Key pedig már annyira szenvedett a végén, hogy hétpecsétes esküt tett, soha többé nem tesz ilyet. Ezzel megelégedtem.

– Ugyan… Hogy lehetne rám haragudni? – ült fel, és bevágta a legártatlanabb arcát.

– Jaj, te ártatlan bárányka! Úgysem hiszem el – böktem homlokon.

– Pedig cuki vagyok – biggyesztette le az ajkát, majd megmarkolta a fenekem, és jobban az ölébe húzott. – Vagy szeretnéd, ha inkább határozott lennék?

– Nem akarok semmit! – söpörtem el a kezét, és lemásztam róla. – Itt aludhatsz, de ennyi, és nem több. Büntetésben vagy.

Key hamar beletörődött a dologba, elment, lemosni a sminkjét, majd kivette a szekrényemből a pizsamáját, és bebújt az ágyba. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, folyamatosan lövöldözte felém a cuki pillantásait, hogy enyhüljek meg, de rá sem hederítettem, lezuhanyoztam, és bebújtam mellé, de megtartottam a távolságot.

– Taeminie, ne haragudj már rám! – bújt oda a hátamhoz. – Tudod, hogy azt mennyire utálom.

– Még gondolkodom róla.

– Jó – ment bele, de átölelt, és a hasamat kezdte simogatni. Finom, megnyugtató érintése volt. Sokáig szótlanul feküdtünk, de az érintése akaratlanul is felhozta bennem annak az emlékét, amikor még Minho babusgatott így. Annyira utáltam magam, amiért nem tudtam túltenni magam rajta, de mégis csak ő volt az első szerelmem, és a legnagyobb is. Hiába randiztam azóta fiúkkal és lányokkal is egyaránt, senkinél nem éreztem azt, amit akkor régen nála. Nem tudtam elvarázsolni, zavarba hozni, elgyengíteni, minden kapcsolatomban túl reális maradtam, és ezt nem sokan bírták elviselni. Többször megkaptam már, hogy nem vagyok romantikus, túl mereven viselkedem, és nem hagyom, hogy elmélyüljenek a dolgok, de valójában csak kiábrándult voltam. Nem mertem bízni senkiben, és magamat sem nyitottam meg.

– Kibum… – szólította meg óvatosan a barátomat. Nem tudtam, alszik-e már.

– Mondjad! – motyogta mögülem, de koránt sem fáradtan.

– Szerinted Minho még mindig jár azzal a csajjal?

Key sokáig nem válaszolt, talán nem akart tőrt szúrni belém, vagy szimplán csak azon gondolkodott, hazudjon-e, de végül határozottan szólalt meg.

– Igen, jár még vele. De kit érdekel? Minho egy gyökér, hogy nem értékelt téged. Nem kellene foglalkoznod vele. Már amúgy is régen volt, felejtsd el!

– Igen, igazad van.

Igaza volt, mégsem tudtam túltenni magam rajta. Hiába Amerika, hiába az új kapcsolatok, hiába a munka, Minho minduntalan felbukkant az életem valamelyik pillanatában. Minden mennyivel jobb lett volna, ha egyszerűen csak ki tudom törölni. Sajnos a szerelem nem így működött.

Aranyháló (1. évad): 13. fejezet: Az új diák(ok)

Jungkook:

Mivel semmit nem akartunk elsietni Taehyunggal, ahelyett, hogy átmentem volna hozzá az este, megbeszéltük, hogy elalvásig chatelni fogunk. Na, meg JK-t sem hagyhattam egyedül már az első éjszaka. Rengeteg figyelmet kellett szentelni neki, hiszen még nagyon kicsi volt. Hihetetlenül jól beilleszkedett a kétszemélyes kis családunkba, elfogadta Jintől az ételt, de csak engem közelített meg, ha szabadon engedtem. Legszívesebben folyamatosan kint hagytam volna, de Jin félt, hogy összekakilja a szőnyeget, így éjszakára JK-nek vissza kellett mennie a ketrecbe. Amíg azonban fent voltam, és Taehyunggal „beszélgettem”, JK szabadon pattoghatott a kartondobozos játszóterén.

TaeTae: Miért szívatnak mindig a szüleim? Nem akarok bájcsevegni. Nem normálisak, hogy suli időben hívnak ide embereket.

