Aranyháló (1. évad): 10. fejezet: Ha bajban vagy

Jungkook:

El sem hittem, hogy Taehyungnál kell lábadoznom, de annyira fájt a hátam, hogy nem voltam képes arra, hogy hazamenjek. Még a mosdóba is úgy tudtam csak kimenni, hogy felcsengettem a házvezetőnőt, és nagyon szégyelltem magam, hogy egy másik embert kell ugráltatnom. Mindig nagyon tisztelettudóan köszöntem meg a segítségét, és folyton szabadkoztam, hogy fáradnia kell miattam, de mindig azt a választ kaptam, hogy neki ez a munkája. Én biztosan nem tudtam volna ezt tenni, úgy ugrani, ahogy a „gazdáim” kívánják, de biztosan kellett neki a pénz és Taehyungék nem tűntek szűkmarkúnak.

Szombaton a fiúk elmentek valahová, de Taehyung nem kötötte az orromra, hová, így egyedül maradtam a hatalmas házban. Igaz, hogy a személyzet bármikor ugrott a csengő hangjára, de mégis kegyetlenül magányosnak éreztem magam. Hiába néztem tévét vagy hallgattam zenét, tudtam, hogy egyedül vagyok. Nem is értettem, Taehyung hogyan bírta ezt, a házvezetőnő a reggelinél azt mondta, a ház ura és úrnője nagyon ritkán vannak csak otthon, mindig üzleti megbeszélésekre járnak, és ilyenkor nem jönnek haza, inkább szállodákban alszanak.

Megpróbáltam elképzelni Taehyung életét. Magam elé vizionáltam egy gyerekkori képet róla, ahogy a konzolt nyomja, és megdönti a saját rekordját. Nem fájt neki, hogy nincs ott senki, akinek elmondhatná, hogy milyen ügyes volt? Amikor hazajött az iskolából egy jó jeggyel, ki dicsérte meg érte, a házvezető vagy a kertész? Hirtelen nagyon magányosnak láttam az életét, aztán eszembe jutott, hogy milyen aljasul bánt velem, és nem engedtem magamnak, hogy sajnálni kezdjem.

A buliból aztán Taehyung nagyon rosszkedvűen érkezett meg, ruhástól dobta be magát mellém, és a fejére húzta a takarót. Még csak annyit sem mondott nekem, hogy „hello, te gyökér.”

– Mi van, nem ugrott ki a bugyijából egy csaj a pénztárcád láttán? – kérdeztem flegmán.

– Fogd be, Jungkook és aludj! Nem vagyok kíváncsi a hülye dumádra – támadt vissza, de a végére elcsuklott a hangja, és nem sokkal később meghallottam, hogy szipog.

Egy ideig csendben maradtam, és próbáltam eldönteni, mit kellene tennem. Nem akartam, hogy ott sírjon mellettem, még ha utáltam is, és haragudnom kellett volna rá. Már arra is gondoltam, hogy valami nagy baj történt, és valaki esetleg megsérült.

– Mi történt?

– Semmi, csak Hosoek nem tud bőrt húzni a nagy lópofájára.

– Mondott valamit, amit nem kellett volna?

– Ja – morgott, és a hátára fordult. – Akármit is gondol rólam, semmi köze nincs a családomhoz.

Úgy éreztem, az én hibám, hogy J-hope ilyen meggondolatlanságot tett. Haragudott Taehyungra azért, amit tett, és el is mondták nekem Jiminnel, hogy ők majd visszaszívatják Taehyungot, de nem akartam, hogy ilyesmire vetemedjenek miattam. Senkinek nem szabadott más családját a szájára vennie, emellett szilárdan kitartottam.

– Sajnálom. Azt hiszem, ez az én hibám. Miattam haragszik rád.

– Jogosan haragszik rám, ez nem a te hibád. Én csesztem ki veled, és megérdemlem, hogy ezért szar alaknak gondoljanak. Csak… rossz helyre szúrt. Mindegy, túlélem.

Kíváncsi voltam, mit mondott Hosoek, de nem kérdezhettem meg. Inkább csendben maradtam, és egy idő után úgy tettem, mintha aludnék, hogy Taehyung felengedhessen kicsit. Rossz volt hallgatni, ahogy sír, úgy tűnt, az olyan rohadékoknak is van szívük, mint neki.

Jimin:

Eredetileg úgy terveztük Hosoekkal, hogy az akadálypályára elhívjuk Jungkookot is, de nem volt még elég jól hozzá, így csak ketten mentünk kipróbálni. Nagyon izgatott voltam, mert szerettem új dolgokba belevágni, és ez az egész az erőnlétről meg a koncentrációról szólt, tehát ha beégek, az azt jelentette, hogy nem dolgoztam elég keményen.

A pálya több kisebb részből állt, és amikor nekikezdtem, olyan érzésem támadt, mintha máris elkezdtem volna a katonai kiképzést. Az első nagy falat csak úgy lehetett megmászni, ha a kötél segítségével felhúztam magam, de a sártól csúszott a cipőm, így nem kis erőt kellett kifejtenem, hogy átjussak. A pallón könnyen egyensúlyoztam, a tánc miatt ez nem esett nehezemre, ahogy a traktorkerekek közötti ugrálás sem. A legnehezebb mégis az a mászókaszerű rész volt, ahol egyik gerendáról kellett a másikra átlendíteni magad, és a hatodik után már úgy éreztem, leég a tenyeremről a bőr. Suga a kényes kezével biztosan meg sem próbálta volna, úgy sejtettem az apja pénzével és befolyásával a katonaságon is csak valamilyen papírmunkát fog végezni.

Hosoek két perccel végzett utánam, így a fáradtság mellett némi büszkeség is megbújt a szívemben, de borzasztóan jól esett, amikor leülhettem. Egy akkora pizzát benyomtunk ketten, ami elég lett volna hat embernek is, de farkaséhesek lettünk a fizikai megpróbáltatástól.

– Szerinted ki tudná még végigcsinálni? – kérdeztem a velem szemben ülő Hosoekot, akinek tiszta ketchup volt az arca a hirtelen zabálástól.

– Jungkook, ha jól lenne, és még talán Jin. Sugának meg Taehyungnak biztosan letört volna a keze.

– Szerintem Suga meg sem próbálta volna.

– Igazad lehet.

– El sem jön, mert pénzkidobás – kontráztunk rá egyszerre, majd jót nevettünk az egészen.

Lehet, hogy Min hyungnim volt a főnök az iskolában és a baráti körünkben, de ez még nem akadályozott meg minket abban, hogy kibeszéljük a háta mögött. Főleg Hosoek élvezte, hogy nem kell visszafognia magát, mivel nekem bejött Yoongi, és annyit nem panaszkodtam.

Az egész délutánt nagyon élveztem Hosoek társaságában, és reméltem, hogy még sokszor megismételjük ezt. Ha nem lógtam volna velük, biztosan csak otthon ülök és nyomkodom a konzolt, vagy esetleg gyakorlom a táncot, de mivel el akartam kerülni, hogy magányosan érezzem magam, ezért minden lehetőséget megragadtam arra, hogy a barátaimmal töltsem a szabadidőmet.

A vendéglőben olyan fesztelenül boldogok voltunk, hogy észre sem vettük, odakint szakad az eső, így amikor kiértünk, szó szerint hidegzuhanyként ért a felismerés. Hoseok sofőrje nem volt olyan segítőkész, mint a miénk, nem szállt ki az autóból, hogy esernyőt hozzon nekünk, így futnunk kellett, de így is úgy éreztem, mintha szembeálltam volna a zuhanyrózsával. Hihetetlen, hogy milyen erővel esett, mivel azonban egyre közeledtünk a télhez, ilyenkor már nem meglepő, ha romlik az időjárás.

A piros lámpánál az esőfüggönyön keresztül kémleltem az embereket, és ha nincs nekem is ugyanolyan borostyán zöld táskám, biztosan nem szúrtam volna ki a tanár urat.

– Lee tanár úr! Jöjjön! Hazavisszük – kiabáltam ki, és integettem, hogy jöjjön oda.

A tanár úr először nem tudta, honnan jön a hang, majd észrevett, és némi tétovázás után elfogadta az ajánlatott. Nem volt nála ernyő, és már így is annyira megázott, hogy a szemébe lógtak a hosszú, fekete tincsei.

– Köszönöm Jiminie. Nagyon szép autó.

– Ami azt illeti, ez Hosoek családjáé – mondtam, és csak ekkor esett le, hogy úgy ajánlottam fel a fuvart, hogy nem is lett volna jogom hozzá. J-hope azonban nem tűnt mérgesnek, kedvesen mosolygott, az őszintébb fajtából.

Lee tanár úr elmesélte, hogy az egyik termet átalakítják, ezért az aznapi órákat lerövidítették, vagy meg sem tartották, mert kibírhatatlanul fúrtak, miután pedig befejezték, megkezdődött a festés, és az orrukat tették tökre a munkások.

– Komolyan, már csak azt vártam, hogy valami fényes is az utamba jöjjön. El sem hittem, hogy egyáltalán kinyitottak. Már csütörtökön fel kellett volna hívniuk minket, hogy átalakítás lesz, és be se menjünk.

– És még el is ázott, tanár úr. Úgy tűnik, ez nem az Ön napja. Kéri a pulcsimat? Nehogy megfázzon. Nyugodtan törölje meg vele a haját – bújtam volna ki az anyagból, de a tanár úr lágyan visszanyomta a kezemet az ölembe.

– Nincs rá szükség, Jiminie. Köszönöm szépen, majd otthon megszárítkozok. Nem lakok messze.

És tényleg nem lakott messze, egy régi emeletes házban, amire az apám biztosan azt mondta volna, hogy középosztálybeli, és ne mutatkozzak ilyen helyeken. Lee tanár úr sosem tűnt szegénynek, vagy igénytelennek, nagyon jól öltözködött, többször láttam rajta márkás ruhákat, és úgy gondoltam, nem is keres rosszul a tánciskolában. Elit diákokat tanított, minden nap több osztályt, és mi nyertük a versenyeket minden évben, biztos voltam benne, hogy kellően megfizetik, talán jobb helyre is költözhetett volna, de nem az én posztom volt ezt megítélni.

– Azért behívhatott volna egy teára – jegyezte meg Hosoek. – Kíváncsi lettem volna, belülről is olyan-e ez a ház, mint kívülről. Lehet, hogy tök menő a lakása, csak a ház álcázva van, mint a Kingsmanben a szabó üzlet.

– Nem hiszem, hogy tanár úr titkos ügynök lenne, nincs szemüvege.

Ezen Hosoek nagyon jól szórakozott, és megbeszéltük, hogy a második részt együtt fogjuk megnézni a moziban. Az első hatalmas sikert aratott itthon is, akkoriban egy csomó srác öltönyben járt iskolába, és még divatosabb lett a feketekeretes szemüveg, még én is vettem magamnak egyet. Ez történik, ha az ember stílusos akart maradni. Követni kellett az aktuális trendeket, nehogy kipottyanjunk az élvonalból.

Jonghyun:

– Nézzétek, hogy szakad az eső! Nem lennék most odakint – jegyeztem meg az ablaknál állva.

Onew lakásában csirkeillat volt, mint minden alkalommal, most is ezt főzött, de Minhóval egy cseppet sem bántuk, nem voltunk olyan válogatósok, mint Key. A két örökbarát jómadár persze nem érkezett még meg, tehát át kellett vergődniük magukat a városon ebben az ítéletidőben, de csak magukra vethettek, Onew felajánlotta nekik, hogy értük megy kocsival.

– Taemin most ért haza – olvasta a legidősebb az üzenetet. – Már csak Key nincs sehol, pedig nem is dolgozik, és ha még így is lenne, az is este van, úgyhogy nem tudom, milyen indoka van késni.

– Biztosan nem tudja eldönteni, mit vegyen fel – jegyezte meg Minho homlokráncolva, és ivott egy kortyot a borból.

Simán kinéztem Keyből, hogy otthon készülődik, és negyvenszer próbálja újra ugyanazt a szettet, pedig nem randira hivatalos, csak egy sörözős-meccsnézős vacsorára a haverokkal.