Taehyung nem számított rá, hogy vendégeik érkeznek, és hiába mondtam neki, hogy nem baj, ő ragaszkodott hozzá, hogy a tervnél maradjunk. Valahogy mégis úgy sejtettem, hatalmas balhé lesz abból, hogy az asztal alatt a mobilját nyomja ahelyett, hogy ódákat zengene a vendégek szép ruhájáról, meg a gazdag ékszereikről.

Mussz: És még mindig nem tudod, hogy kik jönnek?

TaeTae: De, valami gazdag család, akiknek a gyereke holnap iratkozik be a suliba. Valszeg a mi osztálytársunk lesz.

Mussz: Szuper. Eddig én voltam az új diák...

Furcsa, de ragaszkodtam ehhez a pozíciómhoz, féltem ugyanis, hogyha új diák érkezik, már nem én leszek a csapat kisöccse. Az esetek többségében szar volt a legkisebb szerep, de néha jól jött. Például akkor, amikor valakiről gondoskodni kellett. Ki tudna ellenállni a maknae-nak?

Amíg Taehyung készülődött, felváltva játszottam JK-el, és írtam a házimat. A tanárok elnézőek voltak velem, valaki valószínűleg leszólt nekik fentről, hogy ne hajtsanak túl, de én nem akartam lazsálni. A tanulás feldobott, a versengés serkentette az agyamat, és már csak önmagamért is meg akartam ütni a „jó diák” mércéjét.

Taehyung az egész vacsorát dokumentálta, láttam képeket az ételekről, és még hangfelvételt is küldött az új osztálytársunkról. Többször is visszahallgattam, és valahonnan ismerős volt, de nem tudtam megmondani, hol hallottam már. Mindesetre az lejött a felvételből, hogy a srác elég mogorva, és kötekedő, egyáltalán nem volt szükségünk egy ilyen alakra az osztályban. Attól mondjuk nem féltem, hogy Suga bicskája beletörne, de minden bomlasztó erő rés a jól megépített várfalban.

– Szerinted Taehyung tényleg komolyan gondolja velem? – kérdeztem JK-t, aki válaszul megszaglászta a kezem. Ezt igennek vettem.

Nagyon féltem attól, hogy közel engedjem Taehyungot, miközben vágytam is arra, hogy a karjaiban tartson, és megvédjen a világ gonoszságai ellen. Az, hogy fogadott Yoongival, jellemezte az akkori énjét, de amíg együtt laktunk, hozzám csiszolódott, és talán jobb emberré vált. Legalább is, nagyon reméltem, hogy így van.

Ezzel a gondolattal hajtottam álomra a fejem, és reggel, amikor felkeltem, egy fehér szőrgombóc nyomódott az arcomhoz. Elfelejtettem visszatenni JK-t a ketrecbe, de ahogy gyorsan leellenőriztem, nem piszkított össze semmit, úgyhogy Jinnek nem kellett megtudnia, hogy hanyag voltam.

– Légy jó nyuszi! Délután sietek haza – köszöntem el házi kedvencemtől, és a hátamra kaptam az iskolatáskám.

Nagyon izgultam, hogy milyen lesz az új osztálytársunk. Többszöri nekifutásra sem sikerült elképzelnem, hogy vajon magas lesz-e vagy alacsony, duci vagy vékony, kedves vagy kibírhatatlan. Csak annyit tudhattam, hogy fiú, és ez már önmagában elég rossz volt.

Az osztályteremben semmi jele nem látszott annak, hogy új jövevény érkezik, mindenki a barátaival beszélgetett, Suga nyugodt mosollyal köszöntött, úgy látott, különösen élvezte, hogy új alattvalója lesz.

– Srácok, viselkedjetek rendesen! – sietett hátra hozzánk Namjoon, mielőtt becsöngettek volna. – Nem akarjuk azonnal elijeszteni őt, igaz?

– Dehogy is! – villantott ördögi mosolyt Suga. – Úgy ismersz minket?

– Sajnos – húzta el a száját az osztályelnök, és a helyükre parancsolt minket. Nem kellett sokat arrébb menni.

Elsőként az osztályfőnök lépett be, majd egy rövid beharangozó után behívta az új diák…okat? Mindenki megdöbbent a csapatban azon, hogy ketten vannak, hiszen egyel számoltunk. Aztán még nagyobb megdöbbenést okozott az, hogy az egyiket már ismertük korábban. Az a nagyképű, agresszív figura volt, akivel Jimin összeveszett a Pet-napon.

– Kim Hyeonwoo vagyok – mutatkozott be, és láttam, hogy a padon ökölbe szorult Jimin keze. Szerencsétlen csávó nem kezdte jól, ha az osztály legkedvesebb embere már kapásból utálta.

Rövidre nyírt, fekete haja volt, széles, nagy vállai, izmoktól dagadó karjai. Olyan alaknak tűnt, aki vagy hivatásosan sportol, vagy az utcán és sikátorokban riogatja a jónépet. Semmi jót nem néztem ki belőle, de nem a testfelépítése miatt. A szeme volt az, ami elijesztett tőle. Úgy pásztázta az osztályt, mintha ő lenne a kiskirály, és nekünk minden parancsát áhítattal kellene lesnünk.

A másik fiú sokkal rendesebbnek tűnt. Vékony volt, és határozottan külföldi, a bőre kissé sötét, mégis fehérre szívatta a haját, és divatosan besütötte. Ő bizakodva nézett ránk, de a kezét idegesen tördelte. Ismertem az érzést, nem volt jó újként érkezni egy kiforrott közösségbe.

– A koreai nevem Kim Bookeol, de hívjatok csak nyugodtan Bambamnak.

Furcsa név volt ez a Bookeol, talán még sosem hallottam, de biztosan nem lehetett jó, hogy a nevedet csak pár hangzó választotta el a leszavazástól (boogyeol). Mindenesetre Bambam felé bizalommal fordultam, adtam neki egy esélyt, hátha érdemes arra, hogy a barátom legyen.

Érezni lehetett az első órán meghúzódó feszültséget, az osztály nagyja azt várhatta, hogy kicsengessenek, és megkezdődjön az újak bekebelezése. Mivel elég hátul ültem, jól láttam a többiek arcát, amíg Hyeonwoo-t félelemmel vizslatták, Bambamot érdeklődéssel.

A csengő megszólalása után Namjoon kezdte a sort, köszöntötte az új diákokat, elmondta, hogy ő az osztályelnök, és bizalommal forduljanak hozzá, ha segítségre lenne szükségük. Bambam hálásan köszöntetett mondott, Hyeonwoo rá sem hederített Namjoonra.

– Suga vagyok – közölte az osztály királya, hanyagul rátámaszkodva az asztalukra, majd kissé közelebb hajolt Hyeonwoo-hoz, amikor azt mondta: – De nektek csak Min hyungnim. – A másik állta a tekintetét, de Suga nem jött zavarba. Az utolsó mondatot már Bambahoz intézte. – Ha jóarcok lesztek, majd újratárgyaljuk a megszólítást.

Szinte kívülről mondtam a bemutatkozó szöveget, Suga tényleg mindenkivel eljátszotta ugyanezt. Kíváncsi lettem volna az első napjukra, hogy csak úgy elkiabálta, hogy kicsoda, vagy egyesével keresett-e meg mindenkit. Néha tényleg kissé féltem tőle, Taehyung pedig azt mondta, addig jó, amíg nem látom, mire képes az apja. Félelmetes egy család voltak, az egyszer biztos. Szegény szüleim, nagyon féltettem őket a szülői értekezlettől.

Hyeonwoo biztosan nem gondolta át, amikor menőzni kezdett. Ebben biztos voltam, mert nincs olyan épeszű ember, aki beleköt Suga „kedvencébe”. Főleg azok után, hogy egyszer már találkozhatott azokkal a mérges szemekkel.

– Mától te hozod a reggelimet, és gondoskodsz az ebédemről is – közölte Jiminnel a tényállást, mire Hosoek úgy söpörte le a kezét Jimin padjáról, mintha mérgező lenne.

– Kicsit el vagy tévedve, öcsém – mondta neki J-hope, akit szintén kevésszer lát az ember ilyen feszültnek és ellenségesnek.

– Mi van, te vagy a pasija? Azt hittem, a Min gyerek az. Vagy kettővel nyomulsz egyszerre? – kötekedett tovább Jiminnel.

– Hyeonwoo hyung, ne csináld a balhét, kérlek! Csak most érkeztünk – szólt bele a beszélgetésbe Bambam, mire a szólított arca megrándult, és úgy nézett a másikra, mintha egy utolsó kis senki lenne.

– Fogd be a pofádat, fattyú! Neked nem osztottak lapot.

Kedvem támadt arcon vágni egy szívlapáttal azt a mocsadékot, aki képes így beszélni mással. Hogy mondhatott ilyet szegény Bambamnak? Mi az, hogy fattyú? Talán testvérek?

– Gondoskodj az élelmedről magad, seggfej! – szólt hozzá a beszélgetéshez Taehyung is. A hangja élesen és határozottan csengett. – Vagy apád olyan csóró, hogy nem telik rá?