Nem minden pénteken, de amikor csak tudunk, összejárunk táncolni, ahol Taemin mindig azt hitte, hogy a diákjai vagyunk, és úgy oktatott minket, mint a gyerekeket, de aznap valami átalakítás volt a tánciskolában, úgyhogy a táncórából közös kajálás lett. Nem bántam, Onew jól főzött, és a meccs is érdekelt, már csak azt nem tudtam, a hangulat milyen lesz. Húzódott valami feszültség Taemin és Minho között, aminek nem tudtam az eredetét, de Taemin mindig nagyon zárkózott lett, ha az üzletemberrel kellett beszélnie, pedig régen a suliban úgy tűnt, nagyon jóban vannak. Talán Taemin még mindig azért haragudott, mert nem kerestük pár évig a társaságát.

Nem tudom, hogy szándékosan-e, de az örök barátok együtt érkeztek, és habár kissé megáztak, mosollyal az arcukon léptek be a lakásba. Aztán Taemin észrevette, hogy már Minho is ott van, és a mosolya egyre halványabb lett. Key meg úgy nézett ki, mint egy paradicsommadár. Vörös zakóban volt, hozzá sárga szaténsálat vett fel, a sminkje meg leginkább a türkizhez hasonlított, de legalább passzolt a fekete nadrágjába varrt szikrázó kövekhez. Biztos voltam benne, hogy az egy női nadrág, mert az, aki ilyet készített pasiknak, az vagy meleg, vagy nem normális.

– Húha, te aztán színes vagy – jegyezte meg Onew, amikor üdvözölte.

– Ha már odakint szar az idő, legalább én legyek színpompás – adott magyarázatot a divatguru, és megölelte a házigazdát. Érdekesség, hogy Minhón kívül mindenkivel így tett.

A vacsora kellemes hangulatban telt, az étel jól sikerült, és a fűszerességéhez passzolt a vörösbor gyümölcsös aromája. Taemin előszeretettel itta is, bár igaz, a sörből nem kért, amikor leültünk a tévé elé.

Minket, hármunkat lekötött a meccs, Taemint egyáltalán nem érdekelt, csak a popcornt ropogtatta, meg nyomkodta a mobilját, Key meg a labda helyett inkább a pasikat nézegette.

– Tudod, télen nem is kellene fűteni, elég lenne betenni téged a szoba közepére, és azonnal meleg lenne – szurkált oda Minho, mire Key olyan hangon kezdett el nevetni, ami már nekem volt megalázó. Érződött, hogy egytől tízes skálán mínusz kettesre értékeli Minho humorát.

– Majd szólj, és befekszem az ágyadba, a mostani ágymelegítőd bizonyára nem fűt fel eléggé.

Mintha nehezebbé vált volna a levegő, ha nem tudom, hogy ezek nonstop szívták egymás vérét, biztosan azt hittem volna, hogy Key féltékeny. Akárhogyan is, valami nem tetszett neki abban, hogy Minho kapcsolatban van. Én csak annyit tudtam a lányról, hogy Minho titkárnője, és titokban járnak, mert ha megtudják az irodában, az Minho megítélésén ront leginkább.

– Biztosan szar lehet, hogy van a világon valaki, akinek nem jössz be, de tedd túl magad rajta – hangzott a válasz.

– Hát Minho, téged sem az eszedért szeretnek a nők, az biztos…

A veszekedés itt aztán elhalt, Onewnak nem kellett beleavatkoznia, hogy lecsendesítse a kedélyeket, Key elmondta, amit akart. Taemin szúrós szemmel nézett rá, de sosem értettem ennek a kettőnek a testbeszédét. Furcsa, de mintha fejben beszélgettek volna egymással, nekem legalább is ez volt a feltevésem. Egyszer még azt is hittem, hogy együtt vannak.

Key sosem titkolta, hogy a férfiakhoz vonzódik, és pont ezért nem is akadtunk fent rajta igazán. Elmondta, hogy ez van, ne aggódjunk, mi nem jövünk be neki, ha pedig nem tetszik, akkor nem kell vele barátkozni. Nagyon tetszett ez a hozzáállás, tökösnek gondoltam Kibumot, pedig a melegeknél pont ezt hiányoltam. Valamiért az a kép élt a fejemben, hogy mind picsáskodva rázza magát, affektál, nyávog és nem tud másról beszélni, csak a divatról, meg David Backham szexi kockás hasáról. Key azonban más volt. Nem mondom, hogy nem ordított róla, hogy meleg, neki is benne volt a mozdulataiban, meg a beszédében, de sosem éreztem magam kellemetlenül a társaságában. Bele tudott szólni a legkülönbözőbb témákba, és érdekes meglátásai voltak.

Taeminnel évfolyamtársak voltak általánosban, úgyhogy hamar egymásra találtak, Key úgy vigyázott a gombahajúra, mintha az öccse lenne, és csomagban is kezeltük őket, egészen addig, amíg Onew fel nem vetett egy teóriát.

– Srácok, ti sosem gondolkodtatok még azon, hogy Taemin is a másik parton játszik?

– Ezt miből gondolod? – kérdezte Minho az öltözőben. Mind a hárman a kosárcsapat tagjai voltunk, de bármilyen sportban szívesen részt vettünk, főleg Minho és én.

– Nem tudom. Megérzés. Van benne valami fura. Mintha zavarba jönne a meztelen felsőtesttől. Biztos ti is láttátok tesin, hogy milyen vörös a feje.

– Szerintem csak szégyellős – dörgölte meg Minho a hosszú, göndör haját a törölközővel. Valamiért a lányok imádták a frizuráját, és jól is állt neki, én bezzeg úgy néztem volna ki vele, mint egy ősember, úgyhogy maradtam a felzselézett figuránál.

És ez a beszélgetés itt el is halt volna, ha Onew nem mondja a következőt:

– Mondjuk, nagyon jól megvannak Keyjel, nem? Tudjátok, zsák a foltját…

Elültette a bogarat a fülembe, és utána egy héten keresztül nem tudtam máshogy nézni őket, mint két meleget, akik titkolják, hogy viszonyuk van. Korábban fel sem tűnt, hogy Key milyen szívélyesen ér Taeminhez, pedig mással nem teszi, és Minie mennyire összehúzza magát erre, de koránt sem undorodva, inkább, mintha zavarban lenne. Bevallom őszintén kissé zavart. Tudtam, hogy Key meleg és bizonyára űzi is azokat a dolgokat, amiket mi a lányokkal, de tudni, és látni egészen más. Taszított. Elképzeltem, hogy csókolózik egy fiúval, és libabőrök szaladgáltak tőle a karomon, a rosszabb fajtából. Nem tudtam megérteni ezt, és minél többet láttam ezeket az apró érintéseket közöttük, annál inkább dühített.

Egyszer aztán besokalltam és félrehívtam Keyt, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ő készségesen követett, és várakozó, ártatlan tekintettel nézett rám. Én meg nem kerteltem.

– Ti kavartok Taeminnel?

Hát, pontosan úgy nevetett, mint azok a csajok, akik túl jók hozzám, és megtudják, hogy tetszenek nekem. Legszívesebben elástam volna magam a föld alá, de túl rövidek voltak a körmeim, a beton meg kemény, úgyhogy inkább védekezően támadtam.

– Elég átlátszóak vagytok, csak, hogy tudd.

– Jaj, dehogy is! – törölgette a „könnyeit”. Tutira túljátszotta. – Taemin a legjobb barátom, és csak vigyázok rá. – Key képes volt arra, hogy tizedmásodpercek alatt változtassa az arckifejezését, és ekkor olyan ragadozó tekintettel nézett rám, hogy attól azonnal kiszáradt a torkom. – Nyugi, megtartom magam neked, nagyfiú.

– Hát arra várhatsz! Én nem vagyok olyan, mint te.

– Majd meglátjuk – kacsintott rám, és faképnél hagyott.

Még sosem éreztem magam olyan tehetetlen baromnak, mint akkor.

Annyira elvesztem az emlékekben, hogy kimaradt a meccsből egy jó tíz perc, pedig még gólt is rúgtak közben. Onew cseszegetett is, hogy elkalandoztam.

– Hol jársz, Jonghyun? – bökte meg a vállamat, mire Key előre hajolt, és szemügyre vette az ágyékomat, majd ártatlanul rám mosolygott.

– Ahogy látom, nem perverzfalván.

– Húzzál a fenébe! – löktem el a fejét a homlokát támasztva, majd beduzzogtam a kanapé szélén.

Nem tudom, hogy Key miért hitte azt, hogy én vevő vagyok az ilyesmire, de már évek óta lődözte felém a hülye beszólásait arról, hogy márpedig ő meg fog kapni engem egy nap. Idióta. Álomvilágban élt. Ez sosem következhet be.

Taehyung:

Amikor megtudtam, hogy Jungkook nem csak, hogy hivatalos a vasárnapi bulira, de el is jön, legszívesebben kihagytam volna az egészet. Amikor nálunk volt, az azért történhetett meg, mert megsérült, és nálunk mindig volt valaki, aki odafigyelt rá. Egy bulis helyzetben azonban rögtön más a felállás, megint visszakerülünk a kezdőpozícióba, én vagyok a rohadék, aki átvágta, és ő az áldozat. Nem azt mondom, hogy ez nincs így, de nem akarom, hogy ez örökké így maradjon.

Az egész bosszú úgy indult, ahogy mindegyik, vissza akartam szívatni, megalázni, földbe döngölni, aztán megkedveltem. Jungkook olyan ártatlan és kedves fiú volt, minél több időt töltöttem el vele, és minél fontosabbá vált, tudtam, hogy annál rosszabb lesz neki, amikor kiderül, hogy fogadtam Sugával. Gyorsan rázúdítottam a hazugságaimat azon a hétfő reggelen, és vállaltam, hogy gyűlöljön, de az, hogy utált, rosszabb érzés volt, mint számítottam rá. Szégyelltem magam, és Yoonginak is visszaadtam az órát, nem akartam, hogy bármi is emlékeztessen a gerinctelenségemre. Őszintén, ki akartam békülni Jungkookkal, és tiszta lappal indítani, de az aligha volt lehetséges. Egyszer még megbízott bennem, de, hogy még egyszer? Kizárt. Akkor nem lenne normális.

A bulin alkohollal próbáltam meg oldani a feszültséget, de már az sem esett jól, így csak ültem a kanapén, és néztem, ahogy másik önfeledetten táncolnak a parketten. Jimin és Hosoek nagyon Jungkook köré nőtt, aminek örültem, legalább nincs egyedül, de Hosoek múltkor túllőtt a célon. Semmit, de semmit nem tudott a családomról, és arról, hogy nekem mennyire fáj az, hogy a szüleimet nem érdeklem. Imádtam az anyámat, apámra pedig büszke voltam, de nem tagadhattam, hogy rossz szülők. Sosem voltak ott, amikor szükségem lett volna rájuk, tizenkét éves koromban már elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül otthon maradhassak huzamosabb ideig, úgyhogy ki is léptek az életemből. A korábban rendszeresen megtartott születésnapjaim elmaradtak, csak az ajándék érkezett meg, ők nem. Már nem ettünk együtt néha még ünnepnapokon sem, ha mégis találkoztunk, az a hivatalos rendezvényeken volt, ahol ott kellett feszítenem mellettük, mint jövendőbeli örökös. Nem utáltam őket, mert az üzleti élet a nonstop seggnyalásról szólt, de haragudtam rájuk, mert azt mondták kiskoromban, hogy én vagyok nekik a legfontosabb. Talán pont ezért nem akartam olyan jó örökössé válni, mint Yoongi. A cég elvette tőlem a szüleimet, és ezért gyűlöltem.

Már éppen a béka segge alá került a hangulatom, amikor Yoongi megbökte a vállamat, és az ajtó felé mutatott.

– Most ment el Júlia, Rómeó. Talán kísérd haza, mielőtt újra kirabolja a pornép.