Ez betalálhatott, mert Hyeonwoo még a korábbinál is dühösebb lett, és szemmel legyilkolta az egész hátsó sort, de legalább visszavett egy kicsit, és békén hagyta Jimint. Ez az alak az a tipikus senkiházi volt, akikkel tele volt az előző sulim. Az akkori barátaim megvédtek az ilyenektől, de attól még jól ismertem a módszereiket. Itt még nem ért véget a vita, a hozzá hasonló buta tuskók nem tudták, mikor kell leállni, egészen addig, amíg valaki jól össze nem verte őket.

Az első pár óra rendben telt, Hyeonwoo általában kiment az udvarra, és ott rontotta a levegőt, Bambam pedig megpróbált barátkozni. Úgy láttam, az incidens miatt nem mert Jiminékkel beszélgetni, de Jinnel és Namjoonnal jól eltársalgott, ahogy hallgattam a beszélgetést, nagyon értelmes, udvarias és kedves fiú volt.

– Utánanéztem a gyereknek… – hallottam meg Suga fojtott hangját a hátam mögül. Nem biztos, hogy jó, hogy engem pont maguk elé ültettek. Így mindent hallottam.

– Egy pillanat – szakította félbe Taehyung, és megragadta a székemet, majd hátrébb húzott. – Előre hallgatózz, nyuszika! – mondta vicceskedő, koránt sem dühös vagy parancsoló hangon.

Mivel egyértelművé tette, hogy nem akarja, hogy halljam, miről van szó, inkább aktivizáltam magam, és odamentem Bambamhoz barátkozni.

– Szia, Jungkook vagyok. Én voltam a korábbi új diák – mutatkoztam be. Bambam kedves mosollyal fogadta a közeledésemet.

– Bocsi, hogy elvettük a pozíciódat.

– Nem gond. Inkább mesélj magadról valamit! Hogy-hogy most jöttél át?

Bambam nem fukarkodott a szavakkal, nem titkolózott, mindent rám zúdított. Megtudtam, hogy örökbe fogadták, és Hyeonwoo-val unokatestvérek. Eredetileg Bhuwakulnak hívták, de mivel azt nehéz kimondani, és az apja koreainak akarja nevelni – már amennyire ez lehetséges –, ezért kapta a Bookeol nevet. Az ő apja politikus, Hyeonwoo-é pedig egy nagyvállat igazgatója, szóval mind a ketten eléggé szigorúak, Hyeonwoo viszont lázad, és folyton zűrös dolgokba keveredik. El tudtam képzelni, milyen zűrös dolgokról lehet szó, bizonyára csupa illegális, aljas tett. Ezt a feltevésemet pedig csak megerősítette az, amikor Hyeonwoo visszatért, és megcsapott a fű jellegzetes illata. Nem volt semmi, hogy volt mersze az iskolában drogozni, ezt még Sugáék sem engedték meg maguknak.

– Tipli van, kisfiú – zavart el a helyéről, amit azonnal teljesítettem. Egy halvány mosolyt még küldtem Bambam felé, majd visszaültem a padomba.

A nap további részében nem történt túl sok minden, Hyeonwoo nem csinált fesztivált, Bambam minden szünetben beszélgetett valakivel, a tanárok meg csak zúdították ránk a tananyagot. Amikor végre ebédszünet lett, úgy faltam magamba az ételt, mintha éheznék. Ez a sok koncentrálás teljesen leszívta az energiámat.

Az utolsó óra után a csapat együtt indult meg Jiminhez, hogy gyakoroljuk a táncot, de az épület előtt nem várt jelenetbe csöppentünk. Hyeonwoo folyamatosan lökdöste Bambamot, és láthatóan megpróbálta kihozni a sodrából, de Bambam birkatürelemmel hajtotta le a fejét, és nem szólt vissza.

Felment bennem a pumpa, oda akartam menni, hogy elküldjem a fenébe azt a majmot, hogy a kisebbet terrorizálja, de Taehyung megragadta a vállam, és nem engedte, hogy beleszóljak.

– Ezt neki kell megoldania. Csak rontasz a helyzetén, ha közbelépsz – magyarázta, de nem győzött meg.

– Akkor most hagyjuk magára?

– Ezt nem mondtam. Csak várjuk ki, amíg eljön a mi időnk.