Inkább nem minősítettem az irodalmi hasonlatát, Jungkook után rohantam, és az épület előtt értem utol. Flegmán, kissé talán dühösen nézett rám, de nem zavart el, hagyta, hogy mellette sétáljak. Nem szóltunk egymáshoz, de még így is jól esett a közelsége. Nem tudom, miért, de vonzott magához. Talán, mert más volt, mint mi, máshogy látta a dolgokat, tudott úgy gondolkodni, hogy azt ne szőjék át az érdekek és ármánykodások. Én képtelen voltam erre. Sajnos mindig úgy szemléltem az eseményeket, hogy már azon tanakodtam, hogyan fordítsam őket a saját javamra. Jungkook azonban rávett arra, hogy jó legyek. Vagy, legalább is, megpróbáljak.

– Nem itt kellett volna lefordulni? – intettem a hátunk mögött hagyott utca felé.

– Holnap beköltözik valaki a kollégiumi szobámba, úgyhogy el kell vinnem az ottmaradt cuccaimat. Nem sok, nem kell segíteni.

– Jó, de elkísérlek. A suli melletti kisboltban olcsó a cigi – rántottam elő egy hazugságot a zsebemből. Sajnos túl könnyen ment ez.

Jungkook zsebre dugott kézzel folytatta tovább az utat, valószínűleg azt hitte, lerázhat, és nem tetszett neki, hogy kicseleztem. Valahogy meg akartam mutatni neki, hogy tudok őszintén kedves lenni. Mi mást tehettem volna? Hiába mondanám, hogy sajnálom, pont telibe szarná. Nem mehettem vissza az időben, és változtathattam meg a dolgokat. Sajnáltam, rendben, de tennem is kellett azért, hogy újra bízzon bennem.

Felajánlottam, hogy hazakísérem a kolitól, de azt mondta, taxit hív, ezzel pedig nem vehettem fel a versenyt. Ha felajánlom, hogy fizetem a fuvart, csak egy gazdag köcsögnek fog gondolni, aki meg akarja venni a barátságát – láttam be, és bementem a kisboltba, hogy vegyek egy cigit. Egyáltalán nem volt olcsó, sőt, jól túrázatták a rohadékok.

Egy szállal az ajkaim között léptem ki az ajtón, amikor megcsörrent a telefonom. Először el sem hittem, hogy Jungkook keres, aztán hevesen kezdett verni a szívem, és túlzott reménykedéssel szóltam bele a készülékbe.

– Igen? Mégis kell a segítség?

– Taehyung… – Jungkook ijedten zihált, még sosem hallottam annyi félelmet valaki hangjában, mint akkor az övében. – Valaki… Valaki van a szobában…

Hiába kezdtem bele a nyugtatásba, a hangszóró recsegni kezdett, mintha dulakodás hangját hallottam volna, majd egy nagyobb koppanást, és ajtócsapódást.

Elhajítottam az egész cigis dobozt, és úgy rohantam, mintha az életem múlott volna rajta, miközben úgy szorítottam a készüléket a fülemhez, hogy az már fájt. Próbáltam hallani, mi történik a szobában, aztán a kapuhoz érve a zsebembe nyomtam a készüléket, és csak rohantam.

A szobába érve azonnal a dulakodás nyomai fogadtak, felborult egy szék és az egyik ágyról lelógott a takaró, mintha valaki abba kapaszkodott volna.

Azonnal az ablakhoz rohantam, és amint megláttam a lombkoronák takarásából előbukkanó alakokat, azonnal kiugrottam, és rájuk kiáltottam:

 – Hé!

Ezzel egy időben történt, hogy egy autó ajtaját erősen bevágták, és egy fekete BMW kilőtt a parkolóból. Úgy sejtettem, abban van Jungkook, de hiába tartottam a jármű felé, a két alak közelebb érkezett, és hamar feltűnt, hogy esélyem sincs ellenük. Nem tudom, hogy mit reggeliztek, de akkorák voltak, mint két hatalmas gorilla.

– Császtok! – köszöntem oda nekik, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az előbb ugrottam ki egy ablakon. Az autót már nem érhettem utol, az lett a feladatom, hogy ép bőrrel megússzam a beszélgetést és minél hamarabb beszélhessek Yoongival. – Keresem a haveromat. Nem láttatok egy kb velem egy magas, feketehajú, aranyos arcú srácot? – Meg sem vártam, hogy válaszoljanak: – Nem? Kár! Biztosan a wc-n hány. Hosszú volt az este…

Amikor megmozdultak, azonnal rohanni kezdtem, és csak akkor álltam meg, amikor már lefutottam négy-öt utcát. Szándékosan a rendőrség előtt telefonáltam, hogyha követtek volna, nehogy utánam jöjjenek, ott biztonságban éreztem magam, bár eszem álltában sem volt bemenni, és a fakabátoktól kérni segítséget.

– Yoongi, nagy gáz van – hívtam fel az egyetlen embert, akiben egy ilyen helyzetben megbízhattam. – Nagyon nagy gáz.

– Mi van? – kérdezte kelletlenül, bizonyára azt hitte, hogy csak részeg vagyok, és bolhából csinálok elefántot.

– Elrabolták Jungkookot.

– Ez nem jó vicc, Taehyung…

– Komolyan mondom. Mindent elmondok, csak küldd értem a kocsitokat. Akárkik is ezek, a te családoddal nem mernek packázni. Itt vagyok a rendőrség előtt.

– Ugye nem mentél be? – emelte fel a hangját Yoongi.

– Dehogy is! Nem vagyok idióta. Siess, jó? Aggódom Jungkookért.

És hogy miért nem akarta egyikünk sem, hogy a rendőrség bele keveredjen? Nagyon egyszerű. Kiskorúak voltunk, és nem csak alkoholt fogyasztottunk, de drogokat is, apáink pedig biztosan elevenen megnyúztak volna, ha lejáratjuk az üzletüket. Ezt magunknak kellett megoldani, bár fogalmam sem volt róla, kikkel állunk szemben, és mit akarnak Jungkooktól.

Aranyháló (1. évad): 9. fejezet: Édes kis semmiségek

Taemin:

Fáradtam halásztam ki a csirkemelleket a salátámból, az első két órám nagyon leszívott, és farkas éhes voltam, de a boltban csak cézársalátát meg vizet vettem a nagy sietségben. Nem szabadott volna bemennem a tánctermembe, mert onnan sosem szabadulok időben, pedig már ezerszer megbeszéltem magammal, hogy csak este fogok gyakorolni.

– Taemin-shi, szervezünk egy tábort a téli szünetben. Lenne kedved csatlakozni? – környékezett meg két kollegám.

– Ez jó ötlet – lelkesedtem fel, és elvettem a felém nyújtott papírt. A programok és az eddig kitalált órabeosztások szerepeltek rajta táblázatos formában.

A helyszínt ismertem, az egyik nyáron ott rendeztek egy versenyt, amin részt vett pár diákom, ideális volt táborozásra, a termek jó állapotúak, az étel elfogadható, a szigetelésre nem lehet panasz. Egyetlen dolgot nem értettem csak:

– Csoportbontásban akartok dolgozni? Akkor előtte kellene tartani egy felmérőt, hogy arányosan osszuk el a diákokat.

– Ezt miből gondoltad?

– Hát itt egyszerre tanítotok – mutattam az azonos időpontban tartott két órára.

– Persze, hiszen a nap csak huszonnégy órából áll – magyarázta nekem Park tanárnő lenézően, mintha egy kisgyerek lennék, aki most tanulja az órát.

– Nem értem.

Végül kiderült, hogy egyáltalán nem akarnak másokkal foglalkozni a saját diákjaikon kívül, és csak azért kellene együtt mennünk, hogy a kiadások csökkenjenek. Csakhogy szerintem ennek így semmi értelme nem volt.

– Miért nem tartunk mind különböző órákat? Én értek valamennyit a populáris táncokhoz, Kim tanárnő jógázik szabadidejében, és így több stílust kipróbálhatnának a gyerekek.

– Lee tanár úr, azt hiszem, nem érti, hogy ez egy moderntáncokkal foglalkozó tánciskola, és magának modern balett diplomája van – keményítette meg a hangját Park tanárnő.

– Nem értem, miért lenne baj, ha szélesítenénk a látókörünket. Egyébként pedig nem azt mondtam, hogy más tanár vagyok, csak hogy több tánchoz is értek egy keveset. Amikor Amerikában voltam, ott több stílust elsajátíthattunk, és mindegyikkel tanultam valami olyat, amit később hasznosíthattam a saját pályámon. – Velem senki ne veszekedjen a tanításról!

– Ez nem Amerika – kapta ki a kezemből a sznob nő a papírt, és mielőtt még hátat fordított volna, odavetett két utolsó mondatot. – Egyébként sem lenne jó ötlet, ha te is jönnél. A szülők biztosan nem örülnének neki.

Ha bántani akart, sikerült neki, szíven ütött a mondata, és már az ebédemtől is elment a kedvem. Miért kellett ezt felhozni? Nem én kezdeményeztem azt a csókot, és hülye voltam, hogy hagytam, de sosem folytattam volna viszonyt egy diákommal, főleg ha még kiskorú.

– Sajnálom, Taemin-shi – mondta Kim tanárnő, de nem tűnt olyan empatikusnak, mint a szavai. – Lehet, hogy kicsit vissza kellene venned az egódból, akkor több kollégád kedvelne.

Én nem voltam beképzelt, csak mást gondoltam a tanításról, mint ők, és ettől rögtön felfuvalkodott hólyag lettem, meg elrugaszkodott dilettáns. Szerintem meg ők voltak földhözragadtak és gyávák, hogy nem mernek kísérletezni, és új dolgokba belevágni.

Igazából nagyon zavart, hogy nem kedvelnek a kollégáim. Ha konferenciát tartottak, vagy továbbképzésre kellett menni, én mindig egyedül voltam. Nem kedveltek, részben a hírem, részben az elképzeléseim miatt. Pedig én olyan szívesen barátkoztam volna, de sosem csatlakozott hozzám senki. Egyedül álltam az asztalok mellett, senki nem koccintott velem, és amíg a többiek a folyosókon csacsogtak, én a falat támasztottam, és vártam, hogy végre hazamehessek. Akkor volt csak némi örömben részem, amikor találkoztam hallgatókkal, ők nem hallottak még rólam semmit, és örömmel vették, hogy egy tapasztalt tanár beszélget velük, de persze ezért is csak rosszálló pillantásokat kaptam. Néha tényleg nem értettem, miért nem tanítok inkább Amerikában, de a szívem mélyén persze tudtam a választ, a barátaim miatt. Nem akartam itt hagyni őket.

A kis közjáték szépen rányomta a bélyegét a hangulatomra, és ezt a diákok is észrevették. Aznap mindenkit hamarabb elengedtem, de ettől bűntudatom lett, úgyhogy a nap végén, amikor elköszöntem a portásoktól, úgy éreztem, rám szakad az ég. Inni akartam, lehetőleg nem keveset, és miután már elég részeg leszek, elsírni valakinek, hogy mennyire elegem van a kollégáimból.

– Dolgozol ma? – kérdeztem azonnal, ahogy Key felvette a mobilját.

– Aha. Miért?

– Akkor meglátogatlak.

– Baj van? – kérdezte aggódva.

– Csak kicsit hosszú volt ez a nap, és lazítani akarok.

– Oké, akkor szólok a madamnak, hogy foglaljon le egy asztalt a VIP-ben. Tizenegykor lépek fel, utána csak rád figyelek.

Mivel tizenegy még messze volt, előbb hazamentem, és átöltöztem valami bulisabb szerelésbe. Egy egyszerű fekete inghez fehérpöttyös nyakkendőt vettem fel és egy szürke-fekete flitteres kabátot, a szememet feketével húztam ki, a szemhéjamra némi narancssárgás színt kentem. Tudtam, hogy Key meg fog jegyezni valami hibát, de nem voltam sminkes, csak az alapokat tanultam meg tőle, és azokat a trükköket, amik nekem jól álltak, valaki mást biztosan nem tudtam volna előnyösen kikenni.

A biztonsági őr széles mosollyal üdvözölt, majd anélkül engedett be, hogy jegyet kellett volna váltanom. Páran felhördültek mögöttem, mások arról suttogtak, hogy biztosan ott dolgozom, azért mehetek be, máskülönben miért öltözne valaki ilyen divatosan. Örültem, hogy tetszik nekik a ruhám, ez volt a legmárkásabb szerelésem.

Odabent aztán azonnal fejbevágott a hangos zene, meg az a sok illat, ami az emberek parfümjéből és az izzadt testükből áradt, ital nélkül is zsongott a fejem, mire odaértem a VIP részleghez. Az őr szívélyesen üdvözölt, majd az egyik pincér az asztalomhoz kísért. A színpadon akkor még nem tartózkodott senki, de a programfüzet szerint Missy tíz perc múlva kezdett. Kíváncsi voltam, Key hogyan fog szerepelni, nagyon sokat gyakorolt rá.

Egyértelmű, hogy Missy volt a hely csillaga, amint elhúzódott a függöny, mindenki a színpadhoz tömörült, és úgy éltették, mintha minimum Madonna lenne. Key arcán őszinte öröm játszott, dobált pár puszit a rajongóinak, majd profi módjára beállt a kezdő pozícióba és elnyomta az előadást. Elbűvölő volt, aranyos, szexi és hihetetlenül pontos. Nem játszott túl semmit, együtt élt a zenével, és a kikacsintások, a fan service, és a tátogás is természetesnek hatottak. Fehér, világoskék szegélyes matrózruha volt rajta, ezúttal göndör, szőke paróka, fehér magas sarkú szandál, aranyos masnikkal a csatoknál. A VIP-ból olyan jól lehetett látni minden részletet, hogy még nyújtogatnom sem kellett a nyakamat, mint a lenti tömegnek.

Az Ice Cream Cake után még egy hatalmas jégkrém torta is előkerült, és a korábbi túlfűtött tánctér egy csapat gyerekké változott, mintha szülinapi zsúron lennénk, egymást lökdösve akart mindenki egy szeletet Missytől.

– Aztán csak óvatosan! – ciccegett Key a mikrofonba. – Figyeljetek oda, mint kentek a másikra!

Legszívesebben a tenyerembe rejtettem volna az arcomat, ez annyira ő volt. Másoknak tanulni kellett az ilyen perverz beszólásokat, neki zsigerből jött a hülyeség a magánéletében is. Én meg mindig szívtam a suliban, amikor óra közepén elkapott a röhögőgörcs.

A tortát aztán nem osztották ki egészében, Missy hátravitte a függöny mögé a maradékot, és miután felkonferálta a következő fellépőt, elköszönt a rajongóitól. Én arra számítottam, hogy hozzám már a saját szerelésében jön fel, de munkaruhában ült le mellém, és kicsit kellemetlenül éreztem magam a szőke loknijai mellett.

– Mi az, Teminie? – húzta végig a műkörmeit a felkaromon.

– Mit csinálsz azokkal, ha nem lépsz fel? – tereltem a témát, és a karmaira mutattam. Csinos szikrázó kövek ültek a fehér-égkék alapon, és olyan hosszúak voltak, hogy azokkal nyugodtan kivájhatta volna valaki szemét.

– Ja, ez nem igazi! – pattintotta le az egyiket, majd ugyanezzel a mozdulattal tette vissza. – Csak a fellépésre van. Szépen is néznék ki, ha így mennék le az edzőterembe.

– Te jársz edzőterembe? – kaptam fel a fejem.

– Csak a forma kedvéért. Nem fogok elkezdeni gyúrni. Nem illene a női ruhákhoz. Képzeld már el Jonghyunt vagy Minhót beöltözve!

– Nem akarom – ráztam meg a fejem, és töltöttem whiskyt az egyik szabad pohárba. Key sosem ivott munkaidőben, de mivel már végzett, nyugodtan beszállhatott mellém.

Egy ideig nem beszéltünk semmit csak iszogattunk, meg a jégkrémes tortát majszoltuk, amit magával hozott, aztán nem bírt magával a kisördög, és elkezdett összekenni. Úgy harcoltunk egymással, mint a gyerekek, a többi vendég meg csak nevetett rajtunk. De hát legjobb barátok voltunk, és ez az önfeledt hangulat elűzte egy időre a felhőket a fejem fölül.

– Missyke, legutóbb még nem azt mondtad nekem, hogy szabad vagy? – szólt oda az egyik negyvenes úr. Egy fiatal, alig húszéves fiú ült mellette, valószínűleg a szeretője, vagy a kitartott selyemfiúja.

– Taeminie több nekem, mint egy pasi, ő a legjobb barátom.

– Én biztosan nem tudnék csak a barátod lenni.

– Nem is mondtam, hogy csak barátok vagyunk – bújt oda hozzám macskásan, és a parókája csiklandozta a bőrömet.

Egy ideig aztán ment a csevegés arról, hogy milyen produkciókkal készül még, addig én legurítottam pár whiskykólát, és amikor megkért rá, hogy táncoljak kicsit a különleges vendégeknek, már elég ittas voltam ahhoz, hogy megtegyem. Improvizáltam a zenére, és leginkább csak a csípőmet tekertem meg hullámoztam, de nagyon tetszett nekik.

– Tehát akkor a barátod szabad, Missy? – kérdezte egy másik férfi. Rövid, felnyírt haza volt, és ha nem lett volna olyan erősen sminkelve, az életben meg nem mondtam volna róla, hogy a férfiakhoz vonzódik.

– Igen, de nem adom senkinek – kapaszkodott belém Key, majd huncutul elmosolyodott. – Taeminnek amúgy is nagyok az igényei, ha érted, mire gondolok.

Nem hittem el, hogy tényleg engem éget, amikor inkább jókedvre kellene derítenie. Még jó hogy nem azt kezdte el ecsetelni, hogy milyen játékokat tartok a fiókomban.

– Hát azzal nincs gond – kacsintott rám a fickó, mire azonnal Key hajzuhataga mögé bújtam.

– Ne szívass már! – morogtam a barátom fülébe esdeklően.

Key lágyan nyúlt az állam alá, de a csók, amit adott alapos és szenvedélyes volt, a szíven azonnal hevesen kezdett verni, és szinte fájt, hogy nem téphetem le róla azt a nyavalyás szőke parókát.

– Tudod, hogy nem szeretem, ha nőként csókolsz meg – súgtam a szájára, amikor eleresztette az ajkaimat.

– Múltkor azt mondtad, jól nézek ki sminkben.

– Igen, de nem Missyként.

– Jó, mindjárt átöltözöm és mehetünk. Addig barátkozz a fiúkkal.

Hát nem barátkoztam, mert úgy néztek rám, mintha bármelyik pillanatban leteperhetnének. Vagy a táncom volt rájuk ilyen hatással, vagy az, hogy láttak Missyvel csókolózni, de nagyon hamar menekülni akartam. Imádkoztam, hogy Key ne kezdjen el beszélgetni a kollégáival, mert akkor az életben nem szabadulunk el onnan, de szerencsére gyors volt és tíz percen belül már odakint álltunk a taxira várva.

– Miért égettél a vendégek előtt? – Egy kicsit még mindig nehezteltem rá.

– Nem égettelek. Próbáltam neked pasit szerezni.

– Nem kell, megvagyok egyedül.

– Aha, persze… – húzta el a száját, és szorosabbra vonta maga körül a barna szarvasbőr kabátját. – Már vagy fél éve nincs senkid.

– Neked se – dobtam vissza a labdát. Pontosan nem tudtam, mikor volt utoljára bárkije is Keynek, aki több volt, mint egy éjszakás kaland, de az biztos, hogy ő aztán nem papolhatott nekem a párkapcsolat fontosságáról.

– Nekem nincs szükségem pasira, van itt elég, akikkel jól érezhetem magam, de te igényled a törődést meg a szeretetet. Magadtól nem keresel párt, úgyhogy muszáj besegíteni. Ha nem jársz sehová és nem beszélgetsz emberekkel, soha nem lesz párkapcsolatod.

– Ha teher neked, hogy neked mondom el a bajaimat, akkor bocsi, többször nem hívlak fel.

Egészen megsértődtem. Olyan volt, mintha Key le akarna passzolni valakinek, hogy ne őt fárasszam a problémáimmal, pedig én bármikor meghallgattam őt. Nagyon rosszul esett, hogy tehernek érez, azt hittem, szereti, ha együtt töltjük az időnket.

– Úristen, Taemin! Nem ezt mondtam. Tudod, hogy bármikor számíthatsz rám. Csak azt akarom, hogy boldog legyél. Én szívesen összebújok veled, de egyszer ez már nem lesz elég. Ha nem lépsz tovább rendesen, sosem fogod elfelejteni…

– Hagyjuk ezt! – fojtottam bele a szót. Nem akartam, hogy kimondja Minho nevét, vagy egyáltalán utaljon rá. Ha rá gondoltam, mindig a barátnője ugrott be, aki minden nap megosztott valami édes kis romantikus élményt, a gyomrom felfordult, ha arra gondoltam, hogy Minho most másvalaki fülébe súgja, hogy szereti, és neki hazudja azt, hogy örökre együtt lesznek.

A taxiban feszült hangulat uralkodott kettőnk között, az ablak felé fordulva duzzogtam, amiért Key ahelyett, hogy felvidított volna, csak még feszültebbé tett. Amikor megérkeztünk a tömbházhoz, és felhívtam magamhoz, őszinte megdöbbenés ült az arcán, valószínűleg azt hitte, annyira megsértődtem, hogy egy időre látni sem akarom.

– Na, Taemin! Ne haragudj már! – bújt a hátamhoz, amikor az ajtóval szenvedtem. A kulcs sehogy sem akart a zárba találni, így végül Key az ujjaimra fonta az övéit, és segített betalálni. – Azt hiszem, ma te leszel alul. Ilyen koordinációra nem merem rábízni magam.

– Ki mondta, hogy lesz közöttünk bármi is? – horkantam fel, és a fogasra akasztottam a kabátomat.

Key olyan hirtelen akaszkodott rám, hogy majdnem beborultam a cipős szekrény mellé, de végül idejében megkapaszkodtam, és így csak ráültetett a bútorra. Nem törődött azzal, hogy a lábtörlőn térdel és úgy csókol, pedig az anyag koszos volt, a nadrágja meg új, de csak én tudtam ilyen hülyeségeken merengeni részegen, miközben azok az édes ajkai ostromoltak.

– Kibékítelek – ajánlotta, és felhúzott az ideiglenes ülőhelyemről. Úgy húzott maga után, mint egy izgatott gyerek, aki minél előbb akar a játszóházba érni, de amint a hálóba értünk, minden gyermekiség eltűnt Keyből, és szenvedélyes szeretővé változott.

Tudta, hogy mit szeretek és hogyan szeretem, pontosan annyi nyomást helyezett rám, ami felizgat, de nem feszülök be tőle, ahogy a hajamba tépett az fájdalmasan édes volt, és ahhoz képest, hogy milyen aranyosan tudott színészkedni a színpadon, olyan vad és domináns tudott lenni az ágyban. Máskor meg olyan odaadóan tette szét nekem a lábát, hogy egészen összezavarodtam tőle. Nem tudtam kiigazodni rajta. Mintha pontosan úgy működött volna, akár egy személyemre szabott robot, de Key egyáltalán nem volt érzéketlen, és én se kezeltem őt soha úgy. Szeretők voltunk, de közben barátok is, bármilyen paradoxonnak tűnik ez.

– Szóval mi volt az, ami kiakasztott ma? – kérdezte, amikor a karjaiban pihentem.

– A munkatársaim. Meg akartak invitálni egy tábor szervezésébe, aztán úgy jött ki az egész, hogy egy sznob bunkó vagyok, aki nincs tisztában azzal, hogy hol dolgozik.

– Megint beszóltak a molesztálással?

– Utaltak rá, meg magányos egoistának nevezett az egyik tanárnő. Azt mondta, sosem lesznek barátaim ilyen mentalitással.

– Vannak neked barátaid – jegyezte meg Key, és a hajamat kezdte simogatni. – Ilyen barmoknak ne is akart a barátja lenni.