A mi időnk alig két perc múlva jött el, motoron. Egy fekete gépezet volt, és ennél jobban nem értettem a motorokhoz, de azt láttam, hogy nem robogóról van szó, és valószínűleg nem csak sokat ér, de mestermű is. Hyeonwoo valószínűleg nem a géptől ijedt meg, inkább a vezetőjétől, és úgy kezdett el rohanni, mintha az életét mentené. Persze, nem sok esélye lehetett, a következő sarkon elérte a sofőr keze, és egy rántással a földre kényszerítette. Hyeonwoo izmai semmit nem értek a félelemmel szemben, amíg az idegen leparkolt a motororral, meg sem mert mozdulni a földről.

A bukósisak egy vérvörös kobakot rejtett, és bár az arcát egy fekete szájmaszk szinte teljesen elrejtette, a tekintete komollyá és félelmetessé tette az idegent. Magas volt és nyúlánk, hihetetlenül hosszú lábakkal, amik azonnal lecsaptak a földön fekvőre, és miután belesarkalt Hyeonwoo hasába, megragadta a fiú ingjének gallérját, és felrántotta a földről.

– Azonnal húzzunk innen! – fordult hirtelen felénk Yoongi, majd terelni kezdett bennünket. – Ne bámészkodjatok! Indulás! – adta ki az utasítást, és kinyúlt Bambamért is. – Te is velünk jössz.

Bambam nem mert ellenkezni, ő valószínűleg pontosan tudta, hogy ki a motoros alak, és készségesen követett minket. Én még hátrapillantottam, tudni akartam, mi történik ott, de amit láttam, az bőven elég borzasztó volt ahhoz, hogy távozni akarjak. Alig telt el pár perc, de Hyeonwoo arcát már vér festette vörösre, és láthatóan még nem végzett az idegen.

– Ki ez az alak? – kíváncsiskodtam Bambamnál, amikor nagy nehezen mellé helyezkedtem.

– Ne akard tudni! – rázkódott meg, és idegesen pillantott maga elé. – Ha meglátod azt a motort, csak menj tovább. Ne nézd, és ne keveredj balhéba vele!

– Igen, Jungkookie, ne szimatolj! – tolt vissza Suga Taehyung oldalára. – Csak annyit mondok, hogyha ő az, akire gondolok, vele még én sem merek kikezdeni.

Ez eléggé meggyőző volt. Ha akadt valaki a világon, akitől Suga fél, akkor az tényleg nagyon félelmetes lehetett, és egyáltalán nem az én súlycsoportom. Mindenesetre, reméltem Hyeonwoo csak annyit kap tőle, amennyit megérdemel, még az ilyen mocsadékoknak sem kívántam azt, hogy maradandó sérülésük legyen.

A táncóra teljesen kiverte a fejemből az iskola előtt történteket, Bambam nagyon lelkes volt, és ő is kimondottan jól mozgott, de nem vállalta el, hogy a beszáll a csapatba, mert nem tudott volna minden edzésen ott lenni. Namjoon megint bénázott, pedig Jinnel még késtek is az óráról, de elnézőek voltunk velük, Hosoek már azért is nagyon hálás volt, hogy egyáltalán elvállalták a szereplést.

– Van kedved átjönni? – kérdezte Taehyung, de visszautasítottam.

– JK vár rám.

– Akkor mit szólnál, ha én mennék át?

– Ha Jint nem zavarja…

Jint szerencsére nem zavarta, és Taehyung nálunk tölthette az éjszakát. A szüleit fel sem hívta, hogy nem megy haza, de mielőtt még megkérdeztem volna, hogyan lehetséges ez, eszembe jutott az a kínos jelenet Jiminéknél. Úgy tűnt, Taehyung szülei tényleg nem törődtek túlzottan a fiúkkal.

– JK nagyon aranyos. Imádni fogod – néztem fel Taehyungra, mire ő a legszebb mosolyával ajándékozott meg válaszul.

– A gazdáját is imádom.

Nem tehettem róla, de elpirultam, és zavartan fűztem össze az ujjainkat. Amíg ilyen lassan haladtunk, és Taehyung szándékai tiszták, nyugodt lehettem. Nem akartam sietni. Hiába vágytam arra, hogy végre megcsókoljon, mindennek megvolt a maga az ideje. A bizalomhoz idő kellett, és Taehyung türelmesnek tűnt.