– Csak nem akarom, hogy utáljanak. Valami olyanért büntetnek, amit el sem követtem.

– A hülyeségre nincs magyarázat, és gyógymód sem, pedig nagyon sokan szenvednek tőle. Ne foglalkozz velük! Az ilyen emberek nem érik meg, hogy mérgelődj miattuk. Amúgy is csak sértettek, hogy nem hívtad még randira őket. Te vagy ott a legjobb pasi, biztosan titkon szerelmesek beléd.

Nem hittem, hogy szerelmesek lennének belém, egyszerűen csak kinevettek és csodabogárnak tartottak, akinek átmosták Amerikában a fejét, és felvág azzal, hogy külföldi kapcsolatai vannak. Sosem éltem vissza azzal, hogy ismerem Jamest, pedig tudom, hogy rengeteg mindent elintézhetett volna nekem odakint, és minden nyáron vihettem volna az Államokba táborozni a diákjaimat, de én mindent a magam erejéből akartam elérni. Az zavart a legjobban, hogy meg sem próbálták megérteni a nézeteimet a kollégák, azonnal álmodozó idiótának könyveltek el, amint kinyitottam a számat.

– És egyik tanítványod sem jön be? – kérdezte hirtelen Key.

– Menj már! – csaptam rá a karjára. – Ez nem vicces.

– Komolyan kérdeztem. Nézni csak szabad!

– Hát, nem tudom… – Nem mertem neki Jiminről beszélni, féltem, hogy túldimenzionálná és össze akarna hozni vele, pedig Jimin csak olyan volt nekem, mint egy elérhetetlen angyal, akit jó nézni messziről és gyönyörködni a szépségében. – Van pár srác, akiből jó pasi lesz.

– Nekem tetszene valaki? – kérdezte kíváncsian.

– Igen, van egy, aki az eseted.

– Akkor mutass be neki! – lelkesedett fel Key.

– Dehogy mutatlak! Még gyerek. És egyébként is, nem szégyelled magad, hogy máris máshoz rohannál, amikor még itt vagyok a karodban?

Amikor Key felkért egy csókra, édes, széles mosoly játszott az ajkán. A csók után nem is engedte még, hogy visszahajtsam a fejem a mellkasára, eltűrte a hajam a szememből, és az arcomat simogatta. Bele sem mertem gondolni abba, milyen fura lenne ez így, ha még mindig rajta lenne a hamis műköröm.

– Soha senki nem lesz fontosabb nálad, ezen nem kell aggódnod. Te vagy a legjobb barátom, és mindig is te leszel.

– És a barátok csinálnak ilyet? – hintettem egy apró puszit a szájára.

– Mi extrás barátok vagyunk. Majd kitalálok nekünk valami jó nevet, de most lazulj el, és hagyd, hogy kényeztesselek! – simított végig a hátamon, majd maga alá fordított, és betakart a testével.

Ha Key rohamot indított az ember ellen, az ellen nem lehetett védekezni, a gondolataimat azonnal kitöltötte az élvezet és a hála, hogy a maga módján, de gondoskodik rólam, mégis az agyam egy eldugott részében ott visszhangzott a kérdése: Mi lesz, ha egyszer ez már nem lesz elég?

Be my bee! (Kris x Tao)

Tao:

Nem értettem, mit nem lehet felfogni azon, hogy félek a bogaraktól. Igen, ez van, lehet, hogy ciki, de nem tudok mit tenni ellene, a többiek meg folyton szívták a véremet. Tizenketten együtt élni néha áldás, máskor átok, főleg, amikor mind összefogtak ellenem, és még Sehun sem húzott ki a csávából a maknae-szolidaritás íratlan szabályai ellenére sem.

– Bzzzz! – utánozta egy dongó hangját Baekhyun, két centire a fülemtől. – Bzzzzz! Vigyázz Taoi, megesz a bogár!

– Hagyj már! – könyörögtem, és az asztalra hajtottam a fejem. A hajima volt az első szó, amit megtanultam, és azóta már rongyosra használtam.

Suho hyung félt a horrorfilmektől, Luhan hyung a magasságtól, de őket senki nem szekálta, csak engem. Nem értettem, miért pont én vagyok a céltábla.

– Miért engem piszkáltok? – kérdeztem elgyötörten, felemelve a fejemet az asztal lapjáról.

– Mert így sikongatsz! – imitálta Baekhyun, megütve a magas C-t. Túljátszotta. Totálisan túljátszotta.

– Ez nem igaz! – kértem ki magamnak felháborodva.

– Ez nem igaz! – utánzott Mr. Rosszaság, ismételten megemelve a hangomat egy magasabb regiszterbe.

Már éppen elhatároztam, hogy felrúgok mindenféle illemszabályt, és egyszerűen felkapom Baekhyunt, és beleborítom a kinti kukatárolóba, sipákoljon ott tovább, de ekkor újabb személy érkezett a konyhába, és belém fojtotta az elhatározást.

– Ne zajongjatok már! – szidott meg minket a csapat apukája, majd hozzám fordult, és kínaira váltott. – Zitao, ha hagyod, hogy piszkáljon, csak magadat okolhatod a sorsodért.

Yifanban egy buddhista szerzetes veszett el néha, szerintem titokban ilyen könyveket olvasott, hogy műveltebbnek és idősebbnek tűnjön, és az őrületbe kergetett vele. Mondhatta volna azt, hogy: „Csapd már le, ha idegesít!”, helyette olyanokat hallgattam, hogy „Legyél a saját sorsod kovácsa!”, „Aminek kezdete van, véget is ér egyszer.”, de a kedvencem a „Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni.”. Ekkor nagyon részeg lehetett, vagy titokban szívott valamit, de akkor elmehetett a fenébe, hogy nekem nem adott belőle.

Kris feltűnése azonban szerencsés kimenetelű lett, mert egy olyan ászt adott a kezembe, amivel elhallgattathattam Baekhyunt.

– Mit mondott neked? – kíváncsiskodott a kínzom. Borítékolható volt, hogy nem bírja ki, hogy ne tudjon valamit. Ha engem az őrületbe lehetett kergetni a bogarakkal, akkor Baekhyunt a titkok borították ki.

– Semmit.

– Persze, és kínaiul a semmi ilyen rohant hosszú, mi? – gúnyolódott. – Mondd el! – bökött felém a kanalával. Annyit beszélt, hogy a pudingjából alig fogyott valami.

– Nem.

– Mondd el! Idősebb vagyok.

Ez a rohadt illem, mindig kihasználta mindenki, ha csicskáztatni kellett valakit. Hozd ide a távirányítót, ami ott van egy köpésre tőlem, mert idősebb vagyok! Masszírozd meg a vállam, függetlenül attól, hogy a tied is leszakad, mert idősebb vagyok! Teregess ki, mert te vagy a legkisebb! Az tök mindegy, hogy Sehun volt összesítésben a legfiatalabb, valahogy mindig engem találtak meg. Vagy egyszerűen csak azért kivételeztek vele, mert ő koreai, és be tudott nyalni, én meg csak annyit ismételgethettem, hogy igen, rendben, jó. Ha nem lettek volna kínai tagok, néha úgy, de úgy el tudtam volna küldeni őket a pokolba az anyanyelvemen.

Az ember azt hinné, szerencsés, hogy honfitársakkal lehet a csapatban, de a kínai brigád koránt sem volt olyan elnéző velem, mint szerettem volna. Ott volt Luhan, aki egy édi-bédi kis szarvasnak nézett ki, de hamar felkapta a vizet, vörösre ütötte a hátam, ha nem tetszett neki valami, és egyszer még a színpadról is leterelt, mondván, hogy poénkodik kicsit. Csak azért nem haragudtam meg rá, mert utána láttam, hogy mennyire megijedt, hogy bajom esett, és este bocsánatot kért.

A másik megtévesztő Yixing, aki elég idős a korsorban, de különösebben nem főnökösködik, eléggé magának való, kerüli a konfliktust, és nem szeret mocskos dolgokról beszélni. A csúnya beszédet egyenesen elítéli, úgyhogy ő azonnal kiakadt volna, ha káromkodok a hyungoknak.

Végül pedig Yifan… Alias Kris, aki lelkében félig-meddig amerikai, laza, és ha nincs kamera, simán káromkodik angolul, de nekem nem engedi, hogy rossz legyek. Hülye Suho hyungnak hála, ő lett kikiáltva a banda apukájának, és ezért hajlamos volt úgy is viselkedni, mint egy szigorú szülő, aki kordában tartja a kínai csemetéit. Nem értettem, miért kellett ezt így alakítani. Suho hyung miért akar anyuka lenni? Nem vágja, hogy mi van a lába között? Vagy papás-mamásat akar játszani Yifannal?

Ez az utóbbi gondolat szöget ütött a fejemben, és mindenképpen ki kellett puhatolnom a többieknél, hogy mi a tényállás, úgyhogy gyorsan le kellett szerelnem az izgága Baekhyunt.

– Kris azt mondta, hogy ne foglalkozzak egy ilyen kis hülyével, mint te.

– Ez nem is igaz! – háborodott fel Baekhyun. – Kris hyung szeret engem.

– Aha, persze… – húztam tovább az agyát gúnyosan. Baekhyun büszke volt arra, hogy ő mindenkivel jóban van, és nem bírta elviselni, hogyha folt esik a megfestett képen, úgyhogy biztos voltam benne, hogy ezzel el lesz egy ideig.

– Nem hiszek neked – jelentette ki, és miután lenyalta róla a vékony pudingréteget, újra felém bökött a kanalával. – Meg fogom kérdezni tőle, és ha hazudtál, elverlek.

– Aha… – bólogattam, a félelem teljes hiányában.

Miután Baekhyun elviharzott Kris nyomát követve, végre egyedül maradtam, és kitervelhettem, hogyan derítek fényt Suho hyung valódi érzéseire. Őt nyilvánvalóan nem kérdezhettem meg, úgyhogy egy olyan személyt kellett keresnem, aki közel áll hozzá, de van mód arra, hogy megeredjen a nyelve. Át kellett gondolnom, hiszen Suho hyung volt az egyik leader, tehát elviekben mindenki szerette, mégis kellett lennie egy-két közeli embernek, akiket beavat még a szerelmi életébe is.

Sehun, Kai, Baekhyun, Lay kizárt, Kris értelemszerűen nem, tehát maradtak a nála idősebbek közül Luhan és Xiumin, a fiatalabbak közül pedig Chen, Chanyeol és Kyungsoo. Meg kellett fontolnom, ha én a helyében lennék, kire bízhatnám rá ezt a titkot.

Luhan jól beszélt koreaiul, idősebb volt Suho hyungnál, megbízható, de öribari Sehunnal, úgyhogy veszélyes. Xiumin hyungot esélyesnek tartottam, mert ő a legidősebb, felelősségteljes, titoktartó, elfogadó. Chen hyung hangos és játékos, de tud komoly lenni, és ha Suho hyung ideges, meg tudja nyugtatni, tehát esélyes lelki szemetesláda. Chanyeol nyugodtan helyet cserélhetett volna Kaival a maknae-line-ban, folyton Sehunnal ökörködtek, és csak a munkában lett komoly, meg akkor, amikor mutogatni kellett, hogy ő az idősebb, de ezt nem éreztem túl erősnek, úgyhogy inkább kizártam. Kyungsoo simán helyet cserélhetett volna akár még Chen hyunggal is, de Baekhyunnal meg főleg. Ahogy nem értettem, hogy Chanyeol mit keres ott fent a hyungoknál, úgy volt még nagyobb rejtély, hogy Baekhyun miért viselkedik komplett idiótaként, amikor két évvel idősebb a maknaenál.

Összegezve tehát maradt Xiumin hyung, Chen hyung és Kyungsoo, de fogalmam sem volt, kinél kezdjem meg a faggatózást. Ráadásul arra is figyelnem kellett, hogy másnak ne tűnjön fel a hirtelen kíváncsiságom, mert egy kotnyeles tag könnyen romba dönthette az egész akciót.

Végül Kyungsoonál kezdtem meg a kérdezősködést. Éppen a bevásárlóközpontba tartott, hogy kiválogassa a vacsorához a hozzávalókat, pedig a menedzser hyungok már többször eltiltották ettől. Hírességek voltunk, így a mozgásterünk beszűkült a stúdió és a dorm közé, de Kyungsoo imádott főzni, és ragaszkodott ahhoz, hogy jó alapanyagokkal dolgozzon, azokat meg csak a saját szemével ellenőrizhette le. Egyszer rendelt házhozszállítással, és majdnem keresztbe lenyelte a futár fiút, amiért fonnyadozó salátát hozott, meg kissé megnyomódott paradicsomot.

– Takard el magad! – utasított a kocsiban Kyungsoo, majd miután felkerült a napszemüveg és a szájmaszk a sapka mellé, útnak indulhattunk.

Elég furcsa volt, sokszor úgy gondoltam, ezzel a nagy álcázással csak még jobban felhívjuk magunkra a figyelmet, de takarás nélkül az első saroknál megrohantak volna a sikoltozó tinédzsercsajok. Ilyen hacukában néha végig tudtunk menni a zöldséges részen feltűnés nélkül, és csak a pénztárnál hangzott el az első wow. Ez ebben az esetben is így lett.

– Siessünk, mielőtt többen lesznek! – kapta fel a szatyrok egy részét D.O., és rohanni kezdtünk.

Az autóban lihegve, de győztesen ültünk be, mindent sikerült megvenni, és nem tépték le rólunk a ruhát, a jó hangulatot pedig a javamra fordíthattam.

– Kyungsoo, kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Joonmyun hyung szerelmi életével kapcsolatban…

– Úristen, el ne mondd valakinek! – fojtotta belém a szót, én pedig hagytam, hogy sodorjon az ár.

– Nem terveztem. Nekem semmi bajom nincs ezzel, de ha egyszer kiderül, abból nagy baj lehet.

– Amíg diszkréten csinálják, addig nincs gond.

Bingo! Tehát nem csak, hogy tetszett neki valaki – valószínűleg Yifan –, de még kavart is vele. Azért ez egy kicsit lesokkolt. Mármint, más gondolni, és más szembesülni vele, én azt hittem, egyedül vagyok a másság problémájával a csapatban. Már csak azt kellett kiderítenem, Kyungoo pontosan mit tud.

– Nehéz lehet ez. Ha titkolózol, minden nehézséget egyedül kell megoldanod. Nem lenne egyszerűbb legalább a csapaton belül elmondani mindenkinek?

– Dehogy! Nem tudhatják, hogy milyen lesz a fogadtatás. Ha Jongdae hyung még bele is menne, Joonmyun hyungot biztosan érdekelné, hogy mit gondolnak róla. Ő az egyik leader. A hatalma nagyban függ a megítélésétől.

Majdnem leesett az állam. Suho hyung és Chen hyung? Ezt sosem gondoltam volna, még jó, hogy nem Jongdae hyungot kérdeztem meg! Az lett volna nagy égés. Így viszont azt nem értettem, hogyan lehet, hogy nem féltékeny. Ha az én pasim azt mondta volna, hogy szívesen lesz anyuka, ha Kris lesz az apuka, tutira kiakadtam volna.

Az út további részét csendben tettük meg, már nem volt mit kérdeznem, de mivel nem akartam, hogy Kyungsoo mérges legyen, és esetleg megsejtse, hogy csak addig volt szükségem rá, amíg megtudtam, amit akartam, segítettem neki a főzésben. Sokra nem voltam jó, de legalább nem neki kellett megpucolnia a zöldségeket.

A vacsora ugyanolyan zajosra sikeredett, mint mindig, de most már egészen más szemmel néztem a társaságra, főleg a két titkos szerelmesre. Korábban észre sem vettem, hogy lenne köztük bármi is, de így, sas szemmel vizslatva őket, feltűntek az apró mozdulatok. Ahogy egymásra mosolyogtak, amikor a másik ételt szedett nekik, vagy, ahogy összeért az ujjuk a merőkanálon, mert „véletlenül” pont egyszerre nyúltak érte, abban volt valami ártatlan kedvesség. Hirtelen vágyni kezdtem arra, hogy engem is szeressen és kényeztessen valaki.

Baekhyunnak meg be nem állt a szája.

– Kris hyung, akkor tényleg szeretsz? – Yifan arckifejezéséből ítélve ezt már századszorra tette fel neki aznap.

– Igen.

– De tényleg?

– Na most már elég lesz! – emelte fel a hangját. – Egy férfi nem mondja sűrűn, hogy szeretlek, egy másik férfinak meg főleg nem, úgyhogy most egy ideig oszd be magadnak azt a hárommilliót, ahányszor ezt elmondtam ma neked.

Baekhyun elszégyellte magát a megfedést követően, és lehajtott fejjel piszkálta tovább a vacsoráját, tényleg nagyon megviselte, ha valakivel haragban volt. Pedig Yifan dühe csak fellángolás volt, a béke jeleként még a szomorkodó tányérjára is tett egy szelet húst, de Baekhyun ennyitől nem hitte el, hogy nem haragszanak rá. Tudtam, hogy az elkövetkező napok arról fognak szólni, hogy Yifannak bizonygatnia kell, hogy nem haragszik Baekhyunra, mert azt nem tűrnék el a menedzser hyungok, hogy a mindenki által szeretett puppy rosszkedvű legyen. Ha egy tag szomorú, akkor a rajongói is azok lesznek, és egy szomorú lány nem akar albumot venni, meg vicces realityket nézni.

Éppen Yifan szobájába tartottam, hogy tartsam benne a lelket az elkövetkezőkre, amikor a folyosón megtámadott egy légy, így a szerény bekéredzkedésből bemenekülés lett.

Yifan félmeztelenül bámult rám, értetlen arccal, és valószínűleg azon tanakodott, hogy milyen szörnyűséges szárnyas teremtés várhat odakint arra, hogy felfaljon minket.

– Egy méhecske? – kérdezte szórakozottan.

– Légy – informáltam.

– Hihetetlen, hogy egy bogár kifog rajtad.

– Nem tehetek róla, hogy…! – csattantam fel, de nem tudtam befejezni, mert Yifan tett felém egy nagy lépést, a derekamnál fogva magához rántott, és megcsókolt.

Egyrészt leesett az állam, másrészt majd’ kiugrott a szívem a mellkasomból. Nem is értettem ezt az egészet. Hogy lehetséges az, hogy Yifan megcsókolt, amikor egyetlen jelét sem adta annak, hogy vonzódna hozzám. Nem is csak hozzám, egyáltalán a férfiakhoz.

– Ez… Ez mi? – kérdeztem kábán. Durva, hogy milyen finom ajkai voltak.

– Csóknak hívják.

– Azt tudom, de miért kaptam? – dühödtem fel.

– Hmmm…. Nem akadtál ki – méregetett, nem törődve a kérdésemmel. – Az jó – konstatálta, és újabb csókra hajolt.

Olyan furcsa volt vele csókolózni, a legjobb haverommal, akivel eddig még sosem csináltunk ilyet, de valóban nem bántam a dolgot. Yifan szexi pasi volt, helyes, határozott, férfias, egy kis rosszfiú kisugárzással, ami alatt egy kedves, érzékeny fiú bújik meg. Ki ne akarna felfedezni magának egy ilyen srácot?

– Hé, Tao! – szólalt meg hirtelen, miután alaposan végigcsókolta a fülemet és környékét. – Felveszel a kedvemért valamit?

Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire bukik, de nekem végül is, mindegy volt, hogy mit aggaszt rám, a lényeg, hogy a lényeges ruhadarabok kerüljenek le minél hamarabb. Mégis, amikor megláttam a méhecskés fejpántot, ösztönösen rándult fintorba az arcom.

– Méhes? Komolyan?

– Igen – mosolyodott el, majd a fülembe morogta: – Be my bee!

Rohadt szexi volt, amikor angolul beszélt, megváltozott a hangja, de én nem beszéltem a nyelvet, úgyhogy fogalmam sem volt, mit mondott. Valahogy semmi értelme nem volt a mondatnak, kétszer mondta ugyanazt.

– És ez mit jelent? – kérdeztem teljes ártatlansággal.

Yifan erre hangos nevetésben tőrt ki, majd egy gyors puszit követően leült az ágya szélére, és az ölébe húzott. Egyáltalán nem feszélyezett, hogy irányítani akar, én is így terveztem.

– Azt, hogy legyél a méhecském! Ez egy szóvicc. Vagyis, az akart lenni.

– Aha… Hát, ha azt akarod, hogy reagáljak rád, akkor kínaiul beszélj – ajánlottam neki, majd beakasztottam az ujjam a nadrágja korcába, és ezúttal én csókoltam meg. – Vagy inkább ne mondj semmit! Elég, ha a tested beszél.

– Megegyeztünk! – fordított maga alá, és mélyen megcsókolt.

Úgy tűnt, arra az estére én lettem apuci anyucija, de nagyon reméltem, hogy ez sokáig így lesz még. Suho hyungtól már nem kellett tartanom, ő valaki más karjaiban sóhajtozott, Baekhyun figyelme meg csak addig tartott, amíg vissza nem szerezte Yifan kedvelését. Senki nem volt, aki az utamba állhatott volna, és Yifan csókjainak ostromában még az sem zavart, ha méhecskének kellett öltöznöm. Bőven megéri.

Aranyháló (1. évad): 8. fejezet: Még az ág is húz!

Jungkook:

Ha Jimin és Hosoek nem kérlelt volna olyan idegesítően őszintén, biztosan elfutottam volna. Elég volt csak belépnem az osztályterembe, és máris elfogott a sírással karöltött gyomorgörcs. A kollégiumi szobában ez meg csak hatványozódott. Az ágyam, amiben együtt aludtunk, a zuhanyzó, ahol első este elcsábított, a szekrény felső polca, ahol még maradt pár rágcsa, amit közösen vettünk, mind Taehyungra emlékeztetett. Utáltam. Amennyire ragaszkodtam korábban ehhez a vacak szobához, annyira fojtogatott, mióta megtudtam, hogy Taehyung átvágott. Legszívesebben hazamentem volna, de otthonról bejárni annyit jelentett, mintha nem is aludnék egy percet sem. Hajnalban kelés, későn este érkezés, a szabadidőben folyamatos tanulás, éjszaka meg úgysem tudtam rendesen pihenni az emlékektől. Kezdtem nagyon lestrapáltnak érezni magam, és ez nyugtalansággal töltötte el a barátaimat is.

Végül Jin állt elő egy remek ötlettel.

– Jungkookie, költözz hozzám!

Élből visszautasítottam, mert nem szerettem senki terhére lenni, de aztán a Jimin-Hosoek duó belelendült a fülem rágásába, és hiába nagyok a nyúl fülei, azok is elfogynak egyszer, hát belementem a dologba. Jin közel lakott az iskolához, a lakása barátságos és meleg volt, mintha a bátyámhoz látogattam volna el, és miután teljesen átalakítottuk a szobát, már arra sem emlékeztem, hogy egyébként ott vesztettem el a szüzességem azzal a seggfej rohadékkal, aki még csak sajnálni sem sajnálta, hogy összetörte a szívem.

A hétfői hidegzuhany után aztán mégis csak eljött a péntek, mert az élet nem áll meg csak azért, mert az enyém megállt, és habár eljártam az edzésekre, már a focit sem élveztem úgy, mint korábban. A depresszió láthatatlan burka vett körül, ami nem engedett be semmilyen fényt és színt, nyomottnak és keserűnek éreztem magam, és az egész világot körülöttem.

– Jungkook! – Mintha hátba szúrtak volna, úgy hatott a nevem csengése Suga szájából.

Nem akartam megfordulni, mert akkor meglátom Taehyungot, de Min hyungnim nem az a fajta ember, akivel szemben megengedhető a tiszteletlenség. A szívem mintha prés alá került volna, amikor a gyors fordulat közben megpillantottam Taehyungot, és minden idegszálammal összpontosítanom kellett, hogy a fókusz Sugán maradjon.

– Suli után átjössz hozzám. Adok neked valamit.