Suga:

Jimin nagyon aranyos mosollyal kérdezte meg, hogy nálam aludhat-e, de vissza kellett utasítanom. Muszáj volt beszélnek az apámmal, az, ami ma az iskola előtt történt, nagyon aggasztott. Hallottam történeteket egy gengszterről, aki motorral jár, és az, aki az útjába kerül, hamar alulról szagolja az ibolyát. Nem örültem neki, hogy egy ilyen alak kószál az iskolánk körül, és valami elintézetlen ügye van az új osztálytársunkkal. Erről mindenképpen tudnia kellett az apámnak.

– Apa, beszélnem kell veled – léptem be a dolgozószobájába. A papírjai felett görnyedt, és láthatóan a háta közepére sem kívánta a problémámat, de ez őt is érintette.

– Nem ér rá később, Yoongi?

– Nem, ez fontos. Az új diákról van szó.

Apa levette a szemüvegét, és megdörzsölte a homlokát, majd intett, hogy üljek le. Ha nem lett volna az apám, és nem tudom, hogy milyen üdítő vele beszélgetni, biztosan feszült lettem volna az aurájától. Apa a dolgozószobájában pont úgy nézett ki, mint a cégnél, ha az ember belépett az irodájába, azonnal összezsugorodott a gyomra az idegességtől.

– Utánanéztem az új osztálytársaitoknak. Hyeonwoo-t kirúgták az előző iskolából, mert drogot terjesztett, de az apja elsikálta az ügyet.

– Igen, én is tudom, hogy kirúgták, bár az oka újdonság. Nem a múltjáról akarok beszélni. Történt ma valami fura.

Apa nyugodtan hallgatta, ahogy előadtam az egész nap eseményeit, kezdve onnan, hogy megérkeztek, majd a szünet tanulságaival, de ott, amikor azt említettem, hogy egy motoros alak körülbelül agyonverte az iskola melletti sarkon Hyeonwoo-t, összeráncolta a homlokát, és hirtelen nagyon feszült lett.

– Jól megnézted magadnak? Hogy nézett ki? Láttál rajta valami furcsát? Milyen volt a motorja?

Apa megtanított rá, hogyha valamit fontosnak ítélek, minden egyes részletét jegyezzem meg, úgyhogy elég részletes leírást tudtam adni a hyungról, és a járgányáról is. Apa pedig egyre dühösebb lett, egészen úgy nézett ki, mint akkor, amikor bombát robbantottak a kertünkben.

– Az iskola az én területem. Hogy mernek odamenni?

– Apa, kik ezek?

– Veszélyesek. Elég, ha ennyit tudsz.

– Nem vagyok pisis. Tudnom kell. Ez az én osztályom.

Azt hiszem, apa büszke volt rám, amiért olyan vagyok, mint ő, és éppen ezért megbízott bennem. Gyerek voltam, kihallottam a hangjából, amikor szépített, vagy elhallgatott dolgokat, de tudtam, hogy ezt is okkal teszi. Még csak tizenhat voltam, a területem az osztályra, és talán az évfolyamra korlátozódott, ha túl sokat mondott, az még ártalmas is lehetett. Éppen csak annyit kellett velem közölnie, amennyire szükségem volt.

– Van egy csoportosulás, ami majdnem annyi befolyással rendelkezik, mint én. Tiszteletben tartjuk egymást területeit, és nem konfrontálódunk, éppen ezért hallatlan, amit tettek.

– Honnan ismerem meg őket?

– Mindenkinek van egy különleges, aranyozott virágtetoválása. Különböző helyekre varratják fel, de általában olyan helyre, amit könnyű felfedni, ha bajba kerülnének. Ha látsz valakin ilyet, messziről kerüld el.

– Az a motoros alak is ilyen?

– Igen. Őt még én sem láttam személyesen, csak történeteket hallottam. Ő a legjobb emberük, kíméletlen, pontos, és gyors. Ha Hyeonwoo-nak valami problémája akadt vele, nem kell belefolynod, elintézik ők. Az osztályban is tűrd meg. Ha gondot okoz, szólj, majd én elintézem.

Nem szerettem, ha ő intézi az én dolgomat, de ez esetben megértettem, hogy itt nagyobb halak játszanak, és nem akartam, hogy felfaljon egy cápa. Megígértem, hogy nem foglalkozom Hyeonwoo-val, de ez nem volt túl könnyű, tekintve, hogy rászállt Jiminie-re. Nem is tudom, hogyan képzelte. Rossz valakibe kötött bele, de ráhagytam a dolgot apára, és a virágtetováltakra. Az a motoros alak nagyot ütött, és cseppet sem érdekelte, hogy fényes nappal van, egy iskola közvetlen közelében. Félelmetes.