Bizonyára nagy fáradtság lett volna, ha megkér, vagy felajánlja a lehetőséget, így kikötötte parancsba, hogy átmegyek. Legszívesebben visszaszóltam volna, hogy „anyádat ugráltassad”, de inkább nem tettem, mert akkor még tovább kellett volna néznem a képüket. Aprót bólintottam, és újra a füzetembe temetkeztem, amit nemsokára rapszodikusan elleptek a könnyeim. Megtanultam hangtalanul sírni, még a vállam sem rázkódott, csak folyt a könny a szememből, és Jin mindig halálra rémült ettől. Szegénynek nem lehetett egyszerű egy olyan vesztes lakótárssal, mint én.

Jimin és Hosoek tartották magukat az ígéretükhöz, bár nem én kértem, és dacszövetséget kötöttek Taehyung ellen. Nem elég, hogy nem figyeltek oda, ha szólt hozzájuk, de még csípős megjegyzéseket is tettek neki arra vonatkozóan, hogy mekkora szemét, milyen önző alak, meg hogy magán kívül nem szeret senkit. Taehyung válaszul nem reagált. Nem sértődött meg, nem veszekedett velük, mintha nem is érdekelné, hogy mit gondolnak róla, jól megvoltak Sugával ketten, mintha külön világban élnének.

Ha Hosoek esetében flancolásnak tűnt, hogy autó hozza iskolába, akkor Suga egyenesen nagyképű volt a limuzinjával. Akármennyire is haragudtam rá, azért rácsodálkoztam az autó belsejére, korábban sosem volt alkalmam ilyet látni, még kiállításokon sem. Hihetetlen, hogy számára ez olyan természetes volt, mint nekem a buszozás.

– Mit akarsz nekem adni? – kérdeztem a velem szemben ülőt. Sugának félelmetes tekintete volt, az ember kisebbnek érezte magát tőle, és legszívesebben a mellkasom elé tettem volna a kezem, hogy ne fürkésszen a lelkemben.

– Egy inget. Rám nem jó, és mivel ma nem egy utolsó kis putriba megyünk, neked is kulturáltan kell felöltöznöd.

– Megyünk ma valahová? – kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle. Nem emlékeztem se színházra, se opera előadásra, semmire, amit osztályszinten megbeszéltünk, az meg kizárt, hogy a bulijukba akartak elhívni.

– Ja, a családom egyik szórakozóhelyére.

– Köszi a meghívást, de nekem sok dolgom van.

– Nem hívtalak meg. Jössz.

Kedvem támadt pofán vágni Sugát. Miért hitte azt, hogy irányíthat? Nem akartam velük bulizni, nem akartam bámulni Taehyung képét, és nem akartam az életük része lenni. Miért esett neki ennyire jól, hogy engem kínozhat? Miért nem talált mást? Tisztelettudó voltam vele, nem ártottam neki, semmi oka nem lehetett arra, hogy terrorizáljon, kivéve, ha mindent Taehyungért tett. Talán nem tetszett neki, hogy anno megszívattam a barátját.

– Hyungnim, nem hagynátok engem végre békén? Meddig akartok még bosszút állni rajtam? – szegtem le a fejem. Megmutatni az ellenfeled előtt, hogy gyenge vagy, nagy hiba, de már nem maradt több kártyám.

– Ez nem bosszú. Egyszerűen azt akarom, hogy ott legyél.

– De miért? Miért kínzol? – csattantam fel dühösen. A sírás szélén álltam.

– Megvan rá az okom. Egyébként meg Jimin és Hosoek is ott lesznek, úgyhogy nem leszel egyedül.

A Min kastély még mindig ámulatba ejtett, nem hittem el, hogy egy ilyen fényűző épületben tényleg élnek emberek. Mennyire más volt, mint az otthoni ebédlő, itt mennyezetig érő, hatalmas ablakok adtak napfényt a reggeli croissanthoz, a filmek báltermeinek csillárjai ragyogtak a plafonon, és az antik bútorok egyesek egész vagyonát érhették.

– Tessék, itt van az ing – nyúlt be a szekrényébe Suga, majd átnyújtotta a fekete anyagot.

Egy Dolce & Gabanna ing volt, ami több mint háromszázezer wonba került, és Suga csak úgy nekem adta. Azért elég durva, hogy egy ing majdnem egynegyede volt a minimálbérnek. Ha eladtam volna Suga egész ruhásszekrényének tartalmát, azzal évekig jól megéltem volna, ebben biztos voltam.

– Próbáld fel, hogy biztosan jó-e! – intett, és leült a forgószékébe. Már most úgy nézett ki, mint egy irányításmániás főnök.

Azt leshette, hogy előtte ölözzek át, így lenyomtam a kilincset, ami mögött a fürdőszobát sejtettem, és ott próbáltam fel a ruhadarabot. Tökéletesen passzolt, mintha rám szabták volna, nem is érettem, ki hitte azt, hogy ez jó lenne Sugára. Ő nem csak alacsonyabb volt nálam, de kevésbé izmos is, a karjain nevetségesen lóghattak az ujjak.

– Jó lett – tártam szét a karom, és már fordultam is volna vissza a fürdőszoba irányába, amikor megütötte a fülem, amit mondott.

– Jól nézel ki, nyuszika.

Gondolkodás nélkül cselekedtem, és csak akkor kaptam észbe, amikor az öklöm már csattant Suga ajkán, és a tulajdonosa lefordult a székről.

Meglepetten léptem egyet hátra, és nagyot nyeltem. Jól elintéztem magamnak az estét, ha korábban nem is akart kicseszni velem, ezek után biztosra vettem, hogy pokollá fogja tenni az ott tartózkodásomat. Ha pedig nem megyek el, addig üldöz, amíg sírva nem könyörgök neki.

– Bátor ember vagy. – A szemei ördögien csillogtak, miközben feltápászkodott a földről. – Szeretem, ha valaki kiáll magáért. Ezentúl jobban odafigyelek, hogyan szólítsalak. Úgy tűnik, ezt csak Taehyung mondhatja neked.

– Ő sem mondhatja! – kértem ki magamnak.

– Értem… – mosolyodott el, majd fintorba torzult az arca a fájdalomtól. Én meg sem éreztem, pedig a bőrömet felsértette a foga.

Hazafelé menet – mert természetesen nem vittek el autóval azok után, hogy bevertem a kishercegek – azon gondolkodtam, lehetne-e ennél is rosszabb az életem. Nem elég, hogy Taehyung összetörte a szívem, még Sugát is sikerült magamra haragítani, akinek a keze nagyon messze elért, és bármit megtehetett velem. Szinte rettegtem, mikor ugrik ki az egyik oszlop mögül valamelyik embere, és veri ki belőlem a szart is.

Azt sem tudtam, mikor megyünk bulizni, és egyáltalán hol kellene találkozni, ráadásul Jint sem hívták meg, tehát rá nem támaszkodhattam. Csak ültem az ágyam szélén, és azon agyaltam, hogyan lázasodhatnék be nagyon gyorsan. Jégkockában fürdés, hűtőbe mászás, alsónadrágban futás az utcán, már minden eszembe jutott, de egyiket sem mertem megvalósítani. A lelki fájdalom miatt a testem így is könnyen lebetegedhetett, és a tanulmányaim szempontjából egy betegség minden taccsra vágyott volna, tehát inkább imádkoztam, hogy az estén ne végződjön katasztrofálisan.

– Jungkook, megérkezett érted az autó – kopogott be Jin a szobámba. – Most írt Yoongi.

Jin nagyon aggódott értem, ezerszer elmondta, hogy vigyázzak magamra, ne igyak semmit, amiről nem tudom, hogy mi van bennem, és hívjam fel, ha a többiek bántanának. Aranyos volt tőle, hogy meg akart védeni, de nem sokat tudott volna tenni, ha már belegabalyodtam a pókok hálójába.

Egyedül utaztam, és a sofőr sem akart beszélgetni velem, így Seoul fényeit figyeltem, ahogy haladtunk az úton. Estére a szórakozóhelyek kivirágoztak, az utca megtelt szórakozó fiatalokkal, függetlenül attól, van-e más nap iskola, vagy sem, pénteken pedig minden megduplázódott. Fogalmam sem volt róla, mit fogok csinálni egy szórakozóhelyen, amikor azonnal befeszülök idegenek között, de nem is maradt túl sok időm ezen morfondírozni, a sofőr úgy vezetett, mint egy őrült, és túl hamar odaértünk a kijelölt helyre.

A többiek az épület előtt vártak rám, és csak egy szájtátásra futotta, amikor elolvastam a narancssárga feliratot: Mandarin Night Club. Én ide be nem megyek! – határoztam el, de a fiúk végül behúztak.

Az ember arra gondolna, hogy a szigorú szabályok miatt az erősen erotikus dolgok csak a VIP-ban történnek meg, de amint elhúzták előttünk a függönyt, táncoló csizmák tűntek fel a fejem mellett. Formás, dekoratív lányok táncoltak nyakatekert mozdulatokkal a rudak körül, és egyre került le róluk a ruha, igaz, a meztelenségig nem jutottak el.

– Ez szabályos? – kérdeztem a vigyorgó Hosoektól.

– Dehogy is! De ami élvezetes, az sosem szabályos.

A VIP-ben aztán minden még furcsább lett, párocskák csókolóztak a kanapékon, és nem úgy tűnt, hogy a lányokat zavarná, hogy a rövid szoknyájuk alá nyúltak az öltönyös alakok. Teljesen zavarban voltam, nem akartam ilyesmit látni, és amikor elmentünk a saját, elfüggönyözött részükhöz, úgy éreztem, kelepcébe kerültem.

– Fenékig! – emelték fel szinte egyszerre a poharukat a többiek, és azonnal lehúzták a torokmaró löttyöt. Én csak úgy tettem, mintha ittam volna, majd a teli poharat gyorsan lepasszoltam egy arra járó pincérnek. A lány furcsállva méregetett, de nem az ő dolga volt pálcát törni az ivási szokásiam felett, úgyhogy hamar túltette magát rajta.

A szinte fehérneműben császkáló lányok azonnal ellepték a srácokat, és még Jimin sem utasította vissza a lányok figyelmét, pedig ő egy nagyon visszafogott srácnak tűnt, legalább is eddig a pillanatig. Engem nem elég, hogy egyáltalán nem vonzottak a nők, de még el is borzasztott ez a pofátlan direktség, mintha Suga VIP kártyájával azonnal együtt járt volna az ingyen szex is.

Zsongott a fejem, és nagyon menekülni akartam, de a biztonsági őrök úgy álltak az ajtónál, mintha nem is a biztonságomat őriznék, hanem inkább a megbomlás lovagjai lennének, így meg sem próbáltam elszökni. Sugával láthatóan kitüntetett figyelemmel bántak, tehát a szava felért a törvénnyel, és kételkedtem benne, hogy egérutat hagyott volna nekem.

– Ártatlan vagy még? – kérdezte egy vörös műkörmös lány. A hosszú, barna haja betakarta a karomat, és a feje valamilyen csoda folytán már a hasamnál járt, pedig nem is adtam erre engedélyt.

– Nem, csak nem jössz be – feleltem. Ha beszorítva éreztem magam, azonnal tüskéket növesztettem, és kegyetlenül tudtam szúrni, amint kimondtam a bántó szavakat, azonnal éreztem, hogy túlzásba estem.

– Bocsika – dobta át a másik oldalra a haját a lány, és faképnél hagyott.

Mintha friss levegő áramlott volna be a helyiségbe, olyan érzés volt megszabadulni tőle, és bár elfutnom nem lehetett, a kanapé legszélére húzódtam, és a lila függönyt bámultam, hogy ne lássam, amíg a többiek elmerülnek a bűn mocsarában.

– Ne hozzak valamit inni? – törte meg a zene bűvöletét egy magas férfihang.

Azonnal az arcomba tódult a vér, amikor megpillantottam a pincér fiút, eszméletlenül szép vonásai voltak. Porcelánfehér bőr, hatalmas, kifejező szemek, hosszú szempillák, vékony, keskeny ajkak, igazi virágfiú.

– Én…öhh…én… – dadogtam zavaromban. Nem hittem el, hogy egy ilyen álompasi velem beszélget. Jó, csak a rendelésemet akarta felvenni, de akkor is, a szívem úgy kalapált, hogy attól féltem, menten elájulok.

– Jól vagy? – mosolyodott el. Gyönyörű fogai voltak.

– Egy pohár hideg víz jól esne – mondtam, bár fel sem fogtam, hogy beszélek.

A tekintetem követte a fiút, elidőzött a karcsú derekán, a formás, kerek fenekén, amit kiemelt a szűk nadrágja, és a csuklóján csillogó ezüst ékszereken, miközben letette elém az italomat. El sem hittem, hogy ez a valóság, amikor leült mellém.

– Leülök kicsit pihenni, de el ne árulj a főnököknek! – nevetett fel. Úgy bólogattam, mint a kutyafigurák az autóban.

Azt hiszem, mindenki így reagált volna, ha az esete leül mellé. Teljesen szétcsúsztam, pedig semmit nem ittam, és semmit nem szedtem, mégis a dolgok elmosódtak, a zene elhalkult, és csak a mellettem ülő srác maradt éles és részletes.

– Aranyos vagy. Mintha sokkot kaptál volna – simított végig az arcomon, és pillanatokon belül az ajkamon éreztem az övét.

A világ nagyon vészesen forogni kezdett körülöttem, meg kellett kapaszkodnom valamiben, és a fiú válla volt a legközelebb, így erősen belemarkoltam az ingjébe, hogy kirántson a feketeségből. Annyira izgultam, és ez az egyetlen csók, úgy feltüzelt, hogy tényleg attól féltem, lefordulok a kanapéról és mentőt kell hívni hozzám, így amikor elváltunk, a kulcscsontjának nyomtam a homlokom, és úgy suttogtam el a kívánságom.

– Kikísérnél? Itt nem jó.

Csípett a levegő, ahogy odakint az arcomba vágott, de hamar átmelegített a pincér hozzám tapadó teste. Úgy falta az ajkaimat, hogy az szinte már fájt, és kezdetben ezt a vadságot viszonoztam is. A hajába téptem, és felvettem a nyelvének izgatott ritmusát, de amikor a fenekem alá nyúlt, és hozzányomott a falhoz, hirtelen beugrott egy kép. A zuhanykabinban, amikor Taehyung megcsókolt, és én éhesen közelebb húztam magamhoz, pontosan ilyen volt, és ez elég erősen szíven ütött ahhoz, hogy észhez térjek.

– Ne! – toltam el erőszakosan a fiút. – Ne! Hagyjuk abba!

– Mi a baj? – lépett közelebb hozzám, de kicsúsztam az öleléséből, és a szemközti falig hátráltam.

– Sajnálom, de nem akarom. Bocsánat. Ez nem fog menni.

– Figyelj… – kezdte, de belé fojtottam a szót.

– Tényleg. Komolyan. Hagyj!

Nehezen vettem a levegőt, fojtogatott a sírás, és meg sem vártam, hogy visszamenjen, futásnak eredtem, és addig futottam, amíg rám nem tőrt a hányás. Mivel alig ettem valamit, és még a welcome drinket sem fogyasztottam el, csak öklendeztem a villanyoszlop tövében, miközben a mellettem elhaladó emberek elítélően fixíroztak. Biztosan azt hitték, hogy részeg vagyok, pedig csak a zavartság tett ilyenné, fogalmam sem volt, hol vagyok, és mit kellene tennem.

Miután elmúlt az öklendezés, összetúrtam a hajam, és hagytam, hogy a szél magamhoz térítsen. A kabátomat a kanapén hagytam, és egy idő után nagyon fáztam, de töretlenül bolyongtam tovább, nem is törődve azzal, hazajutok-e egyáltalán.

Egy parkban vettem végre elő a mobilomat, hogy tárcsázzam Jint.

– Minden oké, Jungkookie? – kérdezte aggódva.

– Igen, hyung – hazudtam. Mit tehetett volna ő? Iderohan, megölel, és hazakísér? Attól jobban éreztem volna magam? Dehogy is! Minden csak még rosszabb lett volna, hiszen újra problémát okozok neki.

– Ha valami gond van, gyere haza. Én most Namjoonnál vagyok, de máris indulok…

– Nem kell. Csak azért hívtalak, hogy megnyugtassalak, jól vagyok. Érezd jól magad te is! Nem kell sietned haza, majd reggel találkozunk – hadartam boldogságot mímelve, de amint bontottuk a vonalat, azonnal leolvadt az arcomról a vigyor.

A park fái alatt majdnem olyan sötét volt, mint a szívemben, de legalább elrejtették a könnyeimet az arra járók elől. Úgy éreztem, még az ág is engem húz, nem elég, hogy Sugát magamra haragítottam, beégtem egy helyes srác előtt, láthatóan képtelen vagyok arra, hogy tovább lépjek Taehyungon, és még el is tévedtem.

– Hé, kisfiú! – mozdult meg egy árny a sötétben, és vészes gyorsasággal tartott felém. Elfuthattam volna, de annyira megijedtem, hogy a végtagjaim felmondták a szolgálatot, és nem voltak hajlandóak megmozdulni. – Meg tudod mondani, mennyi az idő?

– Nincs nálam telefon – hazudtam kapásból.

– Tényleg? – nevetett fel, majd hátra fordult. – Srácok, azt mondja a kisfiú, hogy nincs nála mobil. – Egyre több fiú bontakozott ki az árnyékokból. – Akkor az előbb min beszéltél a hyungoddal?

Ezek ki akarnak rabolni – ért a felismerés, és ettől elmúlt a tagjaimba álló görcs, gyorsan mozdultam, és így pont kitértem a gyomrom felé szálló ököl elől.

A létszám fölény az ő oldalukra mozdította a mérleget, hiába küzdősportoltam korábban, és helyezkedtem jól, hamar egy kör közepén találtam magam. Nem menekülhettem, biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb elveszik a mobilomat, de az a készülék fontos volt nekem, nem adhattam oda ilyen mocskos alakoknak csak úgy.

– Ez kell? – lengettem meg a készüléket, majd a legtávolabbi bokrok közé hajítottam. – Keressétek meg!

– Te kis köcsög! – ordította el magát a vezér, és egyszerre támadtak rám.

Üvöltöttem, sikítottam, segítségért kiáltottam, de senki nem járt arra, vagy inkább útvonalat változtatott, a srácok pedig csúnyán elvertek. Annyira összerugdaltak, hogy nem voltam biztos benne, hogy haza fogok tudni menni, a telefonomra pedig nem támaszkodhattam, még segítséget sem hívhattam.

Ott feküdtem a fűben, égő háttal, mocskos, könnyes arccal, és arra vártam, hogy arra járjon legalább egy hajléktalan, akiben talán van annyi emberség, hogy segítséget hív. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ha csak megmozdítottam a lábam, eszeveszett fájdalom nyílalt a derekamba, így még a lámpafénybe se tudtam elkúszni.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire cipőcsikorgás ütötte meg a fülemet, számomra óráknak tűnt, és a sírástól annyira berekedtem, hogy alig bírtam segítséget kérni. Csak motyogtam magam elé, és olyan hangokat adtam ki, mint egy sebesült állat, azon sem lepődtem volna meg, ha ő is azt hiszi, részeg vagyok.

– Jungkook? Úristen! Te vagy az?

Máskülönben biztosan nem hagytam volna, hogy Taehyung hozzám érjen, de most örültem neki, hogy arra vitte az ördög, ahol én szenvedtem. Amennyire tudtam, elmondtam neki, hogy megvertek és elvették a telefonomat, de megmozdítani ő sem tudott. Túlságosan fájt. A hidegtől még a végtagjaimat sem éreztem rendesen, már egészen a pánik szélén álltam, attól rettegve, hogy lebénultam, vagy eltörték valamilyen létfontosságú csontomat, ha Taehyung nem beszélt volna hozzám, biztosan bepánikolok.

– Hívom a mentőket! Nyugodj meg, mindjárt itt lesz a segítség!

– Ne hívd! – sírtam fel. – Félek a mentőktől. Kérlek, ne hívd őket!

– Jungkook, nagy fájdalmaid vannak, és nem merlek megmozdítani. Szükséged van orvosra.

– Akkor hívd ide az iskolaorvost, vagy akárkit, de én nem szállok be az mentőautóba! Esküszöm, hogy nem teszem meg. Megölöm magam inkább.

Rossz emlékek fűztek a mentőautóhoz. Tíz éves voltam és a nagymamám vigyázott rám, amikor megtörtént a tragédia. Egy nagy adag mosott ruhával szeretett volna lemenni a földszintre, de megcsúszott, és leesett a lépcsőn. Amikor megláttam a vért a fehér járólapon, azonnal levert a víz, de annyit felfogtam, hogy nagy a baj, és hívni kell a mentők számát. A segítség hamar érkezett, és azonnal bepólyálták a nagyi fejét, majd el akarták vinni, de én a lábukba kapaszkodtam, és addig nem engedtem el őket, amíg magukkal nem vittem. Csak foltokban emlékeztem a kórházba vezető útra, de a színek megmaradtak. A kötszert átáztató vér, a nagyi fehér arca, az ágy sápadt szürkesége. A nagymamám még az odavezető úton meghalt, nem tudták megmenteni, és én azóta, ha csak megláttam egy mentőautót, elfogott a gyomorgörcs.

Taehyung végül a saját házi orvosukat hívta fel, aki egy fekete autóval érkezett, és azonnal fájdalomcsillapítót szúrt belém. A koktélban lehetett valami altatóféle is, mert teljesen kiesett a vizsgálat, csak Taehyung combjára emlékszem, amin a fejem nyugodott a kocsiban.

Valószínűleg elaludhattam, mert amikor egy éles fájdalomra felriadtam, már egy hatalmas, királyi ágyban feküdtem, és reggeli fény szitált be az ablakon.

– Hol vagyok? – kérdeztem félhangosan, és legnagyobb meglepetésemre megmozdult mellettem az ágynemű.

– A szobámban – válaszolt Taehyung, és felemelkedett, hogy lássa az arcom. – Jól vagy? A doki azt mondta, ne mozogj sokat.

– Mi a bajom?

– Rengeteg zúzódásod van, főleg a derekadnál, és át is fagytál kicsit. A doki azt mondta, nem tört el semmid.

– Ezt ránézésre megmondja? – ejtettem vissza a fejem a párnára. Még ez a kis mozdulat is borzasztóan fájt.

– Voltunk a rendelőjében, és csinált rajtad röntgent, csak aludtál. Mondtam neki, hogyan reagáltál a mentők ötletére, és azt mondta, jobb, ha alszol.

Tényleg jobb volt, előző nap túl sok minden történt ahhoz, hogy még egy vizsgálatot is kezelni tudjak. Így is csoda, hogy nem kaptam semmilyen rohamot, és kibírtam ép elmével, amíg segítségre vártam.

– Hogy kerültél oda?

– Téged kerestelek. Mondta a srác, hogy elfutottál, és aggódtam érted. Nem is ismered a környéket.

– Aggódtál értem? – nevettem fel fájóan, és szorosabban nyomtam a homlokomat a párnába. – Ne hazudj már!

– Komolyan mondom, Jungkook. Akármi is történt közöttünk, nem akarom, hogy bajod essen.

Újra zúgni kezdett a fejem, és a derekamban is fellángolt a fájdalom, úgyhogy kértem egy adag fájdalom csillapítót Taehyungtól, és aznapra le is szándékoztam zárni a vele folytatott beszélgetést. Nem volt szükségem több hazugságra, eleget hallgattam már tőle.

– Aludj, Jungkook! – takart be a tarkóimig, és valamit koppanva az éjjeliszekrényre tett. – Itt van a telefonod. Megkerestem.

Hangosan sírtam fel, nem törődve azzal, hogy hallja-e vagy sem, minden egyes nyöszörgéssel a lelkemből is felszakadt egy fájdalomréteg, és amikor elaludtam, kissé megkönnyebbültem. Taehyung megkereste a telefonomat. Vajon mennyit mászhatott érte a földön, ha még a támadóim is feladták?